Tíz kép - Johnten (1/?)

Cím: Tíz kép

Páros: Johnny/Ten, egyéb - egyelőre felfedetlen - párosok

Szereplők: Johnny, Ten, Doyoung, Taeyong, további NCT tagok

Műfaj: slice of life, university au, romance

Részek: 1/?

Tíz kép

(Első rész)

MŰVÉSZET.

Pusztán ez az egyetlen szó állt a táblán, amikor Kim professzor felfedte a féléves Fotográfia I. kurzus kötelező projekt témáját. Johnny Seo vetett egy pillantást a táblára, és szerette volna ott rögtön az asztalba verni a fejét, ami kis híján sikerült is neki, amikor az arca lecsúszott a tenyeréről, ahogy könyökölt, és orra vészes közelségbe került az asztal lapjával. Huh. Egy orrtörés, jobb esetben zúzódás nem hiányzott épp a menetrendjéből, már csak azért sem, mert Johnny köszönte szépen, ő úgy szerette az orrát, ahogy volt.

Miután megúszta a majdnem bekövetkezett apró balesetet, megbánta, hogy feliratkozott erre a kurzusra. Neki csak pár szabad, könnyen megszerezhető kredit kellett a kötelező órái mellé, nem pedig még egy teher, azaz féléves projekt valami abszolút fennkölt témával. A fennköltségből kapott épp eleget irodalom szakosként.

Egy már biztos, meg fogja ölni Doyoungot, amiért ezt a kurzust ajánlotta neki „könnyű láblógatós óra” gyanánt. Határozottan emlékezett rá, hogy ilyen javaslatokat kért a szobatársától, amikor a laptopja előtt ülve próbálta eldönteni, hogy mit vegyen fel, ami kipótolja a hiányzó kreditjeit. De még talán leadhatja, és felvehet helyette valami mást… például Táncterápiát. Mintha azt hallotta volna, hogy ott aztán tényleg nem kell sok mindent csinálni… Bár a fotográfia sokkal közelebb állt a szívéhez, mint a tánc, de ember nem adta le még olyan gyorsan a Fotográfia I.-et, mint ahogy most ő fogja…

- Azt szeretném, ha a fotósorozatotok középpontjában egy művészeti alkotás állna – jutott el valahonnan messziről a fülébe a tanár hangja, és egy pillanatra fontolóra vette, hogy odafigyeljen egy kicsit, hátha mond valami biztatót a prof, ami megállíthatja abban, hogy megszabaduljon ettől a kurzustól. – Azt, hogy miképp értelmezitek a művészeti alkotás fogalmát, rátok bízom. Tíz fotóból álló sorozatot kérek, minden kép ugyanazt a választott témát járja körbe, valamint a képek mellé egy rövid, írásban leadott indoklást, hogy miért emellett döntöttetek, és mi az, ami miatt a szemetekben művészeti alkotásnak bizonyul a projektetek tárgya.

Aha. Oké. Johnnynak ez aztán nem hiányzott a végtelenített olvasmánylistája, számos beadandó dolgozata, és az ezek után kellemes levezetőként ható, negyven percben megtartandó prezentációi mellé. Még hogy művészet. Kim professzor művészetet akar? Az a művészet, amit ő csinál, amikor minden iskolai feladatát időre elkészíti, emellett még dolgozni is eljár, és szíve még mindig nem ugrott ki a helyéről, mikor annyi kávét iszik napi szinten, ami még egy megtermett elefántnak is megártana.

Elővette a mobilját, és gyorsan belépett az online iskolai felületre, ahol intézhette az órafelvételeit. Rákeresett a Táncterápiára – a szükség nagy úr – és már majdnem megörült a fejének, amikor nagyot kellett csalódnia.

Táncterápián már beteltek a helyek.

***

- Doyoung – mondta azonnal Johnny, amikor ebédidőben odaért a szokásos asztalukhoz, és ledobta magát az egyik szabad székre szemben a szobatársával, aki épp Taeyonggal beszélgetett valamiről. – Csak hogy tudd: utállak.

- Tessék? – nyíltak nagyra az említett szemei, amiért így félbeszakították, ráadásul ilyesmit vágtak az arcába. – Neked meg mi bajod, hyung? – kérdezte, amikor Johnny a tenyere tövét fáradtan a szemeihez nyomta. – Sok volt a videojáték múlt éjjel?

- Inkább Shakespeare volt sok – dörmögte rosszkedvűen Johnny, de még nem tett le arról, hogy a másik fiút hibáztassa sanyarú sorsáért.

