Repedések a falon - Suchen - I. rész

I. Szikra

Junmyeon a tükör előtt állva simította le világoskék ingjének gallérját, majd vetett még egy utolsó ellenőrző pillantást magára. Felkapta aktatáskáját, kocsikulcsát és sportzakóját, majd elhagyta a lakását. Beült autójába és a reggeli csúcsforgalomban elindult új munkahelye felé.

Enyhe izgalommal kezdte igazgatni tökéletesre beállított haját, miután leparkolt. Rögtön az első napján jó benyomást akart tenni mind a diákokra, akiket majd tanítani fog, mind a kollégáira, akikkel majd együtt kell dolgoznia. Nagyon jól tudta, milyen fontos a jó kollegiális viszony, hiszen ezen múlik az, hogy mennyire fogja jól érezni magát a helyén itt, valamint az is, hogy milyen mértékben tud együttműködni velük. Egy kellemetlen emléket lenyelve fejezte be tollászkodását.

Elhagyta autóját, és az egyenruhás diákok sokasága között az épület felé igyekezett. Tudta már az utat, hiszen pár hete volt itt állásinterjún és megjegyezte, merre kell mennie. Udvariasan hajtott fejet azok felé, akik szembe jöttek vele és nem diákok voltak. Végül bekopogott a nagy, lakkozott faajtón és egy bentről elhangzó „Tessék!” után belépett az igazgatói irodába.

- Á, Kim Junmyeon, jöjjön csak, jöjjön! – nézett fel az íróasztala mögül egy papírból a középkorú, tekintélyes úriember, a gimnázium igazgatója és betessékelte Junmyeont.
- Igazgató úr – hajolt meg előtte mélyen Junmyeon. A megfelelő tisztelet megadása rendkívül fontos volt ahhoz, hogy pozitív képet alakíthasson ki magáról másokban.
- Jöjjön, üljön csak le – mutatott az igazgató úr egy kényelmesnek látszó székre az asztala előtt. – Egy pillanat, csak ezt befejezem. Az évnyitó beszéd – villantott egy kis mosolyt Junmyeonra, aki a kérésnek megfelelően letelepedett a megadott ülőalkalmatosságra. Táskáját maga mellé helyezte a földre, majd ölébe ejtett kezekkel kezdett nézelődni az irodában. Legutóbb erre nem volt alkalma, hiszen akkor még erőteljesebben koncentrált arra, hogy megfeleljen.
- Nos, Kim Junmyeon-ssi – szólalt meg az igazgató, amikor végzett beszédének átolvasásával. – Legyen üdvözölve iskolánkban!

- Köszönöm szépen, uram – mosolyodott el őszintén Junmyeon.

- A részleteket tulajdonképpen már megbeszéltük. Ebben a tanévben hat osztályban tanít majd – mondta az igazgató, Junmyeon pedig bólogatott. Minden osztályfokon kapott csoportot, s már rengeteg ötlete volt, hogyan kezdjen neki a munkának. Lelkes volt. – Az órarendet már megkapta. Most pedig bemutatom a tanári kar tagjainak. Néhányukkal már találkozott, de meg kell ismernie mindenkit.

Az igazgató úr felemelkedett székéről és megindult az ajtó felé, Junmyeon pedig követte őt a folyosókon át a nagy tanári szoba felé. Fél nyolc volt még csak, így szinte az összes tanár ott nyüzsgött még, nem osztályaikban.

- Hadd mutassam be az új kollégát, Kim Junmyeont – hívta fel magukra a figyelmet az igazgató. – Történelmet tanít majd.

*

- Á, szóval maga az új fickó – szólalt meg egy hang a háta mögött. Junmyeon megpördült ültében, és szembetalálta magát egy fiatal férfival, aki várakozóan nézett rá. Az idegen szemei lassan mérték végig, arcán azonban nem látszott, mit gondol Junmyeonról.

- Én volnék – bólintott Junmyeon. – Kim Junmyeon. Az új történelemtanár.

- Kim Jongdae – nyújtott kezet a férfi, amit a másik el is fogadott. – Éneket tanítok. – Ezt olyan büszkén mondta, hogy Junmyeon nem tudta megfékezni az arcára kiülő mosolyt.
            A tanáriban voltak, Junmyeon épp az óratervét nézegette, amikor Kim Jongdae megzavarta. Junmyeon feltűnésmentesen, de alaposan vette szemügyre a férfit, akit nagyjából magával egyidősnek saccolt. Nem volt valami magas, pipaszár lábaira egy szűk fekete farmer tapadt, s fehér ingjének első gombja már ki volt bújtatva a helyéről. Barna haja homlokába lógott, arca markáns vonásokkal rendelkezett magas arccsontjai miatt, szája szeglete felfelé kunkorodott, s szemei sötéten csillogtak, ahogy Junmyeont figyelte.

- Na és mit gondol? – érdeklődött Jongdae, ahogy letelepedett az egyik asztal sarkára.

- Az iskoláról? – kérdezett vissza Junmyeon, mire a férfi bólintott. – Eddig minden szép és jó. Most volt az első órám… Kicsit izgultam, de a diákok nagyon rendesek voltak – mesélte Junmyeon. Nem mintha nem tanított volna még soha, de mégiscsak ez volt az első napja egy teljesen új és idegen helyen, ahol nem ismert még senkit. Szerette volna elnyerni a diákok kegyeit, hogy kedveljék őt, ezért a lehető legjobb oldalát igyekezett mutatni.
- Várjon csak, amíg nem találkozik az én osztályommal – vigyorodott el Jongdae ravaszul. – De mi lenne, ha ejtenénk a magázást és tegeződnénk? Nem hinném, hogy túl nagy korkülönbség lenne köztünk – javasolta könnyedén, és Junmyeonnak egyáltalán nem esett nehezére belemenni ajánlatába.

- Te mióta tanítasz itt? – kérdezte Junmyeon az énektanár szemébe nézve.
- Három éve – hangzott a válasz. – Az első hetem után legszívesebben pályát módosítottam volna. De folytattam és imádom – mondta Jongdae. – Jó srácok ezek, csak a megfelelő módon kell kezelni őket, hogy szeressék az óráidat. - Junmyeon egyetértően bólogatott, miközben Jongdae felállt, hogy szerezzen magának egy kávét. – De ahogy elnézem, téged imádni fognak. Főleg a lányok.

Junmyeon erre meglepetten kapta fel a fejét.

- Miért is? – kérdezte, de a másik csak egy jelentőségteljes pillantással mérte végig őt, aztán otthagyta. Junmyeon tűnődve nézett utána. Kim Jongdae érdekes jelenség – gondolta derűsen, aztán visszadugta orrát a papírjai közé.

*

- Junmyeon-ssi! – érte utol egy-két hét múlva Jongdae a nagyszünetben a férfit. Junmyeon megtorpant és felé fordult. Meglepve pislogott a másik arcára, mert váratlanul érte a látvány. Jongdae ma vastag, fekete keretes szemüveget viselt, ami csak még karakteresebbé tette arcát, valamint egy szintén fekete ing volt rajta, amelynek legfelső két gombja megint csak ki volt gombolva, rálátást adva ezzel kulcscsontjaira. Junmyeon pillantása épp csak egy másodpercig időzött a tiltott területen, már vissza is rebbent Jongdae arcára. – Kérni szeretnék valamit.

- Mi volna az?

- Ma hetedik óra után fellép a kórus, ezért szeretnék velük próbálni előtte. Páran a te történelemcsoportodba járnak, elkérhetném őket az órádról? – magyarázta Jongdae a helyzetet.

- Nem is tudtam, hogy te vezeted a kórust – jegyezte meg Junmyeon.

- Nos, mivel én vagyok az énektanár… No, de elengednéd őket?

- Kikről lenne szó? – kérdezte Junmyeon, mire Jongdae elsorolta a neveket. – Rendben van, mehetnek – bólintott rá a férfi végül.

- Kösz szépen, haver – veregette meg a karját Jongdae hálásan, és egy utolsó mosollyal már futott is tovább.

Junmyeon elbambulva nyúlt karjához ott, ahol Jongdae megérintette.

*

Junmyeon aktatáskáját a feje fölé tartva futott a parkoló autója felé, hogy minél hamarabb beülhessen. Az eső úgy zuhogott, mintha dézsából öntötték volna, pedig reggel még semmi jel nem utalt arra, hogy ma leszakad az ég. Megkönnyebbülve esett be a kocsijába, és indította be rögtön a fűtést, miután beindította a motort. Egy percig csak melegedett, s hallgatta a millió lehulló csepp kopogását, ahogy autójának tetejével találkoztak. Az aktatáska az anyósülésen landolt, s miután az ablaktörlő beindultával végre kilátott a szélvédőn, elindult hazafelé.

Nem járt még messzire az iskolától, amikor az útszélen megpillantott egy ismerős alakot. Az illető egy szál kiskabátban, esernyő nélkül ázott a viharban, még egy sapkája sem volt, hogy legalább azzal védje magát. Junmyeon gyorsan lehúzódott mellé és dudált egy aprót, hogy az alak észrevegye. A férfi felé fordította fejét, s Junmyeon hátradobta táskáját, majd átnyúlt az ülés felett, hogy kinyissa az ajtót neki.

- Szállj be! – szólt oda Jongdae-nek.

- Nem kell, köszi, megvagyok – rázta a fejét a férfi.

- Ne legyél nevetséges, már most bőrig vagy ázva – mondta Junmyeon, és Jongdae egy-két másodperc habozás után meggondolta magát és beült. Folyt róla a víz, elárasztva ezzel az ülést.
- Nem akarom eláztatni a szép, fényes autódat – ugratta Junmyeont. – Még a végén szétrúgod a seggem miatta, amit köszönöm szépen, nem kérnék, mert úgy szeretem a fenekemet, ahogy van.

Junmyeon elnyomott magában egy fél gondolatot, mi szerint ő is úgy szereti, és felháborodva nézett a vizes Jongdae-re.

- Úgy nézek én ki, mint aki ilyet tenne? – méltatlankodott Junmyeon, mire Jongdae felnevetett. Nevetése élettel teli és hangos volt, és betöltötte az egész autó légterét. Junmyeon kedvtelve figyelte őt, s az ő ajkaira is egy apró mosoly költözött.

- Ami azt illeti igen – felelte végül Jongdae egy vigyorral a képén. – Úgy nézel ki, mint akit skatulyából húztak ki és árgus szemekkel figyelsz arra, nehogy egy porszem is kerüljön a dolgaidra.
- Akkor te még nem ismersz engem – vágta rá Junmyeon azonnal. – Látnád a hálószobámat… - csúszott ki a száján, és rögtön elpirult zavarában, amiért ilyet mondott. Jongdae azonban nem látszott félreérteni a helyzetet, teljesen nyugodtan kérdezett vissza.

- Miért, milyen?

- Az összes levetett ruhámat a padlóra dobálom – vallotta be a férfi és örült, hogy elkerülhette a kínos helyzetet.

- Hmm – hümmögött Jongdae, ahogy őt figyelte, miközben tovább hajtottak az úton. – Ezt nem néztem volna ki belőled.

- Tele vagyok meglepetésekkel, mi? – nevetett Junmyeon, aztán témát váltott. – Figyelj, hol is laksz?
- Miért, fel akarsz jönni? – hajolt közelebb egy kicsit Jongdae kihívó tekintettel. Junmyeon érezte, hogy elpirul, mint egy iskolás lány, akinek először bókolnak. Gyorsan lekapta szemeit a férfi arcáról és az útra szegezte őket.

- Dehogyis. Gondoltam hazaviszlek, mivel épp a kocsimban ülsz – mondta, miközben mereven figyelte a forgalmat.

- Te akartad – jött a viszontválasz félvállról. – Vigyázz, nehogy azt higgyem, hogy el akarsz rabolni.
- Még ha fizetnének se – vigyorgott Junmyeon, mire Jongdae ál-sértődötten felhorkant.

Egymást piszkálva, nevetgélve telt az autóút Jongdae lakásáig. Mikor a kocsi megállt az épület előtt, egy pillanatig csend volt, mindketten arra vártak, hogy a másik mond valamit.

- Akkor…

- Nincs kedved bejönni egy kávéra? – szólalt meg Jongdae Junmyeonnal egyszerre. – Köszönetképp.

Junmyeon habozva pillantott rá, s képtelen volt nem észrevenni a várakozást a másik férfi szemeiben. Igazság szerint nagyon szeretett volna felmenni Jongdae-hez egy kávéra, mert ilyen rövid idő alatt is eléggé megkedvelte az éneket oktató férfit. Jongdae okos volt és rendkívül nyitott személyiség. Bármiről el tudott vele beszélgetni, és tetszett neki Jongdae nyíltsága és őszinte megnyilvánulásai. A férfi magabiztos volt, s szorult belé némi szarkazmus, amit azonban ellensúlyozott odaadó figyelme és gondoskodó természete. Junmyeonnak sosem kellett attól tartania, hogy a férfi nem figyel rá, miközben beszél hozzá, mert Jongdae valamilyen oknál fogva mindig száz százalékosan ott volt lélekben.

