Cím: Telihold éjszakáján
Banda: NCT
Páros: Doyoung/Taeyong
Műfaj: slice of life
Dongyoung nem tudta megállni, hogy ne bámulja őket.
Sejthette volna, hogy ez fog történni abban a pillanatban, ahogy magára hagyja
Taeyongot. Sokszor még akkor is megtörtént, ha ő jelen volt, nemhogy akkor, ha
pár percre eltűnt a képből.
Az eddig kellemes hangulatvilágítás most valahogy kevésbé
tűnt már barátságosnak, és azt is megnehezítette, hogy kivegye az idegen
alakját, aki kihasználva távollétét, nyomban kikezdett Taeyonggal. Az egyik kedvenc
bárjukban ültek a szintén kedvenc sarkukban, amit azért szerettek, mert
egyszerre esett távol a bejárati és a mosdóajtótól is, így szélvédett és
zavartalan helyen beszélgethettek. Most azonban valaki más sajátította ki
Taeyong figyelmét, és Dongyoung természetesen meglepett nem volt, csak
csalódott.
Mert már megint ugyanaz történt – egy újabb jelentkező
kezdett ki Taeyonggal, míg ő magára maradt. Egy percig sem csodálkozott soha,
miért vonzódnak az emberek ennyire hozzá, hisz gyönyörű volt, és a szépséget ki
ne szerette volna. Igéző, sötét szemeivel, határozott vonalú állával, tökéletes
orrával és nem különösebben vastag, ámde puhának tűnő ajkaival roppant feltűnő
jelenség volt; olyasvalaki, aki mágnesként vonzza a tekinteteket. Nők, férfiak
egyaránt megkörnyékezték, nem létezett olyan ember, akire ne hatott volna a
szépsége.
Nehéz volt így bárhova is elmenni vele – folyton
megbámulták az emberek, de Dongyoung tudta, hogy ez inkább zavarba ejtő,
mintsem kedvére való Taeyongnak. Ezt Dongyoung eleinte nem értette – kinek ne
esne jól, hogy tetszik másoknak? Kellett némi együtt töltött idő Taeyonggal,
hogy megértse, milyen megterhelő tudott lenni a nem kívánt figyelem.
A férfi – fiú? –, aki Taeyongnál ezúttal próbálkozott
magasnak, jóképűnek tűnt onnan, ahonnan figyelte őket – vagyis a bárpulttól,
ahová leült, mikor a mosdóból kilépve észrevette, hogy a barátja nincs egyedül.
Várt, nézte őket, s közben próbálta meggyőzni magát arról, hogy csak azért
teszi mindezt, mert meg akar bizonyosodni róla, hogy Taeyong jól van, és ha nem
így volna, rögtön a segítségére siethessen; s nem azért, mert képtelen
elszakítani róluk a pillantását, attól félve, hogy talán ez lesz az az illető,
aki egyszer s mindörökre elrabolja tőle Taeyongot.
Hosszú ideig beszéltek – de az is lehet, hogy csak a
nyugtalansága miatt érződött hosszúnak, s Dongyoung már azt hitte, ezúttal ez a
valaki sikerrel járt. Ám a fickó hamarosan felállt, s otthagyta Taeyongot;
távoztában pont Dongyoung mellett haladt el, aki közelebbről már tisztán látta,
hogy valóban jóvágású srác volt. Leszállt a bárszékről és lassú léptekkel ment
vissza az asztalukhoz.
- Végre itt vagy – nézett fel rá Taeyong kerek szemekkel,
és kinyújtotta felé a kezét.
Dongyoung automatikusan megfogta – a gesztus, még ha csak
baráti is volt, megmelengette a szívét. Taeyong lehúzta őt vissza a puha
ülésbe, s hamarabb engedte el annál, mint Dongyoung szerette volna.
- Ki volt az? – kérdezte semleges hangot megütve, az
idegen irányába intve a fejével.
Taeyong vállat vont.
- Valami srác a Yonseiről – felelte közömbösen. – Azt
mondta, kosarazik és az a célja, hogy bekerüljön a válogatottba, meg mit tudom
én milyen nagy csapatba.
- Hm. Jól hangzik – jegyezte meg Dongyoung, belekortyolva
az italába, hogy azzal együtt nyelje le a féltékenység keserű piruláját.
- Gondolom – mondta Taeyong; sötét szemeit rászegezte,
amivel most valamiért zavarba hozta őt –, mármint kedves volt, meg minden, de
nem nagyon érdekelt.
