Csönded vagyok - Dotae (1/?)

Csönded vagyok

Cím: Csönded vagyok

Műfaj: fantasy

Banda: NCT

Páros: Lee Taeyong/Kim Doyoung

Egyéb szereplők: az NCT/WayV tagjai, egyéb SM idolok

Leírás: 

1.

Ha Taeyong visszagondolt egész eddigi életére, azt kellett látnia, mindig is tudta, hogy egyszer eljön ez a nap. Talán nem mindig, de legalább serdülőkora óta tisztában volt vele, hogy eljön az ideje annak, amikor a közösség végleg kiveti magából – mégis, mikor az valóban elérkezett, úgy érte, akár a villámcsapás. S nem, nem a hirtelensége miatt, hanem a kegyetlensége végett.

Azok az emberek, akiket egész életében ismert – és akik ezalatt mindvégig megvetéssel bántak vele valami olyasmi miatt, ami rajta kívül álló dolog volt, amit nem befolyásolhatott, de ami egész életét meghatározta – eljöttek érte, hogy láncra verjék, akár egy gátlástalan bűnözőt vagy megvadult állatot, akit el kell különíteni a köznéptől, megtörni és végül talán meg is semmisíteni. S mindezt pusztán azért, hogy megóvják magukat a veszélytől, amit ő jelentett – szerintük. Mellbe vágta a tudat, hogy bármennyire is kezelték mostoha módon, a megértés legapróbb szikrája nélkül készülnek nekiesni. Megértés? Nem, abból egy csepp sem szorult beléjük, a mástól való félelemből viszont annál több, és csakis ebből táplálkoztak. Taeyong bármennyire is igyekezett beilleszkedni, nem ment. Nem hagyták. A félelem azonban veszélyes felbujtó – ami végül ehhez a naphoz vezetett el.

Aljas – vagy talán inkább gyáva – módon akkor érkeztek, amikor mestere, Yunho nem tartózkodott otthon, mert reggel a szomszéd városba lovagolt át bizonyos ügyeket intézni, ami gyakran kétnapos programmá nyúlt. Tekintettel arra, hogy éjfélhez közelített az idő, már nem volt valószínű, hogy még ma visszatér, s ennek megfelelően Taeyong aludni tért.

Ám teljesen naiv ő sem volt – korántsem –, így apró kémei készenlétben álltak, hogy időben értesítsék, ha baj közelegne. De még így is elkéstek. Ryu, Jun és Myeon, hűséges énekesmadarai még alig csiripelték fülébe a rossz hírt, éber álmából ébresztve ezzel fel a fiút, már meg is érkeztek. Taeyong hevesen dobogó szívvel kapkodta magára egyszerű, de jó minőségű anyagból készült ruháit, időközben idegesen mormolva el egy maga alkotta igét, ami megerősítette az ajtókat, pár másodpercnyi előnyhöz juttatva ezzel őt. A varázs nem volt erős, mivel az előidézője sem, így egykettőre hallani lehetett, ahogy a falu vérmes vezetőjének, az elöljárónak egyik embere berúgja az ajtót a bejáratnál és önjelölt hóhértársaival betör Jung Yunho szabómester házába.

– Hol vagy? – kiabálta öblös, fenyegető hangján a csapat vezére. – Hol vagy, te mocskos fattyú?

Taeyong megtorpant, szíve a torkába ugorva kapcsolt még magasabb fokozatra. Egy pillanatra megbénulva hallgatta, ahogy az elöljáró fogdmegje kurta utasításokat ad embereinek a ház átkutatására. Nehéz lábak dobbantak az emeletre vezető lépcsőn, s ez magához térítette – óvatosan, a legapróbb zaj keltése nélkül, fürgén csatolta magára szegényes fegyverét, egy kis tőrt, majd az ablak felé indult, hogy azon keresztül távozzon. A zsalugátert egy újabb elmormolt igével akarta nyitni, de a rá leselkedő veszély mintha megbénította volna az erejét – varázslatai gyengék, erőtlen próbálkozások voltak csupán, és az ablaktámlát saját kezének csapásával kellett végül teljesen kitárnia. Felkapta öreg, bőr oldaltáskáját, amibe előzőleg tuszkolt be pár fontos holmit, majd fejébe húzva a csuklyáját oda akart húzni egy széket a zár elé, hogy ezzel is akadályozza üldözőit, egy másikat pedig az ablak alá, de elkésett.

