Pillangószárnyak - Dotae (1/5)

Cím: Pillangószárnyak

Páros/ok: Doyoung/Taeyong

Mellékpárosok: Johnny/Ten, Jungwoo/Lucas

Banda: NCT

Au: egyetem!au

Műfaj: slice of life

Leírás: Egy ingyenölelés és következményeinek története, amely ki másnak köszönhetően is történt meg természetesen, mint a legendás Ten Chittaphonnak. Dongyoung persze nem így kommentálná az esetet, de Tent ez különösebben nem érdekli.

Részek: 1/5

Megjegyzés: A történetben Doyoung igazi nevét használom, ami Dongyoung.

Pillangószárnyak

Meg fogja ölni Tent. Annyira meg fogja ölni! Úristen. Ebben a percben utálta a képét, azt az idegesítő vigyort, ami akkor terült szét a vonásain, amikor tudta, hogy az ő, Dongyoung agyára megy. De magát is utálta, amiért nem volt képes megőrizni a hidegvérét és ostoba módon belement a barátja idióta kihívásába. Mert Kim Dongyoung nem hátrál meg semmi elől! Huh… Most legszívesebben fenéken rúgta volna magát a hülye önérzete miatt, ami sokszor ilyen lehetetlen szituációkba juttatta.

Na, de ha már meg kell tenni, akkor meg kell tenni, és abban biztos lehetett mindenki, hogy méltósággal és kifogástalanul végzi el a feladatot. Valahogy mégiscsak le kell törölnie azt a vigyort Ten képéről, ha már az öklével nem teheti.

Távolról, egy oszlop takarásából figyelte az egyetemi aulában összegyűlt sokaságot. Alig tudta megállni, hogy a szemeit forgassa a látványra, bár nem is nagyon igyekezett. A diákokból álló tömeg legnagyobb része egyelőre csak bámészkodóként volt jelen, akik mind azt próbálták meglesni, mi folyik a középpontban.

- Látod? Ott van – búgta Ten zavaróan közelről a fülébe, mire megrángatta a vállát, hogy hátrálásra kényszerítse őt.

- Bárcsak tudnám, miért barátkozom veled – sóhajtott fel Dongyoung drámaian, Ten viszont csak a szempilláit rebegtette rá.

- Mert csodás társaság vagyok, akire mindig számíthatsz, és mert szeretsz? – mondta roppant szerényen.

- Az Jungwoo – felelte erre gondolkodás nélkül Dongyoung, és a másik barátjára pillantott, akinek amúgy is csinos arca felragyogott erre.

- Aww, hyung, ez édes – mondta elragadtatva Jungwoo, és megragadta a kezét, Ten meg csak a szemeit forgatta. – Én is szeretlek…

- Oké, elég a flörtölésből, Jungwoo, Dongyoungnak itt dolga van – szakította félbe a fiút Ten, és visszafordította őket az aula felé. – Szóval, ahogy megegyeztünk: odamész és megöleled. Rendes, hosszú ölelés kell legyen! Ha épp csak hozzáérsz, az nem számít. Na, menj!

Lassan indult meg az emberek felé, és ahogy közeledett, úgy kezdett egyre jobban kibontakozni előtte a jelenet. A kör közepén egy stand állt, ami harsány, piros betűkkel hirdette: FREE HUG. A stand előtt pár szintén piros felsőbe öltözött diáktársuk ingyen öleléseket osztogatott mindenkinek, aki arra járt és kért belőle. Elvileg a Szociológia Klub tagjai valami kísérlet keretei közt csinálták ezt, fogalma sem volt a részletekről, de nem is érdekelte. Csak arra tudott gondolni, hogy ő kénytelen odamenni és megkérni Lee Taeyongot, igen, AZT a Lee Taeyongot, hogy legyen szíves, fogadja már a karjai közé egy pár pillanatra, mert ő képtelen volt tartani a száját, amikor Ten unalmában belekötött, hogy „Fogadjunk, hogy úgyse mered megtenni, Dongyoungie.”

Dongyoung fel tudott volna robbanni. Megállt a kör szélén, figyelte, mi történik. Az emberek zöme lány volt, akik ostobák lettek volna nem kihasználni az alkalmat, hogy megölelhetik Lee Taeyongot. Mondani sem kell, hogy Taeyong az egyik legnépszerűbb fiú volt a kampuszon, annak ellenére is, hogy tulajdonképpen nem is számított társasági embernek, tekintve, hogy nem volt az a típus, aki mindenkinek a jó haverja, és nem is szédítette jobbra-balra a lányokat – legalábbis nem szándékosan. Azok mégis bomoltak érte az eszméletlen jóképűségének köszönhetően, és még a titokzatossága is vonzerőként hatott, ahelyett, hogy elijesztette volna az embereket. Dongyoung meglehetősen szánalmasnak tartotta ezt, de végül is nem foglalkozott vele különösebben. Kit érdekel Lee Taeyong meg a rajongótábora.

