Beautiful - Xiuhan

               Minseok a kollégiumi ágyán ül, hátát a falnak döntve, és telefonál. Szokásos hívását bonyolítja édesanyjával, aki pár naponta felhívja őt, hogy megbizonyosodjon fiának jóllétéről. Elhangzanak a mindennapi kérdések, mint „Minden rendben, kisfiam? Eszel eleget? Van még tiszta ruhád?”, és Minseok készségesen, ámbár némi türelmetlenséggel nyugtatja meg gondoskodó szülőjét, hogy nincs oka aggodalomra. Szeretné már letenni a telefont, ám ekkor elhangzik a kérdés, amit a leginkább szeretett volna elkerülni.

- Na és sikerült már összebarátkoznod valakivel? – kérdezi édesanyja érdeklődő, könnyednek szánt hangon, Minseok mégis hallja, sőt egyenesen érzi benne a feszült nyugtalanságot, a ki nem mondott elvárást, amely azonban súlyos teherként nehezedik Minseok lelkére. A fiú gyomra görcsbe rándul a megpendített témától és frusztráltan hunyja le szemeit – elege van az egészből.

- Talán – mondja végül, hogy legalább ne hazudjon akkorát, mintha igent mondana.

- Ó, igen? Ennek nagyon örülök, kisfiam! Tudod, mennyire szeretném, ha végre barátokra lelnél és beilleszkednél – válik izgatottá Minseok édesanyjának hangja.

- Tudom – mondja csendesen Minseok, s közben úgy érzi, meg akar fulladni.

- Na, majd legközelebb mesélsz a kis barátodról, de most le kell tennem. Apád és a húgod üdvözölnek – válik egyszerre sietőssé Mrs. Kimnek.

- Én is őket.

- Átadom. Szeretlek, kisfiam, légy jó – köszön el az asszony végül.

- Én is – mondja szinte robot módjára Minseok, aztán leteszi a telefont. A kinyomott készüléket az ágya melletti kisasztalra helyezi, aztán nagy sóhajjal eldől a fekvőhelyén. Péntek este van, de ő nem utazott haza, pedig semmiféle programja nincs a hétvégére. Fáradtan hunyja le szemeit és próbál nem gondolni az előtte álló két, hosszúnak és eseménytelennek ígérkező napra.

*

            Kim Minseok magányos. Annak ellenére magányos, hogy egész életében emberek veszik körül. Emberek, akikkel nem tud mélyebb kapcsolatba kerülni. Emberek, akikben annyiszor kellett már csalódnia, hogy nem is mer közeledni feléjük, és ők sem közelednek felé. Mert Minseok nem érdemes arra, hogy megismerjék. Miért is érdekelne bárkit a csendes, visszahúzódó fiú, aki csak némán megül a sarokban és próbál minden nemű kapcsolatteremtést elkerülni? Kívülálló. Nem közéjük való. Nem egy közülük.

Minseok fáradtan fordul be a fal felé, amikor meghallja a kollégiumi szoba ajtajának nyitódását, jelezve, hogy szobatársa megérkezett. Nincs kedve most az egyébként szimpatikus fiúval semmiségekről csevegni, ezért úgy tesz, mintha aludna. Junmyeon belép közös szobájukba és halkan matatni kezd az ágyánál, amikor meglátja a fekvő fiút. Nem akarja felébreszteni.

*

            Hetek telnek el a szemeszter kezdete óta, de Minseoknak még mindig nincsenek barátai. Egyedül jár az órákra, egyedül ül az ebédszünetben és egyedül tölti a délutánjait. Körülötte a kampusz élettel teli, zsongó életet él, de ő megint a periférián van. Junmyeon, a szobatársa az egyetlen ember, akivel rendszeresen beszél, de vele sem mélyül el a barátsága különösebben. Inkább csak megvannak egymás mellett. Minseoknak ez nem újdonság, már megszokta.
           

*

            Minseok úgy érzi, megfullad a magánytól.

*

            Kim Junmyeon határozottan rendes srác – gondolja Minseok pár hét elteltével, amikor együtt heverésznek kollégiumi ágyaikon egy szép áprilisi péntek délutánon. Junmyeon sosem erőlteti Minseokot, hogy számára kellemetlen dolgokat mondjon vagy tegyen, és sosem tesz megjegyzéseket a fiúra. Mindig kedvesen fordul Minseokhoz, aki roppant hálás ezért, de nem tudja, hogyan mutassa ki. Ám bármennyire is bizonyul barátságosnak Junmyeon, Minseok nem tudja, hogyan nyisson felé, pedig szeretne. Elege van abból, hogy nincs senkije. Hogy egyedül kuporog a sötétben. De fél, hogy visszautasítják. Fél, hogy kinevetik. Fél.

Dagi. Pápaszemes. Különc – visszhangzanak Minseok fülében a jelzők, amelyeket életének húsz éve alatt sokkal többször vágtak a fejéhez, mint ami elviselhető. Különc. Nem érdemes vele barátkozni.

Így hát ahelyett, hogy megkérdezné Junmyeont, van-e kedve lemenni vele rúgni egy kicsit a bőrt a sportpályán, Minseok sietve öltözik át – kizárólag a fürdőben – kényelmesebb viseletbe, húzza fel sportcipőjét és viharzik le egyedül oda, hogy aztán kimerülésig hajtsa magát a futópályán, míg csak be nem sötétedik. Fejében egyre ott zeng, hogy dagi, pedig bordái már átszúrni készülnek vékony bőrét a mellkasán.

*

- Minseok – szólítja meg Junmyeon a szobába visszatérő fiút. Nem kérdezi hol járt, csak Minseok felé dob egy üveg vizet, amit a kitikkadt és agyonhajszolt fiú köszönettel fogad. – Chanyeoléknál holnap buli lesz. Jössz?

Minseok szíve a torkában kezd dobogni. Az egyetem kezdete óta először fordul elő, hogy őt is meghívják valahova. Bár Junmyeon néha említett ezt-azt, hogy elmegy valahova, de sosem hívta őt személyesen, és Minseok nem akart semmi olyan helyre odatolakodni, ahol nem látják szívesen.

- Um… Chanyeolék? – kérdez vissza, miután jó nagyot húz a vizes palackból.

- Chanyeol és Baekhyun – mondja Junmyeon. Á, igen, őket már ismeri Minseok, persze csak látásból. Sosem beszélt egyikükkel sem. Baekhyun és Chanyeol olyan páros voltak, akik mindig egy társaság közepét képezték. Hangosak, jókedvűek, viccesek – pont az ellenkezője annak, ami Minseok volt.

- Értem.

- Chanyeol nem a koliban lakik, hanem a kertvárosban. Nála lesz házibuli, jó kis társaság jön – meséli tovább Junmyeon. – Jöhetnél te is, más karokról is jönnek emberek.

Minseok elbizonytalanodik. Saját évfolyamtársaival még csak elbírna, ha arról van szó, hogy muszáj társalogni, de más karokról? Egyáltalán kell ő oda? Nem akar alkalmatlankodni, és különben is, biztos senkit nem érdekelne, akár ott van, akár nem.

- Uh, igen? – motyogja válasz helyett.

- Ja, jön pár művészetis srác is, Chanyeol és Wu Fan ismerősei – bólogat Junmyeon, aztán hozzáteszi –, csajok is lesznek. Jó buli lesz, gyere el!

- Hát én nem hiszem, hogy… uh – vakarja a fejét Minseok bizonytalanul. -… kellek oda.

- Dehogynem! – vágja rá széles mosollyal Junmyeon. – Folyton itt ülsz a koliban, ki se mozdulsz. Úgyhogy holnap jössz velem, nincs apelláta!

Minseok ajkába harap és némán veszi tudomásul, hogy holnap buliba megy Junmyeonnal. Szíve hevesen dobog, és nem tudja eldönteni, hogy vajon az örömtől vagy a szorongástól.

*

            Minseok úgy gondolja, az élete már nem lehet rosszabb, így nagy nehezen úgy dönt, ad magának egy esélyt és elmegy Junmyeonnal szombat este Chanyeol bulijába. Ám amikor ott meglát valakit, rájön, hogy tévedett.

Minseok enyhe gyomorgörccsel követi szobatársát Chanyeolék házához. Ahogy Junmyeon bekopog az ajtón, szíve torkában dobog, izzadt tenyerét nadrágja szárába törölgeti. Még mindig kétségei vannak afelől, hogy őt itt szívesen látják majd, de Junmyeon makacsul ismételgeti, hogy ne aggódjon már annyira. A bejárati ajtó kinyílik, és megjelenik egy langaléta fiú, akinek barna haja művészi összevisszaságba van rendezve – Chanyeol az. A fiú arcára széles mosoly kúszik, ahogy meglátja az érkezőt.

- Junmaaaa – kiáltja Chanyeol lelkesen és vállon ragadja az alacsonyabbat, hogy behúzza a házba. – Haver, remélem hoztál sört, mert amilyen tempóban ezek vedelik, egy óra múlva üres lesz a bár… - kotyogja Chanyeol, aztán megakad a szeme Minseokon. – Oh, hoztál magaddal valakit?

- Ja, remélem nem baj – bólogat Junmyeon.

- Dehogyis! – vágja rá a mély hangú fiú, mire Minseok szívéről egy mázsás kő esik le. – Minél többen vagyunk, annál jobb! Minseok, ugye? – fordul ekkor Minseok felé vigyorogva, akit meglep, hogy Chanyeol még a nevét is tudja. – Te is közgázos vagy.

