Repedések a falon - Suchen - V. rész

V. Hamvak

            Nem létezett az az erő a világon, ami ki tudta volna húzni Junmyeont másnap reggel az ágyból. Dél körül förtelmes fejfájással ébredt, és képtelen volt még csak felülni is az ágyban, annyira hasogató volt a kín. Így inkább visszadőlt a párnájára, és megpróbálta felidézni, hogy mégis mi történt vajon az éjjel. Szerencse, hogy aznap szombat volt, és nem kellett tanítani mennie az iskolába. A visszaemlékezés azonban túlságosan megterhelő volt egyelőre számára, ezért nyomban fel is hagyott vele.

            Tegnap megpróbálta alkoholba fojtani a bánatát, de az természetesen – és nem meglepő módon – túlélte az éjszakát. Az ilyesmi viselkedés sosem volt rá jellemző, de most elkeseredettségében nem érdekelte semmi. A pia azonban alaposan megbosszulta magát, s ennek köszönhetően érezte most magát olyan rosszul, mint talán még soha.

            Nem akart Jongdae-re gondolni, ezért inkább igyekezett visszaaludni, ezt azonban a szomszéd hiúsította meg, aki éppen akkor döntött úgy, hogy fúrni kezdi a falat. Junmyeon a fejére szorított párnával próbálta kizárni a másnapos énje számára elviselhetetlen ricsajt, és nyöszörögve, kevésbé kifinomult szavakkal küldte melegebb éghajlatra azt, aki szombat kora hajnalban nem talált jobb elfoglaltságot magának, minthogy nekiálljon lyukakat furkálni.

            Az a kora hajnal valójában már kora délután volt inkább, ugyanis fél kettő felé járhatott az idő, amikor Junmyeon végre kikászálódott az ágyából azzal az elhatározással, hogy három dologra van azonnal szüksége, különben meghal: egy fájdalomcsillapítóra, egy kiadós zuhanyra és egy nagy adag kávéra. Miután ezeket megkapta, nem sokkal érezte jobban magát, de legalább a testi kínjai csillapodtak valamelyest, ha a lelkiek nem is. Ekkor eszébe jutott a tegnap éjjel és megint szívébe hasított a fájdalom, de ezúttal az este további részleteit igyekezett felidézni, ami nem sok sikerrel járt – mindössze annyira emlékezett, hogy elhajtott a kedvenc bárjába, ahol egyedül rendelte, majd hörpintette fel egymás után a rövideket. Még ivócimborája sem akadt, s a csapos hiába kérdezgette, mi történt vele, ő nem volt hajlandó elárulni semmit. A sokadik körnél vesztette el az események fonalát, és arról sem tudott semmit, vajon hogyan keveredett végül haza. Valószínűleg megszánta valaki őt a végén, és hívott neki egy taxit, ami hazafuvarozta. Hogy teljesen elázva hogy talált bele a kulcslyukba, az már kész rejtély volt a számára, de elismeréssel adózott magának, amiért erre képes volt. Undorodva vágta be tegnap esti ruháit a szennyeskosárba, majd ledőlt a kanapéra, hogy tovább folytassa a semmittevést.

            Bármennyire is próbálta idáig kizárni a gondolatai közül Jongdae-t, a dolog nem így működött. Ha akarta, ha nem, az énektanár gyötrelmes pillantása újra meg újra eszébe jutott, amikor azt hazudta, hogy nem szereti. Junmyeon csak hevert a díványon, és hagyta, hogy átjárja a testét-lelkét elárasztó szomorúság. Soha életében nem volt ilyen fájdalmas egy szakítás számára, soha nem érezte még, hogy legszívesebben kitépné a szívét inkább, hogy ne kelljen semmit éreznie. Talán azért, mert valójában még nem is volt soha komoly kapcsolata. Itt volt huszonhét évesen, és még sosem volt igazán szerelmes, és nem kötődött senkihez úgy, mint Jongdae-hez. Korábban csak rövidtávú, komolytalan kapcsolatai voltak, amelyek véget érte sosem viselte meg őt túlságosan. De Jongdae más volt. Különleges, ezt már jóformán az első perctől fogva tudta. Akár azt is mondhatta volna, hogy szerelem volt első látásra, de ha nem is szerelem, vonzalom egészen biztosan.

            Habár a kapcsolata Jongdae-vel is csak pár hónapig tartott, nem olyan volt, mint az előzőek. Bár szerette lenyűgözni a férfit, vele mégsem érezte soha úgy, hogy valaki másnak, valaki jobbnak kell tettetnie magát, valaki olyannak, aki nem ő volt. Vele mert önmaga lenni, merte elengedni magát, megmutatni neki mindazt, ami Junmyeonná tette őt, anélkül, hogy attól tartott volna, elítélik. Mellette boldog volt.

            Mindaddig, amíg el nem kezdődtek a problémák. Vagyis tulajdonképpen ő maga volt a probléma, ezt jól tudta, és ezért kellett végül elválniuk, annak ellenére is, hogy Junmyeon érezte, számára Jongdae az egyetlen… De Jongdae sokkal jobbat érdemelt, mint egy problémát – győzködte magát újra és újra, ahogy ott feküdt a kanapén, és minden percben azon járt az esze, hogy felhívja Jongdae-t és visszavon mindent… Nem, nem tehette ezt meg, tegnap este helyesen cselekedett, amikor elengedte őt. Bármennyire fájt is – és Junmyeon csak most érezte igazán, milyen piszkosul fáj az, amikor az embernek összetörik a szíve – nem vonhatott vissza semmit. Elindult egy úton, és tilos letérnie róla, tilos állandóan visszatekintgetnie.

            Eljött az este, és Junmyeon csak ekkor döbbent rá, hogy egész nap nem evett semmit. Valójában a legkevésbé sem érdekelte, hiszen nem volt étvágya most sem, így anélkül feküdt le aludni, hogy egy falatot is lenyomott volna a torkán. Másnap reggel farkaséhesen ébredt, de amikor morcosan bedugta a fejét a hűtőszekrénybe, nem sok jón akadt meg a szeme. Becsapta a hűtőajtót, és inkább nekiesett a gabonapehelynek anélkül, hogy a tejjel szórakozott volna. Az amúgy sem volt otthon.

            Teljes volt a világvége hangulata. A szíve vérzett, és folyamatos önmarcangoló gondolatai sem javítottak a kedvén. Iszonyúan hiányzott neki Jongdae, a nevetése, a hangja, a csillogó szemei, minden. De ez már sosem lesz az övé – szögezte le gondolatban. Ahogy szórakozottan, egy doboz sört szorongatva – mert időközben a kisboltba is leugrott – kapcsolgatta a tévécsatornákat, egyszerre elborzadt egy felmerülő gondolatra.

            Holnap iskola!

            A legkevésbé sem az rémisztette meg, hogy az év során először nézett úgy szembe a hétkezdéssel, hogy egy fikarcnyit sem készült. Ez eltörpült egy sokkal súlyosabb probléma mellett, amit nem kerülhetett ki – Jongdae a kollégája volt, aki szintén ott tanított az iskolában, vagyis… holnap találkozni fognak.

            Nem állt készen viszontlátni őt. Mégis hogy nézzen a szemébe ezek után? Hogy tegyen úgy továbbra is, mintha minden a legnagyobb rendben volna? Erre képtelen volt. Azonnal ki kellett találnia valamit, hogy elkerülje a találkozást. Nem kellett sokat törnie a fejét a megoldáson. Egyszerűen beteget jelent, és kész. Elkapott valami vírust, amitől borzalmasan rosszul érzi magát… Igen, így lesz. Másnap reggel nem esett nehezére úgy tenni, mintha valóban beteg lenne, amikor telefonált az iskolába. Ez után a borzalmas hétvége után tényleg nem volt csúcsformában, és az égvilágon semmi sem tudta volna rávenni, hogy a közeljövőben elhagyja a lakását.

            Nagyon sokáig nem mozdult ki. Napjai nagyrészt semmittevéssel teltek, bár ő ezt nem érzékelte. A csüggedés erőt vett rajta, s ő minden iránt elvesztette érdeklődését, ami eddig kitöltötte az életét – nem érdekelte a tanítás, de otthon sem foglalta el magát semmivel. Nem olvasott könyveket, mert egy szót sem fogott fel a tartalmukból, nem nézett tévét, mert akárhányszor megpróbálta, csak türelmetlenül kapcsolgatott ide-oda a csatornákon, és magával sem foglalkozott. Még enni is alig evett valamit, egyrészt mert nem volt étvágya, másrészt pedig mert semmi normális étel nem állt rendelkezésére. Az még csak meg sem fordult a fejében, hogy bevásároljon, elővenni a mélyhűtőből valamit, amit saját magának kellett volna elkészíteni pedig túl sok fáradsággal járt volna, amire szintén nem volt hajlandó. A rumli a hálószobájában megszokott dolog volt, most azonban kezdett abnormális méreteket ölteni. Arcát egyhetes borosta borította be, ami világosan mutatta, mennyire nem törődött semmivel – Junmyeon bármennyire is volt rendetlen, a külseje mindig makulátlanul tiszta és ápolt volt.

            Megvolt az oka, amiért így elhagyta magát – legalábbis ő ezt mondta magának. Napjait a szakítás miatti fájdalommal való birkózás és a belső önmarcangolás töltötte ki. Tudta, hogy fájni fog, de arra nem volt felkészülve, hogy ennyire. A legrosszabb az volt az egészben, hogy ő még csak meg sem próbált tenni ellene semmit, hanem hagyta, hogy a gyötrelem leterítse a lábáról, és egész lényét feleméssze.

            Mert megérdemelte.

            Ez a legkevesebb, hogy ezt elviselje azért, amit gyávaságból és gyengeségből adódóan Jongdae-vel tett. Hagyta, hogy a szerelméből fakadó kín átvegye felette az irányítást, és ő végleg megadta magát neki. Sokszor csak tétlenül ült a kanapéján, vagy az ágyán hevert, s közben Jongdae-re gondolt. Az idő valami furcsa kettősségben telt – néha órák teltek el anélkül, hogy észrevette volna, máskor a percek is végeérhetetlennek tűntek. Ő pedig csak várt, teljességgel kizárva a külvilágot, elszigetelve magát mindentől, ami nem a lakása biztonságos menedéke volt.

            De néha megzavarták. Egyik este türelmetlen kopogást hallott meg, ahogy épp elődugta a hálóból az orrát. Egy pillanatra megdermedt, és elszörnyedt a gondolatra, hogy bárkivel is beszélnie kell esetleg. Nem nyitotta ki, de a látogató szemlátomást nem elégedett meg a válasz hiányával, mert folytatta a kopogást, ami lassan dörömbölésbe ment át.

- Kim Junmyeon, nyisd ki az ajtót! – csattant egy erős hang odakint, amiben Junmyeon azonnal ráismert Baekhyunra. – Tudom, hogy odabent vagy, te szarházi!

            Junmyeon földbe gyökerezett lábakkal állt a nappali küszöbén, ujjai görcsösen markolták meg az ajtókeretet. Egy pillanatra még levegőt venni is elfelejtett.

- Hallod?! Nyisd ki az ajtót! – kiabálta Baekhyun, és a hangjából félreérthetetlen düh sugárzott. – Nyisd ki az ajtót, hogy beverhessem a képed, te gyáva, szar alak!

            Semmi kétség, Jongdae elmondta a barátjának, ami kettejük közt történt. Baekhyun pedig mérges most, és van is rá oka. Junmyeon nem igazán akart vele most találkozni, de a felháborodottságtól tüzelt férfi egyre erősebben támadta az ajtaját, és egyre nagyobb hangon követelte, hogy nézzen szembe vele. Baekhyun szinte már ordított a folyosón, és Junmyeon attól kezdett félni, hogy berúgja az ajtaját, valamint a szomszédok megjelenése sem hiányzott épp neki.

            Némán tárta ki a bejárati ajtót a másik előtt, aki egy pillanatra meghökkent ezen, de aztán visszanyerve lélekjelenlétét, szinte durván lökte beljebb a lakásba Junmyeont, hogy rázúdíthassa a dühét.

- Mégis ki a francnak gondolod te magad, hogy ezt teszed a legjobb barátommal? – ragadta meg Baekhyun Junmyeont a pólója nyakánál fogva. Junmyeon nem ellenkezett, nem tett semmit. – Hagyod, hogy beléd szeressen, aztán dobod őt, mint valami elhasznált tárgyat? Mi történt, ráuntál és úgy gondoltad, új szórakozás után nézel, vagy mi?!

            Baekhyun szemei vadul villogtak, megvető pillantása szinte égette Junmyeont, aki nem felelt. Hagyta, hadd higgyen Baekhyun, amit akar, nem tagadott semmit. Bosszút akart állni a barátjáért és ő megadta neki a lehetőséget, hogy ezt megtegye, és ezzel jól kidühöngje magát. Szinte még örült is, hogy ilyennek látja Baekhyunt, mert ebből látta, hogy Jongdae-nek milyen jó barátai vannak: törődnek vele és igazán szeretik őt. Ha már ő nem lehet, legalább ők ott vannak vele mindenben.

- Szólalj már meg, te rohadék! – rántott egyet rajta Baekhyun, majd mikor látta, hogy ez nem fog megtörténni, közelebb hajolt hozzá és fenyegetően a fülébe súgta. – Nem mondasz semmit? Úgy is jó. Épp elég rossz érte már Jongdae-t, nem kellesz még te is hozzá. Jobb is lesz neki nélküled.

            Mi tagadás, ez a szúrás fájt Junmyeonnak, de kénytelen volt egyetérteni Baekhyunnal. Hiszen pont ezért hagyta el Jongdae-t.

- Tudod, azt reméltem, talán te leszel neki a megfelelő ember, amikor először találkoztunk. Egy percig még hittem is benne, de nem kellett sok hozzá, hogy ezt örökre megcáfold – mondta lekezelően a férfi. A máskor vidám és csibészes attitűd most sehol sem volt, helyét komor csalódottság és eltökéltség vette át, hogy lerendezze Junmyeont a tettéért.

            Junmyeon élettelenül viszonozta Baekhyun perzselő pillantását, majd lassan vállat vont.

- Azt tettem, amit tennem kellett – mondta halkan, amivel csak még inkább felingerelte a másikat.

            Baekhyun beváltotta az ígéretét, és ekkor behúzott egy hatalmasat Junmyeonnak, aki az arcához kapva botladozott hátra. Az orra borzalmasan fájt, amitől pár másodpercig a csillagokat látta. Aztán meghallotta a másik hangját.

- Ezt Jongdae-ért… - mondta, majd elhagyta a lakást. Junmyeon megvárta, míg az arcában pulzáló fájdalom egy kicsit lankad, majd az ajtóhoz támolygott és becsukta Baekhyun után. Sosem gondolta volna, hogy a folyton poénkodó férfi ilyen komoly és védelmező tudott lenni, de most ez is kiderült.

            És ezt is megérdemelte.

*

            A következő látogatója napokkal később jelent meg a lakásán. Késő délután felé járt az idő, amikor megszólalt a csengő, majd kopogtatás következett. Junmyeon először azt hitte, hogy Baekhyun tért vissza, de a kopogás sokkal nyugodtabbnak, sőt, barátságosabbnak hangzott. Ettől függetlenül nem mozdult meg, hogy beengedje a látogatót. Hamarosan csend lett, majd kattant a zár, és kinyílt az ajtó. Az újonnan érkező belépett a lakásba, és körbenézett a lassan esti sötétségbe boruló helyiségben.

- Junmyeon! Hol vagy? Én vagyok az – mondta emelt hangon az illető, mire Junmyeonban megmozdult valami. Meg akart szólalni, de a másik addigra belépett a nappaliba, ahol ő is volt és észrevette őt a félhomályban.

- Te jó ég, haver, veled meg mi történt? – termett ott mellette a barátja azonnal, miután két nagy lépéssel átszelte a szobát.

            Junmyeon a nappali közepén hanyatt fekve hevert a padlón, végtagjai ernyedten feküdtek mellette, s ő szemeit a plafonra meresztette. Épp egy olyan szakaszában tartott, amikor csak tétlenül, a semmibe bámulva várta, hogy megszűnjön a mellkasát szorongató végtelen szívfájdalom. Kyungsoo érkezése ezt szakította félbe, de felülni nem akart, mert úgy érezte magát, mintha keze-lába, mindene elérzéktelenedett volna az órák hosszat tartó mozdulatlanságtól, és moccanni sem képes.

- Junmyeon! – szólította Kyungsoo újra aggodalommal fűszerezett hangon. – Borzalmasan festesz! Mi történt? Napok óta próbállak hívni, de folyton ki vagy kapcsolva! Először azt hittem, csak elfoglalt vagy, de… Mondj már valamit!

            Junmyeon megfáradt tekintettel ránézett és egyszerre elöntötte némi bűntudat, amiért egy csomó időre eltűnt.

- Szia, Kyungsoo – krákogta kiszáradt torokkal, s közben barátja felé fordította az arcát is, aki erre ijedten hőkölt hátra.

- Jesszusom, neked meg mi az isten történt az arcoddal? – kiáltott fel Kyungsoo meglepve, majd elkomorodott. – Komolyan, Junmyeon, el kell mondanod, mi a fene folyik itt.

            Junmyeon végignézett a mellette térdeplő barátján, aki nem sejtett semmit a vele történő dolgokról, mégis úgy aggódott érte, ahogy azt egy igazi legjobb barát szokta. Ha végiggondolta az évek óta tartó barátságukat, látta, hogy a másik mindig mindenben ott volt mellette, és úgy támogatta őt, ahogyan senki más rajta kívül. És ő hogy hálálta ezt meg neki? Titkolózással és hazugságokkal.

            Pedig ő sem ezt érdemelte volna. Egyszerre elborzadt saját magától – rájött, hogy a legjobb barátjának fogalma sincs arról, ami az ő életében zajlik, mert minden egyes alkalommal, amikor Kyungsoo olyan kérdéseket tett fel, amelyek bármilyen szinten összefüggtek a titkával, ő kitérő válaszokkal hárította el a kérdezősködést. És mindezt miért? Mert félt. Rettegett, hogy a barátja majd megundorodik tőle és elhagyja őt, ha megtudja az igazságot. Előre borítékolta magának Kyungsoo reakcióját, esélyt sem adott annak, hogy kiderüljön, valójában miként fogadná…

            És ebből elege lett. Itt volt, élete eddigi legrosszabb szakaszában, és torkig volt azzal, hogy még Kyungsoo-val sem képes megosztani semmit, hogy magában kell tartania mindent, hogy folyton attól fél, lelepleződik a titka és a barátja eltűnik mellőle, és ő egyedül marad…

            Mintha egy hatalmas és kemény tárggyal húzták volna fejbe, úgy ütötte pofon a valóság: Kyungsoo mindvégig itt volt neki, s mégis egyedül volt. Egyedül, teljesen egymagában, mert mindenkit kizárt, akit csak lehetett. De ahogy ott feküdt a földön, magába zárva és elfojtva azt a rengeteg rossz emléket, azt a szorongó és pesszimista hozzáállást, valamint a szívfájdalmat Jongdae miatt, egyszer csak eljutott egy olyan pontra, ahol már nem érdekelte semmi.