- Szóval, ha szabad kérdeznem, miért is utálsz engem? – húzta fel az orrát Doyoung, visszatérve a dologra, szemei várakozva szűkültek össze keskeny arcán. Taeyong csendben figyelte kettejüket; már előre szórakoztatta a két szobatárs között kibontakozóban lévő szócsere. Az elsőre hűvösnek és magának valónak tűnő, ám közelebbről megismerve gondoskodó, sőt, szeretetre éhes Taeyong Johnny egyik legjobb barátja volt, Doyounggal azonban valamiféle fura kettős kapcsolata volt: folyton egymást nyúzták verbális csaták véget nem érő sorozatában, mégis mindenki tisztában volt vele, hogy akár tűzbe mennének egymásért, ha arra lenne szükség. (Eddig szerencsére nem volt, bár Yuta a múltkor sikeresen odaégetett valamit a konyhában, amitől két napig bűzlött az egész kollégium.)

- Mert rávettél, hogy a fotózást válasszam – adta meg a választ Johnny.

- Mi a baj a fotózással? – kapta erre fel a fejét Taeyong az ebédjéből, aki hobbiszinten űzte a fényképezést a szabadidejében.

- Semmi, csak éppen – mondta sötéten a kurzuson rekedt fiú – olyan órát akartam felvenni, ahol nem sok dolgom lenne, erre a nyakamba kaptam egy feladatot, hogy készítsek valami fotósorozatot!

A két barátja pár pillanatig csak nézett rá, mint akik nem értik a szavai jelentését, aztán elsőként Taeyong szólalt meg kettejük közül (ami szokatlan dolog volt, valljuk be, hiszen Doyoung híres volt a beszélőkéjéról).

- De hát az jó! – mondta szinte gyerekes lelkesedéssel, mire Johnny legszívesebben lefejelte volna az asztalt. Aznap már másodszor.

- Hyung – kezdte Doyoung is olyan hangon, amit Johnny már jól ismert: az a hang volt ez, amikor a fiú kioktatni készült valakit, és cseppet sem volt lelkes a ténytől, hogy ez a valaki most ő lesz. – Ugye nem gondoltad, hogy csak felveszed és semmit se kell csinálnod, hogy meglegyen a kurzus? Úgy értem, egyetemen vagyunk, itt mindig kell valamit csinálni ezekért az átkozott kreditekért.

- Nem mondod – morogta sötéten Johnny, mert egyrészt fáradt volt, másrészt Doyoungnak igaza volt, harmadrészt pedig még mindig nem fejezte be a Shakespeare mű olvasását, amit most tervezett megtenni az ebédszünetben, de éhes is volt, és egyszerűen csak már most tele volt a hócipője ezzel a szemeszterrel, pedig még alig kezdődött el. – Csak gondoltam, nem lesz vele ennyi munka, tudod?

- Persze – mondta erre Doyoung megértően, aki maga is sokat tanult pszichológia szakosként, így pontosan tudta, mire gondolt. – Nem tudsz felvenni valami mást helyette?

- Nem. – Lemondóan nyúlt a táskájába az ételes dobozáért, amiben az ebédjét tartotta – egyszerű kimbap, ugyanaz, amit Doyoung is evett, mivel ő csinálta maguknak előző este. – Mindenhol beteltek a helyek, megnéztem.

- Hány képet kell csinálni? – kíváncsiskodott Taeyong. – Mikor én jártam a kurzusra, csak tízet kellett.

- Te megcsináltad ezt a tárgyat? – nézett rá Johnny, pedig ezen aztán tényleg nem kellett volna meglepődnie, hiszen tudta, hogy a fiú szereti a fotográfiát.

- Persze, hát én mondtam Doyoungnak ezt, amikor kérdezte, hogy tudok-e esetleg valamit…

- Éééértem, szóval Doyoung első dolga az volt, hogy téged megkérdezzen – mondta Johnny, szándékosan eltúlozva a reakcióját, és szégyentelenül kiélvezve, hogy a szobatársa fülei szemmel láthatóan pirosodni kezdtek.

- Hyung, fogd be! Csak azért kérdeztem meg, mert hirtelen én sem tudtam, hogy mit ajánljak neked! – tiltakozott a fiú, de Johnny ügyet sem vetett rá, ugyanis Taeyong terelte el a figyelmét, aki zavartan babrált hátizsákja szíjával az ugratás miatt. Johnny magában vigyorgott a két barátja között tapintható feszültségen, és egy pillanatra eltűnődött, vajon mikor lesznek képesek félretenni a büszkeségüket, hogy bevallják maguknak, ne adj isten, egymásnak, hogy éreznek egymás iránt valamit. Mert hogy volt köztük valami, arra Johnny mérget mert volna venni.