- Aha – ereszt meg egy halvány mosolyt Minseok is a biztató kezdetnek köszönhetően. Chanyeol a kezét nyújtja felé, amit ő el is fogad és lazán kezet fognak.

- Gyertek be! – invitálja őket a házigazda, aminek ők eleget is tesznek.

Chanyeol szép nagy kertes házban lakik a családjával Szöul egyik csendesebb negyedében. A környék békés, s a belvárosi rohanó élet zaja idáig nem hallatszik el. Tavaszi, kellemes este lévén a társaság még nem bent a házban, hanem a hátsó teraszon foglal helyet párnával borított székeken és fa ülőgarnitúrákon. Chanyeol élénk fecsegéssel vezeti hátra őket a többiekhez. Mielőtt azonban kibukkannának a ház sarka mögül, a magas barna megtorpan és megragadja Minseok karját.

- Nézzétek, srácok, kit hoztam nektek – énekli Chanyeol, és maga mellé húzza Minseokot, mire minden fej a teraszon feléjük fordul. Minseok azonnal elpirul a tekintetek kereszttüzében. – Minseokkie is eljött!

Minseok nem tudja, mikor lett belőle Minseokkie, de ez most a legkisebb baja. Jelenleg vagy tizenöt szempár szegeződik rá, ő pedig remegő belsővel várja, hogy valaki elhúzza a száját, ahogy ránéz, hogy elutasítsa, hogy kinyilvánítsa nemtetszését jelenléte miatt. Ám hiába vár, az elmarad. Mindenki kíváncsian néz rá, ám tekintetükben nincs semmi elítélő, s Minseok nagy nehezen felemeli kezét, hogy integessen az egybegyűlt csapatnak.

- Csőváz, skacok – üdvözli őket először Baekhyun, aztán felugrik, hogy kikapja Chanyeol kezéből a sörös szatyrot, amit Junmyeon adott át neki az ajtóban. – Baekhyun vagyok, de hívj csak Baeknek – kacsint Minseokra a lilára festett hajú srác, aztán Minseokot is megszabadítja a három üveg bortól, amit ő hozott.

- Gondolom, a többséget ismered, de azért bemutatok mindenkit – lép mellé Chanyeol és jobbról indulva egyenként rámutat az ülő emberekre. – Wu Fan, Amber, Zitao… - sorolja, s a nevükön nevezettek mind intenek neki. Minseok erősen koncentrál, hogy minden nevet meg tudjon jegyezni. – Sehun, Jongin, ők művészetisek, táncot tanulnak, Kyungsoo, Jongdae… - mutat Chanyeol egy Minseokhoz hasonló magasságú fiúra, aki mellé Junmyeon épp abban a pillanatban telepedik le -, … Minah, Yixing, Hyeri és Luhan – fejezi be Chanyeol a felsorolást és Minseok tekintete ezzel egy időben megállapodik az utolsó fiún, aki nem veszteget Minseokra sok időt. Épphogy csak biccent felé, aztán figyelmét újra az azt követelő szőke, vállig érő hajú lány felé fordítja, akit mintha az oldalához ragasztottak volna. Minseok szemei azonban akarata ellenére is hosszabban elidőznek a fiún, akinek arca sokkal fiatalabbnak néz ki, mint akire rá lehet fogni, hogy egyetemista. Nagy, csillogó szemei vannak és aranyos, rózsaszín ajkai,

Csillogó? Aranyos? – ütközik meg Minseok saját gondolatain és elszakítja végre pillantását a fiúról.

- Srácok, szorítsatok helyet Minseoknak is! – szólítja fel Chanyeol a társaságot a házból, miközben a konyhaszekrényben kotorászik. – Baek, nem tudod, hol a bornyitó?

- Nem a jobb első fiókba tettük a múltkor vissza? – kérdez vissza Baekhyun, Junmyeon pedig arrébb húzódik, hogy helyet csináljon maga mellett Minseoknak, aki óvatosan lehuppan oda.

Minseok, miután átesett a bemutatkozáson, kevésbé feszült már, s csendben kezdi figyelni társait és környezetét, akik egy közepes méretű faasztalt ülnek körbe. Az asztalon máris poharak, sörös dobozok és különböző alkoholos italokat tartalmazó üvegek sokasága sorakozik. Chanyeol végre megtalálja a bornyitót és kicsoszog a teraszra, hogy aztán rövid bíbelődés után kinyissa azt.

- Ki kér vörösbort? – teszi fel a kérdést, mire páran felé nyújtják kiürült poharukat.

- Hé, Chanyeol! Mintha azt mondtad volna, hogy csajok is lesznek a bulin – szólal meg egy hosszúlábú, szőke fiú unott arccal, akit Minseok emlékei szerint Sehunnak hívnak.

- Ya, Oh Sehun! Szerinted én mi vagyok, kerti törpe? – nyúl át Amber Zitao fölött, hogy erősen ráhúzzon egyet a sztoikus arckifejezésű ifjúra.

- Te nem számítasz, Amber – legyint Sehun lustán, miközben bántalmazott karját dörzsölgeti. – Téged ezer éve ismerlek.

- Itt van Minah is – jegyzi meg halkan Kyungsoo, aki eddig egy szót sem szólt.

- Minah sem számít, mert ő meg Yixingen kívül nem lát semmit – osztja meg további észrevételeit Sehun továbbra is faarccal, aminek az lesz az eredménye, hogy a két említett személy, Yixing és Minah mélyen elpirulnak zavarukban, s a lány méltatlankodva kezdi szidalmazni a szókimondó fiút.

- Különben is, nincs az az elvetemült női lélek, aki szóba állna Sehun hercegnővel – ugratja Amber a szőkeséget, aki erre fintorogni kezd, de semmi frappáns viszontválasz nem jut eszébe hirtelen, ezért csak magában puffog tovább.

- Most ilyen családiasra sikeredett a buli – zárja le a témát Chanyeol, miközben a sötétvörös nedűt osztja szét a poharakba.

Minseok hamar egy pohár bor birtokosa lesz, amit komótosan fogyaszt el. Legtöbb társával ellentétben Minseok ritkán iszik alkoholt, mivel nem gyakran jár el bárhová is, ennélfogva elég alacsony az alkoholtoleranciája. Ahogy ott ül a társasággal, s hallgatja csevegésüket, lassan, de biztosan eluralkodik rajta az érzés, hogy nem is olyan rossz és félelmetes ez az egész.

*

Az idő múlásával és az elfogyasztott alkoholmennyiség hatására a csapat egyes tagjai a részegség különböző megjelenési formáit produkálják. Minseok, aki bár nem fogyasztott sokat, maga is kissé bizonytalannak érzi magát. Ám koránt sincs úgy becsípve, mint Yixing, aki józanul eléggé csendes és meghúzódó, ám némi alkohol hatására lelkesen, felettébb mókás mimikával és elmosódó akcentussal kezd csacsogni a világ dolgairól. Minseok megmosolyogja a kínai fiút, aki egy kis idő múlva Minah vállára hajtja a fejét és elszunnyad, amitől a lány elpirul kissé, de aztán úgy ül, hogy a fiú kényelmesen szundikálhasson vállán, míg ki nem alussza mámorát. Junmyeon is a megeredt nyelvű részegek csoportjába tartozik, csupa mosoly, arca enyhén kipirult és Jongdae – aki talán a legjobban bírja közülük a piát – részesül abban a megtiszteltetésben, hogy hallgassa barátja locsogását. Ő azonban nem látszik bánni a dolgot, leginkább úgy néz ki, mint aki minden erejével azon van, hogy visszatartsa Junmyeont a táncra perdüléstől, aminek a látványától „jobb, ha megkíméli magát az ember” – súgja oda Jongdae Minseoknak sokatmondó pillantással. Minseok velük beszél a legtöbbet, és ahogy elnézi a párost, halványan felmerül benne a gyanú, hogy valami olyasmi van köztük. Mivel elég jó megfigyelő, feltűnik neki, ahogy a két fiú viszonyul egymáshoz, mindig odafigyelve a másikra. Nem feltűnő módon, de folyamatosan érintkezésben vannak, ami nem kerüli el Minseok figyelmét. Egy karsimítás itt, egy hajtincs helyreigazítás ott, egy nyakcirógatás amott. Ám Minseok nem mer semmiféle messzemenő következtetést levonni, és betudja viselkedésüket annak, hogy csak nagyon jó barátok. Baekhyun, aki a dj szerepét játssza egész este, magát nem zavartatva ugrándozik és táncikál a zenére, amit ő maga rakott be, miközben magában dúdolja a dalszöveget és mutatóujjával hívogatóan mutogat Chanyeol felé, hogy csatlakozzon hozzá, a házigazda azonban inkább végignyúl ülőhelyén. Zitao Ambernek és Wu Fannak magyaráz valamit kínaiul, s közben annyira ráhajol a lányra, hogy az a karja csapkodásával próbálja lehámozni magáról a fiút.

- Baek, lehetne, hogy végre mást is hallgassunk, ami nem Sonyeoshidae? – szólal meg panaszosan Jongin a helyéről, mire Sehun egyetértően dünnyögni kezd.

- De ez jóóó! – kiáltja Baekhyun és tovább ugrál a zenére, mint egy kisgyerek. Kyungsoo egy hang nélkül áll fel és lép oda a laptophoz, hogy betegyen valami más zenét, aminek köszönhetően a hangszóróból hamarosan felcsendül egy másik szám, ami Jongin nagy örömére nem az említett lánybanda egyik slágere. Baekhyun csalódottan nyüszít fel és veti bele magát az egyik székbe.