Ez rendben is lett volna, ha nem követte volna el azt az elemi hibát elsőévben, hogy épp Tennel kerül egy szobába – ami persze nem rajta múlott, ám az már igen, hogy még össze is barátkozott vele. Ezerszer elátkozta a pillanatot, amikor jó fej akart lenni, és felajánlotta neki, hogy menjenek együtt enni a kollégium éttermébe, ahelyett, hogy hagyta volna egyedül penészedni a szobában. Nem mintha Tennek nehézséget okozott volna, hogy barátokat szerezzen, mint utóbb kiderült.

Mindenesetre most jól betett neki ezzel az ölelés dologgal. Megfordult a fejében, hogy hagyja az egészet a fenébe, sarkon fordul és nemes egyszerűséggel lelép. De akkor tuti, hogy élete végéig hallgathatná Tent, ahogy azon a nyekergő hangján az orra alá dörgöli, hogy nem merte megtenni. Na, kösz, abból nem kért. De miért bünteti így a sors, hogy pont Taeyongnak kell lennie?

Na, jó, igazság szerint Dongyoungnak meglehetősen tetszett a fiú, és éppen ezért utálta. Első éves koruk óta akadtak közös óráik, így az is hamar kiderült, hogy Taeyong nem csak szép, de okos is. Ez a kombináció tényleg kiakasztó tudott lenni. Legalább lenne ostoba, hogy ne legyen olyan vonzó a szemében – mert Dongyoung az intelligenciát mindig többre értékelte egy csinos pofinál, de nem – Lee Taeyong a legkevésbé sem mutatta annak jelét, hogy az agya helyén vattacukrot tartana. Fájó igazság, de baromi szexinek találta, amikor Taeyong egyszer egy vita keretein belül udvariasan, de megdönthetetlen érvekkel nyomta le az ellenfelét.

Neki azonban nem volt ideje fiúkkal foglalkozni, arra pedig pláne nem volt szüksége, hogy valaki iránt gyengéd érzelmeket tápláljon – mert a szerelem elgyengít, és buta lépésekre késztet, ezt már megtapasztalta tavaly. Ő egy diplomáért van itt, sőt, talán még mesterre is elmegy majd, de ezt még nem döntötte el.

Szóval nem, nem akart odamenni Taeyonghoz, aki előtt kígyózott az önként ölelésre jelentkező lányok sora. Eszébe nem jutott volna így leégetni magát az egész egyetem előtt, de hát mit lehet mit tenni, a büszkesége nem engedte, hogy megfutamodjon. Inkább suttogjanak a háta mögött egy hétig arról, hogy képes volt odamenni Lee Taeyonghoz, mint Ten fent említett terrorját kelljen hallgatnia.

Elmosolyodott, ahogy a lányokat nézte, akik sorra kaptak egy langyos ölelést a fiútól. Milyen naivak! Ha bármelyikük is tudta volna, amit Dongyoung, az kész botrány lett volna.

Történt ugyanis egyszer másodévben, hogy egy egyetemi partin, amire Ten és egy másik barátja rángatták el, Dongyoung kissé rosszul lett. Amúgy is elég lehangolt volt, mert épp akkoriban szakított Jung Jaehyunnal, akivel bár nem tartott túl sokáig a kapcsolata, annál viharosabb volt, és hamar véget is ért. Padlóra került lelkileg, mert azt hitte, Jaehyun talán nagy szerelem lehet a számára, de mint kiderült, nagyot tévedett. Mindketten mást vártak egymástól, és nem tudta így folytatni vele. Erre jöttek a barátai a bulival, és ő belement, hátha el tudja felejteni egy kis időre az ügyet.

Szóval épp a mosdóba igyekezett, hogy némi hideg vízzel megmossa az arcát. Fel-alá csatangolt a szórakozóhely félhomályában, mire megtalálta. Mohón ivott a csapról, aztán kiment a friss levegőre. A hátsó kijáraton lépett ki, így az épület mögé került. Mély levegőket vett, hogy kitisztítsa a fejét, amikor a félhomályban megpillantott valakit. Pontosabban valakiket. A falnak támaszkodtak, és félreérthetetlen volt, hogy egymást falják a sötétben. Nem is törődött volna velük, de valami nagyon furcsán ismerős volt rajtuk, és ahogy némán közelebb lépett egy pillanatra, rádöbbent, hogy Lee Taeyongot látja.

Ahogy a szórakozóhely hátsó falának dőlve egy fiúval csókolózik.