Sok minden volt, amit Dongyoung először nem értett
Taeyongban, s amikre csak apránként jött rá ismeretségük során, hogy mire
miként és miért úgy reagál. Ám egy rejtély még mindig adódott, amire éveken
keresztül nem találta a választ – hogy miért utasít el mindig mindenkit, aki
megközelíti.
De tényleg mindenkit. Egyszer sem mondott igent senki meghívására,
egyszer sem flörtölt senkivel, egyszer sem hagyta magát elcsábítani. Annyi
ajánlat, de ő egyet sem használt ki soha.
- Most se? – vonta fel Dongyoung a szemöldökét. A benne
lezajló megkönnyebbülésről a fiúnak nem kellett tudnia.
- Most se – rázta Taeyong a fejét, majd félrebillentette.
Úgy figyelte, ahogy Dongyoung mohón lehúzza a söre végét. Kuncogni kezdett,
amikor csuklott egyet a végén. – Figyelj, nem megyünk haza?
- Mehetünk – törölte meg a száját Dongyoung.
Fizettek, s már kinn is voltak a szabad ég alatt. A benti,
lassan fülledtté váló meleg után a téli este hideg levegője élesen vágott az
arcába, de nem bánta – azt remélte tőle, hogy kitisztul némileg a feje. Némán,
gondolataiba merülve sétált Taeyong oldalán a metróállomás felé. Egyikük se
szólt, de nem is volt szükséges.
Várták a begördülő szerelvényt. Ilyen későn nem sokan
lézengtek ebben a megállóban. Egy hátizsákos lány zenét hallgatott. Egy magas,
cingár férfi a farzsebében kutatott valami után. Egy öltönyös, aktatáskás ember
nyúzott arccal tartott hazafelé a túlságosan hosszúra nyúlt munkanap után.
Dongyoung gondolatai Taeyong körül jártak, aki zsebre tett kézzel a márványoszlopnak
dőlt.
Csak három megállót utaztak, hamar leszálltak. A
felszínre felérve ismét kirajzolódott leheletük a hidegben; a telihold fényesen
világított le rájuk a sötét, téli, éjszakai égről. Már majdnem hazaértek,
amikor Dongyoung megtorpant. Úgy érezte muszáj megkérdeznie, nem bírta tovább
magában tartani, egyszerűen megette már a kíváncsiság.
- Kérdezhetek valamit? – kezdte a sarki pékség előtt.
Taeyong fürkészően nézett rá, miután ő is megállt.
- Kérdezz.
- Mondd csak, miért utasítasz vissza mindenkit minden
egyes alkalommal, akárhányszor csak rád hajt valaki?
Taeyong szeme tágra nyílt, váratlanul érte a kérdés. Pár
pillanatba beletelt, mire feldolgozta azt, s ezalatt Dongyoung vérnyomása az
egekbe szaladt, fogalma sem volt, milyen válaszra számítson. Taeyong ezután
elkomolyodott, tekintete olyan áthatóvá vált, hogy Dongyoung szinte meztelennek
érezte magát előtte.
- Miattad – mondta aztán halkan, de sziklaszilárdan.
Dongyoung világa fejre állt.
- T-tessék? – dadogta, azt gondolván, rosszul hallotta,
amit a másik mondott.
Egy, két, három másodperc, mialatt Taeyong tovább
röntgenezte őt a szemével.
- Miattad utasítok el mindenkit, aki kikezd velem –
ismételte a választ jól érthetően.
Dongyoung úgy érezte, nem kap levegőt.
- Ezt meg hogy érted?
- Úgy értem – kezdte a fiú lassan, hangja egyszerre volt
mély és lágy, amitől Dongyoung térdei félő volt, hogy megremegnek –, arra
várok, hogy végre észrevedd, ami az orrod előtt van.
Tátott szájjal pislogott rá. Taeyong türelmesen várta egy
darabig, hogy mondjon valamit, vagy reagáljon valahogy, de mintha lefagyott
volna. Képtelen volt mozdulni, gondolkodni – a megvilágosodás sokkolta.
- Majd gyere fel, ha sikerült feldolgozni – mondta
Taeyong, hangjában némi bujkáló pajkosság csendült, és azzal otthagyta
Dongyoungot az útpadkán.
Percekbe telt, mire fel mert menni, de mikor végre
megtette, az első dolga az volt, hogy a két kezébe fogja Taeyong arcát és ott
csókolja, ahol csak éri.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése