Tíz kép - Johnten (2/?)

Cím: Tíz kép

Páros: Johnny/Ten, Doyoung/Taeyong

Szereplők: Johnny, Ten, Doyoung, Taeyong, további NCT tagok

Műfaj: slice of life, university au, romance

Részek: 2/?

Tíz kép

(Második rész)

Azt persze sejtette, hogy Ten a táncparketten remekelni fog, ám rá kellett jönnie, hogy arra, ami következett, még ennek tudatában sem volt felkészülve. Ten nem teketóriázott, azonnal belevetette magát a buliba, mindent beleadva, szívvel-lélekkel mozgott a zenére, amely körülvette őket, s mintha a falakból dübörgött volna. Magába szívta a ritmust, a dallamot, átformálta azt, és a testét használva adta vissza, amit a zene adott neki.

Johnny egy darabig próbálta titkolni, mennyire lenyűgözi a táncoló fiú látványa, akinek minden mozdulata élettel teli és erőteljes volt, de egy pillanatra sem vált durvává vagy túl sokká. Látszott a rutin mozgásán, a tapasztalat, a tökéletesre fejlesztett mozzanatok; mégis spontán volt, igéző látvány, amit az ember hosszú-hosszú percekig pislogás nélkül lett volna képes bámulni, csupán az esztétikája miatt. Ehhez társult az arckifejezése, amely egy boldog mosoly, kacér pillantások és valami átszellemült tekintet között váltakozott.

És ez még csak nem is egy rendes koreográfia volt, Ten pusztán bulizott – Johnny elképzelni se tudta, vajon mit nyújthat professzionálisabb körülmények között, ha már ettől így leesett az álla.

- Mi az, nagyfiú, mit nézel? – szólt rá Ten egy idő után, amikor észrevette, hogy Johnny csak lötyög mellette, ahelyett, hogy ő is beleadna apait-anyait a dologba. Ámulatából magához térve inkább kortyolt még a söréből, ám a másik kérdő pillantása nem szakadt el róla.

- Semmit, csak… izé, el kell ismerjem, jó táncos vagy.

- Kösz – villantott rá Ten egy gyors, de annál ragyogóbb mosolyt, ami egészen őszintének tűnt, pedig nagyjából tízezer ember elmondhatta ezt már neki előtte, nyilván nem ő volt az első. De Ten mosolya valódinak látszott: talán csak jólesett neki tízezer-egyedszerre is hallani, talán csak emelkedett hangulatban volt, vagy talán örült, hogy ő, Johnny is észrevette és elismerte… Valószínűleg a kettes opció. – De te mit szobrozol ott, táncolj te is!

- Áh, amúgy sem vagyok valami nagy táncos, de melletted valószínűleg úgy nézek ki, mintha valami mamlasz fa lóbálná az ágait – kiabálta túl Johnny a zenét. Ten erre felnevetett, de hangját félig elnyelte a basszus dübörgése.

- Ugyan már, ne törődj ilyesmivel! – legyintett felé, hogy megnyugtassa, és megragadta a kezét, hogy mozgásra ösztönözze.

- Szóval tényleg úgy nézek ki – állapította meg Johnny, mivel Ten nem tagadta az állítását.

- Nem, inkább aranyos vagy – felelte a fiú, ahogy őt figyelte, miközben a zenére lépkedett ide-oda.

A megállapítás meglepte Johnnyt. Sosem kezelte jól a bókokat, könnyen zavarba lehetett hozni velük, s most is valami hasonlót érzett. Nem is igazán volt biztos benne, hogy ezt bóknak lehetett-e venni egyáltalán, mert nem tudta eldönteni, hogy Ten tényleg aranyosnak tartja őt, vagy csak úgy értette, mint amikor egy gyerekre mondják rá, ha elügyetlenkedik valamivel. Inkább elhessegette a nehezen beazonosítható érzéseit egy legyintéssel, de Ten mosolyának nehezen tudott ellenállni – érezte, hogy az ő arcára is kiül a jókedv.