            Egyszerűen semmi.

            Jongdae-re gondolt, aki egy sokkal jobb embert érdemelt volna nála, és Kyungsoo-ra, akivel végre őszinte akart lenni.

- Hazudtam neki. – Ezek voltak az első szavak, amiket szinte suttogva, kiszáradt szájjal sikerült kimondania Kyungsoo nyugtalan kérdezősködésére.

- Tessék? – lepődött meg a másik Junmyeon válaszán. – Kinek hazudtál?

- Azt hazudtam, hogy… - folytatta gyenge hangon Junmyeon, majd megköszörülte a torkát. – Hogy nem szeretem őt. De én szeretem őt, Kyungsoo!

            Kyungsoo semmit nem értett az egészből, legalábbis összehúzott szemöldökei erre engedtek következtetni.

- Junmyeon, miről… miről beszélsz? – puhatolózott a férfi, majd megfogta Junmyeon kezét, hogy felsegítse a földről. – Gyere, üljünk fel a kanapéra legalább…

- Nem, itt jó – ellenkezett Junmyeon azonnal. – El akarom ezt mondani neked!

- Jó, jó, mondd el – ment bele Kyungsoo, aki még mindig nem tudta mire vélni a másik felettébb furcsa viselkedését, de volt egy olyan érzése, hogy jobb lesz, ha most hagyja beszélni Junmyeont. – Itt vagyok, hallgatlak…

- Szakítottam vele – suttogta a férfi.

- Kivel? – értetlenkedett egy pillanatig Kyungsoo, míg eszébe nem jutott, hogy Junmyeon randizik valakivel. – A barátnőddel?

- Valamit… mondanom kell neked.

- Nem értem, amit mondasz, Junmyeon... Kezdjük az elejéről, jó? Szakítottál a barátnőddel? – próbálta érthetővé és átláthatóvá tenni a helyzetet Kyungsoo.

- Nem… nem a barátnőm volt… – mondta halkan Junmyeon, majd a barátjára nézett. Szemeiben félelem és bizonytalanság csillant, ami nem kerülte el a másik figyelmét. – … hanem a barátom.

- Hogy?

- A barátom volt, mert én… én… meleg vagyok.

            Számítania kellett volna a beálló mélységes csendre, mégis fájt neki. Képtelen volt odanézni Kyungsoo-ra, így nem is láthatta, hogy a másik arckifejezése szinte alig változott meg, csak a szemei dülledtek ki egy kicsit a kijelentése hallatán. Kyungsoo pislogott párat, párszor kinyitotta, majd becsukta a száját, de végül hosszú hallgatás után sokkal nyugodtabban szólalt meg, mint amit Junmyeon várt.

- Nos, ez sok mindent megmagyaráz – mondta csendesen.

- Mi? – A férfi mozdulatlanná dermedve meredt a barátjára. Annyira megdöbbent azon, amit hallott, hogy egy pillanatra még félni is elfelejtett.

- Megmagyarázza, hogy miért nem érdekeltek soha a lányok még a suliban, miért nem beszéltél soha egyetlen lányról sem… Hogy miért találtad ki azt a hülyeséget, hogy csak akkor mutassuk be egymásnak a barátnőnket, ha már komoly a dolog… Persze sose mutattál be nekem senkit…

            Junmyeon kétségbeesetten próbálta kihallani Kyungsoo hangjából a szemrehányást, a rosszallást, az elutasítást, de bármennyire is igyekezett, ilyesminek nyoma sem volt. Kyungsoo nyíltan, várakozóan nézett rá, szelíden várta, hogy Junmyeon beszélni kezdjen. Ő azonban még mindig nem tért magához attól, hogy a bejelentését ilyen nyugodtan fogadták, így Kyungsoo noszogatni kezdte.

- No? Elmondod nekem? – mondta melegen, Junmyeon pedig már ezért végtelenül hálás volt, és kicsit felbátorodott.

            Önszántából még soha életében nem számolt be senkinek sem a másságáról. Élete megkeserítője – vagyis a régi riválisa úgy tudta meg, hogy a telefonjában turkált, Jongdae pedig magától jött rá. Bárki más, aki tudott róla, az valamelyik korábbi partnere volt. De azokból sem volt sok, mert a futó kalandokat nem annyira részesítette előnyben, meg általában nem ő közelített másokhoz, hanem azok hozzá. Most viszont megváltozott ez a dolog: elmondta Kyungsoo-nak, és ha már idáig eljutott, most nem fordult vissza. A barátja megérdemli, hogy őszinte legyen vele.

            Így hát elmondott neki mindent. Az eddig éveken át visszafojtott szavak csak úgy ömlöttek belőle, Kyungsoo pedig figyelmesen hallgatta. Csak néha kérdezett vissza, hogy pontosítson néhány részletet. Junmyeon nem ott kezdte, hogy megismerte Jongdae-t, hiszen az csak a történet fele volt, hanem a régi iskolájánál. Kyungsoo persze már ismerte a történet egyes részeit, hiszen beszámolt már neki mindenről, csak a zsarolásos részt hagyta ki. Most viszont ezt is beleszőtte, és ezek hallatán a barátja elkomorult.

- Tudnom kellett volna, hogy nagyobb a baj, mint ahogy azt mondtad… - motyogta az orra alatt, mire Junmyeon hevesen tiltakozni kezdett.

- Nem tudhattad! Épp Angliában voltál, én pedig… elhallgattam ezt előled. Honnan kellett volna tudnod?

- De mégis milyen barát vagyok én, hogy nem veszek észre ilyesmit?! – hibáztatta magát a férfi.

- Úristen, Kyungsoo, a kérdés sokkal inkább az, hogy én milyen barát vagyok, hogy ezt az egészet egész idáig eltitkoltam előled! Én vagyok a hibás!

            Kyungsoo erre nem helyeselt, csak a fejét ingatta. Szeretett volna kérdezni valamit, de inkább kérte, hogy Junmyeon folytassa a történetet, aki áttérve az új iskolájába való belépésre elmesélt neki mindent Jongdae-ról. Ez a rész már sokkal nehezebben ment, az emlékek még túl frissek és égetőek voltak ahhoz, hogy megakadás nélkül el tudja mondani. Szeme előtt lepergett az egész kapcsolata Jongdae-vel, aminek köszönhetően még nagyobb szemétnek érezte magát, amiért így vetett véget neki. De nem szépített a dolgokon, minden az igazsághoz hűen mondott el. Természetesen a szüleit sem hagyta ki, hiszen ők is nagy szerepet játszottak a döntésben, amit korábban a félelméből fakadóan hozott. A végére, amikor a szakításról beszélt, egészen felzaklatta magát.

- És elhitte, hogy nem szeretem őt! Érted ezt?! Elhitte – magyarázott kissé hisztérikusan, végtelenül fáradtan, de felhevülve a történtek felidézésétől. Ez a gondolat sanyargatta őt egyfolytában.

- De ezt akartad elérni… nem?

- De… - dörgölte meg Junmyeon a szemeit kimerülten. – De akkor is olyan hihetetlen, hogy elsőre elhitte… mikor ő a legcsodálatosabb ember, akit csak ismerek… Hogy dőlhetett be ennek ilyen könnyen? Én szeretem őt! Még sose… Sose szerettem így senkit, mint őt.

- Talán… - szólalt meg óvatosan, találgatva Kyungsoo. – Mert nem tudja, hogy mennyire szereted.

            Junmyeon nem felelt, csak a gondolataiba mélyedve meredt maga elé, homlokára ráncok húzódtak, arcán bűnbánat és szomorúság ült. Kyungsoo ránézett az elgyötört Junmyeonra, aki most már nem feküdt, hanem a térdeit átkarolva ült a földön. Nem akarta megzavarni őt a gondolkodásban, de önkéntelenül is kibukott belőle a kérdés, ami az előbb felmerült benne.

- Miért nem mondtad el eddig? – kérdezte puhán.

            Junmyeon makacsul a szőnyegre szegezte a szemeit. Szégyellte magát, és nem tudta, mit feleljen a kérdésre.

- Én… annyira sajnálom – mondta végül, és elszorult a torka közben. – Annyira féltem elmondani… és annyira sajnálok mindent… mindent, mindent, mindent!

            És itt megtörtént az, amire eddig képtelen volt. Sírni kezdett, és az utolsó mindentnél elcsuklott a hangja. Egész eddig nem volt képes egy szem könnyet se hullatni, pedig a lelke folyamatosan zokogott, de a szemei szárazak maradtak mindvégig. Kyungsoo azonnal magához húzta őt, és hagyta, hadd adja ki magából mindazt, ami eddig nem tudott kijönni. Siratta Jongdae-t, siratta a Kyungsoo-val való barátságát, siratta a szabad Junmyeont, aki sose volt, és nem szégyellte a könnyeit a barátja előtt. Nem, nem tudta többé megjátszani, hogy erős, miközben gyenge volt, és nem akart többé úgy tenni, mintha minden rendben lenne, amikor egy szakadék szélén állt, és aztán saját maga lökte bele magát. Sírt, és amikor már nem jött több könnye, megkönnyebbült. Mintha egy mázsás súlyt szedtek volna le a mellkasáról. A barátja egy zsebkendőt nyújtott felé, amiben megtörölhette az elnyűtt és a sírástól felpuffadt arcát.

- Meg tudsz bocsátani? – kérdezte végül rekedten Kyungsoo-tól.

- Micsodát?

- Hogy nem mondtam el neked mindezt, pedig te vagy a legjobb barátom.

- Én… - A kérdés eléggé váratlanul érte Kyungsoo-t. – Megpróbáltam a helyedbe képzelni magam, és ismerve a szüleidet, én… meg tudlak érteni, azt hiszem… és örülök, hogy mégis elmondtad ezt most nekem.

- Nem utálsz? – kérdezte Junmyeon, félve a választól.

- Miért utálnálak? – rökönyödött meg Kyungsoo.

- Amiért… tudod. Meleg vagyok. – Még mindig piszok nehéz volt kimondani hangosan, de megtette.

- Változtat ez bármit is a barátságunkon? – vonta fel a szemöldökét Kyungsoo. – Eddig is az voltál és a legjobb barátom vagy. Ez nem változott meg attól, hogy ezt most megmondtad.

            Junmyeon torka ismét összeszorult, és újra sírni tudott volna, de ezúttal örömében. Képtelenség. Képtelenség, de úgy tűnt, nem fogja elveszíteni a barátját.

- Köszönöm – ölelte meg elérzékenyülve és hálásan Kyungsoo-t, aki megveregette a hátát.

- De ezentúl mindenről be kell számolnod, értve vagyok? – mondta szigorúan, de Junmyeon kiérezte a hangjából a játékosságot. Fellélegezve egy mosoly kúszott az arcára, de Kyungsoo komolykodva húzta össze a szemeit. – Komolyan mondom, Junmyeon.

- Igenis, Do parancsnok! – mondta egy szomorú mosollyal. – És még egyszer, ne haragudj, hogy…

- Elég a magyarázkodásból! – szakította félbe Kyungsoo egy tiltó kézmozdulattal. Felállt a földről, és körbenézett a lakásban. – Még sok dolgunk van!

- Tessék?

- Úgy fest ez a lakás, mint egy trollvacok, és te sem vagy valami elbűvölő látvány éppen – mutatott rá a piszkos igazságra Kyungsoo. – Össze kell szedned magad, elég az önsajnálatból!

            Junmyeon nyűgösen mordult fel, mert már tudta, mi következik.

- Ki fogsz takarítani! – közölte Kyungsoo ellentmondást nem tűrő hangon. – És saját magaddal kezded.

            Újabb morgás.

- Nem érdekelsz, ez így nem mehet tovább! Na, irány a fürdő! – rugdosta meg enyhén Junmyeon fenekét a lábával. Még a halálpillantását is bevetette, ami biztos jele volt annak, hogy nem szórakozik.

            Junmyeon nagy nehezen feltápászkodott a földről, és a fürdőbe csoszogott. Az egész napos heveréstől teljesen elgémberedtek a tagjai. De Kyungsoo-nak igaza volt (mint mindig). Miután vett egy meleg, habos fürdőt, úgy érezte magát, mint akit kicseréltek. Még mindig fájt a szíve, de most mégis egy fokkal bizakodóbban nézett a jövőbe.

- Túl késő van már a takarításhoz – mondta Kyungsoo, amikor kijött a fürdőszobából. – De állj készen, mert holnap reggel korán átjövök és nekilátunk! Utána pedig megbeszéljük, hogy mit fogsz tenni.

- Mit fogok tenni?

- Valamit csak kezdeni kell ezzel a helyzettel, nem gondolod?

- Hát… nem tudom – vakarta a fejét Junmyeon.

- Én tudom – vágta rá Kyungsoo magabiztosan. – Vagy legalábbis holnapra tudni fogom. Na, most megyek. Egyél valami normális kaját.

- Nem alszol itt? – ajánlotta fel Junmyeon.

- Ebben a disznóólban? – nézett rá Kyungsoo, egyértelművé téve, hogy nem kívánja itt tölteni az éjszakát. Junmyeon nem hibáztatta érte. – Akkor holnap.

- Szia… És Kyungsoo! – szólt még a barátja után.

- Igen? – fordult vissza az ajtóból az említett.

- Köszönöm – mondta őszintén Junmyeon.

- Mire valók a barátok? – villantott rá egy kedves mosolyt Kyungsoo, aztán elment.

            Junmyeon úgy tett, ahogy a barátja mondta. Kínait rendelt, jóízűen elnyammogott rajta a tévé előtt, aztán lefeküdt. Hónapok óta nem aludt ilyen jól, mint most. A lelke már könnyebb volt valamivel.

*

- Szerinted mit kéne tennem? – kérdezte Junmyeon két nap múlva Kyungsoo-tól.

            A teljes előző napot takarítással töltötték, ami meglehetősen fárasztó volt, de Junmyeonnak nagy szüksége volt már rá. Egyrészt azért, mert a lakása már tényleg kezdett egy koszfészek lenni, másrészt a folytonos tevékenykedés kiválóan terelte el a figyelmét az egyéb gondjairól, és nem jutott ideje és energiája arra fókuszálni, hogy nemrég elkövette élete legnagyobb hibáját. Este kimerülten esett ágyba, és Kyungsoo a szépen kitakarított lakásra tekintettel most már elfogadta a meghívást, hogy ő is nála aludjon. Most pedig ott tartottak, hogy mindketten egy bögre kávét kortyolgattak, és Junmyeon gondolatai ismét Jongdae-re terelődtek. Kyungsoo elkomolyodva gondolkodott a kérdésen, miközben Junmyeon kíváncsian várta a válaszát, de hiába.

- Az… nem az én dolgom, hogy megmondjam neked, mit kellene tenned – mondta, de látva Junmyeon kissé csalódott arcát, még hozzátette: - De adhatok tanácsot.

- Mire gondolsz?

- Az alapján, amit elmondtál – kezdte Kyungsoo –, most hoztál egy döntést, ami boldogtalanná tesz téged. Így van?

- Hát… igen – bólogatott Junmyeon a helyzet egyszerű és lényegre törő megfogalmazásán.

- Nem gondolod, hogy kéne adnod még egy esélyt ennek az egésznek? Talán elsietted a döntést, és nem gondoltad át minden irányból a kérdést.

- Én… elég sokáig ettem magam rajta, de… de nem volt más választásom.

- Biztos vagy benne? – kérdőjelezte meg Kyungsoo. – Mert ha biztos vagy benne, akkor jó. De ha nem…

- Én… nem tudom. Nem tudom, Kyungsoo – mondta zavartan Junmyeon. Eddig végig azt hitte, hogy a döntése végleges, erre most a barátja arra kéri, hogy újra kezdje ezen rágni magát. Mintha nem lett volna elég nehéz meghozni a döntését és keresztülvinni, amit keresztülvitt.

- Nem is kell most tudnod… hanem arra gondoltam, hogy el kéne utaznod – közölte az ötletét Kyungsoo. – Menj el, látogass meg olyan helyeket, amiket még nem láttál, pihenj! Szívj friss levegőt, mert itt a négy fal közé bezárva meg lehet őrülni… Legyél egyedül és gondold át az életedet. Talán az új élmények hatására sikerül majd más szemszögből látni a problémát.

            Junmyeon meglepetten kapta fel a fejét erre az ötletre. Utazzon el? Ez még egyszer sem jutott eszébe, pedig érdekes felvetés volt. Ha meglátogatna valami gyönyörű helyet, kiszellőztethetné a fejét… Tulajdonképpen nagyon is ráférne. Az elmúlt hetek elképesztően megviselték, és egy kis magányos utazás jót tehetne neki. De hová menjen?

            Gondolatban már azokat a helyeket sorolta fel magában, ahová szívesen elment volna. Valami csöndes, békés vidékre vágyott, távol a mindennapok gondjaitól és a rohanó nagyvárostól. És ekkor beugrott neki a tökéletes úti cél.

- De nem mehetek el – jutott hirtelen eszébe valami, ami lehangolta. – Vissza kell mennem az iskolába… És Jongdae… ő is ott lesz. Hogy… hogy nézzek a szemébe?

- Hogy őszinte legyek, szerintem nem lesz szükség rá, hogy a szemébe nézz, mert ő előbb fog téged semmibe venni – felelte Kyungsoo, és Junmyeon kénytelen volt igazat adni neki ebben. Jongdae valószínűleg úgy fog tenni, mintha nem is létezne. – Viszont nemsokára itt a téli szünet.

- Menjek el akkor? – kérdezte tűnődve Junmyeon, Kyungsoo pedig helyeselve bólintott egyet.

- Persze csak ha szeretnéd még egyszer átgondolni.

- Azt hiszem, igazad van. El akarok utazni – jelentette ki Junmyeon. – Ez egy jó ötlet volt részedről.

- Tudom – mosolyodott el Kyungsoo elégedetten.

*

            Minden rendben lesz. Minden rendben lesz. Minden rendben lesz.

            Ezt az egy gondolatot mantrázta magában Junmyeon újra meg újra hétfő reggel, amikor leparkolta az autóját, és idegesen az iskola épülete felé indult. Itt volt az ideje, hogy visszatérjen a munkahelyére, nem menekülhetett tovább minden elől. Kyungsoo amúgy sem hagyta volna, és ő is rosszul volt már a lakásában a négy fal közé bezárva. Bár félelmetes volt, be kellett jönnie, mert ez így nem mehetett tovább.