Felmenni hozzá egy kávéra nem volt nagy dolog, Junmyeon mégis kétszer meggondolta a dolgot. Végül nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy még egy kis időt tölthet a férfival, így rábólintott.

*

            Hazugság lenne azt állítani, hogy Junmyeon nem mohó kíváncsisággal kémlelt körbe az énektanár lakásában, amikor beléptek oda.

- Megjöttem! – mondta fennhangon Jongdae, miközben a kulcsát az asztal melletti szögre biggyesztette. Lehúzta vizes kabátját, és gyorsan előhalászott az előszobaszekrényből két vállfát. Az egyikre felakasztotta száradni a ruhadarabot, a másikat pedig Junmyeon felé nyújtotta.

- Azt hittem, egyedül élsz – jegyezte meg Junmyeon, miközben levették a cipőjüket.

- Nem, dehogy – rázta a fejét az énektanár, aztán megjelent egy kis mosoly az arcán. – Bár lakótársam az nincs.

- Akkor…? – vonta fel a szemöldökét kérdőn Junmyeon, mert nem egészen értette a helyzetet.

A választ hamar megkapta azonban, amikor Jongdae a konyhaajtó felé intett fejével. Junmyeon követte a tekintetét, és ekkor meglátta, tulajdonképpen kivel is él együtt Jongdae. Az ajtóban egy szürke bundájú macska ült, sárga szemeit szigorúan szegezte Junmyeonra.

- Oh – szaladt ki Junmyeon száján halkan, ahogy szemügyre vette a jószágot.

- Zitao! Gyere ide! – hívta Jongdae a macskát, mire az állat fülei megmozdultak, ahogy hegyezte őket, a kérést azonban nem teljesítette. Továbbra is roppant egyenes, sőt egészen kecses testtartással ült a kövön. Tekintete Junmyeon és Jongdae között cikázott, s el nem hagyta volna a helyét az idegen láttán. – Na, mi van, te? Hm? Már nem is üdvözölsz engem, csak mert jött valaki velem? – dorgálta Jongdae az állatot számonkérő hangon, miközben odasétált a konyha bejáratához és felkapta karjai közé a macskát. Tenyerei az állat fejére simultak, mire a macska a tappancsaival az ujja felé kezdett nyúlkálni. – Te… nyavalyás – vakargatta Jongdae szeretetteljesen a füle tövét, amit ő szemmel láthatólag nagyon élvezett, ha a másodpercről másodpercre egyre hangosabbá váló dorombolás jelent valamit.

- Ha őszinte akarok lenni… Nem gondoltam volna, hogy te a macskás típus vagy – jegyezte meg Junmyeon, miközben odasétált a kettőshöz. Zitao félig lehunyt szemei alól figyelte a férfit.

- Pedig nagyon szeretem őket – felelte Jongdae, aztán az arca elé emelte a cicát, aki most lustán pislogott vissza rá. – Igaz, Hercegnő?

- Hercegnő?

- Igazából Zitao a neve, de esküszöm, kész elkényeztetett hercegnő – magyarázta Jongdae, majd Junmyeonra pillantott. – Gyere, simogasd meg! Ugye nem vagy allergiás rájuk?

- Nem vagyok.

- Akkor nyugodtan megsimogathatod – mondta az énektanár, Junmyeon azonban még mindig habozott.

- Ő is megengedi? – kérdezte félénken, mire Jongdae-ból kitört a nevetés, Zitao pedig mocorogni kezdett a karjaiban. – Csak az előbb olyan szigorúan figyelt engem…!

- Mert nem ismer még... Ugye, pajti? Ő itt Junmyeon, az új kollégám, oké? Viselkedjél rendesen vele, mert nem kapsz vacsorát! Olyan nehéz vagy már lassan, mint egy liszteszsák, de komolyan!

            Junmyeon bazsalyogva nézte, ahogy Jongdae játékosan perlekedett Zitaoval. Erre tényleg nem számított, de el kellett könyvelnie magában, hogy Jongdae újonnan megismert oldala is csak növelte szimpátiáját a férfi iránt. Fogalma sem volt, miért, de őrült késztetést érzett arra, hogy ő meg Zitao bizalmát nyerje el, mintha Jongdae szívéhez a macskáján keresztül vezetne az út… Nem mintha Junmyeonnak ilyen tervei lettek volna, hiszen ez úgyis képtelenség.

- Ha be akarsz vágódni nála, azt ajánlom, a hasánál dögönyözd meg a mihasznát, azt imádja – súgta felé cinkosan Jongdae, és mintha még kacsintott is volna hozzá egy aprót. Vagy Junmyeon szeme csak káprázott volna?

            Háttérbe tolva a kérdést, Junmyeon kinyújtotta Zitao felé a kezét, és ujjaival a cica dús, puha bundájába túrt. Simogatni és vakargatni kezdte őt a hasánál, mire az állat olyan hangos dorombolásba kezdett, hogy öröm volt hallgatni.

- Te jó ég, mi ez a mennydörgés, édesem? Hm? Oda is adlak akkor Junmyeonnak, ha ennyire élvezed! – mondta Jongdae, és minden további nélkül Junmyeon kezébe nyomta Zitaot. A férfi elképedve kapta karjai közé az állatot, aki pillanatok alatt helyezkedett el ott a hátán kényelmesen, hogy folytassák a kényeztetését. – Mit szólnál egy forró teához? – kérdezte Junmyeontól, aki egészen belemerült Zitao simogatásába.

- Nem kávéról volt szó? – kérdezte Junmyeon könnyed hangon.

- Azt is csinálhatok, ha szeretnéd – vont vállat az énektanár. – Csak gondoltam, ilyenkor jobban esik a tea.

- Igazad van, az tényleg jólesne most, köszönöm.

- Máris imád – vigyorgott rá Jongdae a macskára célozva, miközben a konyhaszekrényből előhalászott két bögrét. – Úgy látszik, hamar sikerült elnyerned a kegyeit a hercegnőnek. Érezd magad megtisztelve!

- Csakis neked köszönhetem – vágta rá Junmyeon pajkos mosollyal. Jongdae egy pillanatig csak nézett rá, de mielőtt még Junmyeon bármit is szólhatott volna, lenézett és gyorsan vizet eresztett a két csészébe, majd bedugta őket a mikróba.

            Öt perccel később a csöppnyi nappaliban ültek a kanapén, előttük a két gőzölgő ital a kisasztalon, közöttük Zitao hevert lustán. A két férfi szórakozottan cirógatta a macska szép szürke bundáját, de figyelmüket most nem az állat kötötte le leginkább.