- Jó, jó – intette le végül Doyoungot, és miközben a szájába tömött egy falat kimbapot, elővette a könyvtárból kölcsönzött Shakespeare kötetét, és elmerült benne, már nem lehetett többé a szavát hallani. Már csak pár oldal volt hátra és muszáj volt befejeznie, mert a professzor szerette villámkérdésekkel vizsgáztatni őket, hogy leellenőrizze, minden diákja elolvasta-e az éppen szóban forgó művet, Johnny pedig utált szégyenben maradni, ha nem tudta a választ.

Némi átmeneti csend telepedett rájuk, amikor olvasni kezdett, mert Doyoung se mondott semmit, Taeyong meg amúgy se volt túl beszédes, és még mindig enyhén érződött a levegőben, hogy zavarban vannak az iménti közjáték miatt. Ám a csend nem tartott sokáig, ugyanis hirtelen egy negyedik személy vágódott le az asztaluknál lévő utolsó üres székre.

- Sziasztok! – köszönt rájuk nagy hangon Yuta. Johnny épp csak bólintott neki, és lepacsiztak, de aztán már vissza is bújt a könyve mögé. A három másik fiú nyomban csevegni kezdett egymással, de erre már nem figyelt oda. – Menj már arrébb, Dons! – könyökölt Yuta Doyoung oldalába.

- Ne lökdöss már, hyung!

- Akkor emeld meg a segged, hogy Ten is ideférjen! – civakodott a két fiú egymással, ami olyan háttérzaj volt Johnny számára, amihez már annyira hozzá volt szokva, hogy szinte meg se hallotta. Csak rótta a sorokat a kisméretű, régi könyvben, melynek lapjai már megsárgultak az idő folyamán, hogy minél hamarabb a végére érjen. Hogy könnyebben menjen a dolog, angolul olvasta, mivel ő maga amerikai lévén ezen a nyelven értett és beszélt a legjobban, bár a koreaija is impresszív volt (legalábbis az exe szerint – bár abban nem lehetett vitatkozni, hogy elég jól ment neki a nyelv). A régies angol így is kissé nehezítette a dolgát, de még mindig jobb volt így, mint valami koreaira átfordított változatát olvasni a világhírű drámaíró művének. Észre sem vette, hogy mi folyik körülötte, amíg valaki meg nem kocogtatta a maga elé emelt könyv gerincét, és meg nem szólalt.

- És én még azt hittem, lesz egy új barátom – mondta valaki könnyed, nem éppen mély hangon –, erre te ügyet sem vetsz rám.

Johnny leeresztette olvasmányát, és Tennel, az új thai diákkal találta szemben magát, aki csalódottan csücsörítve nézett vissza rá. Arca enyhén kipirult volt, hollófekete, oldalt felnyírt haja kissé össze-vissza állt, sötét, mandulavágású szemei jókedvűen csillogtak, ami arról árulkodott, hogy valójában egyáltalán nem neheztel rá. Szemlátomást táncpróbáról jött – Johnny tudta róla, hogy táncszakra jár –, de cseppet sem tűnt fáradtnak, sőt, sokkal energikusabbnak nézett ki, mint amilyennek Johnny saját magát érezte.

- Szia – mondta, félbeszakítva az olvasást, de nem tudta, mit mondhatna még. Egyszerre kissé szórakozottnak érezte magát, de fogalma sem volt, mi okból.

- Mi újság, nagyfiú? – támaszkodott a könyökére Ten, és teljes figyelmét Johnnynak szentelte, miközben ő azon tűnődött, hogy miért nem vette észre eddig a fiút – mintha a semmiből bukkant volna fel, pedig a titok nyitja csak abban rejlett, hogy hoznia kellett egy széket a szomszéd asztaltól.

Tent nemrég ismerte meg – Doyounggal járt egy évfolyamra, vagyis nála egy évvel fiatalabb volt; Bangkokból érkezett, és úgy hírlett, piszok jó táncos, merthogy ösztöndíjjal vették fel az egyetemre. A közös baráti körnek köszönhetően találkoztak, de még nem nagyon ismerték egymást közelebbről, pedig Johnnynak szimpatikus volt a fiú, és úgy érezte, ez a szimpátia kölcsönös.

- Semmi különös – válaszolta nagyon kreatívan.

- Mit olvasol? – érdeklődött Ten tovább, ügyet sem vetve a három másik fiúra mellettük.

- Shakespeare-t.

- Izgi – vetett Johnnyra egy kis mosolyt a fiú némi huncut csillogással a szemben, de a hangja koránt sem volt gúnyolódó.

- El sem tudod képzelni, mennyire – sóhajtotta színpadiasan Johnny, belemenve a játékba. Amúgy sem volt a szíve csücske Shakespeare.