Az első döbbenet után felismerte a másik alakban Nakamoto Yutát, egy szintén igen jóképű, japán srácot, aki közgazdaságtant tanult. Az első gondolata, miután magához tért, az volt, hogy milyen óvatlanok ezek ketten. Itt smárolni, ahol bárki megláthatja őket, mint most ő! Jó nagy felelőtlenség. Le kellett volna lépnie, otthagyni őket, mielőtt észreveszik, hogy figyeli őket, de valamiért képtelen volt. Yuta nem érdekelte, de a tényt, hogy Taeyong a legkevésbé sem hetero, nem tudta, hova tegye magában.

Mert hát nem akart ő semmit tőle, ahogy ez már tisztázva lett, de mégse tudta hidegen hagyni a felfedezés. Végül aztán elszakította róluk a pillantását, és visszament a buliba. Senkinek nem mondta el, amit véletlenül meglátott.

Visszatérve az aulában kényszeredett bevetésre készülő Dongyounghoz, a fiú tovább szemlélődve észrevette, hogy Taeyong társai közt ott volt a barátja, a magas és kisportolt alkatú, de barátságos természetű Johnny Seo is, akire Ten nem mellesleg jó ideje csorgatta már a nyálát, de nem sok reményt fűzött ahhoz, hogy lehet valaha belőle valami.

Huh. Ez igazán érdekes – gondolta kajánul Dongyoung. Hátranézett Tenre, aki noszogató mozdulatot tett a kezével felé, sürgetve, hogy cselekedjen végre.

- Te akartad, Ten Chittaphon, akkor viseld majd a következményeket is – motyogta az orra alá.

Lassan oszlani kezdett a tömeg, ahogy mindenki megkapta az ölelést, amire vágyott, vagy megunta a bámészkodást. Dongyoung direkt kivárta a végét a csúcsforgalomnak, akkor lendült akcióba. A tőle telő legmagabiztosabb léptekkel masírozott oda a két fiúhoz, akik épp beszélgettek. Johnny valószínűleg valami viccet sütött el, mert Taeyong a hasát fogva kacagott rajta, de közben kapkodva vette a levegőt, amitől a nevetése szaggatott vakkantásokra emlékeztetett. Annyira nem illett a titokzatos, karizmatikus Lee Taeyong imidzsbe, s pont ezért volt érdekes.

Johnny észrevette Dongyoungot, és a közeledtére felé fordult.

- Khm, sziasztok – köszönt rájuk Dongyoung a torkát köszörülve, veszítve kicsit a magabiztosságából.

Taeyong ránézett, a mosoly leolvadt az arcáról, de a kifejezése nem vált barátságtalanná, inkább kíváncsinak tűnt.

- Szevasz – viszonozta az üdvözlést Johnny. – Mi újság, te is kérsz egy ölelést? – tárta szét a karjait egy széles vigyorral, mire Taeyong kissé megbotránkozva nézett rá.

- Maradj már, biztos nem azért jött…

- Igazából… de azért – vágott közbe Dongyoung. Rájött, hogy izgul, amikor megérezte, hogy a szíve a torkában dobog.

A páros egy hosszú pillanatig csak bámult rá – nyilván nem túl gyakran fordult elő, hogy fiúk mentek oda hozzájuk.

- Oké – tért előbb magához Johnny, és laza mozdulattal kis csapatukra mutatott. – Választhatsz, hogy kit szeretnél. – Itt kacér-viccesen kacsintott egyet. – Csak mondom, hogy én adom a legjobb öleléseket, de ez a srác itt – karolta át Taeyong vállát – se olyan rossz.

- Oké, izé, öhm… őt választom – mutatott Dongyoung Taeyongra. Meglepetésére ő mintha zavarba jött volna. Vajon kellemetlenül érinti, hogy kénytelen megölelni Dongyoungot? A gondolat kissé felbosszantotta, de ezt igyekezett nem kimutatni, Johnny pedig minden élt nélkülözve kezdett sopánkodni.

- Taeyong, hát persze, mindenki belőle akar egy darabot, míg én itt örökre magányos maradok…

Egyikük sem figyelt már oda rá. Dongyoungon türelmetlenség lett úrrá, túl akart végre esni ezen az egész badarságon. Új keletű lendülettel Taeyong felé lépett, aki szintén felé mozdult kitárt karokkal, egy szempillantás múlva pedig összeölelkeztek. Dongyoung előzetesen úgy tervezte, vár egy-két másodpercet, hogy Ten elégedett legyen, de az elképzelés azonnal füstbe ment, ahogy a fiú hozzáért.

Taeyong nem húzódott el sietve, hanem hozzásimult. Dongyoung a legkevésbé sem számított erre, s hirtelen azt se tudta, mit tegyen, amikor a fiú karjai köré kígyóztak és megállapodtak a derekán. Ha eddig úgy érezte, izgult, az most egyszerre megsokszorozódott, a szíve hevesen vert a mellkasában, s attól félt, Taeyong is megérzi ezt, annyira szorosan illeszkedett egymáshoz a felsőtestük. Ha ez még nem lett volna elég, a fiú egyszer csak a nyakába temette az arcát – úgy fúrta oda magát, mintha a legbizalmasabb viszonyban volnának, hajszálai kellemesen csiklandozták bőrét, amitől csaknem végigfutott rajta a remegés.

