Csönded vagyok - Dotae (3/?)

         
          Cím: Csönded vagyok

Műfaj: fantasy

Banda: NCT

Páros: Lee Taeyong/Kim Doyoung

Egyéb szereplők: az NCT/WayV tagjai, egyéb SM idolok

3.

 

Bármilyen izgatottságot is érzett, bármennyire nyugtalanná is vált mindattól, ami körülvette, semmi sem tudta megakadályozni, hogy pillanatok alatt álomba szenderüljön. Sejtette, hogy ebben az a kupa meleg, gőzölgő ital is segítette, amely tömény gyógynövényillatot árasztott és amit Doyoungtól kapott. Először meglehetősen kétkedve fogadta el tőle – a bizalom a fiú iránt még korántsem alakult ki. Junmyeon sokkal inkább elnyerte a tetszését a cikornyás beszédstílusával együtt is, mint ez a némasága ellenére igencsak szókimondónak mutatkozó fiatal boszorkány.

Meglepetésére Doyoung nem szándékozott magára hagyni őt. Miután a tábla segítségével elmagyarázta, hogy az ital a gyógyulását szolgálja, merev tartással állt meg az ágya lábánál és rászegezte éber macskaszemeit Taeyongra, akit ez határtalanul feszélyezett.

„Idd meg!” – került a táblára.

- Jó, én igazán nem akarok… alkalmatlankodni, vagy ilyesmi, de megtennéd, hogy nem bámulsz? – kérdezte Taeyong a lehető legudvariasabb hangot megütve, de azért érzékeltetve, hogy mennyire zavarja a másik viselkedése.

„Látnom kell, hogy megiszod.” – kaparta Doyoung. Fekete tincsei szemébe hullottak írás közben, amit egy türelmetlen fejmozdulattal rázott ki onnan.

- Miért?

Sóhaj.

„Junmyeon rám bízott.”

- Értem – vette tudomásul Taeyong. – De azért nem muszáj folyamatosan bámulnod, eléggé… zavaró. Tudom, hogy nem bízol bennem, de ígérem, nem fogok semmi hülyeséget csinálni.

Szemforgatás.

„Már rég nem kellene bámulnom téged, ha végre meginnád.”

Taeyong vitatkozott volna még – volt valami ebben a fiúban, amitől felforrt a vére –, de úgy érezte, nem lenne értelme, ezért inkább az ajkához emelte a kupát és óvatosan belekortyolt. Fintorgott a szájában szétterjedő intenzív gyógynövényíz miatt, de legyűrte nemtetszését és becsületesen tovább ivott. Nem sikerült teljesen kiürítenie az egészet, mert pillanatok alatt meglepte a bódulat és az utolsó dolog, amit álomba merülés előtt látott, az Doyoung ébenfekete haja volt.

Jó tíz órával később hosszú, mély, álomtalan álomból ébredt úgy, mintha egy véget nem érni akaró sötét alagútból ért volna ki a napfényre. Egy jó percbe beletelt, mire sikerült visszaemlékeznie, hogy hol van, hogyan került oda és milyen a helyzete.

Az ispotályra sötétség borult, s még a hold beszökni akaró fényének is megálljt parancsoltak a fedett ablakok; egyetlen fényforrás gyanánt az egyik sarokban elhelyezett gyertya szolgált.

Taeyong szemei lassan nyiladoztak. A hosszú egyhelyben fekvéstől teste egészen elgémberedett, de nem mert megmozdulni – nem tudta, mennyire lenne fájdalmas. Óvatosan fordította oldalra fejét a párnán és megpillantotta Doyoungot a gyertyafényben. Nem volt egyedül, ami rögtön felkeltette a kíváncsiságát: egy másik alak ült vele szemben és rendkívül elmélyülten beszélgettek valamiről. Pontosabban az idegen beszélt, miközben Doyoung a kezét fogta.

Taeyong fülelni kezdett: roppantul érdekelte, hogy egyrészt miről diskurálnak, másrészt hogy pontosan miképpen is működik vajon a néma fiú kommunikációja. Túl sok mindent nem tudott azonban kiokoskodni – csak annyit állapított meg, hogy nyilvánvalóan az érintéssel képes valahogyan közvetíteni a gondolatait másoknak.