Alig fogta meg az elsőt, már ki is csapódott apró szobájának ajtaja és berontott rajta a fenyegető hang tulajdonosa Dongwon, Hwang elöljáró jobbkeze, aki a mocsok eltakarításáért volt felelős a városban. Jelen esetben Taeyong került az eltakarítandó szerepébe. Három másik izompacsirtával érkezett, és nem haboztak. Ahogy Taeyong sem – felpattant a székre, és fél lábbal már az ablakpárkányon állt, amikor erős rántást érzett a lábán és elvesztette az egyensúlyát. Elhasalva esett vissza a szobába, majdnem lefejelve az ablak keretét, le egyenesen a padlóra, ahonnan ezután már nem is tudott felállni.

– Megvagy, te fattyú! – vakkantott rá Dongwon, miközben Taeyong vadul kapálózott, hogy kiszabadítsa magát a fogságából. – Hwang elöljáró úgy ítélkezett, hogy elfajzottságod folytán veszélyezteted a város lakosságát, ennélfogva nincs helyed köztünk többé! Nem engedheti, hogy olyasvalaki járjon szabadon az emberek között, aki magát a Sátánt szolgálja ördögi módszereivel. Most láncra verünk, hogy idejében megfékezzük a fekélyt, ami beléd oltotta magát, mielőtt még az elterjedhetne, pusztulást hozva ezzel városunkra.

Hangos, dörgedelmes hangján fröcsögte el mindezt – s legalább annyira ártó szándékúak volt szavai, akár a rúgások, amelyeket csicskásai közben Taeyong védtelen testére kezdtek mérni.

A fiú felüvöltött fájdalmában és szabadulni próbált, de lehetetlen volt – szorosan körülvették és kegyelmet nem tanúsítva, irgalmatlanul csépelték filigrán testét. Alig kapott levegőt és minden egyes rúgás úgy fájt, mint még soha semmi azelőtt. De nem adhatta fel ilyen könnyen, nem, azt már csak a büszkesége sem engedte – így minden lelkierejét megfeszítve igyekezett egy varázsigére gondolni, amivel visszatámadhat.

Az eredménye szegényes volt – ellenfeleit épphogy csak súrolta a légáramlat, amit megidézett, hogy lesöpörje magáról őket. Képtelen volt kizárni a fájdalmat, hogy megfelelő horderejű varázst idézzen meg, s érezte, másodpercről másodpercre csökken az esélye rá. Teljesen biztos volt benne, hogy összetört pár csontja, a tüdeje friss levegőért sikoltott, de a kapkodó lélegzés is úgy fájt, mintha tűz pusztítana a bensőjében, tagjait szinte már nem is érezte – minden egy nagy kíngombóccá olvadt egybe. Összegörnyedt és várta, hogy minden elsötétüljön előtte, várta az áldott eszméletlenséget, amiben elmerülhet, de az nem érkezett – helyette valami váratlan történt.

Támadói csapásai egyszerre abbamaradtak, de először nem is értette, miért. Aztán észlelte csak, hogy újabb szereplő lépett színre, de ez az illető a verőlegények helyett az ő segítségére sietett.

– Megállj! – hasított egy férfias, határozott hang a felfordulás közepébe. – Mit kerestek a házamban, aljas csirkefogók?!

Taeyong még így félholtra rugdosva is azonnal megismerte mestere, Yunho hangját, ami most szó szerint a megváltást jelentette számára. A mester egyszerre kelt birokra mind a négy behatolóval, hatalmas ütést mérve egyikük állkapcsára, majd valahonnan előhúzva egy kardot.