Egy darabig elvoltak; megesett, hogy mások is csatlakoztak hozzájuk – Hansol például ott ropta velük egy darabig Yutával együtt, s a hármasuk igen nagy érdeklődést váltott ki a környezetükből, ami Yutának kifejezetten tetszett, mert mindig is szeretett a figyelem középpontjában lenni és sütkérezni mások csodálatában. Taeyong és Doyoung is hozzájuk csapódott egy kicsit, és még Sicheng is ott lézengett a közelükben. De volt, hogy mindenki eltűnt mellőlük és csak ketten maradtak – ilyenkor Ten minden figyelmét Johnnynak szentelte, aki viszonylag hamar feloldódott a társaságában, és már nem törődött vele, hogy mennyire néz ki idétlenül a tehetséges táncos mellett.

Hansol egyszer csak visszatért hozzájuk, épp mikor valami hirtelen kitalált vicces táncot jártak egymást utánozva, de Johnny már azt tervezte, hogy megint elmegy valami innivalóért, mert a söre rég elfogyott, a meleg és a tánc pedig éreztette hatását. Hansol furcsa mód rosszkedvűnek tűnt, ahogy csatlakozott a kettősükhöz, de Johnny ebben a pillanatban nem igazán törődött ezzel, hanem odaszólt Tennek, hogy mindjárt visszajön, aki bólintott és Hansol felé fordult.

A konyhában Yutába futott. A csinos arcú, középmagas fiú a konyhapultnak dőlve ráérősen kortyolgatott valamit egy műanyagpohárból, de meglátva őt felderült az arca.

- Johnny boy! – szólalt meg vidáman, pacsira emelve a tenyerét, amibe ő bele is csapott. – Mi a steksz?

- Szomjas vagyok – nézett szét az üvegek egyre kaotikusabb során Johnny. – És amúgy azt úgy mondják, mi a stájsz – javította ki még a hibásan használt szlenget, ami amúgy is lejárt volt már.

- Tökmindegy – vigyorogta Yuta nemtörődöm módon. – Látom, te és Ten nagyon egymásra találtatok.

- Hmm – bólogatott a fiú, nem igazán figyelve oda, mit mond, mert épp azt próbálta eldönteni, hogy mégis milyen pia lehet az egyik felirat nélküli üvegben. A szaga alapján olcsó vodkára tippelt, amit egy fintorral az arcán tett vissza a helyére. Kellemetlen emlékei voltak a rossz minőségű vodkáról, és arról, amit a hatása alatt művelt még egy kevésbé bölcs életszakaszában – vagyis gólya korában. – Ja, bírom őt.

- Mármint totál belezúgtál – javította ki Yuta, amire egy-két másodperces fáziskéséssel kapta fel a fejét, ahogy eljutott az agyáig, hogy mit is mondtak neki.

- Hogy mi? – meresztett nagy szemeket a barátjára. – Én nem zúgtam bele – tagadta gondolkodás nélkül azonnal.

- Ja, én meg nem vagyok az egyik legdögösebb srác a kampuszon – forgatta a szemeit erősen erre Yuta.

- Hát, nem is tudom, Yuta, ez egyéni megítélés kérdése… - vonta kétségbe a kicsit sem szerény állítást Johnny, csak hogy húzza az agyát, meg amúgy is, Yuta egóját kordában kellett némileg tartani.

- Tévedés, vannak olyan emberek, akikről még objektív szemmel nézve is kimondható, hogy dögösek – érvelt Yuta az igaza mellett, és még maga is majdnem elhitte, amit mondott.

- Minden bizonnyal.

- Mindegy, nem ez a lényeg most. Mit fogsz csinálni?

- Mármint mivel mit fogok?

- Nem mivel, hanem kivel. Tennel – jött az emlékeztető, hogy miről is esett szó, mielőtt a fiú önajnározásába torkollott a beszélgetésük.

- Mit csinálnék? – értetlenkedett Johnny, mert nem akarta megadni neki az elégtételt, hogy belemegy a játékba. És különben is, miért kellene neki bármi mást csinálnia Tennel, mint amit eddig is.

- Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád, miről beszélek – vigyorgott Yuta úgy, mintha valami piszkos kis titok birtokában lenne Johnnyról. – Rá kellene hajtanod.

- Yuta, nem vagyok belezúgva – felelte, próbálva annyi határozottságot vinni a hangjába, amennyit csak tudott, hogy a fiú vastag fallal körülvett agyába végre beleverje a dolgot.

- Most minek tagadod? Le se tudod venni róla a szemed egész este.

- Mert Nakamoto Yuta azt figyeli egész este, hogy én mit csinálok, ugye? – replikázott védekezésképpen, bár abban, amit mondott, volt némi igazságalap. Yuta általában nem vele foglalkozott, amikor szórakozni mentek valahova.

- Elég öt perc a társaságotokban, hogy kiszúrja a szemem – lökte el magát a pulttól a fiú, és megállt Johnny mellett, aki még mindig az italosüvegek között matatott – ilyen figyelemelterelés mellett képtelenség volt eldönteni, hogy mégis mit igyon. – Figyelj rám, Johnny fiú. Ten népszerű. Még alig tette be a lábát ebbe a suliba, de már most sokan próbálnak a nadrágjába férkőzni.

- Én nem próbálok – morogta Johnny kelletlenül. Az információ, hogy mások Tenre fenik a fogukat nem villanyozta fel, sokkal inkább valami nyomasztó, sötét foltként foglalt helyet a gondolatai hálójában.

- Nagy hiba. Ten jó fej, vicces és nem utolsósorban vonzó. Azt tanácsolom neked, hogy ha tetszik, addig hajts rá, amíg nem mások teszik – mondta Yuta félig figyelmeztetően, félig játékosan.

- Például te? – csattant fel Johnny gondolkodás nélkül, amit rögtön meg is bánt, mert kicsit hevesebbre sikerült, mint amilyennek szánta.

Yutából kitört a nevetés.

- Én? – fogta a hasát, miközben jól kiröhögte Johnnyt a kérdés miatt. – Megnyugodhatsz, nekem nem áll szándékomban becserkészni Tent. Tudod, hogy heteró vagyok. Nem épp az esetem.

Johnny erre csak a szemét forgatta.

- Akkor ki az eseted? – kérdezte csak úgy, anélkül, hogy különösebben érdekelte volna, hogy Yuta kire bukik.

- Sooyoung. A lányokra esküszöm – vigyorgott a fiú megint.

- Ááá – bólogatott maga elé Johnny, nem is igazán figyelve oda rá, mert végre kitalálta, mit igyon – ami egy újabb doboz sör volt; valahogy elment a kedve attól, hogy bármi töményebbet gurítson le. – Csak vigyázz, Hansol hyung meg ne hallja ezt – tette még hozzá a nem létező bajsza alatt motyogva, inkább csak magának.

- Tessék? – kérdezett vissza a barátja, mire felpillantott rá. – Nem értettem jól, mi van Hansollal?

Hirtelen feszült figyelemmel nézett rá, szemöldökét kissé összehúzva. Hoppá. Ezt nem kellett volna – esett le Johnnynak. Remélte, hogy a véletlenül elejtett megjegyzésből tényleg nem hallott sokat, különben olyasmibe ártotta volna magát, amibe nem biztos, hogy akarta. Pontosabban biztos, hogy nem akarta magát Hansol dolgaiba ártani.

- Semmi – felelte szemrebbenés nélkül. – Nem lényeg.

Yuta arca csak lassan simult ki; mint aki nem akarja ilyen könnyen annyiban hagyni a dolgot, de végül nem forszírozta tovább, hanem visszatért az iménti témára, ami persze még mindig az emlegetett thai fiú volt.

- Tudod, szerintem Ten…

- Yuta, mondom, hogy nem…

- Hallgass már végre végig egy kicsit!

- Nézd – vágott közbe ismét Johnny; kezdett elege lenni a dologból. Hogy Yutának miért volt ennyire szívügye az, hogy összeboronálja őket, az rejtély volt számára. – Kedvelem Tent, jó? Remek srác. De most… egyrészt nem akarok egyelőre semmilyen kapcsolatot, másrészt…

- Miért? Még mindig szere…

- Nem, már nem! – szakította félbe gyorsan. Nyelt egyet. Tényleg nem volt kedve most erről is értekezni, ráadásul éppen Yutával. – Már nem. De most megvagyok egyedül, érted? Másrészt miből gondolod, hogy Tent érdekelném? Valószínűleg ő is heteró.

Yuta kissé szánakozva nézett rá, aztán felsóhajtott.

- Ten legalább annyira heteró, mint te – mondta tömören.

- Mondod te, aki tényleg az.

- Már ne is vedd sértésnek, de nálad én még heterón is százszor jobban kiszúrom, aki nem az. És Ten nem az. Ráadásul úgy néz rád, mintha minimum lehoztál volna neki egy csillagot az égről, vagy mittudomén.

Johnny hallgatott, de azért magában fortyogott egy kicsit azon, amit mondott a másik. Nem tudta, bízhat-e Yuta megérzésében Ten irányultságát illetően. De nem is számít. Lehet, hogy Ten lenyűgöző, de nem akarja, hogy elcsavarják a fejét.

- Gondold át, Johnny fiú – veregette meg a hátát a barátja, de már nem is nézett rá; kibámult az ajtón, pillantása a másik helyiség végében álló viszonylag magasnak mondható ében hajú lányra tapadt. – És most itt kell hagyjalak, hogy elkápráztassam Sooyoungot.

- Menj csak – hagyta rá Johnny, és pár másodpercig nézte, ahogy Yuta átvág a szobán, kikerülgeti az útjába kerülő táncolókat, majd megáll a lány előtt.

Huh. Bár neki lenne ennyi vér a pucájában, hogy mindig ilyen simán megszerezze, amit akar.

Felkapott még egy sört, és visszaindult, hogy megkeresse Tent, aki bizonyára már azt hitte, hogy végleg elveszett, olyan sokáig maradt el. Ám hiába kereste, sehol sem látta. Nehéz volt kiszúrni az emberek között Ten vékony, Johnnyhoz képest kis termetét a félhomályban, ami körülvette őket. Ment egy kört, de semmi – még a szintén nyúlánk Hansolt se látta, akivel hagyta, amikor a konyhába indult. Johnny egy pillanatra elkomorodott. Mégis hová lett? Talán kiment az udvarra szívni egy kis friss levegőt? Vagy leült valahova pihenni? Esetleg talált magának jobb társaságot, és úgy gondolta, legjobb lesz, ha lerázza őt?

Az utolsó lehetőség nem annyira volt ínyére. De persze – próbált érvelni magában –, ha Ten ráunt, akkor ez van. Azzal bulizik, akivel akar, senki sem írja elő, hogy csak vele töltheti az idejét. A gondolat megfeküdte némileg a gyomrát, de még mielőtt tovább fantáziálhatott volna erről, újabb ismerősbe botlott az ajtónál.

Nos, a legkevésbé sem volt elmondható, hogy ebben a percben egy kicsit is örült a viszontlátásnak az illetővel, aki egy inkább alacsonynak mondható, barna hajú fiú volt. Mikor Johnny legutóbb látta őt, még vörös volt, ám a tincsek tövénél már kezdett kilátszani a természetes, fekete színe. Most sima gesztenyebarnára festette, frufruja a homlokába hullott, ami alól szintén meleg, barna szemeiben kedves pillantással nézett fel Johnnyra.

Moon Taeil állt előtte teljes valójában.

- Youngho! – szólalt meg a fiú, mire Johnny csaknem összerezzent.

Nem sokan hívták így – csak azok használták a koreai nevét, akik különösen közel álltak hozzá, vagyis a szülei és a legjobb barátai, azaz Doyoung és Taeyong. És Moon Taeil – amikor még közel álltak egymáshoz.

- Taeil hyung – biccentett neki köszönésképpen.

Kínosan érezte magát, szó se róla. Igaz, hogy békésen váltak el, ettől függetlenül ez nem jelentette azt, hogy nem maradt benne nyoma a dolognak.