- … gondolod, hogy a fészekből jött? – mormolta Doyoung társa halkan, mély hangon, így nagyon oda kellett figyelnie, hogy megértse, amit mond. A választ természetesen nem hallhatta.

- Csinos pofájuk? – kezdett kuncogásba az ismeretlen, mire Doyoung fújtatott egyet. – Nem láttam jól, sötét van.

Rövid csend követte szavait, majd az idegen felállt és közeledni kezdett hozzá. Szeme sarkából látta, hogy magas, jókötésű legényről van szó, üstökét neki is ugyanúgy ébenfekete haj borította, akárcsak néma társának és Junmyeonnak.

- Oh – lepődött meg, amikor látta, hogy Taeyong időközben felébredt álmából. Szív alakú arccal áldotta meg az ég, magas járomcsonttal és keskeny állal. Szemei kíváncsian csillogtak a sötétben, ahogy rápillantott és finoman dús alsó ajkára harapott, amely mozdulat talán nem is volt tudatos a részéről.

Hátranézett, vissza Doyoungra.

- A vendégünk magához tért – tájékoztatta őt, mintha Doyoung ezt nem látná maga is, majd ismét Taeyong felé fordult, és – ami most fordult elő vele először, amióta idepottyant – barátságosan rámosolygott. – Üdv!

Taeyong, bár roppant furcsán érezte magát, válaszolni akart – ez a srác két szó után is sokkal szimpatikusabb benyomást keltett, mint Doyoung ezidáig. Torkát azonban csak valami rekedt krákogás hagyta el szavak helyett, a hosszú alvás alaposan kiszárította őt.

- Szomjas vagy – állapította meg a másik, és az ágy melletti szekrénykéhez nyúlt, majd felé nyújtott egy pohár vizet.

Taeyong elfogadta és mohón belekortyolt. A víz nem volt már túl friss, valószínűleg órák óta ott állt már, mégis hatalmas enyhülést jelentett és valamivel jobban érezte magát, miután megitta.

- Óvatosan – mondta a még mindig névtelen fiú, amikor véletlenül kifolyt egy kevés belőle, annyira igyekezett magába tölteni azt. Elvette a kiürült poharat. – Kérsz még?

Taeyong a fejét rázta.

- Köszönöm – mondta őszintén. – Nagyon jólesett.

- Azt sejtettem – mosolyodott el amaz. – A nevem Youngho. Vagy legalábbis így hívnak.

Taeyong furcsállta ezt a megjegyzést.

- Akkor mi az igazi neved? – kérdezte bizonytalanul.

Youngho szája apró, de elismerő vigyorra húzódott.

- Gyorsan vág az esze, az már biztos – jegyezte meg hátranézve Doyoungnak, aki eddig a háttérbe olvadva figyelte kettejük megismerkedését. Youngho azonban nem reagált egyébbel a nevével kapcsolatos kérdésre, így az ott maradt lógva a levegőben, és Taeyongnak be kellett érnie ennyivel.

- Hogy érzed magad? – kérdezte helyette Youngho, és kíváncsi pillantással fürkészte Taeyongot. – Alaposan helybenhagytak, ahogy látom.

- Jobban – krákogta a fiú.

- Miért nem adtok neki egy kis forrasztó koktélt? – nézett a barátjára Youngho.

- Mit? – ijedt meg Taeyong ezt hallva.

- Nyugalom, az csak a csontforradást segíti elő – magyarázta, miközben megfogta Doyoung kezét a válaszáért. – Ááá – húzta el a hangot azután, nyilvánvalóan megkapva az információt, amit kért. – Érthető.

- Mi érthető? – kapkodta Taeyong a pillantását kettejük között. – Beavatnátok?

De Youngho és Doyoung pillanatnyilag nem vett tudomást róla.

Egy, kettő, három, négy másodpercnyi csend következett, miközben Doyoung mondott valamit.

- Valószínűleg holnap – felelte halkan Youngho.

- Mi lesz holnap? – faggatózott mohón Taeyong, mire Doyoung szeme élesen rávillant, majd vissza Younghora, miközben újabb gondolatokat osztott meg vele.

- Tudod, hogy a jövő folyton változik, ennél pontosabbat most nem tudok mondani – motyogta válaszul Youngho.

- Mi lesz holnap? – ismételte Taeyong; kezdte bosszantani, hogy az orra előtt kommunikálnak, aminek az egyik felét nem hallja, a másikat pedig nem érti.

Youngho végre hajlandó volt tudomást venni róla.

- A klánvezetőnk visszatérése – felelte. – Bizonyára mondták már, hogy épp nincs itt.

Taeyong erre mindjárt felélénkült és bólintott.

- Hogy hívják a klánvezetőt? – kezdett bele, hogy kérdésözönt zúdítson Youngho nyakába, aki sokkal megközelíthetőbbnek tűnt, mint néma társa. Ezt megerősítve Doyoung nyomban a táblája után nyúlt, és nagy sebbel-lobbal ráfirkantott valamit.

„A fogolynak nincs jogában kérdéseket feltenni!” – mutatta fel szigorú arccal.

- Fogolynak? – döbbent le Taeyong, kérdőn nézve Younghora. – Fogoly volnék?

- Doyoungie, ne ess túlzásokba – szólt rá Youngho, de ajkán bujkáló mosollyal, enyhén mulatva a rendreutasításon. – Ha szigorúan vesszük, az vagy, de ez nem jelenti azt, hogy meg sem szólalhatsz.

Hirtelen, minden előzmény nélkül teljesen megváltozott az arca: üres és kifejezéstelen lett. Szemével már nem Taeyongra fókuszált, tekintete ködössé, távolivá vált, akár azoknak a sérült embereknek, akik üvegszemet használtak, hogy testi hiányosságukat ekképp leplezzék. Légzése kissé kapkodóvá vált, teste megmerevedett.

Taeyong megriadva kapott a keze után, azt gondolva, hogy valamiféle rohamot kapott, de Youngho nyugodt maradt – ám az egyértelmű volt, hogy az elméje valahol máshol jár pillanatnyilag. Taeyong Doyoungra nézett, s a fiú bár gyorsan reagált Youngho viselkedésváltozására, ő maga egyáltalán nem tűnt zaklatottnak vagy egy kicsit is meglepettnek. Fürgén elhúzta Youngho karját Taeyong elől és tenyerét az övébe helyezve behunyta a szemét.

Taeyong tanácstalanul, idegesen bámulta őket, fogalma sem volt, hogy mi történik. Pár másodperc azonban elég volt ahhoz, hogy leszűrje, nincs nagy gond, Youngho jól van – de valami fontos, minden bizonnyal mágikus dolog történik vele. Az egész nagyon hamar véget ért, fél percbe sem telt talán, s Youngho némi pislogás után visszatért közéjük. Doyoung vele egyidőben nyitotta fel a szemét.

- Láttál mindent? – fordult Youngho nyomban a társához, aki bólintott. – Vajon mit jelent ez? Szerinted köze van…

Doyoung határozottan nemet intett a fejével, hogy elhallgattassa, majd Taeyong felé intett szúrós pillantással.

- Jó – ment bele Youngho, bármit is intézett hozzá gondolatban. – Elmondom Leeteuknek, amit láttam – állt fel Taeyong mellől, amit Doyoung egy bólintással nyugtázott.

- Nem szeretnék zavarni, de legalább nagyvonalakban el tudnátok magyarázni, hogy mi történik? – szólt közbe ismételten Taeyong, hátha ezúttal megtud valamit. A bizonytalanság, hogy alig ért valamit abból, amit beszélnek, megviselte mentálisan, még ha nem is volt szabad információkkal rendelkeznie. Ahhoz még túl gyenge volt, hogy boszorkányosabb módszerekhez folyamodva próbáljon meg kiszedni belőlük valamit, és egyébként sem szerette volna egy-kettőre eljátszani törékeny bizalmukat iránta.