            A tanáriba beérve a kollégáitól csupa kedves köszöntő szavakat kapott, amit igyekezett mosolyogva viszonozni, ám a szeme sarkából folyton csak azt figyelte, mikor bukkan fel Jongdae. Erre azonban nem került sor, még akkor sem, amikor becsöngettek, és Junmyeonnak el kellett indulnia az első órájára. A diákjai örömmel fogadták, ami nagyon jólesett a férfinak. Újra ráébredt, miért is szeret tanár lenni.

- Hallottad a hírt? – kérdezte tőle Wu Yifan, amikor szünetben összefutottak a folyosón.

- Milyen hírt?

- Jongdae felmondott.

            Csend.

- M-mi? – dadogta lesújtva Junmyeon. Egy pillanatig azt hitte, nem értette jól, amit az angoltanár mondott, de ezt elég nehéz volt félreérteni. – Felmondott?

- Igen. Tényleg nem hallottad még? – húzta fel a szemöldökét Yifan, amitől Junmyeonnak az az érzése támadt, hogy a férfi arra célozgat, ő talán többet tud az ügyről.

- Tényleg nem. Kellett volna? – próbált úgy tenni, mintha nem lenne semmi köze Jongdae-hez.

- Nem tudom – vont vállat Yifan –, csak azt hittem, ti jóban vagytok, és többet tudsz a dologról.

- Nos, nem tudok semmit – mondta türelmetlenül Junmyeon, mert már megette a fene a részletekért. – Tényleg… felmondott?

- Igen. A fura az egészben az, hogy senki sem tudja, miért – mesélte Yifan titokzatosnak szánt hangon.

            Kivéve Junmyeont. Neki nem esett nehezére kitalálni az okot, amiért Jongdae otthagyta az iskolát. Mintha gyomorszájon vágták volna, úgy érezte magát a másikat hallgatva. De végeredményben egyszerűen nem hibáztathatta Jongdae-t, amiért ezt lépte. Ő sem tudott volna egy helyen tartózkodni olyasvalakivel, aki a képébe mondta, hogy nem szereti. És hiába tudta ő, hogy hazudott, Jongdae-nek fogalma sem volt róla.

- … mondta az igazgatónak, hogy családi ügy, és azonnal el kell utaznia – jött Yifan hangja valahonnan messziről, ami visszazökkentette Junmyeont a gondolatai szövevényes talajáról.

            Hát persze, hogy azonnal el kellett mennie… Mert egy percig sem akarta többé elviselni a jelenlétét. Mindezek után valószínűleg a pokolba kívánja őt. És Junmyeon nem csodálkozott ezen.

            Este, miután hazaért a munkából, megvacsorázott, és még a piszkos tányérjait is elmosogatta, elővette a telefonját, és tárcsázni kezdett egy vidéki számot, amit mindig is kívülről fújt.

*

            Csípős téli délelőtt volt, amikor Junmyeon leparkolta autóját a tengerparti kisváros egyik utcájában. A szélvédőn keresztül felnézett a csinos kis házra, amelyben kiskorában megannyi nyarat eltöltött, és amihez csak édes emlékek kötődtek. Nem is értette, hogy nem jutott korábban eszébe, hogy felkeresse a Nagyit, aki mindig a szárnyai alá vette őt, ha szüksége volt rá. Fogta az anyósülésen heverő kézitáskáját, és kikászálódott a meleg utastérből. Kivette a csomagtartóból a bőröndjét, de még be sem zárta az autót, amikor kinyílt a bejárati ajtó, és a teraszon megjelent egy aprócska idős asszony – Kim nagyi.

- Fiacskám, hát megjöttél! – köszöntötte őt mosolyogva, és felé indult, hogy beengedje a kiskapun.

- Nagyi! De örülök, hogy látlak – ölelte meg az asszonyt Junmyeon sok szeretettel. Kim nagyi csókot nyomott az unokája arcára, aztán eltolta magától, hogy szemügyre vehesse a férfit.

- Ej, de sápadt vagy te, fiam! És milyen vékony, hát ezen változtatnunk kell! – sopánkodott azonnal, ahogy végigmérte Junmyeont, aki nem tudta megállni némi mosolygás nélkül. Tipikus nagyis viselkedés volt ez, de az asszonynak igaza volt; Junmyeon amúgy sem volt egy nagydarab termet, de az utóbbi hetekben jó pár kiló lement róla a Jongdae-dráma közepette.

- Jól van, Nagyi, annyit fogok enni, amennyit csak akarsz. Csak most menjünk be gyorsan a házba, mert hideg van idekint. Még kabátot sem húztál? Meg fogsz így fázni! – terelgette Junmyeon az asszonyt a kapu felé, ám ekkor szapora ugatás verte fel a környék csendjét.

            A kert végében egy pici fehér kutya szaladgált ide-oda a kerítés mentén. Junmyeon belépett a kapun, mire a jószág nyomban megtámadta őt virgonc ugrálásával és szimatolásával.

- Byeollie! – kiáltotta lelkesen Junmyeon, és megállította a gurulós táskáját, hogy lehajoljon a kiskutyájához. Az állat izgatottan dugta oda remegő kis gomborrát a rég nem látott gazdi ölébe, és Junmyeon szeretettel simogatta meg a kedvencét. – De rég láttalak, kisbarátom!

            Byeol alig bírt magával, torkát apró sikkantásszerű ugatások hagyták el, ahogy Junmyeon megpaskolta a fejét. A férfi felállt, és elindult a ház felé, hogy Kim nagyi meg ne fázzon, a besózott kutya pedig előreszaladt, és az ajtó előtt várta őket. Ennél beljebb azonban már nem jöhetett, mert a kutyus helye kint volt. Nagymama és unokája beléptek az otthonos melegbe, ahol Junmyeon rögtön édes illatot érzett lengedezni a konyha felől.

- Hmm, Nagyi, mi ez az isteni illat? – kérdezte egy bujkáló mosollyal, ahogy kitáguló orrcimpákkal szimatolt a levegőbe.

- Csak sütöttem egy kicsit a kedvenc süteményedből – válaszolta a Nagyi, aztán a mutatóujját figyelmeztetően felemelve, játékos hangon még hozzátette: – De abból csak ebéd után jár majd!

- Akkor gyorsan ebédeljünk meg! – javasolta Junmyeon, és megsimogatta a hasát, miután felakasztotta a fogasra a kabátját, és a Nagyiról is lesegítette a sajátját. – Farkaséhes vagyok, reggelire csak egy falatot ettem.

- Pakolj csak le a szobában, amíg én megterítek – mutatott Kim nagyi az egyik ajtó felé, ami a vendégszobát rejtette.

            A nagyi egyedül élt a házban, mióta Junmyeon nagyapja pár évvel ezelőtt elhunyt. A nagyszülei eredetileg Szöulban éltek, de amikor a fiuk, Junmyeon apja megházasodott, leköltöztek ebbe a vidéki kisvárosba, ami Kim nagyi szíve vágya volt. Junmyeon gyerekkorában sokszor járt ide a nyári szünidő alatt, de még felnőttként is szívesen látogatta meg ezt a helyet, egyrészt a drága Nagyi miatt, másrészt mert imádta a környéket. Bár a munka mellett már kevesebb ideje volt, bizonyos időközönként leautózott a mamájához. Utoljára majdnem egy éve volt itt, ami szokatlanul hosszú idő volt, és szégyellte is magát emiatt, hogy a nyáron nem kerített sort egy látogatásra. Junmyeon bekukkantott a vendégszobába, ami egy roppant kellemes kis helyiség volt barackszínű tapétával és sötétbarna fabútorokkal. Letette a csomagjait az ágy mellé, jelszóval, hogy majd kipakol, aztán visszament a konyhába.

- Hadd segítsek! – sietett a Nagyihoz, aki épp az ételt tálalta fel.

            Közösen mindent az étkezőasztalra pakoltak, ami kellett, aztán nekiláttak a fenséges ebédnek. A férfi régen evett olyan jóízűen, mint most. Az utóbbi időben leginkább vagy egyáltalán nem evett, vagy házhoz szállított kaján élt, ami nem éppen a legegészségesebb dolog volt. Ebéd alatt felszínes dolgokról csacsogtak – Junmyeon munkájáról, Byeolról, a kisvárosi eseményekről, meg persze Junsoo drága kislányáról, Jiminről. Miután Junmyeon végre bekebelezhette a kedvenc sütijét, amit Kim nagyi csinált a világon a legjobban, bágyadt csend telepedett rájuk egy pillanatra. A nagy lakoma megkövetelte, hogy egy kicsit lepihenjenek utána. Junmyeon amúgy is egy kicsit fáradt volt a korán kelés és a hosszú vezetés miatt. Ledőlt egy rövid időre, a Nagyi pedig újságot olvasott. Aztán amikor a férfi nemsokára felkelt, az asszony összehajtogatta az olvasmányát, az asztalra helyezte azt, majd megszólalt.

- Szóval, Junmyeonnie. Megkérdezhetem, hogy minek köszönhetem a látogatásodat?

            Junmyeon nagy szemekkel pislogott a nagyanyjára, bár nem mondhatni, hogy teljesen meglepte a kérdés. Nagyi okos asszony volt, ráadásul jól ismerte őt, így valószínűleg nem volt nehéz rájönnie, hogy van valami a háttérben.

- És ne is próbáld letagadni, hogy van valami, mert biztos vagyok benne – folytatta Nagyi, mielőtt még a férfi bármit is mondhatott volna. Bár Junmyeonnak ezek után nem is állt szándékában tiltakozni, hiszen jól tudta, hogy a Nagyit nem lehet egykönnyen lóvá tenni. – Mondd csak el, kisfiam, mi szél hozott erre.

- Az igazság az, hogy… Tényleg van valami – kezdett bele Junmyeon, és kereste a szavakat a mondandójához. – Megismertem valakit, aki… nagyon fontos nekem.

            Erre a Nagyi szemei azonnal felcsillantak, de nem szólt semmit, csak türelmesen várta, hogy a férfi folytassa.

- De nemrég hoztam egy döntést kettőnkkel kapcsolatban, ami… - beszélt tovább Junmyeon, de meglehetősen nehezen ment neki a gondolatai szavakba öntése.

            Nagyi nem tudta a titkát, éppúgy ahogy senki más sem, amíg Kyungsoo-nak vallomást nem tett. Egyelőre biztos volt abban, hogy nem is képes beavatni őt, de ettől még beszélhetett neki Jongdae-ről nagy vonalakban. Biztos volt benne, hogy Kim nagyi megértő lesz, bármit is mond el neki, és a lehető legbölcsebb tanácsot adja majd neki.

- Szóval hoztam egy döntést, ami lehet, hogy hiba volt. Azért jöttem… Azért jöttem ide, mert kellett egy kis környezetváltozás, tudod? Kyungsoo javasolta, hogy utazzak el egy csendes helyre, és igaza van, muszáj egy kis friss levegőt szívnom, különben megfulladok ott… Ki kell bogoznom a gondolataimat, és átértékelni a helyzetet, amíg még… nem késő.

- Mindig is okos fiú volt ez a Kyungsoo – mosolyodott el a Nagyi egy kis idő után, de a homlokán megjelent egy kis ránc, ami az aggodalmát jelezte – ahogy ezt Junmyeon már az elmúlt évek során megtanulta.

- És mi is lehetne tökéletesebb hely erre, mint itt, veled.

- Örülök, hogy ezt így gondolod, fiam – mondta a Nagyi melegen. – Anyádék tudják, hogy nálam töltöd a karácsonyt?

            Junmyeon erre elhúzta a száját.

- Ami azt illeti, nem. És nem is terveztem megmondani nekik.

- Eltűnsz két hétre a városból, és egy szót sem szólsz a szüleidnek erről? Ejnye, hát hogy gondoltad ezt, Junmyeon? – dorgálta meg kissé a férfit a Nagyi.

- Nem… nem akarok most beszélni velük – mondta kelletlenül Junmyeon, ami felkeltette a nagyanyja kíváncsiságát. – Egyedül akartam lenni. Távol mindentől és mindenkitől, aki befolyásolhat.

- Szóval ők is benne vannak a dologban, ami úgy bánt téged – állapította meg az asszony.

- Mondhatni… nagyon is.

- És mik a terveid az itt töltött időre? – fonta össze az ujjait az asztalon Kim nagyi.

- Még nem találtam ki pontosan… de amellett, hogy veled töltöm az időt, szeretném egyedül felfedezni a környéket újra. A hosszú séták, azt hiszem, kiválóan alkalmasak a gondolkodásra. Itt annyi szép hely van, amit be lehet barangolni. És persze itt van Byeollie is, akit halálra akarok kényeztetni – fejtette ki a választ Junmyeon, és a végén egy apró mosoly kunkorodott az ajkai szélére. Nagyi elnevette magát a kiskutyára vonatkozó tervein, és a bejárat felé nézett, ahol az említett jószág hevert az ajtó előtti lábszőnyegen.

- Őszintén remélem, hogy sikerül tisztáznod magadban a dolgokat. És tudom, hogy már rengetegszer hallottad ezt tőlem, Junmyeonnie, de a Nagyihoz bármikor fordulhatsz, bármivel. Ezt ne felejtsd el.

- Köszönöm – mondta Junmyeon hálásan. – Te vagy a legjobb, Nagyi.

- Még egy kérdés, Junmyeonnie.

- Igen?

- Szereted őt?

- Tessék? – döbbent meg a férfi a rendkívül egyenes kérdésen, ami látszólag a semmiből érkezett.

- Azt a valakit, aki miatt most itt vagy – válaszolta somolyogva Kim nagyi.

- Én… én… - hápogott Junmyeon. Hirtelen nem is tudta, mit kéne mondania. – Azt hiszem… igen.

- Azt hiszed?

- Nem. Tudom – pontosított a férfi határozottabban. Kétség sem férhetett hozzá, hogy mennyire szereti Jongdae-t, de a Nagyi ezt nem tudhatta.

- Akkor bárhogy is döntesz a végén, ezt mindenképpen tartsd szem előtt – tanácsolta az asszony komolyan, de a szemei csillogtak a derűtől. Junmyeon eltűnődött rajta, hogy a Nagyinak vajon van-e fogalma arról, hogy mennyire elevenébe talált most ezzel a mondattal.

- Rendben, Nagyi – mondta halkan, szinte suttogva.

            Ezután berekesztették a beszélgetést, de Junmyeon vegyes érzésekkel távozott az asztal mellől. Nem lesz egyszerű dolga, de megígérte Kyungsoo-nak, hogy ad még egy esélyt az ügynek, és keresztül akarta vinni, amit elhatározott. Végül egy kis időre félretette a problémáit, és kiment a kertbe, hogy hosszú idő után végre egy jót játsszon a szeretett kis kutyájával.

*

            A látvány lélegzetelállító volt onnan, ahol Junmyeon állt. Nem éppen derűs, de mindenképpen lélegzetelállító. Szürke, vaskos hófelhők terültek el a vidék felett. A férfi lebámult a tengerpart felé magasodó, hatalmas szikláról, amit aznap mászott meg. Jó kis túra volt, és az intenzív mozgástól alaposan ki is pirult. De ahogy feljutott végre a célhoz, érezte, hogy megérte felcaplatni ide – a kilátás vad volt, de volt valami gyönyörű abban, ahogy a jéghideg, téli tengervíz vadul csapódott neki a szikláknak, hogy aztán a zátonyos part menti szakaszra fröccsenjen vissza. Fent a sziklatetőn hideg, éles szél fújt, ami a kimelegedett Junmyeonnak kevésbé esett már jól, így ugrálni kezdett a megfagyott füvön, hogy meg ne fázzon. Bár több réteg ruha volt rajta, így is megvolt a veszélye, hogy megtörténik a baj, és ő majd az egész karácsonyt köhögve, náthásan töltheti, amiből viszont nem kért. Szeretett volna leülni egy kicsit a nem messze elhagyatottan álldogáló padra, amit a kirándulóknak készítettek oda, de a jelen időjárási körülmények között kénytelen volt lemondani róla.

            Több napja vendégeskedett már a Nagyinál. Nem ez volt az első túrája, korábban már végigjárta a tengerpartot, ami a leginkább vonzotta, amikor megérkezett a kisvárosba. Ezek a magányos, hosszúra nyúló séták a friss, vidéki levegőn nem csak a testének estek jól, hanem a lelkére is gyógyírként hatottak: miközben gyalogolt, rengeteg ideje volt gondolkodni… mindenen. Magán, a családjához fűződő viszonyán, a Jongdae-vel való kapcsolatán, és azon, ahogy ez a három egymásra hatott, és ahhoz a káoszhoz vezetett, ami az utóbbi időben uralkodott az életében. Ezelől a zűrzavar elől menekült ide, hogy rendet tegyen – első lépésként a fejében.

            Bár Junmyeon igyekezett ezt véghezvinni, néha azért megzavarták. Az anyjának nem sok időbe telt rájönnie, hogy elhúzott a városból, és a Nagyinál keresett menedéket. Kim asszony persze méltatlankodva és kissé sértetten vette tudomásul, hogy a fia egy árva tájékoztató üzenet nélkül utazott el, de Junmyeont ez most nem érdekelte. A karácsony amúgy sem volt családi ünnep, a Kim család pedig még kevésbé ünnepelte, lévén, hogy még csak nem is voltak keresztények. Junmyeon eredeti tervei között az szerepelt, hogy Jongdae-vel tölti az ünnepet, de ez még akkor volt, amikor nem törte össze mindkettejük szívét.

            Jongdae.

            Úgy döntött, naplót ír mindarról, amire vele kapcsolatban jut. Pontosabban mindenről, ami foglalkoztatja. Tulajdonképpen úgy kezdődött az egész, hogy első este bepötyögte a számítógépes naptárjába, hogy a Nagyinál tölti a téli szünetet. Innen hamar jött az ötlet, hogy naplót írjon, és úgy tűnt, minden szempontból hasznosnak bizonyul majd. Kiírja magából az érzéseit és az élményeit, aztán később visszaolvashatja a bejegyzéseit, hogy levonja belőlük a tanulságot. Ám mielőtt hozzáfogott volna az itteni események megírásához, leges-legelőször azt írta ki magából, ami közvetlenül a szakítás után történt. Mikor úgy döntött, írni fog, mindenképpen fontosnak tartotta ezt megörökíteni, hogy tudja, honnan indult. A Nagyinál töltött ideje alatt rengeteg képet is készített, amiket hozzáillesztett a bejegyzésekhez.