- Csak egy dolgot nem értek – vakarta a fejét Ten, mire egy várakozó pillantást kapott. – Miért az értékes ebédidődben olvasod ezt?

- Muszáj – felelte Johnny egy kelletlen fintorral –, a tanár folyton belekérdez, és utálom, ha engem szólít, én meg nem tudom a választ.

- Nocsak, Johnny Seo – pislogott rá meglepve Ten. – Ezt nem néztem volna ki belőled. Bár őszintén szólva, azt sem néztem volna ki, hogy irodalom szakra jársz. Ránézésre nem vagy egy könyvmoly típus.

- Miért, milyen típus vagyok akkor szerinted? – kérdezte Johnny kíváncsian; rettentően érdekelte, vajon milyennek is tűnik Ten szemében.

- Nem tudom – vont vállat a fiú, majd Johnny csalódott képét látva, aki korántsem volt megelégedve ezzel a válasszal, kuncogni kezdett, de újra nekifutott a válaszadásnak. – Valami… menő szakon tudlak elképzelni.

- Ohohó, értem, szóval szerinted ciki a szakom – nevetett fel Johnny, kissé meglepve a megfogalmazáson, de direkt ugratva a másikat érte.

- Nem! Nem, dehogy, ne értsd félre – tiltakozott Ten, kezeivel is gesztikulálva, hogy nyomatékosítsa magát. – Csak azt akartam mondani, hogy… áh, szóval egyszerűen csak nem gondoltam volna, na!

- Értem – hagyta meg egy vigyorral Johnny. – Azért remélem, nem gondolod, hogy unalmas egy alak vagyok, ha már irodalom szakra járok.

- Nem tartom unalmasnak az irodalmat! – ellenkezett a fiú, Johnny meg magában jót mulatva nézte a reakcióit; Shakespeare rég el volt felejtve, becsukva feküdt az asztalon – a jelenlegi beszélgetése sokkal érdekesebbnek bizonyult. – Szeretek olvasni, ha tudni akarod – csak nem lenne annyira nekem való, ha ennyit kellene olvasnom. És a véleményemet másokról nem a választott szakjaik alapján alakítom ki.

- Ezt jó tudni – nyugtázta a másik.

- Éhen halok – közölte Ten, és felállt, hogy vegyen magának valamit az éttermi kínálatból. – Még sose vettem itt semmit, te mit ajánlasz? – nézett rá kérdőn.

- Valami szendvicset akarsz vagy mást?

- Mindegy. – Johnny gyorsan beavatta, hogy szerinte melyek a legjobb fogások, és mit érdemes elkerülnie. – Oké, hozok valamit – kacsázott el Ten, magára hagyva a fiút, aki ahelyett, hogy visszatért volna a könyvéhez, hosszan nézett utána.

Kedvelte Tent. Határozottan kedvelte azok alapján, amit eddig látott belőle, és volt egy olyan érzése, hogy megvan rá az esély, hogy jó barátokká váljanak a jövőben. Úgy látszott, nem volt ezzel egyedül, mert nem telt bele fél perc se, a barátai emlékeztették jelenlétükre.

- Látom, jól kijössz Tennel – jegyezte meg Yuta somolyogva.

- Aha, jó fej – bólogatott erre Johnny.

- Tényleg az – erősítette meg Yuta, miközben hatalmasat harapott az ebédjeként szolgáló, rendetlen csomagolásból előkerült szendvicsébe. Egy darabig nyammogott, majd újra hozzá fordult. – Meghívhatnád Taeyong házibulijába. Persze csak ha nem bánod – nézett az említettre, amire Taeyong csak kusza fejmozdulatokkal jelezte, hogy benne van, mert épp neki is tele volt a szája.

- Én? – lepődött meg Johnny a javaslaton, hogy pont ő legyen az, aki meginvitálja Tent. – Miért pont én?

- Hogy bimbózó barátságotok még jobban kibontakozhasson – búgta Yuta vigyorogva, amire Doyoung csak a szemeit forgatta, Taeyong meg kuncogni kezdett, majd félrenyelt, és köhögni kezdett.

Doyoung rémülten kezdte lapogatni a hátát.

- Adj egy kis vizet! – szólt rá Yutára, de a fiú hirtelen nem tudott a kezébe adni semmi ihatót. Mind a táskájukhoz kaptak, miközben Taeyong egyre erősebben köhögött, Ten pedig pont ezt a pillanatot választotta, hogy visszatérjen közéjük.

- Mi történik? – kérdezte zavart arccal, ahogy végignézett az életmentésbe merült társaságon.

- Semmi különös, csak Taeyong épp megfulladni készül – legyintett Yuta úgy, mintha a világ legtermészetesebb dolgát közölné vele.