Youngho egy pillanatig habozott, de végül csak megszánta.

- Történni fog valami, amit eddig nem láttam előre – mondta lassan, megfontolva minden szót. – Be kell számolnom erről a vezetőinknek, úgyhogy most mennem kell.

- Te a jövőbe látsz? – tátotta a száját Taeyong. Még mindig nem szokta meg a gondolatot, hogy egy boszorkányklán közepébe csöppent.

Youngho felvonta a szemöldökét.

- Így van.

- Hű! – bámult rá leplezetlen csodálattal Taeyong. Egyrészt szó szerit varázslatos dolog volt, hogy erre képes, másrészt rendkívül gyorsan lefuttatta magában a gondolatot, hogy ez a képesség mekkora hatalmat jelenthet. – Akkor te biztos értékes ember vagy itt.

A fiú erre felhorkant, szórakozva a reakcióján.

- Szeretem azt hinni, hogy nem csak ez tesz mások szemében értékessé.

- Oh – tudatosult Taeyongban, hogy a megjegyzésén egy jóval érzékenyebb lélek akár meg is bántódhatna. – Persze, persze, úgy értem, hogy…

- Tudom, hogy érted – vágott a szavába a másik. – De most tényleg mennem kell.

Taeyong természetesen elfogadta ezt, pedig ezernyi kérdése lett volna még hozzá. Remélte, úgy alakul a sorsa, hogy lesz alkalma feltenni majd neki őket, de egyelőre nem faggatózhatott.

Youngho csakhamar távozott, így egyes-egyedül maradt Doyounggal az ispotályban. Ismét.

Nem volt elragadtatva. A fiú ellene irányuló ellenségeskedése nem enyhített sem a lelki és mentális, sem a fizikai megterhelésen, amely a közelmúltban érte. Sőt, tovább rontott a helyzeten. Junmyeon és Youngho viselkedése irányába édes reményt csepegtetett keserű érzéseinek poharába, de Doyoung megmérgezte a keveréket éles elutasításával.

Most sem volt különb, ahogy magukra maradtak a csendes helyiségben. Miután felnyársalta Taeyongot a tekintetével, tüntetően hátat fordított neki és az ispotály másik végébe vonult, hogy úgy tegyen, mintha valami fontos tennivalója volna. Taeyong biztosra vette, hogy az éjszaka közepén semmi dolga nem akadt, és kezdett bosszús lenni. Ám tévedett – Doyoung hamarosan visszatért és egy újabb adagot hozott a korábbi gyógyitalból. Szinte rá se nézett Taeyongra, úgy csapta le a szekrénykére az ágya mellett, és már ott akarta hagyni őt, amikor Taeyong utána szólt.

- Doyoung!

A fiú megtorpant és feszülten visszafordult. A tekintete ezúttal sokkal inkább volt aggodalmas, mint neheztelő vagy gyanakvó. Úgy tűnt, nem tudta elég hamar eltüntetni arcáról valódi érzelmeit, csak hogy ellenséges lehessen Taeyonggal, aki ezt látva kissé megenyhült.

- Valami baj fog történni? – kérdezte halkan, maga sem tudva miért, félve. – Azt látta Youngho?

Doyoung hosszan bámult rá, szinte alig pislogott közben.

„Nem mondhatok semmit.”  – írta végül a táblájára. – „Idd meg az italt.”

A válasz a legkevésbé sem nyugtatta meg, de jelen pillanatban nem volt mit tenni, el kellett fogadnia. Nagyot kortyolt inkább a kupából és hagyta, hadd ragadja magával a jótékony álom.