Dongyoung karjai tétován tébláboltak a levegőben, nem tudta, hova tegye őket. Megzavarta Taeyong illata (eper – tudatosult benne) és a közelség, amibe egyszeriben kerültek. Végül óvatosan megállapodtak a fiú keskeny, csontos csípőjén. Nem mert rájuk markolni, pedig Taeyong úgy kapaszkodott belé, mintha az élete függne azon, hogy elengedi-e vagy sem.

Dongyoung teste akaratlanul is lángolt, s tudta, hogyha nem nyugszik le egy kicsit, akkor még valami nagy butaságot követ el a végén, amit nem akar. Behunyta a szemét, mélyeket kezdett lélegezni, hátha szabályozni tudja az árulkodó szívverését. Ennek azonban az lett az eredménye, hogy sikerült belelazulnia a testhelyzetbe, és már nem is izgult.

Varázslatos érzés volt. Mintha megszűnt volna körülötte a világ – hirtelen csak Lee Taeyong törékeny teste létezett, amit a karjaiban tartott, s csak azt hallotta, ahogy a fiú halkan a nyakába szuszog. Valami elsöprő erejű késztetés lett úrrá rajta, hogy megvédelmezze őt minden rossztól, ami a nagyvilágban csak rejtőzött, olyasfajta ösztön, ami felülírt minden józan gondolatot.

Volt valami Taeyong ölelésében, ami elgyengítette – belső szervei mintha megolvadtak volna, s mindenét átjárta a meleg. Kellemes, lüktető meleg, amely a lelkébe is beszivárgott. Igazán meg tudná ezt szokni.

Aztán Taeyong óráknak tűnő másodpercek után egyszer csak elengedte, s Dongyoung mintha mély álomból ébredt volna, döbbenten bámult rá. Egy pillanatra teljesen elfelejtette, hogy nyilvános helyen vannak, mások figyelő tekintete előtt. Zavarodottan pislogott a fiúra, akinek az arca most mintha a paradicsom színében pompázott volna, de ajkain egy kedves, szégyenlős mosoly játszott.

- Kö… khm, köszi, hogy részt vettél a kísérletben – szólalt meg Taeyong halkan, végleg megtörve a varázst. Kellett egy-két másodperc, mire felfogta a szavai értelmét.

Oh. A kísérlet.

- Aha… izé, ja! – felelte még mindig az iménti élmény hatása alatt nem túl összefüggően. Johnny mellettük felhorkant, s a hang magához térítette végre furcsa kábultságából. – Nincs mit – mondta valamivel összeszedettebben. – Akkor én most megyek is.

Taeyong lassan, egy udvarias félmosollyal bólintott. Dongyoung elindult valamerre, de ahogy Johnnyra pillantott, megtorpant pár lépés után, és felé fordult.

- Amúgy a barátom, Ten – mutatott célirányosan a fiúra, aki még mindig a háttérből figyelte az eseményeket az aula túlsó feléből –, oda meg vissza van érted.

- Mi? – lepődött meg Johnny a közlésen, szemöldöke felszaladt a homlokára.

- Csak mondom – vont vállat Dongyoung, aztán otthagyta őket.

Ten értetlen képpel fogadta, és nyomban azt követelte, hogy magyarázza meg, mit mondott Johnnynak. Hátranézve látta, hogy Taeyonggal együtt őket bámulják. Ám Dongyoungot nem tudta megállásra bírni, vitte tovább a lába a folyosón, mintha nem is ő irányítaná a testét többé. Mintha a szíve szárnyalna, s vonszolná magával végtagjait is közben. Hallotta maga mögött Ten hangját, de a fiú nem követte, lemaradt valamiért, akárcsak Jungwoo, aki nem tudta eldönteni, hogy Dongyoung után menjen, vagy Tennel maradjon, akit épp ebben a minutumban szólított meg Johnny Seo.

***

Szíve szárnyait aztán rekordsebességgel törte le a józan ész. Dongyoung nem volt az a típus, aki hiú ábrándokkal áltatta magát, csak hogy kellemesebb legyen a lelki világa. Sőt, sokkal jobban szerette tisztán látni a világot, még ha az igazság néha fájt is.