Minseok figyelme időről időre odakalandozik a fiúhoz, akin először megakadt a szeme. Furcsa érzés lesz úrrá rajta, ahogy Luhanra pillant, aki olyan ártatlan ábrázattal rendelkezik, amit egy ma született bárány is megirigyelne. Minseok nem tudja, miért vonzza így tekintetét Luhan, s ez a bizonytalanság kissé nyugtalanná teszi. Azt meg pláne nem érti, hogy miért érzi magát határozottan kellemetlenül, amikor Hyeri odahajol a fiúhoz és a köztük elcsattanó csók kizár minden kétséget Minseokban afelől, hogy milyen kapcsolatban is vannak pontosan.

*

            A kiürült borosüveg egyre lassulva pörög a parkettás padlón. A társaság a leszálló éjszakai hűvösség miatt beköltözött a nappaliba, s most a fotelokat és kanapékat félretolva ül a földön, hogy mindenkinek elegendő hely jusson. Az alkohol hatása már kevésbé érződik a fiatalokon, így Chanyeol javaslatára „Felelsz vagy mersz”-et kezdenek játszani.

Minseok érzi, hogy újra eluralkodik rajta a pánik. Sosem szerette ezt a játékot, mert egyrészt nem szeretett magáról beszélni, másrészt nem szeretett rizikós dolgokat bevállalni. Számára a „felelsz” is „mersz” volt, mert Minseok általában semmit nem mert. Szívesen kiállna a körből, de nem akar különcködni és már kezdte úgy érezni, hogy a társaság elfogadja őt úgy, ahogy van. Nem akarja megkockáztatni, hogy gyávasága miatt maga ellen fordítsa szimpátiájukat. Az első pár pörgetés bugyuta kérdésekkel és kihívásokkal telik el, míg végül Minseok felé áll meg az üveg szája, aminek láttán a fiú izgulni kezd.

- Felelsz vagy mersz? – teszi fel a kérdést Minah, aki pörgetett.

- Um… felelek – választja Minseok a valószínűleg kisebb rosszat és izzadó tenyérrel várja a kérdést.

- Mit kérdezzek… - tűnődik a lány oldalra biccentett fejjel.

- Valami izgit, ha lehet – szól közbe Sehun.

- Á, megvan! Szóval… Hogy történt az első csókod?

Minseok alsó ajkába harap és arcát elönti a forróság. Húsz éves lévén szégyelli bevallani az igazságot. Másodpercekig csak hallgat, mérlegelve lehetőségeit és igyekszik elkerülni a felé forduló kíváncsi tekinteteket. Most még Luhan is figyel, ami – továbbra is érthetetlen módon – még jobban zavarba hozza a fiút.

- Öhm… tizenhat éves koromban történt a… szomszéd lánnyal – kezd rögtönözni Minseok egy hihetőnek tűnő sztorit. Valójában a szomszédban semmiféle lány nem lakott. A lebukás veszélye szerencsére a nullával egyenlő, mivel senki nem ismeri őt annyira, hogy lefülelhesse füllentés esetén. – Egyik délután együtt lógtunk a parkban és… egyszer csak megtörtént – fejezi be sután a fiú, aztán elhallgat.

- Ez elég egyszerű történet – jegyzi meg Junmyeon.

- Mondja ezt az, akinek az első csókja az iguánájával történt – vágja rá azonnal Jongdae, mire az egész banda hangos nevetésben tör ki, Junmyeon pedig erősen nyomja könyökét Jongdae oldalába, aki fájdalmasan felnyög, és a bordáit kezdi masszírozni. A megjegyzés mindenesetre eltereli a figyelmet Minseokról, aki megnyugodva fújja ki levegőjét és támaszkodik hátra tenyereire.

*

            Két héttel később Minseok az egyetem udvarán ül egy padon a lyukas órájában és a jegyzeteit bújja. A másnapi zh miatt kénytelen ezekbe temetkezni. Meleg szellő rezegteti meg a zöldbe borult fák leveleit, s kellemes madárcsicsergés vonzza a szabadba az embereket.

- Elnézést, bocsi – szólítja meg egy hang Minseokot, akinek felnézve egy pillanatra tátva marad a szája. Luhan áll előtte teljes valójában, és várakozva néz rá. Minseok gyorsan becsukja száját és igyekszik figyelmen kívül hagyni a gyomrában keletkező enyhe görcsöt. – Minseong… ugye?

- Minseok – javítja ki, de belül örül, hogy Luhan emlékszik rá.

- Ó, ne haragudj, elnézést! – szabadkozik Luhan azonnal és az őszinte sajnálat jelei mutatkoznak arcán, mire Minseok szíve meglódul, s hirtelen nagyon melege lesz, amit az erős napsütésre fog.

- Semmi baj – feleli, és Luhan arcán felvillan egy ragyogó mosoly. Minseok nagyot nyel.

- Szóval én Wu Fant várom – tér rá megjelenésének okára Luhan, amire Minseok csak bólogatni tud. Annyira meglepte a bronzhajú fiú felbukkanása, hogy eszébe se jutott, vajon mit kereshet itt a művészeti karra járó srác. – Nem tudod, mikor jön? Azt mondta, kettőkor végez, de már negyed van… - néz az órájára Luhan.

- Sajnos… nem tudom – mondja Minseok. – De biztos mindjárt itt lesz.

- Remélem – ráncolja a homlokát Luhan. – Megvárom itt. Leülhetek ide?

- Aha – húzódik arrébb Minseok. Fogalma sincs, mi ütött belé, de valami fura nyugtalanság lesz úrrá rajta. Nem kellemetlen, csak szokatlan, s Luhan jelenléte váltja ki ezt belőle. Egy kis része vágyik arra, hogy beszélgetést kezdeményezzen a fiúval, ellenben a másik, nagyobb része nem meri megtenni ezt. Fél, hogy idegességében dadogni kezd, vagy butaságot mond és az utolsó dolog, amit akar az a saját maga lejáratása a kínai fiú előtt. Egyikük sem szólal meg, s Minseok inkább szégyenlősen a jegyzeteibe temetkezik megint, ahelyett hogy folyamatosan Luhant bámulná, pedig a látvány hívogató. Mielőtt még beállhatna közéjük a nehezen megtörhető kínos csend, egy árnyék vetődik rájuk, és felnézve Wu Fant pillantják meg.

- Hey – köszön Luhanra, és rögtön lepacsiznak, aztán észreveszi Minseokot is. – Szevasz, Minseok!

- Akkor mi megyünk is – áll fel a padról Luhan és búcsút int a tanuló fiúnak. – Szia!

Minseok egy halvány mosoly kíséretében köszön el tőlük, s mélán bámul a két távolodó alak hátára. Amire nem számít az az, hogy Luhan pár pillanat múlva visszanéz rá a válla felett és vet Minseokra egy utolsó pillantást, mielőtt végleg eltűnnének szem elől. Minseok belsejében valami megmozdul. Maga előtt látja Luhan ragyogó mosolyát, nagy őzikeszemeit, ahogy rátekint. Zavarba hozza az a pillantás, mégis szeretné még magán érezni.

Minseok egyre kevésbé érti, mi történik vele és egyre nagyobb bajban érzi magát.

*

            Minseok este próbálja rendbe tenni a Luhannal kapcsolatos kavargó gondolatait. Félve teszi mindezt, mert magának se tudja pontosan megfogalmazni, mit is érez – csak abban biztos, hogy valami olyasmit, ami meglehetősen ijesztő és valójában belegondolni sem mer inkább. Nem érti, miért jön zavarba, ha Luhan közelében van és mi az a dolog, ami olyan megmagyarázhatatlan módon ámulatba ejti őt, ha ránéz.

Minseok túlságosan megijed filozofálása lehetséges eredményének még a gondolatától is, ezért inkább úgy dönt, hogy elfojtja azt és megegyezik magával abban, hogy nem jutott semmire. Frusztráltan tesz-vesz a szobában és hajtja álomra fejét aznap este.

*

Minseok édesanyja a hétvégén egy régi fényképet tol a fia elé.

- Emlékszel még erre, Minseokkie? – kérdezi nyájas mosollyal az arcán. Minseok összeráncolt szemöldökkel hajol a fotó felé, hogy aztán elszörnyedve rögvest vissza is hőköljön. A képen a hétéves kori önmaga áll a közeli focipálya zöld füvén, a labdát a hónalja alá csapva, büszkén. Minseok hirtelen iszonyú dühös lesz édesanyjára, hogy miért mutogat neki egy ilyen régi képet, amelyet inkább megsemmisíteni kéne, mintsem őrizgetni.

A képen álló Minseok egy duci, szemüveges kisgyerek. Minseok behunyja szemeit, hogy ne is kelljen látnia egykori önmagát, mert hányingere támad a múlt feltoluló emlékeitől. Mégis, ami a legmegdöbbentőbb a húsz éves Minseok számára, hogy a kisgyerek-Minseok arcán hatalmas, örömteli mosoly ül. Még nem tudja mi vár rá.

- Emlékszel még, kisfiam? – teszi fel a kérdést Mrs. Kim újra. Minseok dühbe gurul, hogy olyan dolgokra emlékeztetik, amelyek tönkretették egész fiatalságát, amelyek azzá tették őt, ami, amelyeket örökre felejteni akar, s amelyek emléke a mai napig mérgezi lelkét. Három éve dolgozik keményen, hogy eltűntesse azt a Minseokot, aki a képen látható. Ám bármennyire is változott meg külsőleg, a szívén és a lelkén tátongó hatalmas sebeket nem gyógyította be semmi. Legszívesebben kikapná anyja kezéből a fotót, hogy ezer apró darabra szaggassa, de ezt mégsem teheti meg.