Egy pillanatra elfeledkezett Tenről, ahogy Taeilre nézett. A fiú egy kötött fekete kardigánt viselt, amiben úgy festett, mint egy puha szőrű kiskutya, aki sehogy sem illett egy ilyen buliba. De Taeil mindig is ilyen volt – puha, kényelmes, ismerős. Ujjai a pulcsi anyagával babráltak, biztos jele annak, hogy ő is zavarban volt valamennyire a helyzetben. Elveszettnek tűnt, mint aki nem igazán érti, mit keres ezen a helyen, és az igazat megvallva Johnny is elgondolkodott rajta, hogy vajon milyen megfontolásból jött el Taeyong partijára, mikor tudhatta, hogy itt lesz, és ha összefutnak, az kissé kellemetlen.

- Uh, szóval nem tudtam, hogy ez Taeyong partija lesz… - mondta Taeil, tétován gesztikulálva a kezével. Maga mögé mutatott, s Johnny csak ekkor vette észre, hogy nincs egyedül, hanem egy viszonylag magas, jóképű sráccal jelent meg. – De Jaehyunnie addig könyörgött, hogy jöjjek el vele, hogy megsajnáltam, és…

- Hyung! – szólalt meg ekkor az említett mögötte panaszosan. Még a szegényes világításban is látszott, hogy lágy arca elpirult zavarában, amiért így kiszolgáltatták.

- Értem. Semmi baj. Nem tartozol nekem magyarázattal – mondta Johnny tartózkodóan, s pillantása újra Taeil társaságára esett.

- Ő Jaehyun, az új szobatársam – mutatta be a fiút Taeil gyorsan, mikor észrevette, hogy őt fürkészi. – Jaehyun, ő pedig Youngho…

Elbizonytalanodva elhallgatott, nem tudva, mit is tegyen még hozzá a dologhoz, milyen címkével illesse.

- Inkább Johnny – javította ki a fiú; a Younghot nem érezte most itt helyénvalónak. – A legtöbben így hívnak.

Taeil az ajkába harapott, Jaehyun pedig a kezét nyújtotta Johnny felé, aki elfogadta azt. Egyikük se tett megjegyzést a felemás bemutatásra, arra, hogy Taeil nem konkretizálta, milyen szerepet is töltöttek be egymás életében. Johnny kezdte egyre kényelmetlenebbül érezni magát Taeil társaságában, akit amúgy se akart viszontlátni mostanában.

- Na, és… Hogy vagy mostanában, Youngho? – érdeklődött a fiú úgy, mintha csak az időjárásról csevegnének, s a hangja hétköznapisága kicsit összezavarta Johnnyt. Bármennyire is jól ismerte Taeilt, sokszor mégis nehéz volt kiigazodnia rajta, s most sem tudta eldönteni, hogy vajon őszintén érdekli, mi van vele, vagy csak udvarias akart lenni, ha már így egymásba futottak.

- Jól vagyok, hyung. Minden… csodás.

Nem tudta, mit mondhatna ezen kívül. Csak nem fog beszámolni neki mindarról, ami a legutóbbi találkozásuk óta történt vele! Taeil nyilván nem is várta, miért is várta volna? Ha Johnny életének a része akarna lenni, akkor most nem ott tartanának, ahol. Szóval minek is állnak itt és tettetik, hogy jóban vannak? Egyszerre erős mehetnékje támadt, nem akarta tovább látni a másikat.

- Bocs, hyung, de most mennem kell, már várnak. – Legalábbis remélte, hogy Ten várja valahol, de még ebben sem volt biztos. Mindenesetre jó kifogás volt, hogy kilépjen a helyzetből, amibe belekényszerült.

- Persze, menj csak – bólogatott megértően Taeil, s mintha egy kicsit megkönnyebbültnek látszott volna, amiért Johnny magára vállalta annak a szerepét, aki megszakítja a kényszercsevegést. – És… vigyázz magadra, Youngho – tette még hozzá kedvesen, ami most már túl sok volt Johnnynak. Már majdnem elfordult tőlük, de erre megtorpant.

