Csönded vagyok - Dotae (2/?)

         
Cím: Csönded vagyok

Műfaj: fantasy

Banda: NCT

Páros: Lee Taeyong/Kim Doyoung

Egyéb szereplők: az NCT/WayV tagjai, egyéb SM idolok

2.

Az első dolog, amit ébredéskor észlelt az volt, hogy immár nem a szabad ég alatt tartózkodik, hanem zárt térben. Kipattantak a szemei, félve pislogott körbe és ösztönösen megpróbált felülni, de egy kéz megakadályozta ebben.

Kénytelen-kelletlen hunyta le szemét egy pillanatra, mert még a helyiséget félig bevilágító fojtott fény is zavarta. Emiatt rettenetesen kiszolgáltatottnak érezte magát.

– Hol vagyok? – nyögte ki az első szavakat.

Csend. Csupán halk lélegzést hallott.

– Ki van ott? – kérdezte valamivel hangosabban, idegessé válva a hallgatástól. Újra megpróbálta kinyitni szemét, ezúttal több sikerrel, de csak a szoba zsúptetejét látta. Oldalra fordította a fejét, és ekkor meglátta szótlan társaságát.

Egy fiatal fiú nézett vissza rá – magával egykorúnak tippelte volna. Keskeny arca, fekete, homlokát takaró haja és éppoly sötét, de élénken csillogó szemei voltak. Nem úgy nézett ki, mint aki bántani akarja, de Taeyong nem bízott már szinte senkiben a mesterén kívül jó ideje.

– Ki vagy te? – kérdezte az idegentől, aki erre a szájára mutatott és megrázta a fejét. Taeyong értetlenül pislogott. – Nem beszélhetsz?

Újabb fejrázás, majd egy vállrándítás.

Taeyong bódult fejjel meredt rá, a fiú pedig szintén kíváncsi, kerek szemekkel vizslatta őt.

– Nem tudsz beszélni? – jutott végre eme következtetésre Taeyong.

Lassú bólintás érkezett, majd a fiú megragadott egy táblát, amit eddig Taeyong észre sem vett, írni kezdett rá, és felmutatta.

„Mindjárt jövök. Maradj nyugton.”

– Mi? De várj, ne menj el! Hol vagyok? És ki vagy te? – próbálta marasztalni őt, de az ismeretlen felállt és indulni készült. Aztán gondolt egyet és még valamit a táblára firkantott.

„Hozok segítséget, nyugalom.” Egy pillanatra felmutatta, majd kiment a szobából.

Taeyong ideges lett: fogalma sem volt, hová, kik közé került, és mi fog történni vele. Ám nem sokat tudott jelen helyzetében tenni magáért, ugyanis még mindig sajgott az egész teste, bár már csökkent valamicskét a fájdalom a korábbihoz képest. Csak most nyílt alkalma rá, hogy körülnézzen a helyiségben.

Egyszerű ágyon, egyszerűen berendezett szobában feküdt. Minden bizonnyal az ispotályban volt, az őt körülvevő számos másik – üres – ágyból ítélve.

Újra megpróbálkozott felülni, s ekkor vette észre, hogy jó pár helyen kötések borították a testét, és gyógynövényekből készített kenőccsel kenték be az apróbb sebeket, hogy enyhítsék a fájdalmát és gyorsítsák a gyógyulást. A mozgás rettentően nehezére esett, olyan érzés volt, mintha egy pengét szúrnának a bordái közé, akárhányszor kicsit is helyezkedni próbált.

De akadt valami igazán furcsa dolog, amit észlelt: a finom, de folyamatos vibrálás. Egyszerre érezte a levegőben, a bőrén és a saját bensőjében, ami miatt nem tudta eldönteni, hogy honnan jöhet, mi idézi elő, de nagyon zavarta, annak ellenére is, hogy tulajdonképpen nem volt kifejezetten kellemetlen érzés. Mintha folyton birizgálná valami, vagy a hasát csiklandoznák, de közben valahogy melegséggel is eltöltötte. Megrázta a fejét, hátha elmúlik, hátha csak a képzelete szüleménye az egész, de a jelenség nem akart szűnni.