- Emlékszem – mondja alig hallhatóan, összeszorult torokkal.

- Én csak azt szeretném, ha megint olyan boldog volnál, mint ezen a képen – mondja édesanyja halkan, és tenyerébe veszi Minseokét. Minseok keze enyhén remegni kezd, és nehezen állja meg, hogy ki ne rántsa anyja fogásából. Nem akar elgyengülni, keménynek kell lennie. Szemét csípni kezdik a könnyek, de nem hagyja kibuggyanni őket. – Csak azt szeretném, ha boldog lennél…

Boldog. Minseok már nagyon rég nem tudja, mit is jelent ez a szó. A keserű, megalázó élmények kitörölték szótárából.

*

- Szia, mit adhatok? – hadarja kötelező mosollyal az arcán Minseok, ahogy kilép a pult elé, hogy kiszolgálja a vendéget. Ahogy azonban ránéz az előtte álló fiatalemberre, egy pillanatra megdermed, mert Luhan áll előtte – ismét.

- Minseok? – lepődik meg Luhan is. – Nem is tudtam, hogy te itt dolgozol!

- Ühüm – hümmögi Minseok, aztán megpróbálkozik egy fokkal értelmesebb válasszal is. – Ami azt illeti, a héten kezdtem…

- Az jó – bólogat Luhan, aztán a kínálatot kezdi nézegetni.

Minseok két napja dolgozik egy bubuteát áruló boltban szabadidejében. Kellemes, apró kis üzlet, amely színes, édes italkínálatával és fiatalos hangulatával vonzza az ifjúságot. Minseok azért döntött úgy, hogy dolgozni kezd az egyetem mellett, mert nem szeretne többé teljes egészében szüleire támaszkodni. Húsz éven keresztül eltartották, és most is ők fizetik taníttatását és lakhatását. Minseok szeretné levenni legalább egy részét ennek a tehernek szülei válláról. És különben is, kell valami tevékenység, ami eltereli figyelmét társasági életének hiányáról, és ez a munka teljesen megfelelő volt a célra. Bár a múltkori buli Chanyeolnál megtörni látszott a jeget, mert Minseok azóta Junmyeonnal egész jól összebarátkozott, és beszélő viszonyba került más évfolyamtársaival is, akik ott voltak Chanyeolnál. Már nem állt annyira a periférián. Már voltak kapcsolatai – ha csak néhány is és nem erősek, de voltak. Ez már jelentett valamit. Mindennek ellenére az egész buli egy újabb gondot hozott magával Minseok csendes életébe, és ez a gond most épp ott állt előtte.

Minseok megint érezte, hogy valami nem stimmel vele. Minden értelmes gondolat kirepült a fejéből, ahogy ránézett Luhanra, aki az árlapot tanulmányozta és hirtelen kezdett nagyon melege lenni.

- Egy nagy epreset kérek áfonyás buborékokkal – dönti el végül Luhan a rendelését. Minseok nekilát elkészíteni a teát, de remegni kezd a keze, ahogy hozzávalókhoz nyúl és majdnem ki is önti azokat. Magában szitkozódik, hogy mégis mi a jó isten történt vele, hogy ennyire nem tudja összeszedni magát, ha megjelenik a közelében a kínai fiú.

- Elég gyakran járok ide és még sosem láttalak itt, csak azért lepődtem meg – szólal meg Luhan, miközben Minseok dolgozik és figyelemmel kíséri a fiú kezének minden mozdulatát, ahogy a teát csinálja. Minseok ebből semmit sem vesz észre.

- Gyakran? – kapja fel Minseok a fejét az elhangzottakra, de azon nyomban mélyen el is pirul saját reakciója miatt, ezért inkább lesüti szemeit, és tovább ügyködik. Némi ügyetlenkedés után el is készül az édes ital, amit Minseok a pultra helyez.

- Aha, imádom a bubuteát – vigyorodik el Luhan, miközben kivesz pár bankjegyet a tárcájából. Odanyújtja Minseoknak, aki a kasszába nyúl visszajáróért. Összeérnek az ujjaik, ahogy Luhan átveszi az aprót, s Minseok pulzusa ettől a leheletnyi érintéstől is az egekbe ugrik.

*

            Minseok sosem vonzódott a fiúkhoz. Ebben olyan biztos volt mindig is, mint abban, hogy az ég kék, a fű meg zöld. Még most sem vonzódik a saját neméhez. Azzal nyugtatja magát, hogy Luhan csak nagyon lányos kinézetű, azért lehetséges, hogy egész más hatással van rá, mint bármely másik fiú, akivel valaha találkozott. Igen, csakis ez lehet az oka. Luhan túl lányos. De Minseok biztos, hogy nem érez iránta semmiféle vonzalmat. Ugyan, kérlek. Hiszen alig ismeri.

*

            Minseok pénteken látja újra Luhant.

- Te tényleg gyakran járhatsz ide – jegyzi meg Minseok, amikor a fiú belép a kis boltba. Meglepődik saját megszólalásán, mert nem gyakran kezdeményez ő maga beszélgetést senkivel.

- Én mondtam – mosolyodik el Luhan, Minseok pedig próbál nem tudomást venni arról, ahogy a szemei csillognak közben. Túl lányos – hajtogatja magában. – Egy csokisat szeretnék most kérni. Egyébként hogy tetszik az itteni munka? – érdeklődik kedvesen Luhan.

Minseok meglepődve néz rá. Ezt most komolyan kérdezte? Vajon tényleg érdekli, vagy csak udvariasságból tesz fel ilyen kérdést? Biztos csak udvariasságból, hiszen nem is ismerik egymást tulajdonképpen. Csak futó ismerősök. Miért érdekelné Luhant bármi, ami vele kapcsolatos?

- Eléggé tetszik – feleli rövid bizonytalankodás után az igazságnak megfelelően. Tényleg meg volt elégedve a munkájával. Hetente csak pár napot dolgozott, és azt is csak részmunkaidőben, ennél fogva a fizetése nem volt túl magas, de jobb volt a semminél. A hangulat az üzletben mindig jó volt és az elvégzendő munka sem túlságosan megterhelő számára, így nincs oka panaszra.

- Az jó – mosolyog továbbra is Luhan, miközben kifizeti a csokoládé ízű italt. – Én is szívesen dolgoznék itt, csak az órák meg a focicsapat mellett sajnos nincs rá időm.

- Focicsapat? – csillan fel Minseok szeme akaratlanul is, ahogy a kedvenc sportját emlegetik.

- Aha. Az egyetemi csapatban játszom – közli Luhan és olyan büszkén dülleszti ki mellét, mintha minimum egy világhírű csapat szerződtetett játékosa lenne. Minseok megdöbben a tényen, hogy Luhan ilyen sportot űz, mert a babaarca alapján nem nézte volna ki a fiúból ezt.

– Te szereted a focit? – kérdezi Luhan, s kíváncsian várja a választ.

- Nagyon – bukik ki Minseokból az igazság. Felettébb izgatott lesz, hogy kiderült, van közös pontja Luhannal.

- Szuper! Végre találtam valakit, aki szereti! A srácok a koliban folyton nyavalyognak meg lepattintanak, ha focizni hívom őket. Puhány népség – fintorog Luhan, aztán nagy lendülettel a pultra támaszkodik, mire Minseok ijedtében ugrik egy aprót hátra. – Ki a kedvenc csapatod? – kérdezi halálosan komoly arckifejezéssel.

- Um… A Chelsea – mondja Minseok, és nem tudja eldönteni, most vajon jót mondott-e vagy sem, mert Luhan arca teljesen kifejezéstelen marad. – Neked?

- A Manchester United – feleli rögtön Luhan lemászva a pultról, aztán a szívószálával kezd babrálni. Kibontja, és gyakorlott mozdulattal döfi bele a teát védő fóliába. Egy csepp sem folyik ki, amit Minseok elismerően néz végig. Neki folyton kicsorgott az ital, amikor kibontotta. – Minseok – szólal meg ismét Luhan, miután nagyot hörpint innivalójából a vastag szívószálon keresztül. Minseok óvatlan módon nézi azt a pontot, ahol Luhan ajkai érintkeznek a szívószállal és mikor rájön, hogy mit bámul, mélyen elpirul szégyenérzetében. – Minseok – ismétli a fiú.

- Hm? – zökken ki zavarából az említett.

- Lehet, hogy ez most furán fog hangzani, mert még alig ismerjük egymást meg minden, de van kedved eljönni egyszer játszani egy kicsit velem? – kérdezi Luhan.

Velem.

Olyan hirtelen hangzik el ez a szó Luhan szájából, hogy Minseok egy pillanatig azt hiszi, meg sem történt. Pedig megtörtént, s ahogy ez tudatosul a pult mögött álló fiúban, olyan érzések öntik el egyszeriben, amelyekre nem számított, és amelyekkel alig tud mit kezdeni. Hitetlenkedés. Öröm. Bizonytalanság. Meghatottság – ezek járják át Minseok szívét-lelkét. Nem gyakran fordul elő vele az életben, hogy valaki az ő társaságát keresi önszántából.

- Persze megértem, ha nem aka… - kezdi Luhan, félreértve Minseok hallgatását, de félbeszakítják.