- Mostantól, kérlek, hívj Johnnynak – mondta olyan kifejezéstelenül, amennyire csak tellett tőle. Nem hitte volna, hogy valaha ezt fogja kérni Moon Taeiltől, de úgy látszik, ennek is elérkezett az ideje. Erre szüksége volt a saját érdekében.

Látta a másikon, hogy meglepte a kérés, de épp csak egy futó pillanatig, mert Taeil remekül leplezte, arca olyan gyorsan váltott vissza semlegessé, ami szinte irigyelnivaló önuralomra utalt. Vagy egyszerűen csak nem is érdekelte a dolog – futott át az agyán a gondolat. Taeil kétségtelenül értette, milyen jelentés rejlik a névcserére vonatkozó kívánsága mögött, ez nem volt kérdéses.

- Ahogy akarod – eresztett meg felé egy halvány mosolyt. – Akkor mi megyünk is – ragadta meg Jaehyun karját, hogy magával húzza. – Szia, Young… Johnny.

Jaehyun egy kényszeredett mosollyal követte Taeilt, ahogy elment Johnny mellett, aki biccentett neki. Amint eltűntek a tömegben, nagyot sóhajtott, és hirtelen rádöbbent, hogy a gyomra egész eddig összeszorult az idegesség miatt, amit Taeil jelenléte váltott ki belőle.

Aztán meglátta Tent, aki egyedül álldogált és őt bámulta pár méterrel odébb. Integetett neki, mire a fiú megindult felé. Megkönnyebbülés ömlött végig rajta, ahogy a közeledő fiút várta.

- Johnny! Már azt hittem, leráztál! – köszöntötte Ten viccelődően, amikor odaért hozzá; hangja vidám, mosolya széles volt, valami mégis hibázott vele, mintha igazából komolyan gondolná, amit mondott.

- Ez érdekes, mert én épp ugyanezt hittem, amikor nem találtalak az előbb sehol – felelte Johnny, és közben a teraszra vezető üvegajtó felé terelte Tent, aki készségesen követte őt kifelé. Feltétlenül szüksége volt némi friss levegőre, hogy kiszellőztesse magából a Taeillel való találkozást – odabent kezdett fojtogatóvá válni a légkör. – Még Hansol hyungot se láttam.

- Csak kimentem a mosdóba – magyarázta Ten –, de te hol voltál ilyen sokáig?

- Feltartottak. Yuta meg…

Elhallgatott.

- Meg az a srác az előbb?

- Ja. Igen – dörmögte, és bár Ten erre nem mondott semmit, mégis lerítt róla, hogy szeretné tudni, ki volt az. – Az csak Taeil volt – árulta el végül a nevét mégis, de azért óvatosan bánt a szavaival, nem avatva be minden egyes részletbe Tent, nem tudva, hogyan is reagálna az igazságra, bármit is mondjon Yuta. – Egy régi barátom.

Azt remélte, innentől dobhatja a témát. Ten nem firtatta, de az arckifejezése arról árulkodott, hogy eltűnődött a válaszán, ugyanis csendben fürkészte őt. Természetes, hogy kíváncsi volt, pláne hogy Johnny ilyen kurtán felelt neki, ezzel maga lehetetlenítve el, hogy csak jelentéktelen semmiségnek tűnjön a dolog.

Ő viszont nem szándékozott többet megosztani, hanem Ten kezébe nyomta a sört.

- Neked hoztam. Remélem, ez is jó lesz a koktéljaid helyett – mondta, mire Ten felhorkantott.

- Hát, most ez is megteszi – vette el egy mosollyal, aztán halk kattanások hallatszottak, ahogy mindketten kinyitották a dobozukat. Ten belekortyolt az italába, de közben a szemeit nem vette le Johnnyról.

- Mi az? – vette észre ezt a fiú.

- Semmi – vont vállat Ten. – Csak azt akartam mondani, kösz, hogy meghívtatok ma ide.

- Oh? Persze, hogy meghívtunk, Ten. Most már te is a társaság tagja vagy – mondta Johnny úgy, ami jelezte, hogy véleménye szerint ez teljesen magától értetődő.

- Tényleg? – csillantak fel a fiú szemei.