 

***

 

A következő két nap eseménytelenül telt. A jövő minden bizonnyal megváltozott és a klánvezető visszatérése kitolódott, mert semmi nem utalt arra, hogy megérkezett volna. Taeyongnak bármennyire is nehezére esett, kénytelen volt az ágyban fekve tölteni az idejét és várni a gyógyulást. Junmyeon rendszeresen ellenőrizte az állapotát és megerősítette, hogy bordatörést szenvedett, ami nagyon kellemetlen volt: nemcsak a mozgás, de még az olyan egyszerű és elengedhetetlen dolog, mint a légzés is fájdalommal járt. A nap nagy részében aludt vagy a fájdalomcsillapító gyógyitalát kortyolgatta, aminek szörnyű ízét jótékony hatása ellensúlyozta. Zúzódásaira fekete nadálytőből készült krémet kapott, amit még ő is felismert – édesanyja is mindig ezzel csillapította a bajt gyermekkorában, ha a korabeli suhanc kölykök arra vetemedtek, hogy bántsák.

Nehéz volt ágyban maradni, de éber óráiban is szenvedett. Nemcsak a teste sajgott, hanem a szíve is: Yunho mester elvesztése még a törött bordáknál is fájdalmasabb volt, kínozta a tudat, hogy ott kellett hagynia, hogy talán sosem hall felőle többet, hogy talán már nem is él. Nem érezte méltónak magát ekkora áldozatra. Ruby jólléte miatt is aggódott, de afelől legalább hamar megnyugtatták, hogy a drága jószág nem szenved hiányt semmiben.

Junmyeonon kívül szinte senkivel sem érintkezett. Youngho nem tért vissza, Doyoung pedig nem kommunikált vele többet, pedig az idő nagy részében ő felügyelte gyógyulását. Nyomasztó volt ez a csend, mert annak ellenére, hogy nem szólt hozzá, folyamatosan magán érezte a néma fiú figyelmét. Még mindig nem bíztak benne, amit el tudott ugyan fogadni, de nem emelte hangulatát.

Aztán a harmadik nap alkonyán végre történt valami. Junmyeon épp a kötéseit cserélte, amikor egy fiatal, húsz év körüli fiú rontott be az ispotály ajtaján. Szemlátomást futva érkezett, enyhén zihált ugyanis, amikor megszólalt.

- Visszatértek! – címezte mondandóját Junmyeonnak, de pillantása szinte azonnal átvándorolt Doyoungra, aki tágra nyílt szemekkel kapta fel erre a fejét. – De azt hiszem, valaki megsérült…

- Doyoung, készítsd a gyertyákat és az ásványokat, amíg én befejezem ezt – utasította Junmyeon a segédjét azonnal. A hangja higgadt, de határozott volt. – Köszönjük, Jeno. Kérlek, segíts a bátyádnak, egy perc múlva csatlakozom hozzátok. Ne felejtsétek el az elixírt se!

A hírhozó fiú – Jeno – erre bólintott és szó nélkül csatlakozott Doyounghoz, aki nekilátott a dolgának. Junmyeon gyakorlott mozdulatokkal befejezte a kötést, amit épp elkezdett, s bár nem mutatta jelét nyugtalanságnak, Taeyong érezte, menne már, hogy a másik sebesülttel foglalkozhasson.

- Mi történt? – kérdezte Junmyeontól, pedig tudta, hogy egyértelmű választ nem fog kapni.

- Egyelőre nem tudhatom biztosan – felelte a férfi.

- Visszatért a vezetőjük, igaz? – faggatózott Taeyong tovább.

- Igaz – nézett fel rá ezúttal Junmyeon, miközben az utolsó simításokat végezte. – Így. Kész is van. Jeno itt marad veled, amíg Doyounggal távol leszünk.

Felállt és átvette Jenotól a kosarat, amibe a különböző szükségesnek vélt dolgokat pakolták, majd Doyounggal a nyomában elhagyták az ispotályt. Taeyong izgatottan pillantott utánuk, de aztán hamar magára vonta figyelmét a fiatal boszorkány, akinek a felügyeletére lett bízva. Jeno magas volt és feltűnően jóképű. Visszafogott kíváncsisággal szemlélte őt, de szemeiből hiányzott a gyanakvás, ami Doyoungot jellemezte, amikor rá nézett.

- Szóval te Doyoung testvére vagy? – kérdezte Taeyong, hogy megtörje a csendet.

Jeno óvatosan bólintott.