- De, én… De – mondja Minseok hevesen dübörgő szívvel. – Szívesen. – Luhan ajkai mosolyra húzódnak a beleegyező válasz hallatán, ám mondani már nem tud semmit, mert közben pár lány mögötte hangosan méltatlankodni kezd, hogy mikor kerülhetnek már végre sorra.

- Akkor még beszélünk – int búcsút Minseoknak, aki követi pillantásával a kínai fiút, ahogy kilép a boltból, elsétál a kirakat előtt, aztán végleg eltűnik a látóteréből.

Egész nap a Luhannal való beszélgetés jár a fejében, ami bár nem volt több pár percnél, mégis meghatározó élménye volt napjának. Luhan utolsó mondata további találkozást ígér, s ettől kellemes izgalmi állapotba kerül egész valója, ám kétségei is vannak. Luhan nyilván csak azért hívta el, mert nem akad más, akivel focizhatna. Az egésznek semmi köze ahhoz, hogy szívesen lenne a társaságában. Végül is, Luhan is megmondta, hogy alig ismerik egymást. Csak játszótársnak kell. Semmi másnak. Minseok estig kellően meggyőzi magát erről, hogy még csak véletlenül se kezdjen olyasmiben reménykedni, ami aztán nem bizonyul majd valósnak.

Egy újabb csalódást már nem tudna elviselni.

*

            Hétfő délután Minseok éppen a munkahelyére igyekszik, amikor megcsörren a telefonja. Egy pillanatig jól megnézi a kijelzőt, mert ismeretlen számára a hívó száma. Nem veszi fel, hagyja, hadd csörögjön, ám a hívó fél is kitartó. Minseok úgy dönt, mégis ad neki egy esélyt.

- Tessék – szól bele a készülékbe.

- Kim Minseok? – kérdezi egy idegen hang.

- Um… Ki az? – érdeklődik Minseok a hívó fél neve után.

- Luhan vagyok – jön a válasz, Minseoknak meg ugrik egy hátast a gyomra.

- Öh… Honnan tudod a számomat? – puhatolózik Minseok, s mohó érdeklődéssel várja a választ.

- Ja, az… izé – nevetgél Luhan, s Minseok döbbent állapotában nem érzékeli, hogy a másik zavarba jött egy cseppet a kérdésétől. – Junmyeontól kértem el. Tudod, csak a foci miatt… Gondoltam, megbeszélhetnénk, hogy mikor tudunk összefutni.

- Oké – egyezik bele Minseok a felvetett ötletbe. Ha teljesen őszinte akar lenni, nem hitte volna, hogy a kínai srác valóban betartja ígéretét, ráadásul ilyen hamar. Öröm árad szét benne amiatt, hogy Luhan képes volt másoktól megszerezni a számát, hogy felhívhassa. – Neked mikor jó?

- Mit szólsz a csütörtök délutánhoz? – veti fel Luhan. – Ugye nem dolgozol?

- Nem, a csütörtök üres – feleli rövid fejtörés után Minseok, ahogy gondolatban végigfut a heti beosztásán. Röviden megbeszélik, hogy csütörtök délután találkoznak annál a padnál, ahol a múltkor is, elköszönnek és Minseok leteszi a telefont.

Luhan felhívta. Magától. Képes volt megszerezni a számát, ahelyett, hogy egyszer megbeszélik a dolgot, amikor a bolt felé jár. Felhívta. Felhívta.

*

            A csütörtök Minseok életének egyik legszebb napja. Az idő elég meleg, de kellemes szellő fújdogál, ahogy Minseok és Luhan a környék egyik betonos focipályáján kergeti a labdát. A labdarúgás kiskora óta nagy szerelme Minseoknak, ám egy pár évvel ezelőtti incidens miatt a fiú akkor csaknem feladta a sport iránti szeretetét. A középiskolai csapat, amelynek Minseok is része volt, addig kínozta őt bántó megjegyzéseivel és kirekesztő, ellenséges magatartásával, amíg ott nem hagyta őket. Minseok akkor képtelen volt kiállni magáért és az emlék a mai napig ott él benne. Duci alkata, visszahúzódó magatartása miatt rengeteget csúfolták és a foci volt az egyetlen vigasza, ám a csapat ezt is elvette tőle. Nem kellett sehol. Fölösleges volt a jelenléte. Minseok majdnem belepusztult lelkileg, hogy ezt is elvették tőle.

Újra ott lenni a pályán felszabadító volt. Minseok jobb kedvében van, mint általában és még Luhan jelenléte sem hozza most zavarba. Teljes szívét beleadva fog neki a játéknak, s közben figyeli a másik fiú mozgását is. Luhan meglepően jó játékos és nem kevésbé lelkes, mint Minseok. Elrugdossák a labdát kettejük között és játék közben Luhan beszélgetést kezdeményez. Minseoknak fel sem tűnik, s már el is árulta magáról, hová valósi, milyen a családja, hogy hívják a kutyáját és hasonló dolgokat. Luhan is mesél, s Minseok hamarosan megtudja, hogy a fiú Pekingből származik, nincs testvére, kiskorában a kínai nemzeti válogatott tagja akart lenni, de aztán tizenhat évesen egy ösztöndíjjal került Szöulba, és azóta is itt él. Minseok el se tudja képzelni, milyen félelmetes lehetett ilyen fiatalon egy olyan országba költözni, amelynek a nyelvén egy szót sem értett, és csodálni kezdi emiatt a kínai fiút. Szomjasan szívja magába a fiú minden szavát, s napestig is elhallgatná, ha lehetne. Észre sem veszi, hogy kivételesen nem szorong más társaságában, hanem teljesen elengedi magát.

Hosszú idő elteltével a pálya szélén álló padra vetik elfáradt testüket és mindketten lecsapnak vizesüvegeikre. Minseok nagyokat kortyol, majd Luhanra sandít maga mellett. Szeme nyomban a fiú homlokán húzódó vékony verejtékcsíkra tapad, és majdnem félrenyel, mikor Luhan hirtelen ránéz. Agyon van izzadva, Minseok mégis olyan szépnek találja, hogy legszívesebben elsüllyedne a föld alá, amiért ilyesmikre gondol.

Alkonyodik már, amikor indulni készülnek. Elcsigázva vánszorognak az utcán, míg az egyik kereszteződésnél elválnak útjaik. Luhan széles mosollyal megköszöni a játékot és pacsit követel Minseoktól, valamint azt, hogy ezt meg kell valamikor ismételniük. Minseok titkolt örömmel egyezik bele, és megint bizseregni kezd a bőre, amikor keze Luhanéhoz ér.

*

            A következő hetek gyorsan eltelnek, s Minseok hamarosan azon kapja magát, hogy Luhan lassan, de biztosan életének szerves része lesz. A fiú minden héten felbukkan a bubutea boltban, s ilyenkor, ha nem nagy a forgalom, mindig elbeszélgetnek egymással. Luhan, ha jobban megismeri az ember, nagyon nyílt és kedves fiú, aki mindig odafigyel a másikra. Minseok megismeri gondoskodó természetét, amikor egy alkalommal megint a pályán vannak és Minseok bokája meghúzódik egy hirtelen erős mozdulattól. Luhan ellentmondást nem tűrően ragaszkodik hozzá, hogy a fiú a vállára támaszkodva sántikáljon vissza a kollégiumba és mikor felérnek, azonnal az orvosi szobába viszi őt, ahol rendbe teszik a lábát. Utána Minseok és Junmyeon szobája a cél, ahol Minseok végre elengedheti Luhan vállát és lehuppanhat az ágyára. Luhan a hűsítő krémet keresi, hogy kartávolságban legyen, amennyiben Minseoknak szüksége van rá.

- Nyugi már, Luhan, nem vagyok a halálomon, ez csak egy rándulás – csitítja Minseok a túlbuzgó Luhant, aki úgy forgolódik körülötte, mint egy tyúkanyó a csibéi körül. – De ott van a fiókban.

- Hát el is mehetek, ha ennyire nincs rám szükséged – teszi csípőre méltatlankodva a kezeit Luhan.

- Drámakirálynő – sóhajt fel Minseok, miközben Luhan az éjjeliszekrényhez lép, de amint ez elhagyja a száját, Luhan meglegyinti a fejét.

- Tudod, ki a drámakirálynő, te féllábú – zsörtölődik Luhan, miközben a fiókban kotorászik, Minseok meg bazsalyogni kezd a bajsza alatt. Rendszeresen húzzák egymás agyát ilyen és ehhez hasonló apró kis megjegyzésekkel és Minseok imádja ezeket a pillanatokat.

Lassan kezdi elhinni, hogy akadt egy barátja, de a helyzet még nagyon új és fura neki. Nincs hozzászokva ahhoz, hogy valaki rendszeresen igényelje a társaságát, hogy valakit érdekelje, mi van vele, milyen napja volt, mit gondol erről vagy arról. Nincs hozzászokva, hogy kedveljék, hogy valaki törődik vele. Óvatosan ízlelgeti ezt az érzést és tetszik neki – nagyon is. Ám agya egy kis zugában mindig ott bujkál a gondolat, hogy ne bízza el magát teljesen. Ez egyfajta védekező mechanizmus, ami az évek során olyan mélyen beitta magát Minseokba, hogy ezt nem tudja egy pillanat alatt kiirtani magából. Mindenesetre Minseok sok-sok év után most érez először valami boldogságszerűt, mert sikerült egy barátra lelnie.

- Ez te vagy? – kérdezi egyszer csak Luhan, levágódva mellé az ágyra, kizökkentve Minseokot a gondolataiból. Azt a képet tartja a kezében, amit nemrég az édesanyja tolt az orra alá. Minseok megint ideges lesz a kép láttán. Anyja képes volt becsempészni a cuccai közé. Azért vágta a fiók aljára, hogy látnia se kelljen.

- I-igen – feleli vonakodva, aztán kikapja Luhan kezéből a fotót, aki hangos méltatlankodással veti rá magát Minseokra, hogy visszaszerezze azt.

- Hé, add vissza, látni akarom! – sipítozik a fiú és majdnem teljes egészében rámászik Minseokra, ahogy küzd a fotóért, amit Minseok jó messzire tart el tőle. Egy pillanat műve, ahogy Luhan megcsúszik, s pár centiről bámulnak egymás szemeibe. Minseok szíve úgy döngeti bordáit, hogy attól fél, Luhan meghallja azt. A kínai fiú is megszeppenve néz, rózsaszín ajkai elnyílnak a váratlan helyzettől, de ő tér előbb magához: kikapja Minseok kezéből a képet és lehámozza magát a még mindig sóbálvánnyá meredt barátjáról.

- De aranyos! – kiált fel Luhan, ahogy a képet tanulmányozza, és széles mosoly kunkorodik arcára. Minseok ülőhelyzetbe tornázza magát és odahajol ő is. Bár utálja a képet, muszáj megbizonyosodnia róla, hogy Luhan valóban azt nézi-e, amit ő. Ő csak a dagi hétéves önmagát látja a képen. – De hogy megváltoztál… Alig ismertelek meg.

- Nos… Igen – motyogja maga elé Minseok, miközben Luhan az arcát fürkészi. – De jobb is.

- Miért? – vet rá kérdő pillantást Luhan. – Szerintem nagyon édes vagy a kis kerek arcoddal.

- Édes? – visszhangozza döbbenten Minseok.

- Aha – mosolyog rá Luhan.

- Mások nem ezt mondták… - csúszik ki Minseok száján a keserű megjegyzés, ami nem kerüli el Luhan figyelmét.

- Miért, mit mondtak? – szűkülnek össze szemei.

- Mindegy – próbálja kikerülni az egyenes választ Minseok és gyorsan témát vált. – Hol az a krém, megtaláltad?

Luhan készségesen nyújtja felé a krémet, és a tekintetében megcsillanó aggodalom nem tűnik fel a lába kenegetésébe merült fiúnak.

*

Minseok lába hamarosan felgyógyul és kis kihagyás után újra munkába állhat. Luhan megint a boltban múlatja idejét és jókedvűen csevegnek egymással. Minseok természeténél fogva nem egy fecsegő fajta, hajlamos röviden, tömören válaszolni, ha kérdezik, de Luhannal képes bármiről elbeszélgetni. Luhan olyan odafigyeléssel fordul felé, amely eddig példátlan eset Minseok életében, és meglepő számára. Minseok szent meggyőződése, hogy személye nem érdemel különösebb figyelmet, hiszen egész életében ezt sulykolta belé a világ. Minseok önbizalma nemlétező dolog, önbecsülése szintúgy. Luhan barátsága olyan a számára, mint az éhezőnek egy falat kenyér. Most, hogy már egyre erősebb a kötelék köztük, Minseok érzi, hogy hatalmas szüksége van a fiúra. Pusztán azért, hogy legyen egy kapaszkodója az életben – valaki olyan, aki nem a szülője, hanem egykorú vele, valaki olyan, aki megérti őt. Azt, amit valóban érez Luhan iránt, igyekszik háttérbe tolni, de eltüntetni nem tudja, pedig jelentősen megkönnyítené a dolgát, ha csak szimpla barátként tudna a fiúra nézni. De az élet nem ilyen egyszerű sajnos.

Luhan épp az egyik dalról mesél, amit meg kell tanulnia, amikor megcsörren a telefonja. Zsebébe nyúl, kihúzza tokjából a készüléket és a hívó nevét meglátva Minseokra pillant. Minseok gyorsan úgy tesz, mintha nem látta volna, ki hívja a fiút.

- Mindjárt jövök – bök a telefonra és kilép az utcára, hogy fogadja a hívást. Minseok mély lélegzetet vesz és hátrasétál a raktárba, hogy feltöltse a buborékos rekeszeket. Egész eddig nem igazán vett tudomást Luhan barátnőjéről, és a fiú sem beszélt a lányról soha, amitől néha olyan volt, mintha nem is lenne. Minseok felmarkolja a raktárból az árut és visszabattyog az üzlethelyiségbe. Amint kilép a raktárból, megakad a szeme a bolt előtt álldogáló Luhanon, aki szemmel láthatóan nincs elragadtatva attól, amit a vonal túlsó végéről hall, legalábbis erre utal feszült, durcás arca és összevont szemöldöke. A fiú nem veszi észre, hogy Minseok őt nézi a kirakatablakon keresztül és hosszú hallgatás után mérgesen a kagylóba hadar valamit. Úgy tűnik, heves szócsata bontakozik ki a két fél között, ami végül egészen váratlanul ér véget, amikor Luhan értetlen arccal kapja el fülétől a készüléket, mint akire rácsapták a telefont. Nagyot fújva vágja zsebre azt és lép vissza az üzletbe, ahol Minseok ekkor már a buborékok feltöltésével foglalatoskodik.

- Bocs, csak Hyeri volt az – mondja nyomottan. Nem igazán sugárzik róla, hogy boldog szerelmes.

- Oh. – Minseok mindössze ennyit tud mondani, s nem is nagyon akar beleavatkozni a dologba.

- Nem értem, mostanában mintha bekattant volna nála valami – panaszkodik Luhan. – Folyton hívogat meg ilyenek…

- Miért?

- Mittudomén – motyogja Luhan rosszkedvűen. – Egyfolytában féltékenykedik, pedig igazán nincs oka. Mit csináljak vele, hogy ne higgye ezt?

- Hát… - mondja Minseok, de nem tudja, hogyan folytassa. Nem ért a lányokhoz.

Kissé megrémíti, hogy a legkevésbé sem tud együtt érezni, amiért gond van Luhan kapcsolatában.

*

Minseok még sosem volt szerelmes. Nem mintha eddig soha nem tetszett volna neki senki sem – nagyon is akadt egy-két lány a múltban, akik iránt hosszabb-rövidebb ideig érdeklődött, de egyikük iránt sem érzett semmi komolyat, mert még azelőtt kiábrándult belőlük, mielőtt ez megtörténhetett volna. Mostanában viszont egyre gyakrabban merül fel benne a kérdés, hogy mi is a szerelem és honnan tudhatja az ember, ha a csapdájába esett.

Péntek este van, Minseok és Junmyeon az ágyukon heverésznek, mindketten egy-egy könyvet bújva. Minseok nem igazán tud olvasmányára koncentrálni kavargó gondolatai miatt, s hamarosan merész lépésre szánja el magát.

- Junmyeon, te voltál már szerelmes? – töri meg a szoba szótlanságát.

- Ühüm – hümmögi rövid csend után a másik fiú. – Úgy gondolom, igen.

- Gondolod? – ütközik meg Minseok a szóhasználaton. – Azt nem érezni kell?

- Úgy értettem – legyint felé Junmyeon.

- És honnan tudtad, hogy az vagy? – firtatja tovább a témát Minseok.

- Csak… Érezni kell – mondja Junmyeon vállat vonva.

- Na jó, de mit érez az ember ilyenkor? - Junmyeon felé sandít, és Minseok szinte látja a fejében formálódó gondolatot, hogy mégis miért érdeklődik ilyen hevesen a téma iránt.

- Hát – kezd neki Junmyeon eltűnődve, s leteszi a könyvet, hogy az ne zavarja a gondolkodásban. – Vannak ezek a tipikus fizikai jelek, tudod, a szíved gyorsabban dobog, meg remeg a gyomrod meg ilyenek. És ez nem hülyeség, tényleg így van. Folyton rá gondolsz, csak ő jár a fejedben egész nap, vajon épp mit csinál, hogy van… Ha örül, vele örülsz, ha sír, vele sírsz. Ha külön vagytok, alig várod, hogy láthasd, aztán ha találkoztok, fél óra alatt ötször égeted le magad. Mindig tökéletesen akarsz kinézni, hogy tetsszél neki… Hirtelen minden hülyeséget képes lennél megtenni, hogy a kedvében járj. Képes vagy megtanulni főzni, hogy elkészíthesd neki a kedvencét… Vagy mit tudom én, elkezded tanulni a nyelvét, ha épp külföldi, akit szeretsz… - sorolja Junmyeon, s Minseok a végén riadtan néz a beszélő fiúra, nem célzásnak szánta-e az utolsó példát, de nem lát erre utaló jeleket Junmyeon arcán. – Valami ilyesmi…

- Ki az? – kérdezi Minseok.

- Ki? – kapja felé a fejét Junmyeon értetlenül.

- Akiért képes vagy megtanulni főzni – pontosítja kérdését Minseok, Junmyeon meg nagy szemeket mereszt rá.

- Senki – vágja rá vörösödő fejjel és a könyvéért nyúl, de Minseok természetesen nem veszi be ezt az átlátszó dumát.

- Ha te mondod, Junma – vigyorodik el Minseok, miközben a másik fiú zavartan krákog.

- Miért, neked ki az? – támad vissza, hogy elterelje magáról a figyelmet. Most Minseokon van a pirulás sora.

- Miből gondolod, hogy van valaki? – kérdez vissza megkerülve a válaszadást, de Junmyeon sem most jött le a falvédőről. – Csak érdekelt…

- Ha te mondod, Minseokkie – utánozza Minseokot és visszatér az olvasáshoz.