***

A házibuli, amit Taeyong tartott (aki szerencsés módon végül mégsem fulladt meg), napja hamar elérkezett. Johnny még aznap ott az ebédnél meghívta Tent, amire ő lelkesen mondott igent, és közölte, hogy alig várja.

Ha őszinte akart lenni, ő is várakozással nézett a dolog elébe most, hogy Tennel együtt több másik emberrel is bővült a társaságuk nemrég. Volt még két új kínai diák is, Kun és Sicheng – utóbbit Yuta vonta be a körükbe, aki magával hozta Kunt is, aki mint kiderült, Doyoung szaktársa volt. Színes egy kompánia voltak nemzetiségek szempontjából, különböző kultúrák, nézetek és személyiségek keveredése, de pont ez volt az egyik olyan dolog, amit Johnny annyira szeretett a barátaiban: a világ különböző pontjairól összeverődve is összetartó kis csapatot alkottak, miközben rengeteget szórakoztak, de egyben tanultak is egymástól.

A partit nem tervezték kifejezetten nagyszabásúra: bár Taeyong családja meglehetősen módos volt, és lehetősége lett volna nagyobb felhajtást is csapni, a fiú maga nem mutatott arra túlzottan hajlandóságot, hogy tömegeket invitáljon meg a házába. Doyoung szerint már attól is frászt kapott, ha csupán Yutát kellett vendégül látnia – az oszakai fiú kissé rendetlen természettel rendelkezett, míg Taeyong ezzel szemben tisztaságmániás volt, és nehezen tűrte, ha mások foltot ejtettek ott, ahol ő rendet hagyott. Hogy ennek ellenére mégis miért ő volt az, aki általában a házibulikat tartotta, arra roppant egyszerű válasz adódott: egyedül ő tehette meg közülük, hiszen mind kollégisták voltak rajta kívül.

- Jössz már, hyung? – kiabált be a fürdőbe Doyoung szombat este, ahol Johnny a haját próbálta valami olyan frizurába kényszeríteni, amin nem látszott meg, hogy amúgy a fél délutánt átaludta, miután elszundított a Shakespeare esszéje felett.

- Pillanat!

- Tíz perce is ezt mondtad! El fogunk késni! – pirított rá a szobatársa.

- Egy házibuliból mégis hogy késnénk el? – vizsgálgatta magát a tükörben Johnny, aztán végleg feladta és kilépett az apró helyiségből.

- Megígértem Taeyongnak, hogy segítek előkészíteni néhány dolgot.

- Áruld már el, hogy ehhez neked miért van rám is szükséged?

- Te jobban értesz a zenei részéhez.

- Elküldtem Taeyongnak a lejátszási lista linkjét, mi kell még neki?

- Állítólag nem működik – világosította fel Doyoung.

- Te szórakozol velem – nyögött fel Johnny. – És ezt csak most mondja?

- Fogalmam sincs, de szükség van rád is, úgyhogy fejezd be végre a szépítkezést és induljunk!

- Nyugi, kész vagyok – vette magához a legszükségesebb dolgait Johnny, amelyek nélkül nem nagyon lépett ki a házból.

Cipőt és kabátot húztak, és már kívül is voltak a kollégiumi szobájuk ajtaján.

- Most nem azért, de te is rendesen kicsípted magad – jegyezte meg, végigmérve a szobatársát.

Doyoung összerezzenve fordult felé, szemei kitágultak, majd félrenézett.

- M-miről beszélsz? – motyogta a nem létező bajsza alá összevont szemöldökkel, Johnny meg csak csendesen derült a reakcióján.

A fiú nem épp arról volt híres, hogy túlzottan érdekelte volna az aktuális divat, sokkal inkább az egyszerű, kényelmes ruhadarabokat részesítette előnyben. Általában azonban ezekben is jól festett, nem volt baj az öltözködésével, de a legkevésbé sem volt extravagáns. Most azonban tényleg szemmel láthatóan adott a megjelenésére – egy világoskék, hosszában csíkozott inget viselt, amelynek a felső két gombja nem volt bekapcsolva, a szokásosnál nagyobb belátást engedve ezzel nyakára és kulcscsontjára, s mindezt egy egyszerű, de lábainak vonalát remekül követő fekete nadrággal párosította.

Doyoung nem volt egy megtermett alkat, inkább vékonynak mondható, de széles vállakkal és hosszú lábakkal rendelkezett, ami sokat dobott a megjelenésén. Látszott, hogy a haját is kezelésbe vette – tincsei kissé össze voltak kuszálva, hogy ne simuljanak simán a fejére, hanem valami vagányabb frizurába álljanak össze.

- Mégis minek köszönhető ez a nagy divatozás? – tudakolta Johnny vigyorogva. – Kit akarsz elcsábítani, Dodo?

- Miért akarnék bárkit is? – színlelt közönyt Doyoung, elővéve a hűvös hangját, de Johnnyt aztán nem csapta be, már újból szólásra nyitotta a száját, amit a másik is észrevett. – Nehogy nekem azzal gyere, hogy… – A figyelmeztetést nem tudta befejezni, hiába vágott elébe.

- Ne aggódj, biztos vagyok benne, hogy Taeyongnak tetszeni fogsz – mondta Johnny, Doyoung pedig nem késlekedett a válaszával: nemes egyszerűséggel az oldalába könyökölt, nem törődve semmivel.

- Fogd be, hyung! – mordult rá Johnnyra, aki egy pillanatig szóhoz se jutott a testébe hasító fájdalomtól. – Előbb nyalok sót, minthogy vele kezdjek.

Legszívesebben azt mondta volna erre, hogy akkor nagyon gyorsan neki kellene állnod annak a sónyalásnak, de nem akarta tovább hergelni a fiút, inkább azon sopánkodott, hogy mégis micsoda dolog így bánni egy hyunggal, de Doyoung meg se hallotta.

Később, mikor már odaértek Taeyonghoz, Johnnyt lefoglalta a zenei anyag újbóli összeválogatása, mert mint kiderült, a lejátszási listával valóban volt valami gond. Taeyong és Doyoung fel-alá rohangásztak, bútorokat tologattak meg hangfalakat állítottak be, a nép pedig lassan kezdett gyűlni. Ezúttal kicsit talán szélesebb körű volt a buli, mint máskor, több ember lett meghívva, akik persze a barátaikat is elhozták, így nem telt túl sok időbe, hogy a ház tele legyen szórakozó fiatalokkal.

- Hahó, nagyfiú – bukkant fel egy idő után Ten, mire Johnny csaknem kiugrott a bőréből ijedtségében, mert egy pillanattal ezelőtt még sehol sem volt.

- Úristen, ne ijesztgess! – tette a szívére a kezét, túl is játszva kicsit a dolgot. – Mellesleg mi folyton így találkozunk?

- Hogy? – vonta fel fél szemöldökét Ten, miközben szájába vette a neonsárga szívószálat, ami a kezében tartott pohárból lógott ki.

- Hát így. Egyszer csak feltűnsz előttem a semmiből – magyarázta Johnny egy határozatlan kézmozdulattal.

- Úgy tűnik, a te figyelmedet csak így lehet felkelteni – felelte Ten egy mosollyal, amit akár kacérnak is lehetett volna nevezni, ha vette volna erre a bátorságot. Mielőtt még bármit is mondhatott volna, a fiú folytatta a beszélgetést.  – Ahogy látom, te vagy ma a dj.

- Aha – bólogatott Johnny, miközben egyszerre próbálta az utolsó simításokat végezni a lejátszási listán, és Tenre koncentrálni. – Bár a dj pultom nincs most itt, akkor egész más lenne – tette hozzá szórakozottan.

- Neked van egy dj pultod? – döbbent le Ten teljesen. Álla leesett, és az arcára kiülő meglepett csodálkozás egyszerre mulattatta Johnnyt, és táplálta némileg az önbizalmát.

- Bizony – vigyorgott a fiúra jókedvűen, hirtelen felbátorodva. – Tanulgatom egy ideje a szabadidőmben.

- Wow… ez tök király – ámult el a thai fiú, Johnnyt meg akaratlanul is elöntötte a büszkeség, hogy sikerült valamivel így lenyűgöznie. Persze nem mintha különösebb oka lett volna rá, hogy sziporkázzon előtte, de mégis jólesett neki Ten reakciója. – Mik ki nem derülnek – mosolygott rá szélesen Ten, miután sikerült becsuknia a száját. – Áruld el, mit kell még tudnom rólad, nagyfiú.

- Miért hívsz így? – kérdezte Johnny váratlanul, mielőtt a kérdésre válaszolt volna.

- Hogyan?

- Nagyfiúnak.

Szó sem volt róla, hogy zavarta volna a dolog, de valahogy furcsa hatással volt rá a becenév, amit ráaggatott. Hiszen alig ismerték még egymást, de Ten máris ilyen kényelmes volt vele, ami egyszerre volt szokatlan, hozta kicsit zavarba, de örült is neki egyben.

- Mert olyan… nagy vagy? – felelte Ten, ami annyira kézenfekvő válasz volt, hogy Johnny hirtelen azt se tudja, mit mondjon erre. Valóban ő volt az egyik legmagasabb srác az egyetemen, és izmok tekintetében sem kellett szégyenkeznie éppenséggel.