S az igazság jelenleg a következőképpen festett: igen, még mindig vonzódott Taeyonghoz, és az öleléses eset után kénytelen-kelletlen vallotta be, hogy még jobban is, mint eddig bármikor; de nem, még mindig nem szándékozott semmit tenni az ügyben. Végül is, mit változtat az az egy ölelés a dolgokon? Taeyong csak a feladatát végezte, s még ha úgy tűnt is, hogy zavarban van, az betudható a helyzet furcsaságának. Ennyi, kész. Amúgy is, valószínűleg ott van neki Yuta, Dongyoung meg nem akart semmilyen szerelmi ügybe keveredni. Jaehyun óta óvatos volt, és alaposan elemezte az érzéseit, nehogy megint tévedésbe essen.

A baj csak az volt, hogy hiába állapodott meg magával mindebben, ha a barátai ezt homlokegyenest másképp gondolták. Jungwoo lelkendezve emlegette, hogy, idézem, milyen „ééédesek” voltak Taeyonggal és hogy „az az ölelés még távolról nézve is szívdobogtató volt”, és „mennyire cuki lenne már, ha összejönnének”. Jungwoo még nem is lett volna olyan zavaró, meg különben is, ki tudna haragudni Jungwoo-ra, a tüneményesség evilági megtestesítőjére, ám Ten… Ő már egészen más kategóriát képviselt azon a skálán, ami azt mérte, napi szinten ki mennyire ment az idegeire.

Dongyoung terve balul sült el, és ahelyett, hogy zavarba ejtő helyzetbe hozta volna barátját a kiszemeltje előtt, épp az ellenkezőjét érte el a kis magánakciójával – Johnny végre észrevette Ten létezését és elkezdte kitüntetni a figyelmével őt. Ten odáig volt, és nem mulasztotta el kiröhögni őt, hogy még megszívatni se tudja rendesen. De azért megköszönte, hogy szólt egy-két szót az érdekében Johnnynál, még ha nem is segítő szándékkal tette. Erre persze csak a szemeit forgatta. Bár néha legszívesebben megfojtotta volna Tent egy kanál vízben, annyira szívtelen azért nem volt, hogy ne örüljön a fejleményeknek a barátja szerelmi életében.

Ten tehát újabban Johnny társaságát élvezhette, ami magával vont valamit, amire előre nem is gondolt, mindaddig, amíg egy napon szembesült a helyzettel. Dél körül akadt egy közös lyukasórája Tennel, amit mindig arra használtak ki, hogy ráérősen megebédeljenek a kampusz éttermében. Ezt egy héten nagyjából egyszer tehette meg a költségvetését figyelembe véve, amúgy magának kellett főznie vagy egyéb nem főtt ételen tengődnie, mint minden tisztességes kollégistának. Jungwoo órán ült ilyenkor, így csak ketten voltak, ám ahogy egy nap érkezés után szétnézett a helyiségben Ten után kutatva, konstatálnia kellett, hogy hárman ülnek az asztaluknál: a barátja, Johnny Seo és… igen, pontosan. Lee Taeyong.

Dongyoung nyelt egyet. Erre nem készült fel. Most vagy kihátrál a teremből és eltűnik innen, vagy kénytelen odamenni és Taeyonggal udvariaskodni. Az első lehetőség roppant módon vonzotta, de elkésett – Ten észrevette és odaintette magukhoz.

- Uh – motyogta Dongyoung, és gondolatban búcsút intett a menekülés lehetőségének. Visszaintett, hogy előbb beáll a pulthoz kajáért. A sor máskor vánszorgott, annyian voltak, most azonban alig akadt előtte egy-két vásárló diák, s hamar megkapta az ebédjét. Fizetés után a tálcáját megragadva, idegességét ádáz elhatározással legyűrve indult a trió felé.

- Sziasztok – üdvözölte a fiúkat, majd leült Ten mellé, és ezzel sikerült pont Taeyonggal szemközt találnia magát.

- Hali… Dongyoung, igaz? – mondta barátságosan Johnny, egyenesen a szemébe nézve.

- Igen.

- Johnny – mutatott magára. – Ő meg itt Taeyong, csak elvitte a cica a nyelvét, nem igaz, Taeyongie?

Az említett sötét pillantást vetett rá, Ten felvihogott, Dongyoung pedig arra gondolt, hogy maga Taeyong inkább egy cica. Aztán ezt a gondolatot jó mélyre elnyomta.

- Taeyong vagyok – mondta ellágyuló szemekkel a fiú, ahogy visszanézett rá, s a hangja is alkalmazkodott tekintete puhaságához.

- Tudja – szólalt meg Ten kurtán egy vigyorral. Dongyoung elfojtotta a késztetést, hogy oldalba könyökölje.

- Dongyoung – viszonozta a bemutatkozást az udvariasság kedvéért, pedig a nevét nyilván hallották az előbb.

- Épp arról beszéltünk, hogy meg kéne nézni az Infinity Wart – mondta Johnny Dongyoungnak, elvonva a figyelmét Taeyongról. – Mit szólsz?

- Ööö… ja… jó lenne.

- Akarsz te is jönni?