- Visszatérve a típusokhoz… - terelte vissza Jongdae a beszélgetést a korábbi témára. – Rólad nehéz eldöntenem, hogy te melyik vagy.

- Van egy kutyám – adta meg a választ Junmyeon. – A neve Byeol, de a nagyszüleimnél lakik most.

- És milyen fajta? Van képed róla? – érdeklődött mohón Jongdae.

- Várj egy kicsit – mondta Junmyeon, és elővette a mobilját. Kioldotta a meglehetősen kacifántosra és bonyolultra állított képernyőzárat, majd a galériába lépve keresett egy képet a kiskutyájáról. – Ő az! – mutatta meg büszkén Jongdae-nek.

- Aranyos – búgta Jongdae a képet nézve, amin egy kicsi fehér szőrmók dugta fekete gombnyi orrát a kamerába. Junmyeon mutatott még pár képet róla, aztán eltette a telefonját. Hirtelen egészen elkezdett neki hiányozni Byeollie. Oda se figyelve nyúlt Zitao felé, hogy folytassa a hasa vakargatását, de a keze valami másba ütközött. Ujjai Jongdae kézfejéhez értek, amire mindketten ugyanúgy reagáltak: villámgyorsan húzódtak el a tenyerükkel. Egy apró kis semmiség volt, Junmyeon mégis olyan zavarba jött ettől, hogy egy percig nem is mert a másikra nézni.

- Bocs – motyogta Junmyeon elhalóan, miközben érezte, hogy elfutja a pír és melege lett, pedig még nem is ivott egy korty forró teát sem. Hogy túljusson a váratlan helyzeten, a bögréje felé nyúlt, és beleivott. Kíváncsian pislogott körbe, mert eddig annyira lefoglalta a macska, hogy el is felejtette szemügyre venni a lakást.

            Junmyeon kénytelen volt elismerni, hogy Jongdae lakása jóval rendesebb volt, mint az övé. A konyhában nem állt halomban a mosatlan, a nappali pedig, bár látszott rajta, hogy egyetlen férfi lakja csak, egészen otthonos volt. A sarokban egy íróasztal állt, rajta egy laptoppal, olvasólámpával, iratokkal és mappákkal. Nyilván itt dolgozott a férfi általában. A kanapé mögötti hosszanti falat szekrények és egy jókora könyvespolc takarta, rajta millió könyvvel, és még több vastag mappával, amelyek fel voltak címkézve. A sarokban egy állványon Jongdae saját szintetizátora állt letakarva, a kottatartón pedig ott várta egy dal, hogy eljátsszák.

- Jongdae… - törte meg végül ő maga a csendet, ahogy felmerült benne egy gondolat. – Kérdezhetek valamit?

- Ühüm – hümmögte a férfi beleegyezően, miközben Zitao mancsaival játszadozott.

- Te miért lettél tanár?

            Jongdae ránézett, de nem felelt rögtön. Egy darabig hallgatott, s közben olyannyira elgondolkodott a kérdésen, hogy még a macskát becézgető keze is megállt. Junmyeon türelmesen várta a válaszát. Azt hitte, Jongdae majd habozás nélkül rávágja a válaszát a kérdésére, mert eddig úgy vette észre, hogy a férfinek mindig volt valami frappáns mondanivalója.

- Egyrészt… imádok énekelni – kezdett bele lassan Jongdae –, másrészt szeretek emberekkel foglalkozni… és mi lehet annál jobb, minthogy a kettőt egyszerre csináljam? Hogy megpróbáljam átadni nekik a zene szeretetét?

- Miért nem lettél énekes? Vagy olyan idol, akiket a fiatalok imádnak?

- Isten ments, hogy idol legyek! Nekem nem kell hírnév, felhajtás, csillogás meg őrült rajongók – hárította el a felvetést Jongdae határozottan. – Tudod… egyszer volt egy nagyszerű zenetanárom, aki énekelni tanított engem. Neki köszönhetem, hogy… az a Kim Jongdae vagyok most, aki vagyok. Ő akkor is bízott bennem, amikor mások… nem – mesélte Jongdae, s mire a végére ért, már egészen komoly, mondhatni komor volt. Junmyeon szótlanul nézte őt, és szívesen kérdezett volna még sokkal többet tőle, de nem akart tolakodó lenni, és már így is hálás volt, hogy Jongdae beavatta őt a múltja ezen részébe.

- Ő a példaképed?

- Valami olyasmi – bólintott Jongdae, aztán ő is a teája után nyúlt, és belekortyolt.

Egy elégedett sóhajjal nyelte le a jó meleg italt, majd nyelvével végignyalt ajkain. Junmyeon rémülten tépte el tekintetét a férfiról, amikor az énektanár elnézett a bögréje felett, és a pillantásuk összekapcsolódott egy röpke másodpercre. Pont ez hiányzott még most az életéből, hogy Jongdae rajtakapja, amint őt bámulja. Egyszerre halk kuncogást hallott maga mellől, ami természetesen Jongdae-tól származott. Junmyeon inkább bele se mert gondolni, hogy most vajon min nevethet a másik.

- Na és te? Te miért lettél tanár? – viszonozta a kérdést Jongdae, miután elcsendesedett. Junmyeon óvatosan megköszörülte a torkát, mielőtt felelt volna.

- Nem nagyon tudok én se mást mondani, mint amit te… Azt a két dolgot ötvözöm, amit szeretek: a tanítást és a történelmet. Igyekszem minél többet átadni a srácoknak abból, amit tudok, miközben én magam is tanulok tőlük valamit… Mert mindig tanulhat az ember tőlük valamit, ha odafigyel rájuk. És van abban valami varázslatos, ha együtt gondolkozhatok velük, megismerve ezzel őket egy kicsit jobban.

- Ezzel egyetértek – mosolyodott el Jongdae a magyarázatán.

Kisebb csend állt be ekkor közéjük, de cseppet sem volt kínos a hallgatás, mindketten a saját tanári tapasztalataikra gondoltak, és a szép emlékekre, amelyeket tanárként éltek meg.