- Még jó! – intett felé Johnny egyet lazán, mintha megnyugtatóan akarná megveregetni a karját. Ten félrenézett, pillantását az egyik fára szegezte valahol Johnny háta mögött.

- Csak tudod… azért egy kicsit féltem, mikor idejöttem. Mármint Koreába. Nem tudtam, hogy mit szólnak majd hozzám az emberek, meg hogyan boldogulok egy teljesen másik országban egyedül. Szóval tényleg örülök, hogy ilyen gyorsan találtam barátokat.

- Megértem. Én is átéltem ezt egyszer – bólogatott Johnny együtt érzően, visszaemlékezve a saját élményeire arról, milyen volt elhagyni Chicagót és itt kezdeni el az életet. – Először nehéz, de beleszoksz, hidd el. Megismered a szokásokat, a mentalitást, és akkor már könnyebben megy minden. Nem ér annyira sok meglepetés folyton.

- Á, igen, ahhoz is hozzá kellett szoknom, hogy hyungozzam a többieket. Mármint Yutát meg Hansolt… ilyen otthon nincs. Várjunk csak! – nyíltak nagyra ekkor a szemei, ahogy eszébe jutott valami. – Ezek szerint téged is Johnny hyungnak kéne nevezzelek?

Johnny kezében megállt a sörös doboz a kérdés hallatán. A megszólítás teljesen hétköznapi volt, az égvilágon semmi különleges nem volt benne, mégis Ten szájából hallani egészen más érzés volt, mint mondjuk Doyoungéból. Furcsa volt, mert Tennel legtöbbször angolul beszéltek, így ez a koreai kifejezés szokatlanul hatott; ám valamelyest tetszett is neki, mert mintha azt sugallta volna, hogy Ten olyan embernek tartja őt az életében, akiben megbízik, aki támogatja őt.

Ne hülyülj! – korholta magát, amiért ilyen dolgok jutottak eszébe, pedig Ten csak az alapvető udvariassági elvárásoknak akart megfelelni. Lehet, hogy barátságuk kialakulóban volt, de túlzottan bizalmas viszonyba még nem kerültek, így nem is értette, miért akadt el a szava egy pillanatra.

- Johnny? – nézett rá kérdőn Ten. – Valami rosszat mondtam?

- Nem – rázta erre a fejét, - És igazából mindegy. Nem ragaszkodom a hyunghoz… de ha használod, az is megfelel nekem.

- Biztos? Yuta hyung szerint muszáj használnom, különben csúnyán néznek rám.

- Én nem fogok – mosolyodott el azon, ahogy ezt mondta; volt benne valami, ami miatt egyszerűen bájos volt – nem tudott rá hirtelen jobb szót –; talán ahogy az arcvonásait rendezte, vagy a beszéde, ami sokszor olyan benyomást keltett, mintha az orrában képezné a hangokat, de ott volt még az akcentusa is – vagy mindezek együtt eredményezték azt, hogy Johnny nem tudta nem aranyosnak találni. – De másoknál használd, aki idősebb nálad – figyelmeztette a biztonság kedvéért.

- Oké – szorította össze az ajkait Ten, majd továbbra is őt figyelve újra ivott a sörből. – Tetszik a piercinged – jelentette ki aztán, mire Johnny önkéntelenül is a füléhez kapott, és végigsimított az ékszeren. Nem lepte meg a dolog, mert míg ő csak egy pár fülbevalót hordott, addig Ten fülét számos fémpiercing díszítette mindkét oldalon. Még sosem látta őt nélkülük, és tagadhatatlan volt, hogy remekül nézett ki bennük – adott valami pluszt az amúgy sem unalmas külsejéhez. A fülcimpáján kívül a porcosabb és bizonyára fájdalmasabb területeket se félt átfúratni, így Johnny egyetlen pár piercingje az ő gyűjteményéhez képest semminek hatott, bár mindig büszkén viselte a sajátját, ami egy egyszerű ezüst pontocska volt, és rendelkezett némi érzelmi töltettel, mivel akkor kapta ajándékba édesanyjától, amikor Szöulba költözött.