- Igen, de… szóval… mert hát, tudod, izé… végül is, tulajdonképpen igazad van – habogta, még mindig teljesen lefegyverezve ettől az egyszerű választól, Ten pedig csak egyre szélesedő vigyorral nézte őt.

- Szóval? – tért vissza az eredeti témára a fiú.

- Hm… - gondolkodott el Johnny, hogy mégis mit kéne mondania magáról. – Hát… szeretek zongorázni... meg röplabdázni, bár azt jó ideje nem csináltam. Ezen kívül isteni kávét főzök, és… magas fokon űzöm a „Hogyan írjunk oldalakat a semmiről” művészetét – tette még hozzá a végén a vicc kedvéért, ám nem füllentett – itt az egyetemen ez alapkészségnek számított a túléléshez, és ő szerencsére jó volt ebben.

- Igazi főnyeremény vagy – jegyezte meg Ten vidáman a kis bemutatkozóját hallván.

- Mások is mondták már – vágta rá Johnny széttárva a kezeit, mint aki nem tehet róla, hogy ennyire tökéletes, de persze egyértelműen jelezve azt is, hogy nem komolyan gondolja mindezt. – Na, és te?

- Semmi különös – vont vállat Ten hanyagul. – Én is elpötyögök a zongorán meg gitáron, énekelgetek a zuhany alatt, a táncról tudsz, mi van még… ja, rajzolgatni is szoktam – sorolta magáról az információkat, miközben az ujján számolta őket.

- Te aztán kész művészlélek vagy – bólogatott elismerően Johnny. A „művész” szó felidézte benne a fotós kurzus első órájának emlékét, de nyomban agya leghátsóbb zugába tuszkolta vissza ezt a kellemetlen, jelen pillanatban a legkevésbé sem ideillő gondolatot. Tudod, ki akart az iskolai kötelezettségeire gondolni, amikor épp azért volt itt, hogy ne ezzel foglalkozzon.

- Ja, és hogy valami lényegeset is mondjak – tette még hozzá Ten roppant komolyan, feltéve kinyújtott mutatóujját -, zsinórban háromszor nyertem meg a sütievő versenyt a gimiben.

- Micsoda rekord – nevetett fel Johnny a magára igencsak büszkének tűnő fiú kijelentésén. – Úgy tűnik, Taeyongnak konkurenciája akadt akkor ezen a téren.

- Taeyongnak?

- Imádja a sütit meg az édességet, elképesztő mennyiséget képes eltüntetni belőle, majd te is meglátod idővel – avatta be Johnny őt a házigazda édesszájúságáról.

- Na és te?

- Én sajnos nem számolhatok be ilyen sikerekről, mint a tied – ál-szomorkodott Johnny, miközben késznek nyilvánította a zenei listát, és végre ténylegesen minden figyelmét Tennek szentelhette. – De amúgy mindenevő vagyok. Nagyjából bármit elém tehetnek, nem vagyok túlzottan válogatós.

- Igen? Ezek szerint bírod a csípőset is?

- Amennyire kell – húzta ki magát büszkén Johnny. Ahhoz képest, hogy nem Koreában, hanem Amerikában nőtt felé, egész jól csúsztak neki az itteni erős vagy fűszeres ételek is, és kifejezetten szerette is őket. – Miért?

- Kíváncsi vagyok, mennyire bírnád a thai kaját – felelte Ten, újra beleszippantva az italába; rózsaszín ajkai finoman zárultak a színes szívószál köré, bár nem mintha Johnny ezt figyelte volna.

- Nem tudom – vont vállat. – Hallottam róla, hogy jó csípős tud lenni, de szerintem elbírnám. – Ten szemöldöke kételkedően megemelkedett, mire elbizonytalanodott. – Vagy annyira durva?

- Ezt könnyen kideríthetjük.

- Mármint úgy érted…

- Úgy értem, ennék valami hazait és mehetnénk együtt – vázolta a tervét a fiú. – Nem mintha nem ízlenének az itteni ételek, de imádom az otthoni kaját és hiányzik egy kicsit.

- Érthető. Nekem is sok minden hiányzik otthonról.

Pontosan tudta, milyen érzés a honvágy, hiszen ő Chicagót hagyta ott Szöulért. Persze nem panaszkodott, hiszen ő választotta ezt az utat, de néha mégis nehéz volt ilyen távol az otthonától. Tennek se lehetett könnyű beilleszkedni itt Bangkok után, azt meg pláne nem csodálta, hogy hazai ízekre vágyott.

- Akkor eljössz velem? – nézett rá kérdőn a fiú. – Egy thai étterembe, úgy értem.