Ezután hamarosan másra terelődött a téma, és a két férfi egészen belemerült a társalgásba. Még azt sem vették észre, hogy Zitao felkelt a díványról, és otthagyta őket. A két bögre kiürült, és elhagyatottan álldogált a dohányzóasztalon. Csak akkor kaptak észbe, amikor Zitao újfent megjelent a színen, és orrával bökdösni kezdte Jongdae kezét, miközben panaszosan, szünet nélkül nyávogott, jelezve, hogy most már nem bánná, ha a gazdája nem a vendéggel foglalkozna, hanem vacsorát adna neki, mert ő bizony megéhezett. Ezt a problémát azonnal orvosolni kellett, így Jongdae gyorsan előkészítette neki az ételét, előtte azonban kikísérte Junmyeont az ajtóhoz, aki csak ekkor döbbent rá, hogy mennyire elszaladt az idő, pedig neki otthon még feladatlapokat kell gyártania a végzősöknek holnapra. Megköszönte a teát, bár amiért valóban hálás volt, az sokkal inkább az együtt töltött idő és beszélgetés volt. Jókedvűen hagyta el Jongdae lakását, és végigfütyörészte az egész hazavezető utat.

*

- Mondd csak, Junmyeon, van már barátnőd? – kérdezte édesanyja a hétvégén ebéd után, miközben felszolgálta a teasüteményt. Arcán várakozó mosoly ült, ahogy helyet foglalt Junmyeon édesapja mellett, aki beletemetkezett az újságjába.

- Nincs még – felelte Junmyeon, s próbálta elrejteni bosszúságát, hogy már megint ez a téma. Gyomra kellemetlenül húzódott össze, mint aki attól fél, hogy lebukik valami rossztett miatt.

- Pedig lassan ideje volna megházasodnod, fiam – volt édesanyja válasza, Junmyeon pedig udvariasan mosolygott. – Ebben az életkorban a férfiak már házasodnak.

- Huszonhét vagyok, anya – felelte könnyeden Junmyeon. – Bőven ráérek még.

- Persze, hogy ráérsz, de azért nem ártana már gondolnod erre – mondta az anyja. – Egy rendes, hozzád való barátnő kellene neked, de ha nem is vagy hajlandó keresni…

- Kérlek, ne aggódj emiatt annyit! – próbálta meg Junmyeon csitítani édesanyját, és valami másra terelte a témát.

Nyomott hangulatban hagyta el később a szülei házát.

*

- Na, most már eleget beszéltünk rólam, mesélj már valamit te is! – kiáltott fel Do Kyungsoo, Junmyeon legjobb barátja, miközben egy újabb falat krumpliszirmot tömött az arcába. A két barát Kyungsoo lakásán tanyázott, körülöttük már két üres chipses zacskó hevert figyelmen kívül hagyva, az asztalon pedig üdítő és némi soju állt rendelkezésükre. Junmyeon a családi ebéd után estére Kyungsoo-hoz volt hivatalos, s ekkorra már szinte ki is ment a fejéből az anyjával való beszélgetése.

            Kyungsoo és Junmyeon még középiskolában ismerte meg egymást, s azóta voltak legjobb barátok. Egy egyetemre is jártak, de míg Junmyeon tanári diplomát szerzett, addig Kyungsoo anglisztikát és irodalmat tanult. Egy könyvkiadónál dolgozott szerkesztőként, de az utóbbi egy évet Angliában töltötte, ahol kutatott és továbbtanult. Nemrég érkezett haza, s az elmúlt egy óra mással se telt, minthogy az élményeit mesélte Junmyeonnak. Bár tartották a kapcsolatot, így élőben mégiscsak egészen más volt, mint a számítógép képernyőjén keresztül. Kyungsoo mostanra azonban kifogyott a megosztani való történetekből, és kíváncsian meresztette nagy szemeit Junmyeonra, hogy mondjon ő is végre valami újat.

- Milyen az új suli?

- Szuper – vágta rá lelkesen Junmyeon, és beszámolt róla, mennyire élvezi a tanítást az új helyén. Kyungsoo érdeklődve hallgatta, időnként közbeszúrva néhány megjegyzést.

- És a többi tanár?

- Nagyon rendesek, jó együtt dolgozni velük – mondta Junmyeon.

- Akkor jó – nyugtázta a hírt Kyungsoo elégedetten.

- Az egyikükkel egész… jó a viszonyom – eredt meg egy kicsit Junmyeon nyelve az elfogyasztott sojunak köszönhetően.

- Nocsak – szaladt fel azonnal Kyungsoo szemöldöke, aztán egy vigyor ült ki arcára, ahogy széthúzta szív alakú ajkait. – Csak nem nő van a dologban?

- Maradj már! Nem. Csak egy kollégám, aki elég jó fej és… okos. Elég jól kijövünk.

- Értem – jegyezte meg Kyungsoo. – Na és hogy hívják?

- Jongdae a neve – jött a válasz Junmyeontól, aki észre sem vette, hogy ahogy kimondta az énektanár nevét, a szája mosolyra húzódott. Kyungsoo azonban nagyon is észrevette, és meglepte a dolog, mert ilyet még sosem tapasztalt Junmyeon részéről. Nem tette szóvá a dolgot, de nem is felejtette el. Igazából nagyon is örült neki, hogy Junmyeon ilyen remekül beilleszkedett és jól érezte magát a munkahelyén, és ezt nem is mulasztotta el megmondani neki.

- Jó tudni, hogy szereted az új helyed – veregette meg Junmyeon vállát gyengéden.

- Kösz, Soo – mosolygott a barátjára Junmyeon.

            Az elmúlt egy évben sok mindenen ment keresztül, és Kyungsoo távolléte ezt egyszerre nehezítette, de könnyítette is meg. Mindenesetre kétségtelen, hogy hiányzott neki a barátja, és jó volt újra maga mellett tudnia őt.

            Az este végén Junmyeon a kanapén dőlt ki, míg Kyungsoo a saját szobájában hajtotta békés álomra a fejét.

*

- Junmyeon – jelent meg hétfőn az asztalánál a tanáriban Jongdae.

- Szia, Jongdae – kúszott egy mosoly Junmyeon arcára azonnal. – Hogy telt a hétvége?

- Kösz jól. Kérdezni szeretnék valamit – tért a lényegre Jongdae sietősen. – A hétvégén fellépek egy klubban két haverommal… Volna kedved esetleg… Szóval… Persze csak ha ráérsz és nincs semmi elfoglaltságod… Nem kötelező, csak arra gondoltam, talán van kedved…

- Megnézni téged? – fejezte be a kérdést Junmyeon, mielőtt Jongdae tovább fecsegett volna zavartan. Junmyeon nem tehetett róla, de iszonyú elragadónak találta ezt a szégyenlős Jongdae-t. Szerette, hogy a férfi általában olyan magabiztos, de ez az oldala határozottan édes volt. És Junmyeon szerette az édes dolgokat.

- Valami olyasmi – motyogta Jongdae. – Szóval…?

- Szívesen – mondta azonnal Junmyeon, s attól félt, túlságosan kihallható az izgatottság a hangjából, ezért visszafogta magát. – Még úgysem hallottalak énekelni.