- Azt mondják, te pedig a városból jöttél. – Bár nem kérdés volt, mégis mintha megerősítést várt volna erre.

- Ki mondta? – kérdezte Taeyong.

- Hát Doyoung… meg Junmyeon hyung – felelte a fiú. – Igaz ez?

- Igaz. De miért nem ülsz le? – mutatott az ágya mellett álló székre Taeyong. – Kényelmesebb lenne.

Jeno habozott, de úgy tűnt, legalább ugyanannyira kíváncsi Taeyongra, mint ő a fiúra, így végül helyet foglalt.

- Kérdezhetek valamit? – kérdezte Taeyong, majd az igenlő bólintás után folytatta. – Doyoung… vele hogy tudtok beszélni? Mármint úgy értem… értem, hogy érintés által valahogy gondolatokat tud közvetíteni, de hogyan?

Jenót meglepte a kérdés.

- De hát veled nem beszélt?

- Nem – vágta rá a fejét rázva Taeyong. – Vagyis de, de csak a táblára írogatott – bökött az említett tárgy felé az ujjával. – Ezért vagyok kíváncsi, hogy pontosan hogyan is működik a kommunikáció közte és mások között.

- Igazából nem túl bonyolult. Csak meg kell érintenie és hallod a gondolatokat, amiket mondani akar. Hangosan nem tudja kimondani őket, de gondolatban igen.

- Akkor a fejedben hallod a hangját?

- Nem, nem egészen… a saját hangomon hallom csak az ő gondolatait.

- Hogyan? – lepődött meg ezen Taeyong. – De hát miért nem az övén?

- Neki… nincs hangja – mondta Jeno úgy, mintha nem értené, Taeyong mit nem ért.

- Így született?

- Nem – rázta a fejét a fiú.

- Hanem?

Jeno itt egy pillanatra elbizonytalanodott és kerülte a pillantását. Minden bizonnyal ingoványos talajra tévedt ezzel a kérdéssel, ám a fiú reakciója miatt csak egyre jobban érdekelte a válasz.

- Hogyan némult meg? – kérdezte újra, hogy válaszra bírja a másikat.

- Átok ül rajta – motyogta kelletlenül Jeno.

- Tessék? – pislogott Taeyong.

- Gyerekkorában megátkozták – folytatta a fiú. Látszott, hogy nem szívesen beszél erről.

- Oh – lepődött meg Taeyong. – De hát kicsoda? És miért?

Jeno hallgatott, majd kissé kétségbeesve pillantott le rá. Mintha egyszeriben rádöbbent volna, hogy túl sokat mondott egy olyan embernek, akinek a megbízhatóságáról még nem döntött a klán.

- Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha ő mondja el, ha szeretné – mondta végül, berekesztve a témát.

Taeyong egy sóhajjal ereszkedett vissza a párnái közé. Nem fért a fejébe, hogy kinek állna érdekében egy gyereket megátkozni, de természetesen azzal is tisztában volt, hogy túl sok minden van még, amit nem tud. Arra nem sok esélyt látott, hogy Doyoung önmagától megosszon vele egy ilyen személyes, minden bizonnyal traumatikus élményt, de Jeno-t sem akarta tovább faggatni.

Gondolatai továbbra is a téma körül forogtak, de már egyikük se szólalt meg. Jeno látszólag türelmetlenül várta, hogy Doyoung vagy Junmyeon visszatérjen, ártatlan arcáról bűntudatot lehetett leolvasni, amiért a testvére átkát egyáltalán megemlítette. Vagy egy óra telt el így, s mindössze annyi történt, hogy eljött az ideje egy újabb adag fájdalomcsillapítónak.

Épp az utolsó kortyot itta ki a kupából, amikor az ispotály bejáratán túlról közeledő lépteket hallott. Az ajtó kinyílt és Junmyeon jelent meg, mögötte egy ismeretlen, magas, fiatal férfi, akit Taeyong még sosem látott.

- Ideje rendbe szedni magad – mondta Junmyeon. – Klánunk vezetője beszélni kíván veled.