- Még jó – ment bele a dologba Johnny mindennemű habozás nélkül. Hogy is mondhatna nemet egy olyan ajánlatra, amiben evés szerepelt, plusz több időt ígért Tennel, akit nagyjából minden együtt töltött másodperccel jobban kedvelt? Természetesen sehogy.

- Akkor ezt még megbeszéljük – mosolygott rá Ten újra. Szép mosoly – futott át a gondolat Johnny agyán egy pillanat alatt. – Most viszont szerezzünk neked is valamit inni végre.

- Uh, igen, az jó lenne – értett egyet a fiúval. Úgy érezte, tényleg szüksége van most valami italra, mert… hogy miért is, abban maga sem volt biztos, de kellett. Még amúgy sem ivott semmit, tekintve, hogy egész eddig a zene (és Ten) foglalta le, így ideje volt már.

- Szóval, mit kérsz? – fordult hozzá a fiú, amikor kiértek a konyhába, ahol a „bár” volt. – Sör? Valami töményebb?

- Szerintem egy sör elsőre tökéletes lesz.

Épp kibontott egy dobozzal, amikor megjelent még valaki a konyhában. Magas, vékony, de helyes fiú volt, sötét haja a homlokát fedte, nagy szemei jókedvűen csillantak meg, ahogy felismerte őket.

- Hansol hyung! – csapódott mellé Ten nyomban, ahogy megközelítette az asztalt. Johnnynak nem kellett sokat gondolkodnia rajta, hogy vajon honnan ismerheti őt, hiszen mindketten tánc szakosok voltak, bár Hansol legalább két évfolyammal feljebb járt Tennél, valamint a fiú Yuta nagy barátja volt, aki Tennel osztozott egy szobán.

- Sziasztok – üdvözölte őket, majd megszemlélte a kínálatot, ám Ten nem hagyta nagyon keresgélni, rögtön betámadta.

- Hyung, csinálsz nekem még egy ilyen izét? – lötyögtette meg a poharát, amiben már alig volt a löttyből, amit ivott, bármi is legyen az.

- Máris megittad? – nézett rá a fiú, mire Ten csak vállat vonva félrebillentette a fejét, mint aki nem tehet róla, és édesen az idősebbre mosolygott, hogy behízelegje magát nála.

Huh. Aranyos.

- Na, jó, de lassíts le, mert a végén még totál elázol itt nekem alig egy óra alatt – mondta figyelmeztetően Hansol, de azért nekilátott, hogy egy újabb koktélszerűséget keverjen neki.

Hansol egy hotelben dolgozott iskola mellett, és egészen jól értett a különböző italok keveréséhez, így pillanatok alatt összedobott Tennek egy újat.

- Lesz, aki vigyázzon rám – vigyorgott csibészesen Ten, mire Hansol pillantása rögtön Johnnyra siklott, aki csak bambán pislogott rájuk. Hansol felkuncogott, majd megveregette a másik táncos fiú hátát, motyogott neki valamit, amiből Johnny egy szót se hallott rendesen, majd felkapott egy sört.

Mégis mit kommunikálnak ezek itt, amit ő nem ért?

- Visszamegyek – jelentette be Hansol, és otthagyta őket a konyhában.

- Szóval arra pályázol, hogy én pátyolgatom majd a spicces fenekedet, ha túlságosan berúgsz? – mondta gyorsan Johnny viccelődve, hogy végre megszabaduljon az érzéstől, miszerint a másik kettő épp rajta mulatott az előbb.

- Hé, az egy remek kis fenék! – tiltakozott Ten, hangjába némi méltatlankodás vegyült, ajkával elégedetlenül csücsörített; Johnnynak ingere támadt összenyomni az arcát két oldalról, mint a tündéri kisgyerekeknek szokás, de persze nem tette, mert az mégiscsak furán vette volna ki magát. – Igazán örülhetnél, hogy kitüntetlek a fenekem társaságával!

- Megáll az ész, pár napja még te könyörögtél az én figyelmemért – ugratta tovább Johnny őt, de nem tudta megállni, belőle is kibukott a nevetés Ten és a remek feneke hallatán. Egyik kezével kissé hosszúra nőtt, fekete (pontosabban blue black árnyalatú – ahogy szerette kihangsúlyozni) hajába túrt, megigazítva pár elkószált tincset, majd beleivott a sörébe.

- Kellett valaki, aki vigyáz a fenekemre – adta meg a tökéletes választ Ten, aztán esélyt sem adva a társalgás folytatására, megindult a konyhaajtó felé. – Táncolunk végre?

Johnnynak pedig nem kellett kétszer mondani, hogy kövesse őt.