Alig várta, hogy ezt megtehesse.

*

            Jongdae hangja csodálatos volt. Junmyeon lenyűgözve állt a bárpult mellett koktélját szürcsölgetve, ahonnan elég jó rálátása volt a színpadra. Jongdae-n kívül még két másik barátja adott elő, az egyikük, egy alacsony barna hajú baseballsapkás fiú szintén énekelt, a másikuk egy magas férfi, hosszú lábakkal, nagy szemekkel és szétálló fülekkel, gitáron kísérte őket. Jongdae és a másik énekes hangja tökéletesen passzolt egymáshoz, amikor együtt énekeltek, de Junmyeon leginkább Jongdae-re koncentrált. A férfi hangja nem volt mély, hanem kellemes tenor volt, s olyan magasságokba tudott szökni, amitől Junmyeon szabályosan libabőrözni kezdett. A dallam, amit énekelt, simogatta Junmyeon lelkét, de ami a leginkább tetszett Junmyeonnak az az éneklő férfi arca volt, miközben ontotta magából a zenét. Sokszor lehunyta szemét, úgy koncentrált és teljességgel beleélte magát az előadásba. Junmyeon még sosem látta Jongdae-t ennyire átszellemültnek, ennyire szenvedélyesnek, ennyire gyönyörűnek.

Jongdae maga volt a művészet, miközben énekelt.

*

- Szóval… Hogy tetszett? – kérdezte a pultra könyökölve Jongdae egy elégedett vigyorral a képén, miután véget ért az előadásuk.

- Tényleg pályát kellett volna módosítanod – felelte Junmyeon olyan sima arccal, ami csak telt tőle, visszautalva legelső beszélgetésükre. – Te oda születtél – mutatott a színpadra. Jongdae hosszan nézett rá, szemei titokzatosan csillogtak, ajkai sarkában egy mosoly játszadozott. Junmyeon nehezen tépte el pillantását azokról a felkunkorodó szegletekről.

*

            Jó néhány ital után taxiba ültek és Junmyeon lakására mentek. Jongdae úgy elázott, hogy nem tudott volna a saját lábán felmenni az apartmanjába, ezért vitte fel magához őt. Ő maga is részeg volt, így eltartott egy darabig, míg bejutottak a lakásba. Jongdae szinte teljes súlyával ránehezedett, Junmyeon karja a derekát ölelte, hogy ne dőljön el. Nagy nehezen átlépték a küszöböt és Junmyeon a kanapéra vonszolta Jongdae-t, aztán lefejtette nyakáról a férfi karját. Otthagyta őt, és a konyhába támolygott vízért. Nagy huppanást hallott, s ijedten ment vissza, hogy megnézze, mi történt. Jongdae legurult a kanapéról és most a szőnyegen jajgatott.

- Jongdae-he-hhahhaha – kezdett el kacarászni Junmyeon a hasát fogva a földre esett fiú látványán. – Minden oké, haver?

- Hmppff – jött a roppant értelmes válasz, ahogy Jongdae megpróbálta magát visszavergődni a díványra. Motyogott még valamit, amiből Junmyeon egy szót sem értett.

- Mit mondasz? Nem értem – hajolt közelebb hozzá Junmyeon, és segített feltolni őt a fekvőhelyre. Jongdae továbbra is érthetetlenül mormolt valamit maga elé, de Junmyeon részben végre megvilágosodott. – Te most komolyan kínaiul beszélsz?

- Részegen mindig jobban tudok kínaiul – szólalt meg most már érthetően Jongdae, és kuncogni kezdett. – Az a másik szakom… - A kijelentés nem volt túl lényeges, de Junmyeonnak újabban minden tetszett, ami Jongdae száján kijött. – Neked?

- Nekem az irodalom.

- Ahh, gondolhattam volna – nyerített fel Jongdae, miközben nagy nehezen ülőhelyzetbe tornázta végre magát. Junmyeon kivett egy megkezdett vizesüveget a hűtőből és poharakkal nem bíbelődve levágódott mellé a kanapéra. Nagyot húzott a hideg vízből és csaknem az egészet kiköpte, ahogy a torkát érte a sok szénsav. Eltorzuló arccal nyelte le és köhécselni kezdett, ahogy a víz csípte szájpadlását. Jongdae röhögve paskolgatta a hátát.
- Én is kérek – nyúlt az üveg felé és ő is beleivott. Junmyeon ebben az állapotban nem tudta elfojtani a feltörekvő gondolatot, hogy Jongdae ajkai most ugyanott vannak, ahol az előbb még az övéi voltak. Erős késztetést kezdett érezni, hogy kikapja a férfi kezéből az üveget, a nyakához kapjon és helyben lecsókolja. Kellemes borzongás futott rajta keresztül, ahogy ezt elképzelte, miközben bámulta Jongdae-t.

- Mi van? – kérdezte értetlenül a másik, nem sejtve, mi zajlott le épp Junmyeonban.
- Semmi – zökkent ki Junmyeon és hátradőlt a kanapén. – Aludjunk. Te maradj itt.

Már indult volna, hogy szerezzen egy takarót neki, amikor egy hang utána szólt.

- Azt akarod, hogy itt aludjak ezen a kemény akármin? – kérdezte elégedetlenül biggyesztve le ajkait Jongdae.

- Hol máshol? – tárta szét karjait Junmyeon. – Különben is, az egy jó kis kanapé!

- Holnapra teljesen be fog állni a derekam – nyavalygott a férfi. – Neked meg, lefogadom, hogy egy hatalmas franciaágyad van, amiben nekem is van hely.

Junmyeon döbbenten bámult rá. Jongdae most konkrétan az ágyában akart aludni. A helyzet kezdett nagyon elfajulni. Egy percig néztek farkasszemet, s Jongdae úgy nézett rá, mint egy ázott kiskutya, nyíltan manipulálni akarva a férfit.

- Gyere, te akaratos – adta be a derekát végül Junmyeon. Tudta, hogy veszélyes dolgot művel, de hagyta. Egyszerűen nem tudott nemet mondani Jongdae-nek.

Jóleső nyögéssel estek be mindketten az ágyba, s bújtak a meleg paplan alá. Jongdae a puha párnába fúrta arcát, szemei már le voltak hunyva. Junmyeon egy darabig a plafont bámulta, hátha alábbhagy a világ forgása vele egy kicsit, majd oldalára fordult és Jongdae békés arcát kezdte pásztázni. A fiú már aludt, s hiába voltak közel egymáshoz, a sötétben csak a körvonalait látta. De ez is épp elég volt ahhoz, hogy álmodozva nagyot sóhajtson, mint egy tinilány. Nem telt el sok idő, s már az ő pillái is leragadtak, hogy átadja magát az álmok birodalmának.

Arra ébredt, hogy borzasztó melege van, és valami súlyos nehezedik a testére. Le akarta rántani takaróját, de valami megakadályozta ebben, s ahogy kinyitotta csipától ragacsos szemeit, döbbenten konstatálta, hogy Jongdae félig rajta fekszik. A fiú egyik lábát átvetette Junmyeon combjain, karja pedig derekát fogta át. Jongdae úgy ölelte őt, mintha a személyes óriás plüssmacija lenne. Junmyeon elképzelte, hogy milyen lenne minden reggel így ébredni, Jongdae-vel az oldalán, és nem volt ellenére a gondolat. Agya túl álmos volt még ahhoz, hogy visszahúzza őt a realitás talajára, ezért csak élvezte a helyzetet.

Rég nem érezte már, hogy szeretné, ha valaki hozzá tartozna és jó ideje volt már, amikor utoljára megdobogtatta valaki a szívét úgy igazán. De Jongdae más volt. Volt valami benne, amitől Junmyeon nem tudta kiverni őt a fejéből.

Talán nem is akarta.

*

            Junmyeon egy héttel később egy másik bárban ült egymagában, és arra várt, hogy Jongdae és a barátai ismét színpadra lépjenek. Mivel a múltkori este jól sült el, az énektanár vette a bátorságot, hogy újra meghívja őt az egyik fellépésére, amire Junmyeon olyan gyorsan mondott igent, hogy nyomban elszégyellte magát a hevességéért. De a Jongdae arcán felvillanó örömteli mosoly megnyugtatta szerencsére.

            Bár Junmyeon nem akarta, sokszor eszébe jutott az, ahogy együtt aludtak. Erről azóta sem beszéltek, mert Jongdae rendkívül lazán kezelte a dolgot, Junmyeon pedig hülye lett volna felhozni. Azzal csak kínossá vált volna a helyzet, hiszen nem volt miről beszélni. Mikor Jongdae felébredt, és észlelte, hogy félig Junmyeonon fekszik, szorosan ölelve őt, csak egy fesztelen „Hupsz, bocs, haver!” és egy, az álomtól elmélyült, reszelős hangú apró nevetés volt a reakciója, miközben lehámozta magát a másikról.

            Jongdae sajátossága volt, hogy sokszor átlépett bizonyos határokat, amelyek általában két férfi között húzódtak. Junmyeon hamar észrevette rajta, hogy az énektanár szereti az érintkezést, egyszerűen ilyen volt a természete, épp ezért Junmyeon egy pillanatra sem ringatta magát abba a reménybe, hogy esetleg… Nem, ez egy egészen vad gondolat lett volna, ezt Junmyeon nagyon jól tudta.

            A ma esti bár kisebb és füstösebb volt, mint az, ahol a múltkor látta énekelni Jongdae-t, de a helyiség megvilágítása és kényelmes berendezése egészen otthonos és barátságos hangulatot kölcsönzött a helynek. Junmyeon egy kényelmes kétszemélyes bőrkanapén üldögélt. Miközben várt, rendelt magának egy italt, és azt kortyolgatva vette szemügyre a helyet, az embereket, és persze azt a fellépőt, aki épp a színpadon zenélt. Egy nagyjából maga korabeli férfi adott elő egy közepesen gyors, kellemes dalt, miután Luhanként mutatkozott be a nézőközönségnek, ami hangos üdvrivalgással köszöntötte őt. Úgy látszik, népszerű volt ebben a klubban. A feketehajú, fiatalos arcú fiú tiszta, lágy hangon énekelt, miközben zongorán kísérte magát. Junmyeon derűsen elhallgatta őt, ahogy végigment a repertoárján, és lelkesen tapsolt a végén a színpadról búcsúzó énekesnek.

            Amikor az est házigazdája bejelentette a következő fellépőket, átfutott rajta az izgatottság. A tudat, hogy perceken belül újra látni fogja Jongdae-t énekelni, rendkívül feldobta, és visszafojtott lélegzettel várta, hogy ez megtörténjen. Széles mosoly ült ki az arcára, amikor meglátta a függöny mögül kilépő férfit, akit a két barátja követett. Egy darabig székeket pakolásztak, és mikrofonokat próbálgattak, majd kényelmesen elhelyezkedtek.

- Jó estét mindenkinek, sziasztok! – szólt bele végül mély hangján a magas, gitáros fiú a saját mikrofonjába, és a közönség lelkesen viszonozta köszöntését. – Mi vagyunk a Beagle Line.

            Junmyeon egy pillanatig azt hitte, nem hallotta jól a nevet. Beagle Line? Jongdae sosem említette, hogy ez lenne a formációjuk neve. Különben is, Jongdae még csak nem is kutyás ember volt, hanem macskás; Junmyeonnak rögtön eszébe jutott Zitao szürke bundája és hízelgő dorombolása, ahogy az ember lábához dörgölőzött. Meg fogja kérdezni Jongdae-t erről, az biztos.

            Ahogy ezen gondolkodott, lemaradt a dal bemutatásáról, és arra eszmélt, hogy a trió már el is kezdte a produkcióját. Egy kedves és játékos szerelmes szám volt, amit az ember könnyű szívvel hallgatott végig. Jongdae és a másik alacsonyabb fiú hangja kellemesen simult össze, tökéletes harmóniát hozva létre ezzel. A második dal már valamivel lendületesebb és ritmusosabb volt, és a közönség a dal felénél Jongdae buzdítására be is kapcsolódott, ahogy ütemesen elkezdett tapsolni. Junmyeon is követte a példát, és halkan maga elé dúdolva a dalt élvezte az előadást.

            Amire nem számított az az utolsó húsz perc volt. Egyik dal jött a másik után, és észre sem vette, hogy már az egy társaságra jutó egy óra csaknem letelt, amikor a középen ülő alacsony fiú, Baekhyun szólt a nézőkhöz, hogy az utolsó három szám következik. A felállás megváltozott, amikor Baekhyunon kívül, aki a zongorához ült, mindenki eltűnt a színpadról. Junmyeon ekkor fogta csak fel, hogy most szólók következnek, és azon nyomban eluralkodott rajta a türelmetlenség, hogy láthassa Jongdae-ét. Baekhyun egy lassú, szomorú szerelmes dalt énekelt, és ami a leginkább a javára írható volt erős, zengő hangja mellett, az az érzelmek átadása volt. Junmyeon elismeréssel adózott neki, mikor távozott a színpadról. A gitáros srác egy sokkal gyorsabb és vidámabb szólóval ajándékozta meg a nézőket, és Junmyeon nem győzte mosolyogni azokat a lányokat, akik az első sorokban olvadoztak a jóképű fiú magabiztos fellépésétől.

            Végül Jongdae következett. Junmyeon szemei mohón követték nyomon a férfi minden apró mozdulatát, amikor visszatért a színpadra, és megállt középen. Baekhyun utána jött, hogy zongorán kísérje őt. Junmyeonban egy pillanatra felmerült a kérdés, hogy miért nem kíséri ő saját magát, hiszen énektanárként nyilvánvalóan ő is ért a hangszerhez, de nem bánta különösebben. Így legalább jobban látja őt, hogy nem bújt a zongora mögé.

            Jongdae bemutatta a dalt, a közönség elcsendesült, a zongora megszólalt. Junmyeon feszülten figyelte, ahogy az énektanár lassan belefogott a dalba. Junmyeon később, amikor megpróbált visszaemlékezni arra, hogy Jongdae miről énekelt, egyszerűen képtelen volt. A dal szövegének egy szava sem jutott el a tudatáig, annyira elveszett abban, hogy csak nézte és hallgatta őt. Mozdulatlanul ült a helyén, dübörgő szívvel, és minden gondolat kiszállt a fejéből. Gyenge pillanata volt ez, amikor engedte, hogy Jongdae vonzereje teljesen magával ragadja, és képtelen volt levenni róla a szemét. Képtelen volt felfogni azt a csodát, ami Jongdae torkát hangok formájában hagyta el. Teljességgel megbabonázva, hevesen dübörgő szívvel nézte végig Jongdae szólóját. A férfi most valahogy az eddigieknél sokkal komolyabbnak tűnt éneklés közben, ami lehet, hogy a dalnak is köszönhető volt, ami lassú és technikailag nehéz volt, de ez a komoly elszántság, mély beleélés elvarázsolta Junmyeont. Jongdae ott élt abban a dalban, és ahogy előadta, olyan volt, mintha a lelkének egy szeletét mutatta volna meg a világnak. Ahogy ott állt a színpadon, egyetlen zongorával kísérve, annyira letisztult, őszinte és szinte sebezhető volt, amilyennek Junmyeon még sosem látta, és ami egészen megérintette. Többet akart látni ebből a Jongdae-ből. Látni, hallani, érezni… Érezni a pulzáló életet, ami a férfiból áradt, hallani a hangját minden egyes nap, látni az arcának legapróbb rezdüléseit is.

            Arra eszmélt fel a Jongdae-ámulatából, hogy a dal egyszer csak véget ért, és az emberek tapsoltak. Hatalmas levegőt vett, és csak ekkor vette észre, hogy lélegzetvisszafojtva hallgatta az énektanárt. Jongdae meghajolt, és illedelmesen köszönte meg többször is a közönség figyelmét, majd odaintette magához a két társát, akikkel együtt ezt megismételte. Junmyeon ekkor kapott észbe, és kezdte ő is összeverni két tenyerét, hogy kifejezhesse köszönetét az élményért, amit az előadásuk által kapott. A három férfi szélesen mosolyogva, adrenalinnal feltöltődve hagyta el a színpadot, Junmyeon pedig visszasüppedt az ülésébe, és próbálta lenyugtatni kalimpáló szívverését. Alig akarta elhinni, hogy Jongdae éneklése ekkora hatással volt rá, és fogalma sem volt róla, hogy ezentúl miként tartsa majd kordában egyre erősödő érzéseit.

            Jongdae nem sokkal később egyedül jelent meg az asztalánál, és lehuppant mellé a kanapéra.

- Na, milyen voltam? – kérdezett rá azonnal most is, akárcsak a múltkor. Junmyeon ekkorra már rendezte a kusza érzéseit és gondolatait annyira, hogy feltűnésmentesen tudjon viselkedni mellette. Legalábbis azt hitte.

- Eszméletlen – bukott ki belőle azonnal átgondolatlanul. Jongdae nagy, kíváncsi szemekkel nézett fel rá, és egy kicsit még közelebb is hajolt hozzá. Kipirult arca láttán Junmyeon hatalmasat nyelt.

- Tényleg? – kérdezte úgy, mint aki alig akar hinni annak, amit hallott.

- Nos, ööö… Aha.

- Hogy tetszett a szólóm? – jött az új kérdés Jongdae-tól, és hirtelen egészen elkomolyodva várta a választ, tekintete Junmyeon arcára szegeződött. Junmyeon akaratlanul is elpirult a férfi fürkésző[A1]  pillantása alatt, és komoly erőfeszítésébe került, hogy ne zúdítsa Jongdae-re mindazt, amit abban a pillanatban érzett. Kereste a szavakat, s közben teltek a másodpercek, Jongdae pedig nagy, várakozásteljes szemekkel leste, hogy mit fog mondani.

- Nagyon… nagyon szép volt. Igazán jó énekes vagy, Jongdae – nyögte ki végül nagy nehezen, és legnagyobb meglepetésére most nem egy magabiztos vigyort kapott válaszul az énektanártól. Jongdae ajkaira egy szinte szégyenlősnek mondható, aranyos mosoly húzódott, és Junmyeon legszívesebben odanyúlt volna az arcához, hogy megérintse azt a kis kunkort a szája sarkában, de megállta, és nem csinált semmit.

- Köszönöm, Junmyeon – mondta halkan Jongdae, szemei sötéten ragyogtak a dicséret hatására, és egészen olyan volt, mint egy kismacska. A gondolat nyomban eszébe juttatott Junmyeonnak valamit, amire gyorsan rá is kérdezett.

- Egyébként meg… Beagle Line? – mondta, mire Jongdae mosolya még szélesebbé vált. - Honnan jött ez a név?

- Ja, az? Csak Luhan találta ki nekünk – felelte Jongdae legyintve. – Az a srác, aki előttünk lépett fel, nem tudom, láttad-e. Neki ez a törzshelye, és mindig, amikor itt vagyunk, azt mondja ránk, hogy olyanok vagyunk mi hárman, mint a Beagle kölykök… játékosak és csintalanok – fejezte be a magyarázatot, és felnevetett. Junmyeon elképedve bámulta az élettől sugárzó férfit, és valahol a lelke legmélyén mintha úgy érezte volna, hogy sosem unná meg, ha élete végéig ezt a mosolyt, ezt a kirobbanó nevetést kéne néznie. Elgondolkodva hümmögött a férfi magyarázatára, és végül ráhagyta Jongdae-re a dolgot.