- Köszi. Bár a tieidhez képest nem nagy szám – mondta, mire Ten keze is rögtön a fejéhez lendült, vékony ujjai a karikákat cirógatták.

- Hát, igen, mondhatni beszereztem pár lyukat az évek során – bólogatott aprókat.

Miközben beszélt, orrával fintorítani kezdett, s nem telt sok időbe, hogy Johnny is megérezze, mi nem tetszett neki – a közelükben pár ismerős egyetemi társuk állt meg dohányozni. Nem igazán rajongott a cigarettafüstért, így visszafordult Tenhez.

- Menjünk arrébb – érintette meg finoman a karján, mire ő készségesen követte. – Tudok egy jó helyet.

Leléptek a teraszról a kertbe. Johnny számtalanszor járt már Taeyongnál az évek során, így jól tudta, hogy a ház mögött a kert végében egy függőágy helyezkedett el. Abban a reményben terelte Tent az irányába, hogy üresen találják, és kényelmesebb módon folytathatják a beszélgetést. Szerencsére az éjszaka még nem hűlt le túlságosan ahhoz, hogy kint töltsenek némi időt, amit mások is kihasználtak – a kertben számos helyen egymásba feledkező párocskákba vagy egymással csevegő diáktársakba ütköztek, de közben ők is folytatták a félbemaradt társalgást. Mint kiderült, Ten évek óta gyűjtötte a piercingeket.

- Mikor szerezted az elsőt? – érdeklődött Johnny.

- Tizenöt voltam, mikor először kifúrták a fülemet – felelte Ten, majd mosolyra fordult az ajka azon, ami eszébe jutott. – Aztán sorban jött a többi. Anyukám már csak a szemeit forgatja, ha bejelentem, hogy akarok egy újat…

Már válaszra nyitotta a száját, de hang végül nem jött ki a torkán, csak az álla esett le. Ebben a pillanatban értek oda a függőágyhoz – ami nemhogy foglalt volt, de amit láttak, attól mindkettejüknek elállt a szava, főleg Johnnynak.

A kertvégi ülőalkalmatosságot két barátjuk foglalta el – Taeyong és Doyoung, de ez még nem is lett volt szokatlan látvány annyira, tekintve, hogy sok időt töltöttek egymás társaságában. Ám a két fiú szorosan egymáshoz simulva, lassan csókolózott, ami már mégiscsak rendkívülibb eseménynek számított annak fényében, hogy eddig mindketten hevesen tagadták, hogy bármiféle gyengédebb természetű érzelmeket táplálnának egymás iránt.

- Öh…

- Azt hiszem… mi most jobb, ha lelépünk – szólalt meg Johnny halkan, miután ő tért magához előbb a pillanatnyi sokkból, de még mielőtt kihátrálhattak volna a jelenetből, a csókokba merült páros egyszerre csak elszakadt egymástól.

Doyoung rémülten kapta megzavaróik felé a fejét, élénk szemei – amelyek most mintha kissé ködösek lettek volna – hatalmasra kerekedtek, majd sietősen húzódott el Taeyongtól, aki leginkább zavartnak tűnt a váratlan félbeszakítás miatt. A következő pár másodpercben a négy fiú bután bámult egymásra, s Johnny lába már mozdult, hogy sarkon forduljon és kettesben hagyja őket, ám Doyoung megelőzte azzal, hogy elszakította tekintetét róluk, magát pedig Taeyongtól, felpattant és se szó, se beszéd elviharzott.

Taeyong egyedül maradt a függőágyon, és Johnny figyelmét nem kerülte el az arcán átsuhanó csalódott, de akár sértettnek is nevezhető kifejezés. Kínos volt a helyzet, roppant kínos, s Taeyong nem is nézett rájuk már, hanem a bordó díszpárnával babrált, eres kezei nyugtalanul próbáltak valami elfoglaltságot keresni, miután Doyoung derekától így elszakították őket.

- Izé, mi nem is zavarunk tovább, elnézést… - habogott valamit Johnny, majd a szótlan Tent magával húzva eliszkolt a helyszínről.