Az ajtó egyszer csak kinyílt, a néma fiú tért vissza, de ezúttal nem egyedül volt. Egy nála némileg alacsonyabb, de valamivel idősebb férfival érkezett, aki kifogástalan, lila szaténból készült ruházatot viselt.

– Szóval felébredtél – mosolyodott el haloványan az újonnan érkező. A mosoly rendkívül vonzóvá tette amúgy is jóvágású arcát.

Taeyong ösztönösen védekező álláspontra helyezkedve feljebb húzta magán a fehér huzatú plédet.

– Hol vagyok? – kérdezte óvatosan.

– A nevem Junmyeon – mondta lassan a férfi. Észrevéve Taeyong gyors oldalpillantását a szótlan fiúra, hozzátette: – Ő pedig Doyoung. Ez pedig itt az Aranymedve klán.

– Klán? – visszhangozta Taeyong az utolsó szót. Manapság már kevésbé voltak jellemzőek a klánba tömörülések: falvak és városok épültek, ahol az egykori különböző klánok és törzsek tagjai immár régóta keveredtek egymással.

– Talán meglepő ez számodra – folytatta a magát Junmyeonként megnevező férfi. A hangja kellemesen csengő és magas volt: olyan, akár a kristálytiszta hegyi patak vize. – És lehet, hogy elsőre nem is érted a dolgot. De ne aggódj, itt nem esik bántódásod – vetett diszkrét pillantást Taeyong sebeire.

– Hogy kerültem ide? – tette fel a következő kérdését Taeyong. Amit eddig hallott, elég rejtélyeskedően hangzott, és ez nem feltétlenül nyerte el a tetszését.

– Doyoung talált rád. Ájultan feküdtél a réten a lovad mellett. Behoztunk ide, hiszen segítségre szorultál.

Taeyongban felébredt az aggodalom Ruby miatt, de azt nyomban elnyomta, hogy megint érezte a vibrálást, ami egyre jobban zavarta. Tett egy hessegető mozdulatot a kezével, mintha egy bosszantó légytől akarna megszabadulni, de semmire sem ment vele.

– Mi ez a… – próbálta szavakba önteni a problémát. – … fura… fura érzés?

– Attól tartok nem értem, mire célzol pontosan – vonta fel udvariasan a szemöldökét Junmyeon.

– Ez a szűnni nem akaró vibrálás – nyögte ki nagy nehezen a lényeget a fiú.

A férfi szépen ívelt és már felvont szemöldökét ekkor egy hajszálnyit még inkább összehúzta, s kis ideig válaszát latolgatva nézett rá, majd Doyoungra pillantott. A fiú lassan bólintott. A jelenet roppant furcsán hatott, hiszen Junmyeon nyilvánvalóan felette állt rangban, mégis úgy tűnt, mintha tőle várna megerősítést vagy engedélyt a válaszadásra.

– Ahhoz, hogy az összes kérdésedre őszintén tudjak felelni, szükség van arra, hogy előbb te felelj néhányra – mondta a férfi.

Taeyong egyre gyanúsabban tartotta ezt a titkolózást, ami minden bizonnyal az arcára is kiült, figyelembe véve Junmyeon következő szavait.

– Bocsásd meg ezt a titokzatoskodást, de a klánunk érdekeit szem előtt tartva kell mérlegelnünk, hogy kit engedünk be a közösségünkbe és kit nem, ezt bizonyára megérted – mondta továbbra is roppant udvarias hangnemben, de szavainak eltéveszthetetlen súlya volt.

– Én csak azt szeretném tudni, hol vagyok! – fakadt ki Taeyong erre. – Nem akarok senkinek sem ártani, sosem akartam, mégis itt kötöttem ki!

A néma ifjú átható pillantással figyelte minden szavát, minden mozdulatát, ami kezdett zavaróvá válni, Junmyeon arca ezzel szemben ellágyult szavai nyomán.

– Bizonyosan megvan a magad története, amit készséggel meghallgatunk, ha megosztod velünk – tett egy közeledő lépést felé. Ezzel egy időben a vibrálás mintha egy hajszálnyit fokozódott volna. – Kezdetnek az is megteszi, ha elárulod, hogy hívnak.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne – mondta azonnal Taeyong. Nem bízott bennük. Szeme sarkából látta, hogy a néma fiú a szemét forgatja ellenállása miatt, amivel egyre ellenszenvesebbé vált.