Dongyoung meglepődött. Johnny úgy bánt vele, mintha nem teljes egy perce ismernék egymást hivatalosan, hanem régóta barátok volnának. Teljesen közvetlenül közös programra invitálta, nyíltan, barátságosan, de a kérdés váratlanul érte.

- Én?

- Igen, te.

Dongyoung Tenre pillantott, ám semmi olyat nem tudott leolvasni az arcáról, amire kíváncsi lett volna, sőt, mintha egyenesen semleges igyekezett volna lenni.

- Azt hittem, hogy…

- Hogy?

- Hát, csak hogy esetleg Tennel ketten akarjátok megnézni…

Ten erre megfagyott mellette, s mintha még Johnnyt is zavarba hozta volna egy pillanatra: szemöldöke megemelkedett, meghökkenve pislogott.

- Nem, én úgy gondoltam, hogy mi négyen… vagy hívhatunk még mást is persze… közösen néznénk meg – magyarázta nem túl összefüggően.

Taeyong csendben mosolygott barátja pillanatnyi zavarán, vette észre Dongyoung. Lenyűgözte az a kettősség, ami Taeyongot jellemezte. Sokszor olyan tudott lenni, akár egy faragott jégszobor: hideg, kemény, mégis gyönyörű; máskor azonban – mint most is – egy nagy adag vattacukrot idézett, ahogy vonásai ellágyultak, szemébe kedves csillogás költözött, és vékony, rózsaszín ajkai édes mosolyra húzódtak. Az utóbbi oldalát kedvelte jobban, de ezt a véleményét megtartotta magának. Aztán Taeyong várakozva ránézett, és ekkor ráeszmélt, hogy feltettek neki egy kérdést.

- Tőlem mehetünk – felelte, még mielőtt átgondolta volna, mibe is megy épp bele – azaz egy közös programba Lee Taeyonggal karöltve.

- Remek – nyugtázta Johnny.

Elkezdték megtárgyalni, mikor lenne alkalmas az időpont, Dongyoung pedig végre nekilátott az ebédjének. A csütörtök a Szociológia Klub gyűlése miatt esett ki, Tennek pedig a péntek nem volt jó a táncórája miatt. Végül szombat estében állapodtak meg. A szó ezután a filmre terelődött – s Dongyoung figyelme megoszlott a beszélgetés követése és az evés között, így azt már nem látta, hogy a barátja mindeközben mit művel.

Ten lakberendezőnek készült, így ennek megfelelően remekül rajzolt, és mindig hordott magánál jegyzetfüzetet és tollat, hogy előkaphassa, ha hirtelen le akart skiccelni valamit. Most is a kezében volt a toll, s miközben a Marvel filmek kivesézése folyt, ő szorgalmasan firkált valamit egy üres oldalra. Dongyoung csak akkor vette észre, amikor Johnny kíváncsian odahajolt hozzá, hogy lássa, mi az.

- Mit rajzolsz?

Dongyoung már a szeme villanásán látta, hogy Ten valami pimaszságot művelt, s azonnal megérezte, hogy bármi is van azon a lapon, annak ő issza meg a levét. Megmutatta Johnnynak, aki először meglepődött arcot vágott, majd elmosolyodott, ahogy megértette a képet.

- Édes – kommentálta röviden, majd célzott pillantást vetett először Taeyongra, majd rá.

- Mutasd! – vetődött oda Dongyoung azonnal. Arra számított, hogy Ten elkapja előle a művét, hogy ne nézhesse meg, de nem, ő büszkén feléjük fordította azt.

Gyors, de egész ügyes rajz volt: két fiút ábrázolt, ahogy egymásba kapaszkodva állnak. Az alacsonyabb srác a másik nyakába temette az arcát, karjai a derekára simultak, szorosan ölelve őt, míg a magasabb egyenes derékkal tartotta őt, szemei behunyva, hollófekete tincsei a homlokába hullva.

Kérdés sem fért hozzá, hogy Ten mit örökített meg. Dongyoung torka azonnal kiszáradt, a gyomra összeszűkült, nyakán hullámokban kúszott fel a forró borzongás – az érzés, amikor rettenetesen zavarba jössz, és szinte alig érzékeled a külvilágot magad körül. Látóköre a felelevenített jelenetre szűkült, amit azóta is képtelen volt kiverni a fejéből. Ijesztően mély nyomot hagyott benne az ölelés, amit Taeyongnak adott – vagy amit tőle kapott? –, s folyton eszébe jutott, amit akkor érzett. Valami végtelen nyugalmat és izgalmat egyazon időben, amit talán még sosem tapasztalt korábban ilyen erőteljesen.

- Ez mi már?! – kiáltott fel Taeyong a rajz láttán, s egy röpke pillantás elegendő volt hozzá, hogy lássa, az ő arca is vörösbe hajlik a zavartól.