Minseok visszadől az ágyára, s elgondolkozva a plafonra mered. Ha az igaz, amit Junmyeon mondott, akkor bizony nagy bajban van most. Beleszeretett valakibe. Méghozzá egy fiúba. Ennél nagyobb hibát nemigen követhetett volna el. Ezerszer is végiggondolja és halálra rémül, amikor tudatosodik benne az igazág. Ez soha, semmilyen körülmények között nem derülhet ki, mert abba belehal.

            Szerencsétlen Luhan, mit vétett, hogy egy ilyen nyomorult alak, mint én, beleszeretett? – ostorozza magát Minseok, és idegesen szorítja szeme elé kezeit. Ha ezt Luhan megtudná, elszörnyedne és megundorodna. Örökre megutálná és elmenekülne tőle. Egy fiúnak nem normális dolog fiút szeretnie, ez teljesen világos mindenki számára. Minseok ennél szánalomra méltóbb már nem is lehetne. Eleve egy szociálisan esetlen, különc fiú és most még meleg is lett?

Minseok beleborzong az elképzelt lehetőségekbe, hogy mi történne vele, ha világra kerülne a kis titka. Nem, ez nem történhet meg, és ő mindent el fog követni, hogy ez a probléma megszűnjön.

Nem vagyok szerelmes, nem vagyok szerelmes – mantrázza magában újra és újra – tízszer, százszor, ezerszer. Valójában minden porcikája éhezi, hogy az lehessen, de ő nem engedheti meg magának. Minseok nem érdemli meg, hogy szerelmes lehessen. Nem méltó rá. Hiszen ő csak egy dagi, pápaszemes, különc alak. Aki ilyen szánalmas, ne akarjon semmit az élettől.

*

- Szakítottunk – jelenti be váratlanul Luhan, amikor egymásnak adogatják a labdát egy este.

- Oh – merevedik meg Minseok a mozdulat közben. Nem tudja, hogyan reagáljon. Egy jó barát ilyenkor megveregeti a vállát a másiknak és együtt érez vele. Minseok azonban képtelen az utóbbira rávenni magát. – S-sajnálom – kényszeríti ki magából mégis, hogy ne legyen gyanús. – Mi történt?

- Azzal vádolt, hogy teljesen megváltoztam az utóbbi időben és már nem is törődök vele semmit – fejti ki Luhan a részleteket. Minseok alaposan megfigyeli őt, de nem látja rajta, hogy Luhant különösebben megviselné a szakítás.

- És így volt?

- Hát… Na jó, asszem nem voltam belé már annyira szerelmes – vallja be Luhan. – Mindkettőnknek jobb így.

*

- Mondd, Luhan, te miért barátkozol velem? – kérdezi egyszer csak Minseok a semmiből.

- Tessék? – néz rá Luhan értetlenül. – Ezt meg hogy érted?

- Hát csak úgy, hogy… Miért barátkozol… Velem? – ismétli meg Minseok, de ekkor már azt kívánja, inkább maradt volna csendben és harapta le volna a nyelvét tőből.

- Hogyhogy miért? Nem értelek – kerekednek ki Luhan szemei.

- Hagyjuk – gondolja meg magát Minseok, de Luhan nem hagyja.

- Nem, ne hagyjuk! Mondd el! – követelőzik, és megragadja Minseok karját, hogy maga felé fordítsa őt.

- Én csak… - kezdi Minseok, de nem igazán tudja szavakba önteni azt, ami a szívét nyomja. A mai napig nem világos számára, Luhan miért pont vele barátkozik. – Csak nem tudom, hogy egy olyan valaki, mint te… Szóval… Miért törődik egy olyannal, mint én.

- Milyennel? – kérdezi kissé élesen Luhan, mert nem érti az egészet. – Milyennel, Minseok?

Minseok nagyot nyel, s nem jönnek ki szavak a száján. Torkában gombóc keletkezik, tudja, hogy ezt a beszélgetést hiba volt elkezdeni. Ha Luhan eddig nem vette észre, mekkora balfék, pont most hívja fel rá a figyelmét?

- Semmi, hagyjuk – hadarja és próbál elmenekülni a helyzetből. A parkban ülnek a hintákon, s Minseok feláll, hogy otthagyja a döbbent Luhant, de a fiú szintén felugrik és a csuklójánál fogva rántja őt vissza maga felé. Arcuk csaknem összeér, s Luhan szemei most elkomorult pillantással állapodnak meg Minseokon.

- Azért barátkozom veled, mert kedvellek – mondja komolyan. – Azért, mert egy csodás ember vagy és aki valaha is mást mondott neked, az hazudott – jelenti ki és nem ereszti barátja tekintetét, sem csuklóját.

Minseok a sírás határán áll, amikor Luhan lágyan magához öleli.

*

            Minseok ezek után még sokkal közelebb kerül Luhanhoz, ami azonban egyre fájdalmasabb számára és egyre kevésbé képes titkolni igazi érzelmeit. Luhan annyira jószívű és önzetlen barát, hogy Minseoknak iszonyú bűntudata van, amiért ilyen érzelmeket táplál iránta. Minseok nem kockáztathatja egyetlen barátját, ezért minden egyes percben harcot vív saját magával azért, hogy megőrizze a látszatot.

*

- Te jó ég! Csak nem… Minnie Malac? – kiált fel egy fiú, ahogy sorra kerül a pultnál. Minseok megmerevedik a névre és felpillantva elszörnyed. A középiskolai focicsapat kapitánya, egykori fő kínzója áll előtte némileg idősebb kiadásban. Minseok halálra rémülve mered a magas, izmos fiúra. – Meg sem ismerlek, annyira megváltoztál! Hová lettek a sonkáid meg a cuki kis pofazacskóid? – röhög fel harsányan a saját ostobaságán a srác. Minseok érzi, hogy a régi, ismerős félelemmel teli pánik elönti és remegni kezd a keze, ahogy a másik gunyorosan duruzsol a fülébe. Még mindig képtelen volt túllépni azokon a dolgokon, amit ez a fiú művelt vele annak idején. Megkeserítette az egész életét, elvette tőle a focit, elvette minden önbizalmát, önbecsülését, és a sárba tiporta őt.

- M-mit akarsz? – dadogja Minseok és a hangja sokkal gyengébb, mint szeretné. Bátran vissza akar vágni, de nem tud. Annyira nyomorult. Elesett.

- Látom, még mindig olyan szánalomra méltó kis nyomorék vagy, mint régen… – hajol közelebb a fiú, hogy csak ő hallja, amit mond. Gonosz hangja mély sebeket szánt fel Minseokban, s legszívesebben behúzna egy jó nagyot kínzója ocsmány képébe. Tenyere ökölbe szorul, s remegni kezd az elfojtott dühtől. Ha még egy szót szól, nem áll jót magáért. - … Minnie Malac.

            Minseok ökle azonnal lendül és a fiú arcába csapódik. A srác ordítva hátratántorodik és orrát fogja fájdalmában. A boltban tartózkodók meglepve kiáltanak fel és minden szempár feléjük fordul. Minseok főnöke, egy középkorú hölgy rikácsolva fut előre az üzletbe a raktárból, hogy számon kérje, mi ez a felfordulás. Minseok egész testében remegve áll ott, miközben körülötte mindenki őrjöng. Minseok látja és hallja is, ahogy a főnökasszony hangosan kéri számon rajta a történteket, de egyáltalán nem érdekelte már semmi. Lekapta magáról a kötényét, lecsapta a pultra, felmarkolta a kabátját és kiviharzott a boltból.

*

            Zaklatottan rohant vissza a kollégiumba és alig akarta elhinni, amit tett. Behúzott neki. Tényleg megtette. A fiú sértő szavai még mindig élesen ott éltek tudatában és fortyogott a dühtől, ahogy eszébe jutott az egész. Múltbeli emlékei peregtek szemei előtt, millió alkalom, amikor megalázták és ő hagyta magát. Életében először fordult elő vele, hogy ellenállt.

Most nincs más vágya, csak hogy ágyába vesse magát és takarói alá bújjon. Telefonja folyamatosan csörög, a főnöke hívja, s Minseok gondolkodás nélkül utasítja el a hívást. A legkevésbé sem érdekli most a néni sipákolása.

Beront a szobába, és majdnem hanyatt esik a látványtól, ami fogadja. Junmyeon és Jongdae rémülten rebbennek szét, de zilált hajukból, kapkodó légzésükből és felduzzadt ajkaikból félreérthetetlen, hogy nem egészen egy másodperccel ezelőttig mit műveltek.

- Elnézést – nyögi Minseok és kitolat a szobából. Nem az lepi meg igazán, hogy bebizonyosodott gyanúja, hanem az, hogy ezzel ilyen módon kell szembesülnie. Most hova menjen? A telefon a kezében újra zenélni kezd, s Minseok ingerülten pillant a kijelzőre, ám mást lát, mint amire számít.

Luhan az. Habozás nélkül veszi fel a telefont.

- Luhan, én…

- Minseok? – cseng Luhan vidám hangja át a vonalon. – Mit szólnál egy kapucsínóhoz?

- Luhan, most nem alkalmas… - mondja fojtott hangon Minseok.

- Oh, nem érsz most rá?

- Nem, én… Találkozhatnánk? – kéri Minseok szinte kétségbeesetten.

- Valami baj van? – válik aggódóvá Luhan azonnal.

- Majd elmondom – feleli tömören a feldúlt fiú. – Baj, ha odamegyek hozzátok?

- Nem, dehogy, gyere csak!

Minseok húsz perc buszozás után kopog be Luhanék ajtaján. A kínai fiú azonnal ajtót nyit, a szobatársa szerencsére nincs jelen.

- Mi történt? – kérdezi rögtön, miközben beengedi Minseokot.

- Én… Luhan, én ezt nem bírom tovább! – tör ki magából Minseok hangosan, amivel meglepi hallgatóját. Minseok visszahúzódó természetével nem az a fajta, aki gyakran ilyen megnyilvánulásokban részesíti környezetét. Luhan egyre növekvő nyugtalansággal nézi, ahogy Minseok a kezébe temeti arcát.

- Mit, Minseok? – faggatja szelíden.

- Ezt, hogy semmibe vesznek, eltipornak, megtaposnak, belém rúgnak, mint a kutyába és elveszik az életemet… - sorolja megtört hangon Minseok. Luhan egy szót sem ért az egészből, de abban már biztos, hogy itt most már csak egy dolog használ. – Egy senki lennék…?

- Bántottak, ugye? – kérdezi csendesen Luhan. Minseok állkapcsa megfeszül, aztán hosszas vívódás után úgy dönt, már minden mindegy és bólint. Nem mer ránézni Luhanra, nem akarja látni szemeiben a sajnálkozást.

- Miért mindig én? – leheli Minseok elkeseredve.

- Mert olyan más vagy, mint a többiek – mondja Luhan, aminek hallatán Minseok szíve a földre zuhan. Megint ez a szó. Egész eddigi életében mindig ő volt az, aki különbözött a többiektől, aki nem tudott beilleszkedni sehová teljes mértékben.

- Más… - ismétli Minseok halkan, alig hallhatóan, s nagy nehezen visszanyeli a feltörekvő, fojtogató könnyeket.

- … és ez az, amitől olyan különleges vagy – beszél tovább Luhan és szelíden, de kitartóan néz Minseokra. Minseok tüdejében egy pillanatra megreked a levegő, s nem tudja, mit is mondjon. Luhan csak azért mondja ezt, mert sajnálja őt. Biztosan nem gondolja komolyan, hát hogyan is gondolhatná, mikor Minseokban nincs semmi szeretnivaló? Minseok nem tehet róla, de feldühíti, amit Luhan mond. Utálja, ha sajnálkoznak rajta, s főleg Luhantól képtelen lenne elviselni. Mások szánakozása dühöt gerjeszt benne és a legkevésbé sincs szükség rá. Lenyeli a torkában keletkezett gombócot, és próbál elszántan nézni a fiúra.

- Én nem vagyok különleges – jelenti ki, de a mondat végén elhagyja határozottsága, s elcsuklik a hangja. Forró könnyek égetik torkát, és nincs más vágya, csak hogy innen is elrohanhasson, mert nincs az az isten, hogy ő Luhan előtt veszítse el az önuralmát, amiről egészen ma délutánig azt hitte, tökéletesre fejlesztette az évek során.

- De az vagy – lép hozzá közelebb Luhan, miközben Minseok még mindig kitörni készülő könnyeivel küszködik. Sosem sír mások előtt, s ez most sem lehet másként. Nem hisz Luhannak.

Minseokot nem szereti senki. Ez mindig is így volt és mindig is így lesz. Felesleges reménykedni, s Minseok most legszívesebben belerúgna Luhanba, amiért hamis reménnyel kecsegteti őt, amiért hazudik neki, amiért még több fájdalmat okoz neki kedves, ámde megtévesztő szavaival. Minseok az első naptól fogva tudja, hogy Luhan elérhetetlen a számára. Nem is próbálja hiú ábrándokba ringatni magát, mert nem akar megint csalódni. Sokadszorra.

- Elmegyek – jelenti ki halkan. Szeretne végre eltűnni a világ elől, szeretné fejére húzni takaróját, hogy aztán ott sírja bele bánatát és végtelen keserűségét párnája puhaságába, hogy aztán arcára száradt könnyekkel lassan álomba szenderülhessen.

- Nem – tartóztatja őt Luhan és még egy lépést tesz a tépelődő fiú felé. – Minseok.

Minseok nem néz Luhanra, képtelen. Már megbánta, hogy idejött. Bárcsak soha ne ment volna el Chanyeol bulijára, bárcsak soha ne találkozott volna Luhannal! Akkor most nem kéne még emiatt is rágnia magát, nem érezné még ezerszer nyomorultabbul magát, mint általában.

- Minseok – szólítja a nevén Luhan megint, s olyan közelségben van már, ami veszélyes Minseok véleménye szerint.

- Ne! – tiltakozik a fiú Luhan közeledése ellen, hangja gyenge és fojtott.

- Mit ne? – kérdezi Luhan, szemei nagyok és ártatlanok. Figyeli Minseok minden apró mozdulatát, amitől az alacsonyabb arcát elönti a meleg, s nem tud mit kezdeni a helyzettel.

- Ne gyere közelebb – préseli ki magából Minseok, s szeretne elfordulni, hogy Luhan ne láthassa szégyentől égő arcát. Nem érti, mire jó ez Luhannak, s menekülne a szituációból, mert érzi, hogy nem lenne képes túltenni magát rajta, ha pont Luhan űzne még gúnyt belőle.

- Miért ne? – tudakolja Luhan, ám közben lassan megérinti ujjaival Minseok kézfejét. Minseok összerezzen a pillangó szárnyának rezdülésénél is halványabb érintésre, s próbálja elhúzni kezét, de Luhan előre látja ezt és nem hagyja szökni őt. Újabb lépést tesz Minseok felé, akinek lassan már nincs hova menekülnie már, így Luhan bekeríti őt.

Minseok szemei makacsul a padlóra szegeződnek, majd becsukódnak egy pillanatra. Teste-lelke élvezi Luhan érintését, de már képtelen eldönteni, mi fog történni. Luhan keze állához ér és finoman kényszeríti Minseokot, hogy ránézzen. Minseok kénytelen felemelni fejét, s olyan közelről megpillantani Luhan arcát, hogy abba fájdalmasan nagyot dobbanjon a szíve. Luhan szeme végtelen melegséget sugároz, és még valamit, amit Minseok még sosem látott senki lelkének tükrében, aki ránézett. Épp ezért nem ismeri fel ezt a tekintetet.

- Jól figyelj rám, Minseok – kezdi halkan Luhan. – Te vagy az egyik legcsodálatosabb ember, akivel valaha találkoztam. És akár hiszed, akár nem, de gyönyörű vagy.

Minseok megkövülten áll Luhan előtt. A fiú szavai hihetetlenek, s nem tudja, mit mondjon. Nincs is ideje ezen gondolkodni, mert Luhan ekkor még azt a kis távolságot is megszünteti, ami még maradt közöttük. Ajkát gyengéden Minseokéhoz érinti, de épp csak egy másodperc erejéig, s már el is válik tőle.

- Gyönyörű vagy. Kívül-belül – suttogja ajkaira Luhan, mélyen a szemébe nézve, mint aki nagyon jól tudja, hogy Minseoknak pontosan erre van szüksége. Minseok viszont szinte biztos benne, hogy ez az egész most nem történik meg vele, mert az túl szép lenne és vele nem szoktak szép dolgok történni. Luhan elmosolyodik, aztán ismét közeledni kezd, és újabb csókot nyom a szájára. – Gyönyörű… annyira! – leheli elégedetten és ajkaival felfedezőútra indul Minseok arcán. Minden egyes ponton apró csókot helyez el; az orrán, a szája szegletében, arcán, állának vonalán, fülcimpáján, füle hegyén, szemén, homlokán, miközben mindegyik után elsuttog egy „gyönyörű”-t. Minseok beleremeg minden egyes parányi pusziba, amivel Luhan illeti őt, s bőre felforrósodik a fiú érintésétől. Luhan karja után kap, hogy megtámaszkodjon valamiben, ujjai kétségbeesetten markolnak a fiú felsőjének anyagába. Luhan védelmezőn öleli át, s mosolyogva néz le rá.

- Most mi lesz? – kérdezi Minseok, amikor sikerül végre megszólalnia.

- Most az lesz, hogy csak az enyém leszel – vigyorog Luhan, kicsalva ezzel egy reszketős kis nevetést Minseokból is.

- Biztos vagy benne? Hogy… én… kellek? – bizonytalankodik Minseok, mert ez az egész annyira új és hihetetlen számára.

- Teljesen – biztosítja Luhan. – Nem adlak senkinek. Csak az enyém lehetsz – szorítja magához Minseokot, aki Luhan pólójába szipog.

- Kérlek, ne engedj el – kéri Luhant, miközben nagyokat nyel, hogy visszatartsa könnyeit.

- Soha – ígéri Luhan és Minseok már megtanulta, hogy Luhan mindig betartja az ígéreteit.

Minseok próbálja visszatartani, de miközben Luhan nyakába temeti arcát, csak kicsordulnak azok a sós cseppek. Minden porcikája éhezi ezt az ölelést, ezt a vigaszt; azt, hogy egyszer őt is akarják, őt is szeressék, hogy érezhesse, az ő élete is érték. Oly sokáig sulykolták belé, hogy soha nem fog kelleni senkinek – mert ő csak egy nagy nulla, és meg sem érdemli –, hogy Luhan felé való fordulása, gondoskodása, szeretete a világot jelentik számára. Még ízlelgetnie kell az érzést, meg kell ismernie, de megnyugvással tölti el, hogy számára is létezik valaki ezen a világon.

Minseok nem akar mást, csak szeretni és szeretve lenni.