            Jó darabig gyönyörködött még odafent a tájban, aztán körülnézett a hegytetőn, ahol látott egy aranyos mókust élelem után kutatni. Elraktározta az emlékei között a kis bozontos farkú rágcsálót, ahogy a téli háborgó óceán képét is, aztán elindult hazafelé. Meglehetősen átfázott, mire hazaért, de az az áldott Nagyi forró jázminteával és ínycsiklandozó bibimbappal várta otthon, amit rekordidő alatt termelt be. Jóllakottan, elcsigázva ült le a kis vendégszobában később, hogy beszámoljon aznapi kalandjairól.

*

2014. december 20., este 8 óra 23 perc

            „Még csak egy fél napja vagyok a Nagyinál, de már most érzem a jótékony hatást, amit ő rám gyakorol. Egyszerűen nem értem, hogy feledkezhettem meg róla az utóbbi időben, pedig annyira kézenfekvő lett volna, hogy felhívjam… Ő mindig meg tudott nyugtatni. Nem is vettem észre, mekkora szükségem van rá ebben a pokolban, amiben élek. Hah, talán azért mert a Nagyi inkább egy angyal, és az angyalok nem a pokolba valók… Hálás vagyok, hogy itt lehetek, és ő itt van nekem, mert nála bölcsebb és drágább asszony nincs a földkerekségen.”

*

2014. december 21., este 9 óra 9 perc

            „… Annyira gyönyörű. Lenyűgöz az a rengeteg víz, a hullámok, a horizonton lebukó nap vérvörös korongja, és órákig tudnék ott állni és csak csodálni a látványt. Bárcsak Jongdae is láthatná ezt… huh, ez a gondolat most jobban fáj, mint gondoltam, hogy fog… A tengerparton eszembe jutott ma a nyaralásunk. Azt hiszem, az volt az utolsó alkalom, amikor boldog voltam. Most olyan, mintha legalább ezer éve lett volna már, pedig alig pár hónap telt el azóta, hogy megcsókoltam őt ott. Azután romlott el minden, vagyis… én rontottam el mindent. Nem érdemlem meg őt.”

Este 11 óra 24 perc

            „Elmondhatatlanul hiányzik. De apám kitagadna, biztos, hogy kitagadna.

Nem tudom, mit csináljak. Nem merek kockáztatni, pedig annyira vágyom rá, hogy lerázzam ezeket a láncokat, és szabad lehessek, mint azok a sirályok, amiket ma láttam a tengernél…

A szél szárnyán repülnek szabadon.

Szabadon, szabadon, szabadon. Úgy ismételgetem ezt, mintha az, hogy ezerszer leírom egymás után, valóra váltaná a vágyamat.

Pedig ezt akarom, de nincs erőm hozzá.”

*

2014. december 22., este 7 óra 20 perc

            „Ma megsütöttük a Nagyival a karácsonyi tortát, meg még egy tonna édességet. Bár vallási szempontból nem ünnepeljük, bolondok lennénk kihagyni az alkalmat, hogy egy jót ehessünk. Sose gondoltam volna, hogy a sütés ennyire megnyugtató. Még ahhoz képest is remekül éreztem magam, hogy a legbonyolultabb étel, amit el tudok készíteni, az a kimcsi spagetti. Azt is Jongdae-től tanultam, mert előtte a főtt rizs volt a specialitásom. Szóval nem vagyok se szakács-, se cukrászmester, de Nagyi simán elmenne annak, és az ő irányításával egész jól elboldogultam a rám bízott feladatokkal. Nagyi közben régi népdalokat dúdolt, amiről a gyerekkorom jutott eszembe, ahogy Junsoo-val kint játszottunk a kertben, ő pedig idebent tevékenykedett, miközben ezeket a dalokat énekelte.

            Olyan jó itt. Annyira békés és megnyugtató. Olyan, mintha egy álomvilágba csöppentem volna, ahol nincsenek gonosz emberek és rossz élmények, és be vagyok burkolva a biztonság takarójába. …”

*

2014. december 23., este 8 óra 38 perc

            „…Ma rengeteg gondolkodtam Róla. Annyira hozzászoktam már a jelenlétéhez az életemben, hogy ez az újonnan jött egyedüllét szinte idegen számomra. Nincs, aki éjjelente a nyakamba szuszogna, nincs, aki üzenetekkel bombázna a nap legkülönbözőbb időpontjaiban, és immár senki sem riszálja a csípőjét pörgős popdalokra a konyhában, miközben valamit vacsora gyanánt kotyvaszt össze, a dallamot dudorászva az orra alatt… Te jó ég, hogy azt hogy imádom… De legfőképpen nincs, aki egy hosszú és fárasztó munkanap után átölelne, és puha csókot nyomna az ajkamra. Hiányzik, hogy szeret. Hiányzik, hogy szerethetem...

            Vissza akarom kapni. Mindennél jobban az életemben akarom tudni Jongdae-t, de… mindig ott van az a de. Akárhányszor eszembe jut, mit kéne tennem azért, hogy vele lehessek, görcs áll a gyomromba. Ám Kyungsoo szerint pontosan ezt az érzést, ezt az irreális félelmet kell megtanulnom kezelni magamban. Mielőtt eljöttem vidékre, sokat beszélgettünk még, és úgy érzem, önmagában már ez felért egy fél terápiával számomra. Döbbenetes, de örömteli felfedezés volt, hogy amitől rettegtem, nem következett be, és nem vesztettem el Kyungsoo-t. Saját magammal hitettem el valamit, amit rémképzetekből álló alapokra építettem. Tömör, vaskos falat építettem magma köré, amit Jongdae hihetetlen igyekezettel próbált lerombolni, de makacsul ellenálltam. Ahány kis rést Jongdae ütött a falon, én kétszeresen építettem vissza. Jól betömtem a repedéseket, hogy még véletlenül se jusson át senki. Kizártam Jongdae-t, még egy méretes tégladarabot is utána vágtam, hogy a lehető legjobban fájjon, és neki eszébe se jusson visszajönni a falhoz. Magamat pedig bezártam egy olyan világba, ahol a boldogság nem létező fogalom. …”

*

2014. december 24., este 8 óra 48 perc

            „… Sose voltam irigy Junsoo-ra, de mindig ő volt a szüleim kedvence. Elsőszülött fiú, magas és jóképű, kitűnő tanuló, udvarias, jó sportoló és persze olyan hivatást választott magának, ami tökéletesen megfelel apám elvárásainak. Aztán ott voltam én, és bár sok dologban hasonlítunk a bátyámmal, mindig mindenki csak a különbségeket látta. Egész életemben hozzá hasonlítgattak, hogy miért nem tudok én is olyan lenni, mint ő… Ezt a világért ki nem mondták volna konkrétan, de az ember olvas a sorok között… Persze jó lett volna olyannak lenni, mint Junsoo. Szeretem őt, felnézek rá, és hihetetlen módon az egész átkozott családban ő az egyetlen Nagyin kívül, aki elfogad engem úgy, ahogy vagyok, nem pedig egy más, egy sokkal jobb Junmyeont keres, aki nem létezik. A szüleim kénytelenek voltak beletörődni, hogy nem azt az utat választom, amit ők kijelöltek nekem – az üzlet és a pénz világa mindig is hidegen hagyott. Bár megpróbálták ezt lenyelni, azért mindig is éreztem rajtuk, hogy csalódtak bennem valamelyest. Még az volt a „szerencsém”, hogy társadalmilag megbecsült szakmát választottam, különben még mélyebbre estem volna a szemükben. És azt nem akartam.

            Nem is tudom, hogy írjam le ezt az érzést… Mindannak ellenére, hogy teljesen sosem fogok tudni, mégis van bennem valami kényszer, hogy megfeleljek nekik. Be akartam bizonyítani, hogy a magam választotta élettel is vagyok ugyanolyan jó, mint a bátyám. Nem versenyezni akartam Junsoo-val, csak… azt akartam, hogy elismerjenek. És minél inkább tudtam, hogy nem leszek soha elég jó, annál inkább akartam. Hogy miért nem leszek soha elég jó? Hát… ez nyilvánvaló, nem? …”

*

2014. december 25., délután 3 óra 7 perc

            „Az egyszer biztos, hogy Nagyi főz a világon a legjobban, ehhez nem férhet kétség. Annyit ettem ebédre, hogy ki fogok pukkadni, de Nagyi csak örvendezett, mert „legalább kerül egy kis hús is azokra a csontokra”.

            Egész nap azon jár az agyam, hogy vajon Ő mit csinál ma. Kivel tölti az ünnepet? Vajon… jó érzi magát? Remélem, igen. Valószínűleg nincs annál nagyobb önzőség, amit most írni fogok, de az se megy ki a fejemből, hogy… vajon gondol még rám? Azok után, amit műveltem, tuti, hogy gyűlöl, és nincs jogom ilyet remélni. Több mint valószínű, hogy még ha gondol is rám, csak rossz érzéssel teszi, ami nem lenne meglepő… Azt hiszem, tényleg nagyon összetörtem a szívét. Úristen, komolyan akkora barom vagyok, hogy arra nincsenek szavak. Mégis hogy jutott eszembe így bántani őt?!

            Annyira hiányzik, hogy megőrülök, és mostanában néha úgy érzem, nem érdekel semmi, de SEMMI, vissza akarom őt kapni. Vajon lenne nála esélyem még mindezek után? Azt hittem, tudok nélküle élni, de aztán eszembe jut, milyen boldog voltam vele. Most egy életen át tartó boldogtalanságra ítéltem magam. De képes lennék ezt elviselni? Ki képes úgy élni, hogy saját maga fosztja meg magát direkt, saját kezűleg a boldogságtól?

            Jongdae mindig azt mondta, hogy csak a családnak mondjam el, hogy ne kelljen életem végéig titkolóznom, és magam lehessek. Ha a szüleim elé állnék, és bevallanám az igazat magamról… Őszinte leszek, még mindig rettegek ettől. Tegyük fel, hogy megteszem – képes lehetek úgy a boldogságra, hogy közben a családom megvet? Vajon Junsoo hogy reagálna? Kyungsoo esete megtanított, hogy nem szabad előre borítékolnom mindenki reakcióját, és ezért gondolom, hogy talán Junsoo… Talán ő megértene. Nagy őrültség lenne ebben reménykedni? Ő mindig olyan rendes volt velem, akárcsak Nagyi. Egyiküket sem akarom elveszíteni. Anya valószínűleg elájulna… De apa robbanna, és amikor apa robban, akkor az már komoly dolog. És többé nem lennék kívánatos a szülői házban. …”

*

2014. december 27., este 7 óra 18 perc

            „… Imádok a tengerpartra járni, és már most bánom, hogy Szöulban nem fogom tudni megtenni ezeket a sétákat nap mint nap. Ma megint voltam a dombon a világítótoronynál, és csak néztem azt a hatalmas víztömeget. Közben meg az jutott eszembe, mint mostanában állandóan, hogy hamarosan vissza kell mennem a városba, a megszokott életembe, ahol nem fogad majd semmi, csak a munka. De ez nem csak most lesz így, hanem életem elkövetkező 60 évében mindennap. Nem lesz kihez hazamennem, aki otthon fogadna egy fárasztó munkanap után. Egyedül leszek, mint a kisujjam. Vagy ha nem akarok egyedül lenni, akkor mit tehetek? Elveszek valami „ártatlan, jólnevelt” lányt, ahogy Jongdae is mondta? És azzal mégis mit érnék el? Úgyse tudnám szeretni.

            Annyira mérges lettem magamra, meg úgy egyáltalán az egész nyomorult, elcseszett életemre, hogy szét tudtam volna verni valamit tehetetlen dühömben. De mivel nem volt semmi a közelemben, amit megüthettem volna, csak a világítótorony (az meg azért kemény lett volna egy kicsit…), így inkább jól kiordítottam magamból mindent. Ha valaki meglátott volna, biztos őrültnek néz – én mindenesetre annak éreztem magam –, de nem igazán izgatott. És miután kikiabáltam magamat, egy kicsit mintha megnyugodtam volna.

            (…)

            Kyungsoo annyira okos. Tudta, hogy rá fogok jönni magamtól a helyes megoldásra. De miért van az, hogy eddig ilyen barom voltam?! Ha visszagondolok, hogy viselkedtem Jongdae-vel, hányingerem van magamtól. (…) Ahj, miért ilyen nehéz ez az egész…

            Tudom már, mit teszek! Tanácsot kérek Nagyitól. Igen, ez lesz a legjobb megoldás.”

*

- Nagyi, kérdezhetek valamit? – ült le Junmyeon az asztalhoz egyik késő délután, amikor az idős asszony lámpafénynél varrt valamit. – Nem kéne ilyen sötétben foltoznod, mert megárt a szemednek…

- Holnap fel akarom ezt venni, csak észrevettem rajta egy apró lyukat – mondta Nagyi, de aztán félretette a varrást, hogy teljes figyelmét a férfinek szentelje. – Mondd csak, kisfiam, amit szeretnél, figyelek.

- Mondd, Nagyi, te mit tennél, ha… - kezdett bele Junmyeon, de nem tudta, hogy fogalmazza meg a folytatást. Tanácsra volt szüksége, mert kezdett teljesen belezavarodni a saját gondolataiba. Tudta, hogy mit szeretne, csak azt nem tudta, hogy hogyan. Vagyis azt is tudta, hogyan, de még mindig nem érezte magát képesnek rá. Teljesen biztosra akart menni a dolgában, hogy ha bármire is ráveszi magát, ne forduljon vissza, ne gondolja meg magát félúton. A cselekvéshez lelkierő és iszonyatos bátorság kellett. Egy egész falat akart lebontani, amit olyan magasra, vastagra és stabilra épített, hogy nem volt elég egy ügyetlen, erőt nélkülöző próbálkozás. Az erőgyűjtéshez pedig a Nagyi kellett, aki pontosan tudta, mi kell neki.

- Ha? – noszogatta kedvesen az asszony.

- Emlékszel még arra, amit a múltkor meséltem neked? – közelítette meg más irányból a kérdést Junmyeon. – Tudod, amikor megérkeztem és ebéd után beszélgettünk.

- Hát persze, hogy emlékszem – bólintott Nagyi. – Beleszerettél valakibe, és fontos neked az illető – a Nagyi itt elmosolyodott egy pillanatra –, de elkövettél valami butaságot, és most ki kell találnod, mitévő legyél.

- Jóvá szeretném tenni a dolgot – mondta Junmyeon habozva –, de igazából nem is ez a lényeg…

- Akkor mi a lényeg? – nézett rá Kim nagyi kérdőn.

- Ahhoz, hogy jóvátegyem, először valami olyasmit kell tennem, ami… megijeszt. Ha meg tudnám tenni… valószínűleg szabadabb életet élhetnék, de ugyanakkor nagyon valószínű, hogy magamra haragítanám… a családot.

- Hm… olyasvalakibe szerettél bele, akit nem helyeselnének apádék? – találgatta a Nagyi.

- Mondhatni… nem éppen, de valami olyasmi – vonogatta a vállát Junmyeon. Nem tudna olyanba beleszeretni, akit a szülei helyeselnének igazság szerint.

- De szereted őt, nem igaz?

- Igen, Nagyi, de… amit tennem kell, azt elsősorban… magamért kéne megtennem. Ő mindig azt mondta, hogy magamért tegyem meg, de eddig nem voltam rá képes… És azt hiszem, hibát követtem el. De ha megtenném… ha megtenném, apa és anya talán sosem bocsátanának meg nekem.

- Honnan tudod? – kérdezte Nagyi röviden, ahogy összekulcsolt kezeit az asztalon nyugtatta.

            Junmyeon megakadt ennél a végtelenül egyszerű kérdésnél. Honnan tudod? Jongdae is mindig ezt kérdezte tőle, mindig azt hajtogatta, hogy sosem tudhatja, mit reagálnak majd mások.

- Nekem… erős a gyanúm – válaszolta végül. – Ismerem őket annyira, hogy így gondoljam.

- Bármit is teszel, a fiuk vagy – mondta Nagyi lassan, megfontoltan. – És az emberi természet megbocsátó. Kezdetben talán dühösek lesznek, de ha a boldogságodat szolgálja, idővel be kell látniuk, hogy helyesen cselekedtél.

- Gondolod? – motyogta Junmyeon bizonytalanul.

- Adj magadnak egy esélyt a boldogságra, fiam – nyúlt Nagyi Junmyeon kezéért, hogy gyöngéden, de bátorítóan és szeretettel megszorítsa azt. – Az élet olyan rövid, és azt szeretném, ha kiélveznéd. Tudom, hogy nem akarsz csalódást okozni anyádéknak, de olyan erősen próbálkozol megfelelni nekik, hogy közben elfeledkezel arról, mi a jó neked.

- Értem… még meggondolom – zárta le a beszélgetést Junmyeon. – Köszönöm, Nagyi.

            Egész este nehéz volt a szíve, nagy harcot vívott egymással a félelem és a vágy, hogy kitörjön a fal mögül. De nem felejtette el Nagyi szavait, amelyekben még sohasem kellett csalódnia.

*

2014. december 29., délután 5 óra 28 perc

            „Nagyi első nap azt mondta, tartsam szem előtt, hogy szeretem Őt. Tegnap egyenesen bátorított, hogy tegyem meg. Érzem, hogy ez a helyes. Most már tudom, hogy mit akarok. Régen sokáig utáltam magam, amiért meleg vagyok. Egy ideig próbáltam tagadni magam előtt, nem akartam tudomást venni a saját beállítottságomról. Azt kívántam, bár újra megszülethetnék, hogy normális ember legyen belőlem, mert ebben az országban fiúként más fiúkhoz vonzódni nem éppen sétagalopp. Aztán rájöttem, hogy hiába tagadom, nem fogok megváltozni, még ha fejre állok se. De a tudat, hogy mások szemében milyen szörny lehetek, nem hagyott nyugodni soha. És igazam is lett, a munkahelyemen volt ki gondoskodjon róla, hogy ne érezzem jól magam a bőrömben. Ma már tudom, hogy nem kellett volna felvennem, amiket az a szemét mondott. Nem lett volna szabad hagynom, hogy átgázoljon rajtam, de gyenge voltam. Jongdae-t magam űztem el, mert azt hittem, ha elbújok a világ elől, azzal jót teszek a világnak is, meg magamnak is. Talán nincs ugyanolyan jogom azzal lenni, akit szeretek? Szerintem van… Nagyi azt mondta, adjak magamnak egy esélyt a boldogságra. És fogok is. Jongdae-t pedig nem adom fel.

          Jogom van a boldogsághoz. Ez vagyok én, és kész. A szüleim pedig vagy elfogadnak így, vagy… lesz, ami lesz.”