– Kang Dongwon, te nyomorult féreg – fejezte ki undorát az elfogató-akció vezetője iránt, akit soha semmire sem tartott, csupán egy, a felsőbb hatalomnak behódoló csúszómászónak a viselkedése miatt.

– Jung mester – felelte gúnyosan Dongwon, miközben vas vasnak feszült. – A börtönben fogsz megrohadni életed végéig, amiért ennek az elfajzott boszorkánynak a pártjára álltál, ám az még valószínűbb, hogy a fejed bánja, akárcsak neki!

– Taeyong a légynek sem ártott! – csattant Yunho hangja. – Ellentétben veled!

– Mindenki tudja, hogy a gonosz bújt belé! – fröcsögte Dongwon. – Természetellenes és szentségtörés, amit művel! Nem elég, hogy fattyú, még az Ördöggel is lepaktált!

– Az Ördöggel, Dongwon, te és a hozzád hasonlóak paktáltak le, amikor az uratok szolgálatába álltatok! – vágott vissza Yunho élesen. Taeyong, ha képes lett volna rá, itt felhördült volna – egy ilyen kijelentés valóban Yunho fejébe kerülhet, hiszen nem elég, hogy őt védte, még az elöljárót is ily szavakkal illette. – Taeyong, szedd össze magad! – kiáltott rá a mester a harc forgatagából. Mesterien forgatta a kardot, pedig szabómestersége erre nem feltétlenül adott okot, és bírta a tempót a négy másik férfi ellen is, akik közül nem egy erős volt ugyan, de nem elég fürge lábú és észjárású.

Taeyong fogait összeszorítva igyekezett eleget tenni mesterének. Nagy nehezen ülésbe tornázta magát, majd még több erőfeszítés árán felállt. Az egész teste sajgott, de próbálta kizárni a fájdalmat és erőt kezdett gyűjteni, hogy segítsen a jótevőjén.

– Mit művelsz, te bolond?! – förmedt rá Yunho, észrevéve mindezt. – Siess! – Szúrt és eltalálta az egyik behemót karját, aki sértett medve módján üvöltve kapott a sebhez, kiszállva a harcból. – Fogd a lovam és menekülj!

Taeyong habozott. Félt és alig kapott levegőt, de nem akart menekülni, segíteni akart. Nem hagyhatja itt Yunhót csak így, aki ezek után semmi jóra nem számíthat majd. Nem, segítenie kell!

– Mire vársz? – iktatta ki következő ellenfelét Yunho egy jól irányzott rúgással. – Menj már!

Az ifjú még mindig nem cselekedett kérése szerint. Hirtelen meglátott egy szabóollót az asztal sarkán heverni, ami korábbról maradt ott, felkapta és előrelendülve Dongwon combjába szúrta olyan erővel, amit meggyötört testéből csak ki tudott préselni. A férfi vadállatéhoz hasonlatos ordítással térdre rogyott, majd Yunho ezt kihasználva súlyos ütést mért a fejére, amitől elvesztette eszméletét. Taeyong saját tettétől elszörnyedve meredt az ájultan, zsákként eldőlő férfira.

Már csak egy ember maradt, akit Yunho pillanatok alatt elintézett, majd lihegve Taeyonghoz lépett. Sötét szemöldökén megült az izzadság, amit egy türelmetlen mozdulattal törölt le onnan.

– Mester…

– Nem, ne mondj semmit! – vágott a szavába szigorúan, ahogy késlekedés nélkül az ablak alá vonta a széket. –Vidd Ruby-t, igyekezz! Vágtass, ahogy csak tudsz! Indulj!

– Mester… – próbálkozott Taeyong könyörgő hangon. – Veled mi lesz?

– Velem ne törődj, megleszek!

– Mester, bocsáss meg…

– Nem. Te bocsáss meg, hogy nem tudtam rád jobban vigyázni – nézett egyenesen a fiú szemébe Yunho, akinek erre a szíve ott helyben akart megszakadni – de erre most nem jutott idő. – Menj! Légy óvatos!

Dongwon három csicskája közül az egyik talpra állt és újra támadni készült.

– Mester…

– Indulj! Ez parancs! – kiáltott rá keményen Yunho.

Taeyong végre megmozdult. Fellépett a székre, és az ablakon keresztül kiugrott a házból, miközben erősen koncentrálva elmormolt egy igét, ami megkönnyítette a földre érkezést, és így nem ütött meg magát. Egyszerre megélénkült a teste, az ereiben pumpáló adrenalin háttérbe szorította a fájdalmat, s szinte pillanatok alatt megtalálta Ruby-t, aki nyugtalanul állt a ház tövében – ő is megérezte, hogy a gazdái bajba keveredtek.

– Ruby, szépségem – mormolta a ló fülébe, ahogy végigsimított a nyakán. Föltápászkodott a nyeregbe, amit a gyönyörű vörösesbarna jószág ellenkezés nélkül tűrt. – Segíts nekem, kérlek.

Ruby halkan horkantott egyet. Taeyong megragadta a kantárt és a lába apró mozdulatával elindította a lovat.

– Vágtass, Ruby! – adta ki az utasítást, s nem kellett kétszer mondania, az állat hallgatott rá. Teljes gőzzel lőtt ki az úton, amely porzott utánuk.

Nem telt bele sok időbe, hogy felfedezze, társaságot kapott. Dongwon újabb emberei eredtek a nyomába, de most már képes volt rá, hogy védje magát – az éjszaka segítségét kérte, hogy borítsa jótékony homályába őket. A varázs működött: hamarosan észrevette, hogy üldözői lemaradnak mögötte, ahogy kerülőutakon menekült. Szándékosan elkerülte a városkaput, ahol újabb ellenfelekre számíthatott, és olyan egérutat keresett, ahol feltűnés nélkül elosonhatott. A város szélén egy szakaszon nem volt tisztességesen kiépítve a fal, helyenként alacsonyan állt, helyenként viszont egyenesen hiányzott, amit kihasználva sikerült meglépnie. Éjszaka lévén még a városlakók se látták menekülését, aminek csak örülni tudott, bár ebben a pillanatban kisebb gondja is nagyobb volt a nép vélekedésénél. Egyedül az előtte lévő útra koncentrált, és folyamatosan biztatta Ruby-t, aki szinte röpült vele végig az úton.

Csak rohantak és rohantak, ám ez nem mehetett a végtelenségig – Ruby egy idő után kifáradt. Szerencsére úgy nézett ki, teljesen sikerült leráznia követőit, senkit nem érzékelt a közelben.

Hajnal felé járt az idő, amikor egy hatalmas réten baktattak épp át. Taeyong rettenetesen fáradt volt, a felfokozott izgatottság véget értével tagjaiba visszatért a fájdalom, újra érezte a rúgásokat, amelyek bordáit, gyomrát és egyéb testrészeit érték. Arca szintén csupa seb volt, s arra gyanakodott, hogy talán még egy ujja is eltört, de minimum kiugrott a helyéről.

Ruby egyre lassabban lépkedett, s Taeyong ezzel párhuzamosan egyre bódultabbá vált a kimerültségtől.

A távolban apró fénypontot pillantott meg. Először azt hitte, csak a szeme káprázik, de ahogy közeledtek, egyre nagyobbá vált a pont. Taeyong pislogott, a pont elhomályosodott a szemei előtt, amiket már alig volt képest nyitva tartani.

Ha ott fény van, akkor ott embereknek is kell lenniük – gondolta lassan, elcsigázott elmével. Tanácstalan volt, mit kéne tennie: keressen menedéket náluk, vagy kerülje el őket? Nem tudhatta, miféle népek, barátságosak vagy ellenségesek?

Egyre nehezebben tartotta magát a lovon, ahogy próbált józan döntést hozni. Mindene fájt és attól félt, hogy elveszti eszméletét. Ruby nyakára dőlt, hogy pihenjen egy percig, de már mindegy volt – egy pillanat alatt elfeketült világa és magával rántotta őt a mélység.