- Gondoltam, megörökítem az utókornak ezt a szépséges, történelmi pillanatot – énekelte Ten vidáman. – Jó lett, nem?

- Remekmű – helyeselt rá Johnny. – Nem, Taeyongie? – vigyorgott pimaszul a barátjára.

- Csodás – kapta ki Taeyong a füzetet Ten kezéből, még mielőtt visszaránthatta volna. Közelebbről is megszemlélte a rajzot, majd egy egyszeri mozdulattal kitépte a kérdéses lapot.

- Ne! – kiáltott rá Ten, de már elkésett. – Tönkreteszed, hyung! – biggyesztette le az ajkát elégedetlenségében.

- Nem is! Elteszem – simogatta le a papír széleit Taeyong gyengéden, majd elővett a táskájából egy mappát, és óvatosan beletette.

A három másik szó nélkül nézte végig a folyamatot. Dongyoung még lélegezni is elfelejtett egy pillanatra, Johnny és Ten viszont sokatmondóan néztek össze a fejleményekre.

Érdekes, roppant érdekes, Lee Taeyong.

***

Szegény Jungwoo ezután a moziról is lemaradt, nemcsak a közös ebédről és Ten rajzáról, ugyanis hétvégén vidékre volt hivatalos valamilyen családi eseményre. Dongyoung nem örült ennek. Szüksége volt Jungwoo-ra, hogy ne kelljen kettesben maradnia Taeyonggal, mert abban biztos lehetett, hogy Ten végig Johnnyn fog lógni, és akkor neki csak a fiú marad társaságnak.

Egyébként a legkevésbé sem értette őt. Mégis mi volt az a dolog a rajzzal? Mind úgy megdöbbentek azon, hogy eltette, hogy egyiküknek se jutott eszébe megkérdezni, mégis miért kell az neki.

Mikor Ten beszámolt az esetről Jungwoo-nak, a fiatalabb nyomban levonta a maga következtetését, miszerint Taeyongnak „nyilvánvalóan tetszik” Dongyoung. A feltételezett tetszés tárgya természetesen tiltakozott eme felvetés ellen, de igazság szerint még a gondolatra is összeszorult a gyomra, hogy a fiú gyengédebb érzelmeket táplálhat irányába. Nem is ismerik egymást igazán jól! Épp csak köszönőviszonyban voltak egymással, egészen addig az Ominózus Esetig, ahogy Jungwoo a köztük történt ölelést elnevezte. Azóta is csupán egyszer beszéltek, amikor Taeyong igényt tartott a róluk készült képre.

Ám a furcsa események sora korántsem ért véget, sőt, hamarosan folytatódott. A mozi előestéjén egy ismeretlen számról kapott üzenetet fedezett fel a telefonján, amikor visszatért a zuhanyozásból.

xxx-xxxx-xxxx:

Szia, Dongyoung. Taeyong vagyok.

Bennakadt a levegője, szemei kikerekedtek. Mereven figyelte a kék háttéren fekete betűs szavakat, majd óvatos oldalpillantást vetett volna Jungwoo-ra, de rájött, hogy a szobatársa már délután hazautazott, és egyedül tartózkodik a helyiségben. Tennel ugyanis nem kaptak közös szobát a tanév elején, hanem Dongyoung a gólya Jungwoo-val került egybe, míg Ten egy kínai sráccal lakott.

Miért ír neki Taeyong? Egyáltalán honnan van meg neki a száma? És miért zakatol a szíve, akár a gyorsvonat? Egy csomó kérdés cikázott a fejében, mint muslincák a világító lámpabura körül, amelyekre azonban addig úgysem kapott választ, amíg csak bambán bámult az üzenetre, mint borjú az új kapura. Na, de mit írjon vissza?!

Nagy levegőt vett, majd hosszan kifújta – ez mindig segített neki megnyugodni és tisztán gondolkodni. Nyugi, nyugi, nyugi – motyogta a saját orra alá. Csak szépen írjál vissza neki. Nem kell a pánik. Ez csak Taeyong – utasította rendre magát, és eszerint is cselekedett. Azt inkább ne is említsük, hogy legalább tízszer fogott bele a viszontválaszba és törölt ki mindent, mert nem akart se túl lelkesnek, se túl hűvösnek hatni. Végül csak sikerült összehoznia egy semlegesnek, de barátságosnak tűnő választ.

Dongyoung:

Helló, Taeyong.

Visszaolvasva elég karót nyeltnek hangzott ez a két rövid szó, így odabiggyesztett még valamit.