*

            Január elseje volt, amikor Junmyeon hazautazott Nagyitól. Már estefelé járt az idő, goromba, csípős hideg vágta arcon a férfit, ahogy kiszállt az autójából, miután leparkolt a sokemeletes ház előtt, amiben lakott. Zsebre dugta a slusszkulcsot, és sietősen átment az anyósülés oldalára, hogy kivegye a macskaszállító dobozt onnan. A dobozból pár izgatott vakkantás tört elő, mire Junmyeon szemmagasságba emelte azt.

- Jól van, Byeol, mindjárt hazaérünk, ne izgulj – csitította a férfi a türelmetlen ebet, aki olyan pici volt, hogy simán belefért a macskaszállító eszközbe. Úgy döntött, magával hozza az állatot, mert úgy érezte, szüksége van a társaságára, hogy ne süppedjen újra bele esetleg a negatív gondolatokba. Bár a Nagyinál töltött idő teljesen kicserélte, és rég nem érezte magát ennyire tettre késznek. A csomagtartóból kivette a bőröndjét, aztán bezárta az autót. Fáradtan, de viszonylag jókedvűen caplatott fel a lakásához, ahol egy rövid szerencsétlenkedés után a zárakkal, újra azon a helyen találta magát, ami röpke két héttel ezelőtt még szenvedéseinek színhelye volt. Most viszonylagos rend uralkodott, és a lakásban tökéletes csend honolt.

- Üdv újra itthon – dünnyögte a saját orra alatt, ahogy becsukta maga mögött az ajtót, és lehajolt, hogy kiengedje Byeolt a dobozából.

*

- Szóval – szólalt meg Kyungsoo másnap este egy pohár vörösbor felett, ami még a vacsora után maradt –, mire jutottál?

            Junmyeon hátradőlt a barátja kanapéján, szintén egy pohárral a kezében. Kyungsoo meghívta őt aznap estére magához, hogy beszámoljanak egymásnak az utóbbi két hetükről. Amíg Junmyeon a nagyanyjánál vendégeskedett vidéken, nem tartották a kapcsolatot. Bár a férfi magával vitte a telefonját, a külvilággal nem igazán érintkezett. Kyungsoo direkt ráparancsolt, hogy ezt tegye, mert így legalább nem zavarja meg senki.

            Junmyeon elmosolyodott, ahogy a legjobb barátjára nézett. Most legalább jó hírt közölhet vele.

*

- De jó újra látni! – vonta Junsoo egy szoros testvéri ölelésbe Junmyeont, amikor egy héttel később a szülői házban találkoztak. A bátyjának ma volt a születésnapja, és a kis család összegyűlt, hogy egy különleges ebéddel megünnepelje azt. – Te rosszfiú! Egyedül lelépni a Nagyihoz karácsonykor, hát szabad ilyet? – viccelődött Junsoo.

- Felháborító! – szállt be Junmyeon is.

- Miért tűntél el csak úgy, Öcsi? – vette halkabbra a hangját Junsoo, mielőtt beértek volna a nappaliba, ahol a szülők és Seulgi várták őket.

- Az életem mostanában egy őrültekháza… és én voltam a főőrült, kellett egy kis nyugi – magyarázta Junmyeon, mire Junsoo nem mondott semmit, csak figyelmesen fürkészte az öccsét.

- Remélem, minden rendben veled.

- A Nagyinál töltött idő mondhatni helyrepofozott kissé – vigyorodott el Junmyeon, akinek tagadhatatlanul jólesett a bátyja érte való aggodalma.

- Tud valamit az öreglány – tért vissza a mosoly Junsoo arcára is. – Amúgy megértelek, ha le akartál lépni… Anya még mindig nem szállt le a házasság témáról.

- Istenem… - forgatta a szemeit Junmyeon.

- Hol van már ez a két fiú? – hallatszott ki a nappaliból ekkor Kim asszony hangja még mielőtt bármi mást is mondhattak volna egymásnak, így inkább berekesztették a beszélgetésüket, és csatlakoztak a család többi tagjához.

            Kim asszony nem hagyhatta ki, hogy meg ne dorgálja Junmyeont, amiért bejelentés nélkül távozott vidékre. Hiszen akár együtt is meglátogathatták volna a drága Kim nagyit, és az milyen csodálatos lett volna! Junmyeon el se tudott volna képzelni idegtépőbb dolgot, minthogy az anyjával töltse a téli szünetet, és be kellett harapnia a száját, hogy ezt a gondolatot ki ne mondja hangosan, és képes legyen egy udvarias mosolyra. Az ebéd többnyire jó hangulatban telt, Junmyeon örült, hogy viszontláthatja a sógornőjét, akivel mindig olyan kellemesen el tudott beszélgetni, meg persze ott volt a pici Jimin baba is, aki már egy-két szavas mondatokban, rendkívül lelkesen kommunikált a világgal, és mondandóját heves gesztikulálással kísérte. Junmyeon odavolt a csöppségért, aki persze nem csak őt, hanem az egész családot az ujja köré csavarta már. Ám amennyire a férfi imádta Jimint, annyira feszült is volt miatta, tekintve, hogy az anyja kedvenc témái a házasság meg az unokák voltak, amit természetesen most sem felejtett el felhozni.

- A múltkor már egészen bizakodó lettem, Junmyeonnie, hogy van valakid – mondta az anyja nyájaskodóan.

- Anya, kérlek – próbált még idejében gátat vetni a dolgoknak Junsoo az öccse érdekében. – Ne kezdd megint.

- Nem tehetek róla, fiam, egy anya már csak ilyen – nézett rá Kim asszony. – Folyton a fiaiért aggódik.

- De ez nem aggódás, ez szüntelen nyaggatás – mutatott rá az idősebbik fiú a lényegre, amiért Junmyeon némán köszönetet mondott neki. – Ami, elnézést a kifejezésért, de egy idő után már nagyon zavaró és idegesítő. Hagyd élni Junmyeont, kérlek.

- Hagyjam élni? – húzta fel az orrát az asszony. – De mégis nem furcsa az, hogy a felnőtt nagyfiam soha nem hoz haza senkit, akit bemutathatna a szüleinek?

- Én is itt vagyok ám… - unta meg Junmyeon, hogy úgy beszélnek róla, mintha ott se lenne a helyiségben. Kezdett ideges lenni, mert pont olyan irányba ment a dolog, amit ma el akart kerülni.

- Most komolyan, Junmyeonnie – fordult felé az anyja. – Ha van valakid, kérlek, ne rejtegesd őt előlünk. Ha pedig nincs… Miért nincs? Jó kiállású, rendes fiatalember vagy, nem hiszem el, hogy ne lennének nők, akik akarnának tőled valamit. A múltkor is épp azt kérdezte tőlem Oh Haewon, tudod, Sehun anyja, övéké az Oh! hotellánc… Szóval ő is azt kérdezte, hogy Junmyeonnak miért nincs még senkije, akit a családunk tagjává tehetne?

- Anya, kérlek, azt hittem, ma Junsoo születésnapját tartjuk, és nem az én szerelmi életemet vesézzük ki századszorra is – mondta szárazon Junmyeon. A legkevésbé sem értékelte, hogy most már a pletykás, dúsgazdag és unatkozó szállodalánc-tulajdonosfeleségek is az ő magánéletében vájkáltak, csak mert nem volt jobb dolguk. Az apjára nézett, hogy némán kérje, állítsa le az anyját, de a családfő elzárkózott a beavatkozás elől.

- De ha már mások is kiszúrták, fiam, az már mégiscsak fura, nem gondolod? – kérdezte Kim asszony, Junmyeon pedig alig bírta megállni, hogy ne kezdje el a szemeit forgatni. Az agyára ment ez az egész, és bár tudta, hogy előbb-utóbb pontot fog tenni az ügy végére, ez nem az a nap volt.

- Ami azt illeti, másoknak semmi köze ahhoz, hogy Junmyeon hoz-e valakit a családba, vagy sem – jelentette ki Junsoo higgadtan, de komolyan.

- Én csak a legjobbat akarom neked, Junmyeon – hangoztatta újra az anya a kedvenc érvét, amivel csak még jobban feldühítette a fiát. – Az sosem jó, ha már az emberek összesúgnak a hátad mögött. Még a végén azt hiszik, hogy nem is érdekelnek a nők!

- Mert így is van! – szaladt ki ekkor Junmyeon száján meggondolatlanul, amivel elérte, hogy mindenki felkapja a fejét. Egyáltalán nem akarta ezt kibökni, de hirtelen betelt a pohár. Egyszerűen egy pillanattal tovább se volt képes elviselni az anyját, és kirobbant belőle az a rég elfojtott indulat, hogy elhallgattassa őt ezzel az egésszel kapcsolatban.

- Ezt meg hogy érted? – szólalt meg most először az apja is, amióta ismét feljött a barátnő-téma.

- Úgy érti, csak várni akar a házasodással, hisz tudod, apjuk… - mondta Kim asszony, de az arca zavartságot tükrözött.

- Nem, pontosan úgy értem, ahogy mondtam. Nem érdekelnek a nők – jelentette ki Junmyeon felhevülve, és némi titkolt kárörömmel nézte a szülei arcára kiülő elképedést. Nem így akarta ezt, nem állt szándékában tönkretenni a bátyja születésnapját, de egyszer úgyis meg kell történnie. Így is eleget várt már ezzel, de most végre készen állt arra, hogy lehulljon a lepel. Immár nem fogták vissza önnön félelmei, amelyek a lelkét rágták hosszú évek óta.

- Ezt meg mégis hogy érted, fiam? – fordult felé értetlenül az anyja.

- Úgy, hogy… tőlem ne várjatok csodaszép menyasszonyt és esküvőt meg unokákat. Én ezt sosem fogom megadni nektek, mert…

- Mert? – sürgette őt a családfő komoran, szúrós tekintettel. Junmyeon ránézett az apjára, és bár érezte, hogy egy gombóc költözik a torkába és remegni kezd a bensője, nem vett tudomást a rá telepedő félelemről.

- Mert meleg vagyok.

            A levegő úgy fagyott meg a szobában, mintha valaki hirtelen kitárta volna az összes ablakot, hogy bezúduljon a kinti csikorgó, téli hideg. Mindenki megdermedt, és a feszült csendbe csak Jimin kotyogott bele, aki nem értette a váratlan légkörváltozást. A másodpercek csak teltek, és végül a kisgyerekre is átterjedt a feszült hangulat, aminek köszönhetően lassan elhalkult és csak némán, kitágult szemekkel figyelte a körülötte kibontakozó történéseket.

-  Mit mondtál? – törte meg a szinte fülsüketítő csendet Kim úr halkan, de a hangjában érezni lehetett a kitörő vihar előszelét.

- Meleg vagyok – ismételte biztosabban Junmyeon. Hát itt volt, kimondta. Szédítő érzés volt, hogy megtette azt, amitől a leginkább rettegett egész életében. Szinte alig érzékelte, ahogy az anyja a szívéhez kap, és holtra váltan mered rá.

- Hogy mi vagy? – emelte fel kissé a hangját az apja, a szeme pedig már villámokat szórt.

- Meleg. Homoszexuális, ha úgy tetszik – vont vállat semmiből jött bátorsággal Junmyeon. Fogalma sem volt, hogy mitől, de hirtelen olyan merésznek és erősnek érezte magát, mint még soha. Mintha valaki ledobott volna magáról egy súlyos láncot, amit egész életében magán hordozott.

- Ha úgy tetszik? – ordított fel ezúttal Junmyeon apja, és dühében az asztalra csapott, ami megijesztette a babát, és sírni kezdett az etetőszékben. – Mégis hogy képzeled ezt az őrültséget?!

- Ez… nem őrültség. Ez az igazság – mondta Junmyeon az apja szemébe nézve, akinek most már kiállt az ér a halántékán az idegességtől.

- Fejezd be ezt a hülyeséget, Junmyeon! – rivallt rá Kim úr felpattanva az asztaltól. – Ez nem vicc!

- Nem viccelek – állt fel Junmyeon is a székéből, és határozottan állta az apja villámló tekintetét. A többi családtag a partvonalról nézte az eseményeket. – Eddig nem volt hozzá bátorságom, hogy elmondjam nektek, mert meg akartam felelni az elvárásaitoknak. De most már a saját életemet akarom élni, azzal, akivel akarom és úgy, ahogy akarom! Tudom, hogy sosem leszek elég jó, akkor meg minek próbálkozzam tovább? Ez vagyok én, és igen, most már vállalom, hogy ki vagyok!

- Elég! – csattant fel az apja újra hangosan. Jimin zokogni kezdett, Seulgi pedig kikapta a székből a gyermeket, hogy felvigye az emeletre őt. – Hogy merészelsz így beszélni? Szégyent hozol az egész családra!

- Sajnálom, hogy így érzed – mondta Junmyeon. – De ez az igazság.

- Hogy merészeled… Hogy mersz így beszélni… Ez egyszerűen botrányos! Te hálátlan kis… - habogta az apja felháborodásában. – Takarodj a házamból! Látni se bírlak, te alávaló!

            Junmyeon cseppet sem lepődött meg a kiutasításon. Pontosan ezt a reakciót várta, így nem érte váratlanul. Hátratolta a székét, és minden további szó nélkül elhagyta az ebédlőt. A hallban olyan gyorsan húzta fel a cipőjét, ahogy csak tudta. Már a kabátjánál tartott, amikor egy szék nyikordulását, majd az apja halálosan komoly, fenyegető hangját hallotta meg.

- Ne merészelj utánamenni, fiam.

- Elnézést, apám, de… - akart ellenkezni Junsoo, de letorkolták.

- Ha utána mersz menni, nagyon megbánod – fenyegetőzött az öreg, de a többit Junmyeon már nem hallotta, mert ekkor kilépett a szülői házból, aminek az ajtaja olyan halkan csukódott be mögötte, mintha nem egy háborús övezetet hagyott volna maga mögött épp.

            Ahogy leért a ház előtt parkoló autójához, egy percre meg kellett támaszkodnia, mielőtt beszállt volna. Eddig észre sem vette, hogy úgy kapkodja a levegőt, mintha hosszú kilométereket futott volna le, és a szíve olyan őrült tempóban dobog, hogy majd’ átszakítja a mellkasát. Még mindig nem fogta fel, hogy megtette. Túl van rajta! Elmondta a szüleinek! Azt hitte, menten elájul a gondolatra. Ha valaki egy hónappal ezelőtt azt mondta volna neki, hogy ezt megteszi, valószínűleg bolondnak nézte volna az illetőt. És most itt állt a szülei háza előtt, akik ugyan pontosan úgy fogadták a hírt, ahogy ő azt elképzelte, de furcsa módon ez most egyszerűen a legkevésbé sem érdekelte.

            Összerezzent, amikor meghallotta a nyitódó ajtót, de ahogy a ház felé fordult, a bátyját látta közeledni. A férfi arcáról nem lehetett semmit leolvasni, és Junmyeon hirtelen elbizonytalanodott – vajon mi lesz most? Junsoo azonban csak az autójához sétált, és lazán odaszólt neki.

- Ülj be és indíts! – utasította Junmyeont, de a hangjából semmi keménység nem sugárzott, így Junmyeon szó nélkül engedelmeskedett a kérésének. Ügyetlenkedve kinyitotta az autó ajtaját, és beült a sofőrülésre, miközben a bátyja is behuppant mellé.

- Mehetünk? – nézett rá Junsoo, de aztán a tekintete az öccse kezére esett. – Öcsi, te remegsz! Jól vagy?

            Junmyeon csodálkozva nézett le a kezeire, amelyek valóban kissé reszkettek. Ökölbe szorította őket, hogy elfojtsa remegésüket, de még mindig érezte az ereiben száguldó adrenalint.

- Jól vagyok, csak… nem mindennap csinálok ilyet – mondta Junmyeon, nyugalmat erőltetve a hangjára, amitől az kissé fojtottnak hangzott.

- Az biztos – hagyta rá Junsoo. – Mehetünk?

- Hova megyünk? – nézett rá kérdőn Junmyeon.

- Csak hajts, én majd irányítalak – titokzatoskodott a másik, ami némi nyugtalanságot keltett Junmyeonban.

            Vajon mit fog majd mondani neki? Egyelőre elnyomta magában a kíváncsiságot, és követte Junsoo iránymutatását. Kihajtottak a lakóparkból, majd rátértek a főútra. Az út nem tartott sokáig, és már közel jártak, amikor rádöbbent, hova is hozta őket az idősebbik testvér.

            Egy egyszerű utcai betonos focipályánál álltak meg. Junmyeon elmosolyodott, ahogy meglátta a zöldre festett vaskerítést és az ismerős kapukat. Ez a pálya gyerekkorának egyik kedvenc helye volt – rengeteg időt töltöttek el itt a bátyjával meg a többi ismerős gyerekkel a labdát kergetve, vagy épp csak a világ dolgairól csevegve, a sarki boltban vett rágón nyammogva, vagy pufit rágcsálva. Ezer éve nem járt már itt, és viszontlátni a pályát mosolyt csalt az arcára.

- Gyere, szálljunk ki! – javasolta a bátyja, akinek a figyelmét nem kerülte el az öccse mosolya.

            Junmyeon örömmel tett eleget a felszólításnak, és egy időre még a saját drámáját is elfelejtette, ahogy felidézte a régi szép emlékeket. Lelkesen lépett újra a területre, ahol régen annyit játszott. Szinte semmi nem változott itt, mióta nem látta a helyet, talán csak a pályavonalak lettek újrafestve, meg a szélen álló padok.

- Szóval, kitálaltál az öregeknek – kezdett bele Junsoo, ami visszahúzta Junmyeont a valóságba. Nagyot sóhajtott, és rábólintott. – Milyen érzés?

- Ijesztő – szakadt ki azonnal Junmyeonból, és elnevette magát. – De egyben észveszejtő is!

- Azt meghiszem – vigyorgott rá Junsoo szélesen.

- De te… te tudtad, igaz? – kérdezte tétován Junmyeon. – Tudtad a titkomat, ugye?

- Szinte teljesen biztos voltam benne – felelte a másik, ami egyáltalán nem érte váratlanul a férfit. Számított erre a válaszra, hiszen érezte, hogy a bátyja sejti az igazságot.

- Honnan? – kíváncsiskodott tovább, mert ez nagyon fúrta az oldalát.

- Tudod, Öcsi – kezdett bele Junsoo a válaszba egy huncut mosollyal az ajkain. – Ha az ember öccsének minden esélye megvan rá, hogy bármelyik lányt megkapja, amelyiket csak akarja, sosem beszél lányokról és látszólag nem is érdeklődik irántuk, az még csak szokatlan. Amikor ez az öcs a családi összejöveteleken láthatóan jobban megbámulja Seulgi jóképű öccsét, mint a csinos húgát, az már meglehetősen furcsa. Ám amikor az ember rátalál az öccse tinédzserkori naplójára, amiben ő minden bizonytalanságát és kételyét leírta a fiúkkal és a lányokkal kapcsolatban… mindent, ami a saját identitásának felfedezését taglalja… Akkor már eléggé biztos lehet benne, hogy van valami, amit az öcsi titkol mások elől.