Junmyeon azonban máshogy közelítette meg a dolgot, mint fiatalabb társa – nem mutatta jelét türelmetlenségnek, amiért nem igazán hajlandó együttműködni.

– Felteszem, üldözőid elől menekültél, amikor elájultál – mondta a férfi. – Tekintettel arra, hogy alaposan helyben hagytak, így nem látok más lehetőséget, minthogy valakik rád támadtak, de neked sikerült valamiféleképpen megszöknöd.

Taeyong hallgatott, de ez egyúttal azt is jelentette, hogy beismeri, így történt. Bár minden, amit Junmyeon megállapított meglehetősen nyilvánvaló volt, így nem sok mindent kellett beismerni.

– Az már sokkal érdekesebb kérdés, hogy vajon kik és miért támadtak rád, és ebben nyújtana nagy segítséget, ha válaszolnál, hogy ne kelljen további találgatásokba bocsátkoznunk, amelyek esetleg helytelenek volnának.

A kitekert mondatok, amelyek elhagyták a férfi száját rendkívül kifinomult benyomást keltettek, de ezzel egy időben kissé idegesítették is Taeyongot. Nem lehetne lényegre törően, röviden fogalmazni? Nem mintha nehezére esett volna megérteni szavait, csak ő sosem volt épp a bő lére eresztett fecsegés híve.

Átgondolta a helyzetét. Ezek az emberek – bárkik legyenek is – tulajdonképpen megmentették az életét. Megtehették volna, hogy sorsára hagyják, mondván, hogy nem közéjük tartozik, semmi közük hozzá, hogy él-e, hal-e. De behozták ide, a sebeit bekötözték, vigyáztak rá. A legkevesebb az, ha legalább némi magyarázatot ad arra, miért találták ilyen állapotban a területükön.

– Ha… azt hinnék, bűnöző vagyok… – kezdte lassan, rekedten. – Nem vagyok az. Semmit se loptam, senkit sem öltem meg, senkit sem bántottam… legalábbis olyat nem bántottam, aki nem ártott nekem elsőként és meg kellett védenem magam tőle.

A két másik csendben hallgatta. A vibrálás nem szűnt. Taeyong a füléhez nyúlt, de felszisszent – fájt a mozdulat.

– Anyám egyedül nevelt fel, sosem ismertem az apámat, és emiatt mindig piszkáltak és kiközösítettek a városomban. De nemcsak a korombeliek… a felnőttek is szerencsétlen fattyúnak hívtak…

Megállt egy pillanatra, nyelt. A torka olyan száraz volt, hogy már ez az egyszerű művelet is fájt – mintha ezer gombostű szurkálta volna a nyelőcsövét. Körbenézett, hátha talál egy kis vizet az ágya mellett, és szerencsére tényleg ott várta egy egyszerű pohár. Nagyot kortyolt a tartalmából, s úgy nyelte le, mintha három napja nem ivott volna – talán még sosem esett ilyen jól neki a víz. Hallgatósága türelemmel várta meg, hogy folytassa beszámolóját.

Kicsit tanácstalan volt, mit mondjon ezután. Bár tény, hogy törvénytelen gyermek lévén mindig a társadalom peremén lavírozott, teljesen kitaszítottá nem emiatt vált. Nem, az ok ennél még jóval drasztikusabb volt – az erő, amelyet birtokolt, az tette célponttá. A varázsereje miatt vált a félelem tárgyává, s ebből kifolyólag a társadalom ellenségévé.