Dongyoung:

:)

Azonnal megbánta. Hogy ő, Kim Dongyoung szmájlikat írogasson Lee Taeyongnak! Szégyen. El akarta ásni magát, de aztán új üzenetbuborék tűnt fel a chatablakban.

xxx-xxxx-xxxx:

A számodat Ten adta meg, remélem nem gond, hogy írok :)

Most fog elájulni. Aztán megölni Tent. Ezennel ténylegesen. Mégis milyen jogon rendelkezik Ten az ő telefonszámával? Ki engedte neki, hogy bárki fia-borjának megadja? Ráadásul Taeyong is jött itt neki a mosolygós fejecskével, amiről mindig is azt tartotta, hogy inkább néz ki idegesítőnek, mint szívélyesnek. Uh.

De most mit mondjon a fiúnak? Hogy de, nagyon is baj? Hogy nem akar beszélni vele? Azt nem teheti, mert az udvariatlanság lenne, és utálta az udvariatlanságot.

Dongyoung:

Nem gond. Miről van szó?

xxx-xxxx-xxxx:

Csak azt akartam kérdezni, hogy megírtad már Jung esszéjét?

Most ez komoly? Taeyong azért írt rá péntek este, hogy a tanulásról kérdezzen? A dolgozatot keddi határidővel kellett elkészíteniük, de Jung tanár úr híresen szigorú, ámde korrekt, és nem mellesleg remek oktató volt. Nála a diákok nem merték a határidőt lekésni.

Dongyoung:

Félig kész

xxx-xxxx-xxxx:

Én most írom

Te miről írsz? :)

Dongyoung lehuppant azt ágyára, majd megírta neki a témáját, amire ő visszaválaszolt valamit, és lassacskán beszélgetés alakult ki köztük, mígnem azon kapta magát, hogy már negyedórája folyamatosan chatelnek. Ha valaki akár két héttel ezelőtt azt mondta volna neki, hogy hamarosan Lee Taeyonggal fog bájcsevegni, biztosan kiröhögte volna az illetőt. Erre tessék, megtörtént. Ráadásul rá kellett jönnie, hogy egyáltalán nem volt unalmas beszélgetőpartner a fiú – bár ez annyira nem is volt meglepő annak tudatában, hogy Taeyong egy értelmes srác.

Érdekes módon üzenetben sokkal könnyebben ment a kommunikáció vele – talán mert nem volt előtte a másik személyesen, nem látta, ahogy azok a sötét szemek őt figyelik, nem érzékelte arcának rezdüléseit, nem jött zavarba a közelségétől. Jutott ideje arra, hogy a válaszait megfontolja, és ne mondjon butaságokat, amit az élő beszélgetés alatt nem tudott ennyire kontrollálni. S Dongyoungnak fontos volt, hogy az életében minden a saját irányítása alatt tartson, mert akkor érezte magát biztonságban. De Taeyong személye valamiért kihozta őt a komfortzónából, s ezért is kerülte kezdettől fogva, csak távolról csodálva őt időnként.

Az iskola után más témákra terelődött a szó, mígnem egyszer véletlenszerűen az időre pillantott. Hé, neked nem az esszét kéne írnod? – írta ekkor, ahogy rádöbbent mennyi ideje beszélgetnek már.

Egy darabig nem érkezett válasz, s már majdnem azt hitte, a másik elaludt vagy simán csak lelépett, amikor végre megjött a következő üzenet.

Taeyong:

Igazad van. Megyek is, nem akarlak zavarni :)

Dongyoung meghökkent. Nem azzal a szándékkal írta ezt az imént, hogy lerázza, de úgy tűnt, Taeyong félreértette őt.

Dongyoung:

Nem zavarsz

Csak szerintem feltartalak

Taeyong:

Nem baj

Asszem mára amúgy is feladtam

Majd befejezem máskor

Dongyoung:

Oh, értem

Taeyong:

Jung várhat :)

Dongyoung:

Csak le ne késd a határidőt, mert megesz reggelire

Taeyong:

Az nem lenne jó, ha pont most enne meg :/

Pont most? Ezzel meg mit akar mondani? – tűnődött el Dongyoung, de végül nem jutott semmi eredményre a szöveg puszta szuggerálásával, abban pedig nem volt biztos, hogy meg merje-e kérdezni a fiút róla, így feladta a kérdés megfejtését. Egyelőre.

Várjunk csak, miért egyelőre? Miért akarja ő tudni, mi jár Lee Taeyong fejében? Miért fontos ez neki? És miért üzenget neki a fiú hirtelen, mikor eddig tudomást sem vett a létezéséről? Nem mintha Dongyoungnak eddig számított volna, a másik mit tart felőle. Nem mintha most számítana neki. (Vagy mégis…?)

Addig gondolkodott, míg végül maga sem tudta már, hányadán áll. Csak belefáradt az egészbe, elálmosodott, s végül úgy aludt el, ahogy volt – az ágyában heverve, feje a párnára bukva, kezében a telefonját markolva, miközben a bekapcsolva maradt kislámpa fénye kísérteties árnyékokat vetett a kollégiumi szoba fehérre meszelt falára.