            Junmyeon hatalmasat nyelt mindezek hallatán. Ennyire nyilvánvaló volt? Elképedve meredt a bátyjára, aki viszont vigyorogva és bólogatva nézett vissza rá. Csak most jutott eszébe, ahogy Junsoo említette, hogy a naplóírást már korábban is alkalmazta, amikor rendet akart tenni zavart érzései és gondolatai között. Tizenöt éves volt, amikor rájött, hogy nem a lányok érdeklik, ám ez a felfedezés érzelmileg elég megrázó volt számára, és ezért mindent leírt, hogy ezáltal könnyítsen a lelkén. Ám a kis bőrkötésű könyvecske egy nap szőrén-szálán eltűnt, és sosem került elő. Junmyeon hetekig rettegett, hogy valamelyik családtagja találta meg, és minden pillanatban azt várta, hogy mikor jönnek számon kérni rajta azt, amiket oda leírt. Minden bizonnyal a föld alá süllyedt volna akkor. De senki sem jött, és ő lassacskán megfeledkezett az egészről.

- Hogy került hozzád? – tudakolta a bátyjától.

- Egyszer még nagyon régen eléggé összevesztünk valamin, én meg gyerekes bosszúból elloptam a naplódat, amit folyton magaddal hordtál és ki nem engedtél volna a kezedből. Gondoltam, majd jól beleolvasok és azzal szívatlak, de nem volt rá időm, mert jött anya, ezért csak eldugtam az egyik könyvembe. Később pedig egyszerűen elfeledkeztem az egészről, és csak akkor került elő a napló, amikor Seulgivel összeköltöztünk, és én magammal vittem azt a könyvet az új lakásba. Ez pár évvel ezelőtt volt, és ekkor olvastam bele először, mert hirtelen nem tudtam, mi az. Akkor… bizonyosodtam meg szinte teljesen, bár konkrétan sosem írtad le, de ma este végleg megadtad a választ.

- Huh, szóval nálad volt mindvégig – jegyezte meg Junmyeon fejcsóválva. – Én meg halálra aggódtam magam, hogy anyáék megtalálják.

- Bocs, Öcsi, hülye ötlet volt – tárta szét a karjait az idősebbik sajnálkozóan.

- Ha egész eddig tudtad… Hogyhogy nem mondtad el anyáéknak?

- Miért mondtam volna el?

- Hát csak… nem is tudom… Azt hittem, megutálsz majd, ha megtudod – mondta Junmyeon. – Apáék pont úgy reagáltak, ahogy vártam… Szerintem apa ki fog tagadni. Anya meg…

- Anya meg csaknem szívszélhűdést kapott – fejezte be helyette Junsoo. – De ami engem illet, nem érdekel ez az egész. Az öcsém vagy, és az is maradsz mindig. Ezen nem változtat semmi.

- Hogy… hogy lehetsz ilyen jó hozzám? – kérdezte Junmyeon meghatódva. Elmondhatatlanul nagy megkönnyebbülés volt számára ezt hallani a bátyja szájából. Nagyokat sóhajtozott, hogy lenyelje a torkát fojtogató könnyeket, amelyek hívatlanul akartak előtörni. A legkevésbé sem akart sírni, de az utóbbi pár hét egy kész érzelmi hullámvasút volt számára, ami megtépázta az idegeit is. A felgyülemlett feszültség akart így kitörni belőle, bár annak egy részét már kiadta magából a Nagyinál töltött idő alatt a tengerparti sétái alatt.

- Jó? – visszhangozta Junsoo meghökkenve. – Hát nem ez volna a testvérek dolga? Hogy összetartsanak jóban-rosszban? Hogy elfogadják egymást feltételek nélkül? Nézd, Junmyeon, egész életemben azt néztem, hogy a szüleink mennyire máshogy néznek ránk, pedig te a világon semmiben se maradsz le tőlem, ezt elhiheted! És bár a világért ki nem mondták volna, de akkor is így volt. Láttam, mennyire meg akarsz nekik felelni, és bár minden egyes nap azt reméltem, hogy beavatsz majd a bizalmadba, egy idő után rá kellett jönnöm, hogy ez nem fog megtörténni, mert túlságosan félsz nekik csalódást okozni. Erre egyszer csak a képükbe vágod az igazságot minden előjel nélkül. Hát tudod, mit gondolod most? Rohadtul büszke vagyok rád, Öcsi, és azt akarom, hogy tudd, hogy hozzám bármikor fordulhatsz, rendben? Én nem fogok lemondani rólad.

- Én ezt… nem hiszem el – terült szét egy boldog, hitetlenkedő mosoly Junmyeon arcán, miközben az öröm és a hála könnyei a szemét csípték. Elfordult kissé, hogy letörölgesse őket, aztán visszanézett a bátyjára, aki elégedetten dugta zsebre a kezeit. – Köszönöm, Junsoo! Annyira… annyira jólesik, hogy ezt mondod.

- Bármikor, Öcsi – veregette meg Junsoo az öccse hátát. – Csak el ne bőgd magad! – szúrta még oda, hogy oldja a hangulatot.

- Ha-ha – krákogta Junmyeon, aztán fázósan összehúzta magán a kabátot. – Nem megyünk vissza a kocsiba? Baromi hideg van, ami azt illeti.

- De mehetünk – egyezett bele a másik. – Nekem úgyis vissza kell mennem a házba. Seulgi és a gyerek rám várnak.

- Junsoo, figyelj… Ne haragudj, hogy tönkretettem a születésnapodat! Nem állt szándékomban, csak tudod… - sajnálkozott Junmyeon, de az idősebbik leintette.

- Viccelsz? Ez volt az egyik legjobb születésnapom!

- Ne bolondozz…

- Most komolyan – erősködött Junsoo, miközben maguk mögött hagyták a régi focipályát, hogy visszaüljenek a kocsiba.

- Miért pont ide hoztál? – kérdezte még indítás előtt Junmyeon, amikor egy utolsó pillantást vetett a zöld kerítésre.

- Mi lenne jobb hely egy igazi Kim-tesók féle lelkizésre, ha nem a jó öreg placcunk? – mondta csibészesen Junsoo, amivel sikerült kipréselnie Junmyeonból egy kacajt.

- De komolyan, Junsoo, nem akarom, hogy apával összeütközésbe kerülj miattam – váltott ismét komolyra Junmyeon. Nem hiányzott egy esetleges konfliktus a családtagjai között az ő bombaként robbanó híre miatt.

- Ezt bízd csak rám, Öcsi. Egy cseppet se aggódj emiatt – legyintett a bátyja.

- Szerinted mi lesz?

- Úgy érted, vajon idővel megbékélnek-e?

- Aha.

- Nem tudom, nem látok a jövőbe… De most ne aggódj emiatt, jó? Inkább azt meséld el, hogy nincs-e valaki a láthatáron? – váltott hirtelen témát Junsoo, ami egy pillanatra összezavarta Junmyeont. Mikor rájött, miről érdeklődik, kissé zavarba jött, és csak vonakodva válaszolta meg a kérdést, miután jó pár másodpercig csak a vezetésre koncentrált.

- Hát… Lenne, de jól elcsesztem vele a dolgokat.

- Elcseszted? – nézett rá a bátyja.

- Aha, eléggé – bólogatott Junmyeon elszomorodva. – De az a tervem, hogy rendbe hozom, ha még nem késő.

- Tedd is azt! – helyeselt Junsoo azonnal. – Ha fontos neked, akkor ne hagyd futni! Egyszer én is majdnem elengedtem Seulgit. Mi lenne velem most, ha akkor nem kapok észhez és rohanok utána? El se tudom képzelni az életemet nélküle!

- Az tény, hogy ti egymásnak lettetek teremtve.

- Na, és amúgy ki az illető?

- Mármint… hogy mi a neve? – döbbent meg egy kicsit a kérdésen Junmyeon. Nem várta, hogy Junsoo ennyire érdeklődő lesz a szerelmi életét illetően.

- Igen, ez érdekel.

- A neve… Jongdae. És ő is tanár – felelte Junmyeon nehéz szívvel, de rengeteg szeretettel.

- Úgy látom, nagyon megfogott – cukkolódott Junsoo.

- Aha – hagyta rá Junmyeon, mert minek tagadta volna.

- Akkor menj és szerezd meg magadnak!

- Igyekezni fogok – ígérte Junmyeon, és nagyon komolyan gondolta. Mindent meg fog tenni az ügy érdekében, és immár minden akadályt elhárított, amit csak lehetett.

            Végleg lerombolta a falat. Most már csak át kellett lépni a romok felett, ki a szabad ég alá.

*

            Az elhatározás megvolt, most már csak cselekedni kellett. Szinte alig bírt megmaradni a fenekén a hétfői fogadóórán, amit az iskolában tartaniuk kellett a szülők számára. Még sosem tudott ilyen nehezen a gyerekekre koncentrálni. Hiszen neki küldetése volt! Hullafáradtan ért haza az iskolából, de egy frissítő zuhany és a hasa korgását elnyomó gyorsan összedobott (ő maga főzte! – és erre roppant büszke volt) vacsora után egy forró tea és Byeol társaságában letelepedett a kanapéra. A kiskutya az ölében terpeszkedett, és apró, fekete gomborrával türelmetlenül böködte Junmyeon kezét, hogy tessék már végre megsimogatni őt, hát milyen dolog ez, hogy nem kényeztetik. A férfi nyomban eleget tett követelőzésének, és tenyere az állat fejére simult, majd megvakargatta a füle töveit. Ezt ismételgette, miközben a másik kezében tartott telefonjára meredt.

- Mit gondolsz, Byeollie, felhívjam őt? – kérdezte, de Byeol semmit sem reagált, annyira lefoglalta a gazdája dédelgetése. – Szerinted hogy kéne csinálnom? Még sosem… sosem rontottal el így semmit, és most biztos utál. Tudod, azt mondtam neki, hogy nem szeretem, pedig ez nem igaz… Ezt mindenképp tudnia kell.

            A kutya a füle botját se mozdította, de Junmyeon ezt nem vette zokon. Megnyitotta a telefonkönyvet, és pillanatok alatt Jongdae nevéhez pörgetett. Az ujja alig egy centire volt a képernyőtől. Fel kéne hívnia, és találkozót kérnie, ahol mindent elmondhat neki? Visszaemlékezve Baekhyun látogatására, nem tartotta valószínűnek, hogy Jongdae önként belemegy majd ilyesmibe. Nem, személyesen kell meglátogatnia.

- Holnap el is megyek hozzá! – jelentette ki magabiztosan Byeolnak, aki egy vakkantással adott hangot helyeslésének.

            Ebben maradt magával, így hát kilépett a telefonkönyvből, és megnyitotta a galériát. Egy kis ideig elidőzött a Jongdae-vel közös képein, amiket még a nyaraláson vagy előtte készítettek. Egy szeretetteljes mosoly terült szét az arcán, ahogy a kedvenc fotóit végignézte – az alvó Jongdae, Jongdae, ahogy szélesen, csillogó szemekkel vigyorog a kamerába, miközben Junmyeon a háttérben valami bolondos fejet vág, ők ketten a tengerparti nyaralásukon, aztán egy videó az énektanárról, ahogy egy kis főzőkötényben az egyik Sistar számra rázza a fenekét, miközben Junmyeon kacagása hallatszik. Annyi sok szép, boldog emlék… És ő mindezt eldobta magától – csóválta a saját ostobaságán a fejét Junmyeon, és még inkább megerősödött elhatározással tért aludni – nem adja fel Jongdae-t. Az álom azonban nehezen jött a szemére, annyira izgatott volt a másnapi terve miatt, ezért gondolatban inkább azt kezdte el tervezni, hogy miket mond majd Jongdae-nek. Azt már csak remélni merte, hogy működik is majd.

            Ám az elkövetkező napon csalódnia kellett. Hiába kopogtatott a férfi lakásának ajtaján, semmi válasz nem érkezett. Jongdae nemhogy rávágta volna az ajtót, még ki sem nyitotta azt. Junmyeon próbált fülelni, hogy hall-e valami neszt a lakásból, de abszolút semmi életjelet nem tapasztalt odabentről. Lehet, hogy nincs is itthon? Vagy csak ennyire ügyesen titkolja? Junmyeon sokáig próbálkozott, de egy idő után kénytelen volt feladni, mert semmire sem ment vele – szabályosan a falnak beszélt csak. Hazakullogott hát, és emlékeztette magát, hogy erre számítani lehetett. Jongdae nem adta könnyen magát, ami csak még elszántabbá tette Junmyeont. Elővette hát a telefonját, és ezúttal tárcsázta a férfi számát. Hosszan csöngött ki, és Junmyeon annyira izgult közben, hogy szinte levegőt venni is elfelejtett. Ám hiába – a hívást nem fogadták, így a vonal egy idő után automatikusan szétkapcsolt. Junmyeon szomorkásan nézett a telefonra, de úgy döntött, egy fél óra múlva ismét megpróbálja.

            Semmi változás. Kicsöngött, szétkapcsolt. Harmadik hívásra némi változás állt be: alig párat csengett, amikor egyenesen kinyomták. Aha. Szóval most már tudomást vesz róla Jongdae, csak épp direkt elutasítja. Valamiért még ez a nüansznyi kis fordulat is fellelkesítette Junmyeont, mintha a másik pozitívan fogadta volna a próbálkozásait.

            Újabb irányból közelített – megnyitotta az üzenő alkalmazást a telefonján, és belépett a Jongdae-vel való beszélgetésébe, ami már egy hónapja félbeszakadt.

Junmyeon, 18:01

Drága Jongdae,

Tudom, hogy hallani sem akarsz rólam, és abszolút megértem. Nagyon csúnyán váltunk szét, és nem mentegetem magam. Én vagyok a hibás mindenért. Én tettem tönkre mindent. De tudnod, kell, hogy azóta a dolgok megváltoztak. Legfőképp én változtam meg. Kérlek… Tudom, hogy ez nagy kérés, de kérlek, adj egy esélyt, hogy elmagyarázzam neked.

Rengeteg mindent kell elmondanom neked, mert úgy érzem, tudnod kell.

Csak egyetlen találkozót, kérlek.

Junmyeon

            Vagy negyed órán keresztül fogalmazta ezt a pár soros üzenetet, mire végül kész lett vele. Még így sem volt elégedett, de a lényeget nem egy KakaoTalk üzenetbe akarta belesűríteni, hanem személyesen beszámolni Jongdae-nek mindarról, amin az utóbbi időben keresztülment. Mielőtt kitörölhette és átírhatta volna az egészet, gyorsan megnyomta a küldést. Ezután nagyjából percenként leste a telefonját, hogy Jongdae vajon megnézte-e már az üzenetet, de hiába várt – nem történt semmi. Persze az, hogy megnézi a levelet, nem jelenti azt, hogy válaszolni is fog rá; és pontosan ez is történt. Másnap délután volt már, amikor Junmyeon felfedezte, hogy a telefon immár azt jelzi, az üzenetet látták. Ám válasz nem érkezett rá, így hát aznap este újra írt neki, emellett a hívásokról se mondott le. Ezeket Jongdae sorra kinyomta, az új üzenetet pedig már meg se nézte. Napokig ment ez így, mire Junmyeon újra elhatározta, hogy a lakásánál próbálkozik. De ezúttal nem fogja feladni fél óra után. Még szerencse, hogy hétvége volt, és több ideje volt a visszahódítási hadjáratával foglakozni, mint munkanapokon.

            Izgatottan rándult össze a gyomra, amikor megérkezett a férfi lakásának ajtaja elég és becsöngetett. Egyszer. Kétszer. Háromszor. Már majdnem azt hitte, hogy ezúttal is ugyanaz a néma csend fogadja, ami a múltkor, amikor bentről valami neszt hallott meg. Lépések zaját, aminek a gazdája épp felé közeledett, majd megállt közvetlenül az ajtó előtt. Junmyeon alig bírt magával a gondolatra, hogy Jongdae ott áll a fal túloldalán, és épp őt nézi a kukucskálón át.

- Jongdae! Kérlek, nyisd ki! Beszélni szeretnék veled! – szólalt meg félhangosan. Visszafojtott lélegzettel várt valami válaszra, de semmi sem történt. – Jongdae! Kérlek! Beszélnem kell veled! El kell mondanom neked valami fontosat, de azt csak úgy tehetem meg, ha kinyitod. Tudom, hogy utálsz, de kérlek… csak egy percet adj!

            Jongdae azonban nem adott. Kettejük közül ezúttal ő volt az, aki a falat felhúzta, és Junmyeon csak most jött rá, milyen az, amikor az ember olyanhoz próbál üzenetet eljuttatni, aki nem akarja azt meghallgatni. Teltek a percek, a percek pedig lassan egy félórává nőttek, de Junmyeon nem tágított a férfi ajtaja elől. Szerencséje volt, hogy a szomszéd épp Dubaiban élt valami munka miatt, és nem tartózkodott ott, hogy végignézze az egészet.

- Jongdae, kérlek… Addig úgysem megyek el, amíg ki nem nyitod – mondta kissé már lelombozva, de feladni esze ágában sem volt. Az ajtó makacsul zárva maradt, így Junmyeon körülnézett a folyosón, hátha le tudna ülni valahova, de csak egy cserepes növényt látott a lépcsőforduló ablakában.

            Órák teltek el, mire végre történt valami. Junmyeon a fal mellett üldögélt, fejét hátravetve, a tagjai már elgémberedtek a hosszú ideig tartó kényelmetlen pózban való létezéstől. Egyszer csak lépéseket hallott, s ahogy felnézett, egy alakot pillantott meg a félhomályban. Már késő délután felé járt az idő, és a sötétedő lépcsőházban először nem ismerte fel a jövevényt, aki viszont nem tűnt meglepettnek az ő jelenléte láttán.

- Te meg mi a francot keresel itt? – szólt rá nem túl kedvesen az érkező, és közelebb trappolt hozzá.

            Junmyeon megmozdult, és nagy nehezen feltápászkodott a helyéről, amíg a másik felkattintotta a folyosóvilágítást. Csak most ismert rá – Baekhyun volt az, és nem tűnt boldognak, amiért itt találja őt.

- Még ide mersz jönni azok után, hogy… mindazok után? – dühöngött Baekhyun, és Junmyeon egy pillanatra azt hitte, megint neki akar menni, mint a legutóbb. De nem, a férfi semmi ilyesmit nem tett, csak becsöngetett Jongdae ajtaján, de közben folytatta az ingerült kirohanását Junmyeon miatt. – Jobban tennéd, ha most azonnal elhúznál innen!

- Nem fogok – jelentette ki Junmyeon higgadtan, és a nyugodt hangszínén még ő maga is meglepődött kissé. – Beszélnem kell Jongdae-vel és fontos.

- Jongdae viszont nem akar beszélni veled! Egyáltalán nem akar látni se téged! – mondta Baekhyun, direkt nyomatékosítva a „nem” szócskát. – Semmit nem akar tőled, úgyhogy jobb lesz, ha most azonnal elmész innen, Junmyeon!

- Ezt hadd mondja meg ő – ellenkezett a férfi, mire Baekhyun szemei összeszűkültek.

- Nem egyértelmű? – Gúnyos hangon bökött fejével az ajtó felé, ami egész nap zárva maradt előtte, jelezve, hogy nemkívánatos személy.

- Baekhyun, kérlek – fogta szelídebbre Junmyeon, hátha ezzel könnyebben megpuhítja Jongdae igencsak harciasnak és védelmezőnek bizonyuló barátját. – Nem tudod, miről van szó!

- Igen, igazad van, tényleg nem tudom. Miért vagy itt? Nem volt még elég, amit a legjobb barátommal tettél? – háborgott Baekhyun. – Jöttél, hogy megforgasd a kést, amit a szívébe szúrtál?!

- Baekhyun…

- Nem, Junmyeon! Fogd fel, hogy Jongdae nem akar látni! Kidobtad őt, hát nem emlékszel? Akkor meg mit akarsz még mindig tőle? Nem érdemelted meg őt, és most már nem is fogod soha, bármit is akarsz!

- Pont azért vagyok itt, hogy érdemes legyek arra, hogy… - akarta mondani Junmyeon, de nem hagyták, hogy befejezze.

- Nem érdekel senkit! Inkább szállj le Jongdae-ról! Nincs szüksége rá, hogy továbbra is megkeserítsd az életét! Tűnj el, amíg még szépen mondom, vagy kihívom a rendőrséget zaklatásért! – fenyegetőzött Baekhyun, amivel sikerült kissé megijesztenie Junmyeont. Hirtelen nem is tudta, mit mondjon, csak meghökkenve nézett a másikra, aki elégedetten figyelte a hatást, amit a szavaival elért nála. Ekkor azonban némi zörgés után kinyílt az áhított ajtó, és Jongdae jelent meg a küszöbön komoly arckifejezéssel.

- Baekhyun, elég.

            Baekhyun abban a pillanatban megszűnt létezni Junmyeon számára, amint megpillantotta Jongdae-t. Mintha ott se lett volna, és csak ők ketten állnak egymással szemben. Senki más nem létezett akkor, és Junmyeon úgy bámult az énektanárra, mintha csodát látott volna. Nagyjából egy hónap telt el az elválásuk óta, mégis olyan érzés volt, mintha a többszöröse lett volna. Jongdae öltözete egy sima fekete pólóból és szürke melegítőnadrágból állt, a haja ziláltan állt, mintha most kelt volna ki az ágyból, Junmyeont mégis úgy lenyűgözte, mint mindig – ám a férfi első ránézésre észrevette a szeme alatt húzódó karikákat, és azt a komor tekintetet, ami eddig sosem volt jellemző rá. Jongdae csupán egy futó, elutasító pillantást vetett Junmyeonra, amire ő azonnal reagált.

- Jongdae, kérlek…

- Gyere be, Baekhyun – vágott a szavába halkan, de határozottan a férfi, jól megnyomva az utolsó szót, és egyszerűen figyelmen kívül hagyva Junmyeont, visszament a lakásba.

- Jongdae! Jongdae… – próbálkozott tovább Junmyeon, és megindult az ajtó felé, de lefogták a karját.

- Eszedbe ne jusson – morogta Baekhyun, aztán bement a másik után, és Junmyeon orrába csapta az ajtót.

            A férfi csalódottan toporgott pár másodpercig, aztán jobb ötlete támadt. Fülét a falapra szorította, hátha elcsíp valamit a két barát beszélgetéséből, de szerencsétlenségére csak elmosódott hangfoszlányok szűrődtek ki. Jongdae-ék bizonyára a belső szobába mentek, így esélye sem volt a hallgatózásra. Bosszúsan lépett vissza az ajtótól, és visszacsúszott a megszokott helyére. Várt, várt és várt, hátha Baekhyun kijön, és akkor újra megostromolhatja Jongdae védelmi rendszerét, de hiába. Lassan besötétedett, de csak annyi változás állt be, hogy Junmyeon végtagjai végleg elgémberedtek a sok várakozástól. Úgy döntött, hazaugrik egy kis időre, amíg elintézi a szükségleteit – lezuhanyozik, eszik valamit, de később mindenképp visszajön. Amikor azt mondta Jongdae-nek, addig nem megy el, amíg nem beszélt vele, komolyan gondolta, és ezt neki is meg akarta mutatni. Ha látja a kitartását, előbb-utóbb talán enged neki, és ez a gondolat reménnyel töltötte el.

            Otthon elintézte a dolgait, majd friss és jó meleg ruhát öltött, amikor megakadt a szeme az íróasztalon heverő laptopján. Olyasmi jutott eszébe, amin muszáj volt eltűnődnie egy percre. Végig azt akarta elérni, hogy Jongdae meghallgassa, de bármivel próbálkozott eddig, az füstbe ment. Viszont ez a mostani ötlete talán segíthet… ha minden jól megy. Így is, úgy is minden Jongdae-n múlott, de muszáj volt reménykednie, hogy végül sikerül beszélnie vele.

            Gyorsan végiggondolta, mit fog csinálni, aztán leült a gépéhez, és megnyitotta a feljegyzéseket, amiket még a Nagyinál kezdett el írni. Azóta se hagyta abba a naplóírást, ami végül egész jó kis gyógymódnak bizonyult. Jó érzés volt szavakba önteni, és – ha csak képletesen is – papírra vetni az érzéseit és gondolatait. Mindig úgy érezte utána, mintha egy kicsit könnyebb lenne a szíve és a lelke – mert pontosan azokat rakta bele ezekbe a bejegyzésekbe. És most ezt készült átnyújtani Jongdae-nek. Alaposan átolvasta a Nagyinál írt részeket, nagy gonddal kiválogatott pár részletet, amelyeket fontosnak ítélt meg és kinyomtatta őket. Az összeset semmiképpen nem akarta, mert voltak dolgok, amiket mindenképpen szóban akart elmondani Jongdae-nek. Fogott egy nagyméretű borítékot, és egy szívből írt üzenettel együtt belehelyezte a lelke kinyomtatott darabjait. Nem sokkal később visszament Jongdae lakásához és rábízta magát a sorsra.

            Nem kopogott be újra, csak becsúsztatta a borítékot az ajtó alatt, majd leült a lépcsőre és nekidőlt a falnak. Az egész napos tétlen szobrozás kifárasztotta, és észre sem vette, már le is hunyta a szemeit. Csak egy kicsit pihenni akart, de mire újra felnyitotta őket, órák teltek el. Csodálkozva nézett körbe, hirtelen azt sem tudta, hol van. A lépcsőház meglehetősen hűvös volt, és vaksötét honolt a folyosón. Fogalma sem volt, hány óra volt, de valószínűleg éjfél is elmúlhatott már. Junmyeon összehúzta magán a kabátját, és némi mocorgás után újra megpróbált elszenderedni. Nagyon kényelmetlenül érezte magát, de nem foglalkozott vele.

            Nem fogja feladni. Ezúttal nem.

           Erre gondolva merült újra álomba. Ő nem érzékelte, de több mint egy óra elteltével ébredt – méghozzá fényre. Hunyorogva pislogott maga elé, mert az éjszakai sötétséghez szokott szemét bántotta a hirtelen világosság. Ám a fény nagy részét eltakarta valami nagy és sötét – csak másodpercekig tartó pislogás árán tudta kivenni az alakot, egy ember alakját, de amint ráismert, nyomban kiment az álom a szeméből.

- Jongdae! – tört ki belőle azonnal berozsdásodott hangon. A férfi megjelenése váratlan volt, és Junmyeon szíve meglódult, ahogy arra gondolt, Jongdae őt nézte, miközben aludt.

            Az énektanár összerezzent nevének hallatán, és nyomban vissza akart húzódni a lakásba, de Junmyeon ezúttal nem hagyta elúszni a lehetőségét. Amilyen gyorsan csak tudott, felpattant és még mielőtt a férfi eltűnhetett volna a lakásában, bedugta a lábát az ajtó és a fal közötti résbe.

- Jongdae! – kérlelte őt. – Kérlek, hadd mondjam el!

            Jongdae szótlanul, neheztelve nézett rá pár másodpercig, de végül megadta magát.

- Gyere be – mondta kurtán. – Már unom, hogy folyton jelenetet rendezel a folyosón.

            Junmyeon felélénkülve lépett be utána az ajtón, és megpróbálta előszedni agyának zugaiból, hogy pontosan mit is akart mondani a másiknak, de ebben a furcsa időpontban ahogy ott állt, képtelen volt összerakni magában a mondanivalóját. Jongdae bement a zsebkendőnyi kis nappaliba, majd szembefordult vele. Junmyeon a szemeiből semmit sem tudott kiolvasni, de olyan komoran bámult rá a férfi, hogy kénytelen volt egy pillanatra félrenézni, hogy össze tudja szedni a gondolatait. Ekkor meglátta az ismerős borítékot és a tartalmát a dohányzóasztalon heverni.

- Elolvastad őket…? – intett a lapok felé, figyelve Jongdae minden rezdülését.

- El – érkezett a rövidre szabott válasz.

            Kisebb csend telepedett közéjük, mert Junmyeon azt várta, a férfi mond még valamit. Majd meghalt érte, hogy tudja, milyen hatást ért el vele nála a lehető legőszintébb vallomásrészletekkel, de Jongdae nem adta jelét, hogy meghatották volna őt.

- Mégis miért vagy itt? – kérdezte hirtelen az énektanár, ami kis megütközést váltott ki Junmyeonban. Hát nem volt egyértelmű abból a rengeteg üzenetből, telefonhívásból és ajtó előtt könyörgésből?

- Azért vagyok itt, hogy bocsánatot kérjek azért, ahogy viselkedtem veled. És azért, mert hazudtam neked – felelte őszintén, amire Jongdae szemöldökei megemelkedtek.

- Hazudtál? - visszhangozta mogorván a férfi.

- Azt mondtam, nem szeretlek – jelentette ki Junmyeon röviden. Meglepően egyszerű volt ezt kimondani, és megkönnyebbült, hogy végre megtehette. Szavai pontosan azt a hatást váltották ki, amit várt – Jongdae szemei élesen villantak meg, és bennakadt a levegő a tüdejében.

- Nem – rebegte szinte hangtalanul, apró fejrázással kísérve. – Nem…

- Amikor ezt mondtam, hazudtam.

            Elképesztő érzés volt látni a Jongdae arcán átfutó érzéseket – értetlenség, döbbenet, fájdalom, zavar; ám a férfi nem hagyta, hogy ilyen könnyen kibillentsék a nyugalmából, és összeszorított állkapoccsal meredt rá.

- Az nem lehet.

- De igen.

- Te most szórakozol velem? – kiáltott fel hangosan és kitörő dühvel Jongdae. Az asztalhoz iramodott és megragadta a papírokat, amiken Junmyeon feljegyzései voltak olvashatóak. – Ezek mégis mire jók? Mi a francot akarsz tőlem, Junmyeon?! – vágta a lapokat a másik felé, mire azok szerteszét hullottak a szobában. Junmyeon kivárt, hogy az énektanár mindent a fejéhez vághasson, amit csak akar, mert ennyit igazán megérdemelt tőle. – A képembe vágod, hogy nem szeretsz, eldobsz, mint valami rongyot, most meg visszajössz, és azt várod, hogy a lábaid elé boruljak pár hülye firkálmány miatt?! Mégis mit képzelsz, ki vagy te, hogy ezt megtehesd velem?!

            Jongdae zihált a dühtől, az arca vad kifejezést öltött, de a szemei… A szemeiből olyan keserűség és szívfájdalom áradt, ami mellbe vágta Junmyeont. Lehet, hogy Jongdae teljesen komolyan gondolta, amikor azt mondta, ő kell neki? De ő elvakult állapotában annak idején meg se hallotta ezt, és ezzel összezúzta Jongdae szívét. Kétségbeesetten kereste a szavakat, amelyek elég jók lehetnek ahhoz, hogy kimondja őket, de ez rendkívül nehéz feladat volt.

- Tudom… hogy szörnyen bántam veled – szólalt meg lassan, megrágva minden szót, s közben a másik arcát figyelte. – Nem érdemelted ezt meg, mert… esküszöm, te vagy az egyik legcsodálatosabb ember, akit csak ismerek…

            Jongdae gúnyosan felhorkantott, és elfordult tőle.

- De kérlek, engedd, hogy jóvátegyem ezt a pusztítást, amit végeztem!

- Nincs mit jóvátenned – mondta hidegen az énektanár. – Most már mindent alaposan elintéztél.

- Hadd magyarázzam meg!

- Tessék, magyarázd meg akkor, mert én már semmit nem értek! – dörrent rá Jongdae. – Nem tudom, mit higgyek és mit ne, de egyvalamit most már tudni akarok, és azt akarom, hogy az igazat mondd! – Jongdae itt egy kis szünetet tartott, és látszott rajta, hogy nem szívesen teszi fel a kérdést, de nyilván nagyon bántja a dolog, ha mégis rávette magát. – Amikor együtt voltunk soha, egyszer sem mondtad, miként érzel irántam. Én… nem vagyok az a típus, akinek mindennap ismételgetni kell ezt, de egyszer… csak egyetlen egyszer legalább jólesett volna, tudod? Mert fogalmam sem volt, hogy mit gondoljak, de reméltem, hogy… Aztán közölted, hogy nem szeretsz.

            Junmyeon zavartan fordította el a tekintetét, mert ez a hazugság még mindig fájó pont volt neki is.

- Most pedig azt állítod, hazudtál. Mégis mi az igazság? – kérdezte Jongdae olyan nyugodtan, ahogy csak bírta, de a hangja így is kissé megremegett, elárulva zaklatottságát.

            Végre itt volt a megfelelő pillanat, hogy mindent elmondjon neki. Hogy bevallja az érzéseit, amelyeket eddig nem mondott ki hangosan, hogy kiöntse neki a szívét – őszintén, korlátok és félelmek nélkül.

- Az igazság azt, hogy… én teljesen beléd vagyok esve – bukott ki belőle anélkül, hogy pontosan átgondolta volna, mit is akar mondani. Csak beszélt, és a szavak maguktól jöttek egymás után. – Az első perctől kezdve kedveltelek, és ez olyan szinten elmélyült, hogy most már egyszerűen el sem tudom képzelni, hogy ne legyél az életem része. Te vagy az az ember, aki… akivel el tudom képzelni a jövőmet, te vagy az, aki mellett életem hátralévő részében minden reggel ébredni akarok… veled akarok apró hülyeségeken összeveszni, hogy aztán egész éjjelen át tartó beszélgetés közben béküljünk ki. Veled akarok munka közben lopott üzeneteket váltani, közösen főzőcskézni, összebújni a kanapén, és marhaságokon röhögni addig, amíg meg nem fájdul a hasunk. Hozzád akarok este hazajönni, téged akarlak csókolni és a te arcodra akarok mosolyt varázsolni minden egyes nap, vagy épp letörölni a könnyeidet, ha arra van szükség. Veled akarok megosztani mindent, érted? Mindent. Az egész életemet. Arra vágyok, hogy a része legyél. És ezt azóta érzem, mióta legelőször részegen bekéredzkedtél az ágyamba, és másnap reggel arra ébredtem, hogy szorosan hozzám bújsz. Tudtam, hogy nem akarlak elengedni, de mégis elkövettem egy hatalmas hibát, és most pont azért vagyok itt, mert nem akarlak elengedni, Jongdae. Nem tudlak elengedni, mert… mert szeretlek. Nagyon. Nagyon-nagyon szeretlek, Jongdae.

            Miután elhallgatott, csend telepedett rájuk. Junmyeon óvatosan pislogott Jongdae-re, akin látszott, hogy erre a hosszú és töredelmes vallomásra a legkevésbé sem számított. Kikerekedett szemekkel, enyhén elnyílt ajkakkal nézett rá, és lerítt róla, hogy Junmyeon szavai a legkevésbé sem hagyták hidegen.

- Amíg meg nem ismertelek – folytatta Junmyeon felbátorodva –, nem mertem boldog lenni. És neked köszönhetem, hogy megtanítottad nekem, mi az, amikor valakit annyira szeretsz, hogy olyan dolgokra is képes vagy, amikre azelőtt sosem.

- Ezt meg hogy érted? – kérdezte Jongdae, miután összeszedte magát.

- Elmondtam a szüleimnek – mondta ki Junmyeon azt a hírt, amire a leginkább várt már, hogy kibökhesse. Alig bírta magában tartani, amióta csak megtörtént, de végre eljött az ideje.

- Tessék? – merevedett meg Jongdae azonnal.

- Elmondtam nekik – ismételte Junmyeon magabiztosan, és nem bírta megállni, hogy egy büszke kis mosoly az ajkaira ne szökjön.

- Micsodát? – követelte kissé éles hangon, sürgetően Jongdae.

- Tudod… hogy nem a nőket szeretem.

            Az énektanár kinyitotta a száját, hogy mondjon erre valamit, de szavak nem jöttek – megdöbbenésében csak hápogni tudott. Junmyeon türelmesen várta, hogy megeméssze a dolgot.

- Hah… nem. Az nem lehet – rázta a fejét végül Jongdae hevesen. – Te ilyet sosem tennél! Nem hiszek neked – jelentette ki határozottan.

- Ez nem meglepő – bólogatott Junmyeon. – De tényleg… tényleg elmondtam nekik.

- Ne nézzél hülyének, Junmyeon! Hiszen képes voltál szakítani velem emiatt! Senkinek se vagy képes elmondani, mert félsz! A saját árnyékodtól is félsz!

- De hiszen épp ezt akarom elmondani! – győzködte Junmyeon a másikat. – Nem olvastad a naplómat? – mutatott a földön heverő szétszórt papírlapokra.