Az emberek szentül hittek abban, hogy egyenesen az ördög szállta meg, mert a varázserő természetellenes és rossz dolog, amelyet el kell pusztítani, mielőtt az pusztítja el őket. Pedig Taeyong soha nem használta mások ellen, sőt, jóformán használni sem használta – legalábbis hosszú időn keresztül nem. Gyerekként megijedt tőle, hogy olyan dolgokra képes, amire mások nem, s elhitte nekik, hogy vele van a baj. Inkább titkolta, rejtegette, s csak nagyobb korában kezdett kísérletezni vele, amikor már képes volt ésszel felérni, hogy az ereje ajándék, s az ördögnek semmi köze hozzá. De abban az átkozott városban nem léteztek titkok, és a véresszájú városvezetés úgy döntött, megszabadul tőle. Az emberek nemcsak fattyú mivolta miatt súgtak össze a háta mögött, hanem boszorkánysággal is vádolták, s a vesztét kívánták, mielőtt még bárkiben kárt tesz.

Felvillantak előtte az előző éjszaka képei, ahogy körbeállták és ütötték-rúgták, mintha csak egy zsák volna; orrában érezte a katonák bőr-, vas- és izzadságszagát; a fülében csengett Dongwon üvöltése, amikor az olló a combjába fúródott. De a legélénkebben mestere kemény pillantása és hangja élt benne, ahogy arra utasította, hogy hagyja ott őt és mentse a saját bőrét. A bűntudat, hogy ilyen veszélybe sodorta Yunho mestert, csomót kötött a nyelvére és elszorította a torkát. Vajon mi lehet most vele? Bele sem mert gondolni, hogy milyen súlyos következményekkel járhatott az, hogy a védelmére kelt.

Miközben magára maradt mestere ismeretlen sorsán merengett, hallgatása hosszúra nyúlt, amelyet Doyoung elégelt meg először. A táblája után nyúlt és sietősen ráfirkantott valamit.

„Ennyi?” – olvasta Taeyong.

- Doyoung – csitította szelíden Junmyeon.

Erre olyasmit reagált a néma fiú, amire Taeyong a legkevésbé sem számított: odalépett az idősebbhez és megragadta a kezét, miközben a szemébe nézett.

– Tudom, de neki kell először kimondania – mormogta Junmyeon válaszként a kézfogásra, mire Taeyong érezte, hogy kezdi elveszteni a fonalat. Junmyeon úgy felelt neki, mintha a szimpla, és ebben a helyzetben furcsa kézfogásból pontosan értette volna, a másik mit akar közölni vele.

Újabb rövid szünet következett, miközben Doyoung Junmyeon kezét markolászta, majd a hospitályvezető válasza.

– Várd ki a végét – motyogta halkan, de Taeyong boszorkányságának egyik előnye volt az is, hogy hallása az átlagnál kifinomultabb volt, így könnyedén hallott meg olyan neszeket is, amelyeket mások nem vagy alig.

- Mit művelnek? – szólt közbe, amikor megelégelte, hogy kihagyják a beszélgetésből. Nyilvánvalóvá vált számára, hogy Doyoung érintéssel kommunikál, de arra még nem jött rá, hogy pontosan hogyan. Aztán hirtelen megvilágosodott. – Maga… gondolatolvasó? – kérdezte, mielőtt még végiggondolhatta volna, hogy mit is mond.

Doyoung szeme megvillant, de ezúttal inkább volt fürkésző a pillantása, mintsem ellenséges vagy tartózkodó, és Taeyong ebből legalább arra rájött, hogy rátapinthatott a lényegre. Junmyeon érdeklődve nézett vissza rá, majd újabb üzenetet fogadott Doyoungtól.

- Inkább úgy fogalmaznék, hogy Doyoung az, aki gondolat… közvetítő – mondta végül lassan.

Taeyong a szemöldökét ráncolta, annyira igyekezett megérteni, mi folyik körülötte.

- Hogyan lehetséges ez? – faggatózott tovább.

A lüktetés körülötte egyre intenzívebbé vált, mintha nem akarná hagyni, hogy figyelmen kívül hagyja, mintha direkt a tudatába akarna férkőzni. A homlokához szorította kezét, majd felrobbant a feje, képtelen volt már kizárni a dolgot. A két férfi árgus szemekkel leste minden mozdulatát, mintha nem is nekik tett volna fel egy kérdést az imént, hanem várnának valamire, hogy megtörténjen.

- Kaphatnék választ… a kérdésemre? – mondta Taeyong összeszorított fogakkal, a halántékát masszírozva. Már a saját szavaira se figyelt. – Ez valami varázslat?

Maga se tudta, hogy most a vibrálásra vagy a gondolatolvasásra értette ezt, leginkább talán mindkettőre.

- Mondjon már valaki valamit! – fakadt ki végül, amikor csak azt látta, hogy Junmyeon és Doyoung jelentőségteljes pillantást váltanak, de továbbra sem szólalnak meg.

Doyoung végre a tábláért nyúlt.

„Igen.”

Egy egyszerű, rövid igen. Ennyi állt rajta, semmi több. Mindezen körítés és titkolózás után most csak úgy odavágnak egy igent. Taeyong kínjában elnevette magát.

- Fantasztikus. Ezt nem hiszem el – kacagott keserűen.

Lehetséges volna? Hogy miután csaknem megölik a varázsképességei miatt, de hajszál híján sikerül elmenekülnie, egyből belebotlik egy olyan társaságba, akik hasonlóak, mint ő? Mégis mekkora ennek a valószínűsége?

- Nos, rendben, beszélhetnénk végre nyíltan akkor? – nézett fel egyenesen Junmyeonra, erőt véve a fejfájásán. – Elmondom, miért vagyok itt és maguk cserébe elmondják, mi ez itt – mutatott körbe maga körül, az egész helyzetre utalva, nem pusztán a helyiségre, ahol tartózkodtak.

- Rendben – egyezett bele Junmyeon.

- Először is, nagyon köszönöm, hogy ellátták a sebeimet – jutott eszébe a jó modor Taeyongnak. – Hálás vagyok érte.

Junmyeon apró főhajtással fogadta a köszönetet.

- Másodszor – folytatta a fiú –, a nevem Lee Taeyong. Mint ahogy említettem, az apámat sosem ismertem, és emiatt mind az anyámat, mind engem világéletemben kinéztek a közösségből. De nem emiatt kellett elsősorban menekülnöm.

Rövid gondolkodási szünetet tartott, próbálta röviden és érthetően megfogalmazni a helyzetét.

- Nem tudom, maguk mire képesek pontosan, de ha jól értem… nem közönséges emberek… úgy értem, ha képes az ő gondolataiban olvasni…

Doyoung megrezzent az említésére.

- … akkor gondolom, hogy bizonyos… különleges képességekkel rendelkeznek. És hát… tegnap éjjel engem azért akart megölni, vagy legalábbis letartóztatni a város elöljárója, mert én is… nekem is vannak bizonyos képességeim, amik… speciálisak. És finoman szólva nem illenek a világnézetükbe.

Junmyeon érdeklődve nézett rá, de a reagálással Doyoung ismét megelőzte.

„Úgy érted, boszorkány vagy?”

Lényegre törő kérdésével elérte, hogy Taeyong szeme kikerekedjen, álla enyhén leessen. Úgy tűnt, a kertelés inkább Junmyeon műfaja, mintsem Doyoungé, s ennek megfelelően a férfi kissé riadtnak is látszott, hogy rögtön a nevén nevezték a dolgokat. Mégsem szólt közbe, várta a fejleményeket.

Taeyong közben összeszedte magát, és hogy megbizonyosodjon, kérdésre kérdéssel felelt.

- Maguk azok? – pillantott Doyoungról Junmyeonra és fordítva.

- Megegyeztünk a nyílt beszédben, így egyik félnek sincs oka mostantól visszatartani az igazságot – vette ekkor vissza a beszélgetés irányítását az idősebb Doyoungtól. – Az Aranymedve klán valóban boszorkányokból áll. A különleges képességeink a varázserőnkből erednek. Ami neked is van.

- Ez most komoly? – csillant fel Taeyong szeme mindezekre.

- Az, hogy neked is van? Vagy az, hogy…

- Nem, az, hogy komolyan belebotlottam egy rakás boszorkányba, miközben éppen amiatt akartak megölni nagyjából kevesebb, mint huszonnégy órával ezelőtt? Ez… komoly?

Junmyeon arcán a vonások ellágyultak, sőt, még egy apró mosolyt is megengedett magának. Doyoung keskeny arca ezzel ellentétben továbbra is szigorú maradt.

- Igen, komoly – erősítette meg a kijelentését a gyógyító. – Talán megkönnyebbülésként érhet a hír, hogy nem vagy egyedül ebben a világban.

Taeyong nagyot nyelve nyugtázta szavait – Junmyeon igazat szólt, és emiatt nem várt izgatottság öntötte el. Hirtelen fel sem fogta, hogy ez micsoda lehetőségeket jelenthet a számára, mennyit tanulhatna tőlük, ha befogadnák maguk közé. Ha olyanok között élhetne, mint ő, nem kellene titkolnia az erejét, nem lenne a sátán szolgájának kikiáltva, nem törnének az életére a beszűkült elméjű, könyörtelen emberek, hanem csak egy lehetne a többi között. Egy hétköznapi srác, aki boszorkány, aki varázserővel rendelkezik – mint mindenki más körülötte. Ha fel tudna ajánlani nekik valamit, hogy befogadják… Az elképzelés gyönyörű volt, talán túlságosan is.

- Még sosem találkoztál hozzád hasonló boszorkánnyal? – hozta vissza Junmyeon hangja az álmodozás mezejéről.

Taeyong pislogott egyet.

- Soha – rázta a fejét, de a mozdulat azonnal megbosszulta magát: állkapcsába fájdalom nyilallt, nyomban felidézve benne a tegnapi összetűzést. Felszisszent és odanyúlt, de a karja is nehezen mozgott – jóformán mindene sajgott, hiszen alaposan helyben hagyták, amire még a gyógyító módszerek sem tudtak azonnali felépülést biztosítani. – Te hogy tudsz így kommunikálni vele? – szólt aztán Doyounghoz, mohón várva a választ.

- Ne szaladjunk ennyire előre –fékezte azonnal Junmyeon. – Mielőtt bármibe is belemennénk, először a sorsodról kell döntenünk. A klánunk vezetője azonban jelenleg házon kívül tartózkodik, így csak a hazatérése után tudunk erről tanácskozni.

- Értem… – vette tudomásul csalódottan Taeyong. Legszívesebben most azonnal nekiállt volna tanulni. – És mikor ér haza a vezetőjük?

- Két napon belül. Addig, azt gondolom, nem is árt, ha a gyógyulásra koncentrálsz – emlékeztette finoman a sérüléseire Junmyeon.

- Igaz… – nyugodott bele a kényszerű várakozásba a fiú, pedig rendkívül izgatott lett a helyzettől, amibe csöppent. Ám teste kétségkívül szomjazta a gyógyulást s a pihenést, így nem volt mit tenni. – Köszönöm, hogy gondoskodnak rólam.

Junmyeon ismét bólintott hálája fogadásaként.

- Azt azonban jeleznem kell, hogy klánunk vezetője minden bizonnyal alapos kikérdezésnek vet majd alá a hátteredet és a céljaidat illetően, így erre készülj. A rászorulóktól nem tagadjuk meg a segítséget, de biztosra kell mennünk abban, hogy jó szándékkal érkeztél közénk.

- De hiszen mondtam, hogy…

- Ne aggódj. Ha szándékaid tiszták, nincs mitől félned – nyugtatta azonnal a férfi, mire szusszantott egyet. – Ezek az intézkedések elővigyázatosságból szükségesek. A klánunk – magyarázta türelemmel – a történelem folyamán számos dolgon ment már keresztül és számos ellenséggel kellett szembenéznie. A béke őrzése érdekében kénytelenek vagyunk jól meggondolni, kit engedünk be magunk közé. Remélem, ezt megérted.

- Értem.

- Most pihenj – készült indulni Junmyeon.

- Köszönöm – mondta még egyszer Taeyong. Fáradtnak érezte magát, a beszélgetés alaposan kimerítette.

- Később visszajövök – búcsúzott a férfi. – Ellenőrzöm az állapotodat. Addig is ne aggódj semmi miatt. Itt biztonságban vagy.

Már majdnem elérte az ajtót, amikor még egyszer visszafordult, ajkán bujkáló mosollyal.

- És Taeyong? Az a vibrálás, amit érzel… az maga a tiszta mágia, ami körülvesz minket és megvan mindannyiunkban. Bennem, benne – intett itt Doyoung felé – és benned is.