- Ugyan már, ezt most is összefirkálhattad…

- Esküszöm, hogy így van, Jongdae! Miután megtörtént az… - kezdte Junmyeon mesélni az elmúlt egy hónap eseményeit, de a szakításukat még most sem volt képes nevén nevezni. – Egy hétig kuporogtam otthon, miközben semmi nem érdekelt. Annyira fájt és annyira hiányoztál, hogy semmi sem érdekelt és tisztára elhagytam magam. Kyungsoo talált rám, és akkor már annyira kivoltam, hogy egyszerűen csak… elmondtam neki. Kicsúszott. És ő egyszerűen csak elfogadta. Érted ezt? Sosem hittem volna, és annyira hálás vagyok neki… Kyungsoo helyrepofozott. Azt mondta, ez így nem mehet tovább, mert meg fogok bolondulni, és igaza volt. Azt tanácsolta, utazzak el és gondoljam át még egyszer a dolgot, és én engedelmeskedtem neki… A legjobb döntés volt, amit valaha csak hoztam. Elutaztam a nagymamámhoz vidékre, aki a legjobb asszony a világon, és ott nála… Valahogy sikerült tisztáznom a dolgokat magamban. Olyan volt, mintha megvilágosodtam volna. Rájöttem, milyen gyáva vagyok és gyenge, és nem akartam úgy leélni az életemet, hogy mindig csak másoknak akarok megfelelni. Boldog akartam lenni… És vissza akartalak kapni. Vagyis… még mindig vissza akarlak, Jongdae… Tudom, hogy nehéz elhinni, de ezek – hajolt itt le egy lapért és felmutatta a másiknak – azok a gondolatok, amik akkor születtek bennem. Ez vagyok én, Jongdae. Kérlek… Kérlek, bocsáss meg nekem!

            Junmyeon beszéd közben tétova, közeledő lépéseket tett Jongdae felé, aki elbizonytalanodni látszott, és inkább elfordult, hogy ne kelljen a másikra néznie. Egyikük sem szólalt meg egy darabig, de Junmyeon hevesen dobogó szívvel várta, hogy mit reagál a másik a vallomására. Jongdae felvette az egyik papírt a földről, szemei a sorokat követték, ahogy újraolvasta a szöveget, ujjai a lap szélével babráltak idegesen. Végül leeresztette azt, és visszafordult felé.

- Én… nem tudom, mit mondjak most erre, Junmyeon – mondta habozva, de korábbi elutasító magatartása most sehol sem volt. Úgy tűnt, mint aki komolyan nem tud jelen pillanatban mit kezdeni a helyzettel. – Úgy érzem, túl sok ez most nekem…

- Tudom, én… most csak így rád zúdítottam mindezt, de azt akartam, hogy tudd, mert… talán így nem is tudom… majd nem utálsz annyira.

- Én nem utállak, Junmyeon – motyogta alig hallhatóan, lehajtott fejjel az énektanár, ami reménysugárként szolgált Junmyeon számára. – Vagyis azt hittem, nagyon utállak, de nem tudlak, miközben… És ez az egész… nagyon fáj.

- Tudom – bólogatott Junmyeon, és legszívesebben ott helyben megölelte volna Jongdae-t, mert érezte, hogy mindkettejüknek szüksége lenne rá, de nem mert ilyen messzire menni. – Tudom, hogy nehéz, mert elszúrtam a dolgokat. De komolyan szeretném rendbe hozni őket, ha… ha adnál nekem még egy esélyt. Kérlek, Jongdae… Csak még egy esélyt.

- Nem tudom – mondta erre ő. – Tényleg nem tudom… Azt hiszem, időre van szükségem, hogy ezt átgondoljam.

            Junmyeon nagyot nyelt, de erre is csak rábólintatni tudott. Már annak is örült, ha a férfi egyáltalán fontolóra veszi a dolgot. Talán lehet olyan szerencséje, hogy kap még egy esélyt. Talán. Bárcsak!

- Annyi időt kapsz, amennyit csak akarsz – igyekezett biztosítani őt azonnal. – Én addig várok rád, amíg csak kell. Nem adom fel, Jongdae. Ezúttal nem.

            Jongdae felnézett rá, viszont barna szemeiből ezúttal nehéz volt bármit is kiolvasni.

- Majd… lesz valahogy – mondta, és megindult az ajtó felé. Junmyeon vette a célzást, és követte. Mielőtt azonban kiment volna, még egyszer visszafordult a férfi felé.

- Jongdae… Csak azt akarom még mondani, hogy… Nagyon szeretlek. Ezt ne felejtsd el, jó?

- Szia, Junmyeon – mondta az énektanár válasz helyett, aztán az ajtó becsukódott.

            Még egy pár percig álldogált a folyosón, hogy leülepedjenek benne a dolgok. Végre beszélt vele, végre elmondhatta. Végre, végre, végre! Olyan hihetetlen volt, de fantasztikusan jó érzés. Jongdae reakciója sem törte le, sőt ellenkezőleg – majd kiugrott a bőréből, mert úgy érezte, nem veszett még el minden.

           Boldogan ment haza, miközben már hajnalodott. Lefeküdt aludni, de mikor felkelt, borzalmasan érezte magát. Olyan megfázást szedett össze Jongdae hideg lépcsőházában, hogy egy hétig szenvedett vele, mire jobban lett. Szabadságra nem ment, mert muszáj volt dolgoznia – épp eleget hagyott már ki a szünet előtt, amikor azt hazudta, hogy megbetegedett, miközben a törött szívének darabjai felett sírt. Minden nap abban reménykedett, hogy Jongdae akkor fogja keresni, hogy megjelenik nála, vagy felhívja, és közli a döntését. Izgatott volt, de közben félt is tőle – mi van, ha a férfi végül úgy dönt, nem kér többé belőle? Meglenne rá az oka, de Junmyeon a szíve mélyén titkon reménykedett benne, hogy Jongdae szereti még őt, és megbocsájt neki. Nem gondolhatott másra, mert más esélye amúgy sem volt, mint az, hogy reménykedett a legjobbakban.

            Aztán egy nap, amikor épp teljesen belemerült a munkájába, végre történt valami. A telefonja csipogott egyet, és Junmyeon szórakozottan vette a kezébe, hogy megnézze, ki üzent neki, de amikor meglátta Jongdae nevét, nyomban elfeledkezett a dolgozatokról, amiket javított. Izgatottan nyomott az üzenetre.

Jongdae, 17:46

Hiányzol.

            Egyetlen szó. Csak ennyi: Hiányzol. Mégis ez a rövidke üzenet most a világot jelentette számára, és a torkában dobogó szívvel bámult rá. Legszívesebben kinyomtatta volna vagy ezer példányban, hogy kitapétázza vele a szobája falát. Jongdae gondolt rá! Majd’ kiugrott a bőréből örömében. Ez az üzenet már jelent valamit… ugye?

            Hiányzom neki. Hiányzom neki! – Másra se tudott gondolni ezután, csak erre. A következő napokban reménnyel telve járkált az iskolában, és a diákjai meg a kollégái még meg is jegyezték, hogy mostanában milyen jókedvű és energikus. Tagadhatatlanul sokkal jobban érezte magát, mint ezelőtt bármikor. Úgy érezte, most már esélye van a boldogságra.

*

            Amikor megtörtént, nem volt figyelmeztető előjele, hogy közeledik. Junmyeon gyanútlanul nyitott ajtót a csengetésre, és Jongdae állt a küszöbön.

- Jongdae! – lepődött meg, de aztán örömteli mosoly terült szét az arcán. – Szia…

- Szia – harapdálta a szája szélét a férfi. – Szóval… öhm…

- Gyere be! – invitálta Junmyeon beljebb, mire a férfi átlépte a küszöböt.

- Szóval… gondolkodtam – mondta Jongdae csendesen.

- Igen? – kérdezte Junmyeon, és majdnem szétrobbant a türelmetlenségtől.

- Igen. És… szóval arra jutottam, hogy…

- Hogy?

            Hogy mire jutott, azt Junmyeon nem pont úgy képzelte el, mint ami a következő pillanatban történt. Jongdae felé lendült, és maga elé emelt kezei ökölbe szorultak, hogy lecsapjanak rá. Az első váratlan ütés után Junmyeon meghökkenve hátrált egy lépést, de a férfi követte, és egyre csak püfölte a karjait, és a mellkasát, mire kénytelen volt elfojtani egy-két feltörekvő nyögést, mert bizony nem kímélte őt a másik.

- Idióta… Idióta… Te… akkora… egy… hülye… idióta… vagy! – vágta a fejéhez Jongdae, és minden egyes szónak egy ütéssel adott nyomatékot. Junmyeon pedig egyetlen szó nélkül tűrte, hogy az iránta érzett mérgét így vezesse le.

            Jongdae kitörése nem tartott sokáig. Hamarosan leengedte karjait, és kissé lihegve bámult Junmyeonra sötét, mérges tekintettel. A másik állta a pillantását, csak úgy itta Jongdae látványát, és alig bírta kivárni, hogy most mi fog történni. Ám ami ezután jött, arra tényleg nem volt felkészülve. Jongdae egy szó nélkül előrelépett, és vadul megcsókolta. Junmyeonból döbbent nyögés tört fel, de nem húzódott el. Az énektanár ajkai keményen feszültek az övére, és Jongdae követelőzően, szinte mérgesen csókolta őt, ujjaival a pólójába markolt és annál fogva húzta közelebb magához az ámuldozó Junmyeont, aki viszont egész gyorsan alkalmazkodott a helyzethez. Egyik kezét Jongdae derekára helyezte, a másikkal végigsimított az énektanár állának vonalán, hogy aztán a nyakán pihenjen meg. Jongdae lassan visszavett a tempóból, és ajkai lassabb, gyengédebb mozgásra váltottak, ami elmélyítette a csókot.

- Soha többé ne merj elhagyni! – pihegte végül figyelmeztetően, amikor szétváltak, és magához vonta Junmyeont, hogy összeérjen a homlokuk. – Soha többé ne merd ezt tenni velem! – A hangja mély volt, vonzó, és Junmyeon majd’ elájult, annyira elképesztő volt ez az egész. Szédült a feje, a vérnyomása az egekben volt, és alig bírt magával.

- Nem fogom, ígérem! – biztosította a másikat a megbízhatóságáról. – Szeretlek. Annyira szeretlek, Jongdae.

            Jongdae szemei erre felcsillantak, és Junmyeon nem tudta megállni, hogy ne nyomjon egy puszit a homlokára.

- Jobban is teszed, mert soha többé nem bocsátok meg – mondta Jongdae halálosan komolyan, és egyértelmű volt, hogy nem viccel.

- Nem is lesz szükség rá – ígérte Junmyeon, hüvelykujjával a másik nyakát cirógatva. – Megtanultam a leckét. Komolyan.

- Helyes – mormogta Jongdae, aztán újra közeledni kezdett felé, míg újra egymásra nem találtak.

            Junmyeon nem tudta elképzelni, hogy létezhet ennél nagyobb boldogság, mint amit ő ekkor érzett. Az este hátralevő részét összebújva töltötték az ágyán, még Byeolt is kizárták a szobából, aki nem győzte körbeszimatolni Jongdae-t. Csak feküdtek szorosan egymáshoz simulva, és beszélgettek. Elmondtak egymásnak mindent, ami csak történt velük azóta, hogy szétváltak, és a férfi képtelen volt betelni Jongdae-vel. Újra hallhatta a nevetését, a nyafogását, láthatta a mosolyát, a szemeit, a kedvenc kis anyajegyeket a halántékán, foghatta a kezét, átölelhette, beletúrhatott a hajába, megízlelhette az ajkait, és elmondhatta mennyire szereti őt. Újra és újra és újra. És mindezt most már anélkül tehette meg, hogy egy pillanatig is attól kellett volna rettegnie, hogy lelepleződik.

- És komolyan elmondtad a szüleidnek? – kérdezte csillogó szemekkel Jongdae, miközben egymás kezét fogták fektükben.

- Aham – hümmögte Junmyeon válaszul.

- Annyira büszke vagyok rád – mormolta kedvesen az énektanár, és szájához emelte kettejük összefont kezét, hogy egy puszit nyomjon Junmyeon kézhátára.

- Érted tettem… és persze főleg magamért – magyarázta a férfi halkan. – Teljesen igazad volt abban, hogy így legalább önmagam lehetnék… Annyival szabadabb vagyok, mióta megtettem!

- Na, és mit szóltak a szüleid? – kérdezte Jongdae, mire Junmyeon elkuncogta magát. – Mi az, mi ilyen vicces?

- Igazából semmi – rendezte az arcvonásait a férfi. – Csak tudod… pont úgy reagáltak, ahogy vártam. Az anyám majdnem szívinfarktust kapott, apám meg kiutasított a házból, mondván, hogy szégyent hozok a családra. De a legjobb az, hogy ez egyszerűen… nem tud zavarni! Annyira boldog vagyok, hogy megtettem és végre szabad vagyok, hogy nem is izgat, mit gondolnak… A bátyám szerint idővel megbékélnek majd a helyzettel, mindenesetre jelenleg nem vagyunk beszélő viszonyban a szüleimmel – fejezte be a helyzet összefoglalását Junmyeon.

- Sajnálom – biggyesztette le az ajkát Jongdae együtt érzően.

- Nem kell, nem számít.

- De igenis számít – erősködött a férfi. – Tudom, hogy neked sokat számít a családod.

- Csak azért érdekelt, mert azt hittem, ha megfelelek az elvárásaiknak, majd jobb lesz. De nem lett… Csak rosszabb lett minden – mondta Junmyeon. – De Junsoo így is megmaradt nekem. Ő… ő a legjobb testvér, akit csak kívánhatok magamnak.

- Örülök, hogy ő és Kyungsoo megmaradtak neked – dünnyögte szeretetteljesen az énektanár. – Szuper emberek lehetnek. Szeretném megismerni őket.

- Erre lesz lehetőséged – ígérte Junmyeon. – Junsoo azt mondta a múltkor, hogy meg akarja ismerni a fickót, aki így magába bolondította az öccsét.

            Jongdae kuncogni kezdett, de aztán aggodalmas képet vágott.

- De mi lesz, ha nem leszek szimpatikus neki?

- Az lehetetlen – jelentette ki Junmyeon határozottan.

- Nem is, simán lehet, hogy…

- Jongdae, nyugi! – nyugtatta a másikat Junmyeon nevetve. – Imádni fog ő is és Seulgi is, Jiminről nem is beszélve. Olyan vidám és barátságos vagy, veled… lehetetlenség nem kijönni.

- Na jó, de akkor is… - motyogta Jongdae. – Nagyon szeretnék vele találkozni, meg Kyungsoo-val is, de akkor is izgulok.

- Nem kell, minden rendben lesz. De abban viszont már nem vagyok biztos, hogy Baekhyun valaha is újra a kegyeibe fogad engem – tért át Jongdae barátjára Junmyeon. Ez tényleg aggasztotta, mert nem akart rossz viszonyban lenni a férfi legjobb barátaival.

- Vele is minden rendben lesz. Egy ideig lehet, hogy fújni fog majd rád, de nyugi, meg fog enyhülni.

- Szerintem örökre felkerültem a feketelistájára.

- Hát kénytelen lesz levenni téged onnan, mert én már megbocsátottam neked – mondta Jongdae, de aztán komolyabbá vált egy kicsit. – De figyelj, Junmyeon… Csak azt szeretném mondani, hogy én tudom, hogy milyen rossz és nehéz lehetett neked… Megértem, oké? Tudom, hogy parás voltál nagyon…

- Nem, Jongdae, amit én műveltem, az már nem teljesen volt normális dolog, és örülök, hogy ennek vége – jelentette ki Junmyeon. – És köszönöm, Jongdae. Köszönök… mindent.

            A választ nem kellett hangosan kimondani, ott volt Jongdae szemeiben. Junmyeon elveszett azokban a szemekben, és nem is akart visszatalálni. Végre ott volt, ahol lenni akart, azzal, akivel akart. Elindulhat az úton, amiről tudta, hogy az a helyes. Maga mögött hagyta a leomlott falak romjait, és rálépett a szabadság ösvényére, de immár nem volt egyedül – Jongdae volt az ő drága útitársa. És ez így volt jól.

- Ja, és Junmyeon? – dörmögte később Jongdae már félálomban. – Ha még nem mondtam volna, én is szeretlek…

_________________________________________________________________________________

Sziasztok!

Szóval ennyi lett volna a Repedések a falon – vagy ahogy én az elmúlt másfél évben neveztem/nevezem, a „suchen”. (Bár több suchen párosítású ficet is írtam/írok, de ez volt számomra A suchen. :D)

Nagyon sokáig tartott, amiért elnézést kérek, de megmondom őszintén, ezen a nyáron kicsit elegem lett belőle és rá se bírtam nézni egy darabig, ezért is nem haladtam vele nagyon sokáig. Olyan volt, mintha soha nem akarna véget érni, hiába írom és írom és írom… De végül nemrég összeszedtem magam és csak azért is befejeztem, mert nem hagyhattam annyiban. (Asszem van, aki ki is nyírt volna, ha ezt megteszem. :D)

Az utolsó rész nem úgy végződött, ahogy eredetileg terveztem, de remélem elnyerte tetszéseteket! :) Mivel nagyon hosszú – 49 oldal – lett, és elég sokat is dolgoztam rajta, meg úgy az egész történeten alapvetően, nagyon örülnék, ha így a végén leírnátok nekem pár sorban, vagy amennyiben csak jólesik, hogy mit gondoltok az utolsó részről meg persze az egészről.

Írtam pár kérdést, ami talán segíthet:

1. Mit gondoltok a különböző szereplőkről: Jumyeonról, Jongdae-ról, Kyungsoo-ról, Nagyiról, Junmyeon bátyjáról, Baekhyunról, Junmyeon szüleiről? És persze a legfontosabb, BYEOLRÓL? :D (És ki ne hagyjuk az előző részekben felbukkanó szereplőket pl. Yifant és Chanyeolt se.)

2. Mire számítottatok, mi lesz a vége? Ez megvalósult, vagy egész máshogy végződött, mint ahogy azt elképzeltétek?

3. Mi volt a kedvenc jelenetetek ebben a részben? És az egész történetben?

4. Ki volt a kedvenc szereplőtök?

5. Volt valami, ami nagyon nem tetszett?

6. Mi a véleményetek Junmyeon változásáról a történet során?

7. Volt valami, ami esetleg nem derült ki, de kíváncsiak lettetek volna rá?

8. Szerintetek hogyan folytatódik Junmyeon és Jongdae élete?

Most hirtelen nem jut eszembe több dolog, de bármit, ami csak eszetekbe jut, írjatok le bátran. De nagyon szépen kérlek Titeket, írjatok nekem! Semmi nem lomboz le jobban, mint ha nem kapok visszajelzést. Ez a történet nagyon fontos számomra, és szeretném azzal a jó érzéssel lezárni, hogy számíthatok Rátok ebben. :)

Nagyon megköszönöm, ha szántok rám pár percet az időtökből és írtok pár sort.

És itt szeretném azt is megköszönni, hogy olvastátok ezt a történetet, és a kommentelőknek pedig külön hálás vagyok! :)

Végül, de nem utolsó sorban pedig a szokásos Suchen-áradat!

És Byeol: