NCT Challenge #1 - Virágnyelv - Ten/Jeno

Cím: Virágnyelv

Páros: Ten/Jeno, Ten/OC

Műfaj: slice of life

Au: Flowershop!au

Megjegyzés: A történetet egy kihívás keretein belül írtam, amelyhez a párost (Jeno/Ten) és a feladatot („Hogyan mondjam meg valakinek virágokkal, hogy bassza meg magát?”) másoktól kaptam. A feladatból adódóan egy-két trágár szó előfordul.

Virágnyelv

Jenonak nem tetszett a fiú képe. Határozottan nem.

Egy vevő volt, bár ő inkább idézőjelbe tette volna a szót, tekintve, hogy a srác csak azért járt be a virágüzletbe, ami a szüleié volt, hogy Tennel csevegjen, aki egyetemistaként csak részmunkaidőben dolgozott náluk. Persze mindig vett is valamit, hogy amíg a fiú elkészíti a rendelését, addig fűzhesse őt.

A magasra nőtt srácnak nyálas képe és fájdalmasan ócska viccei voltak, Ten mégis úgy nézett ki, mint akinek nagyon is tetszik a béna dumája. Jeno nem értette. Komolyan képtelen volt felfogni, hogy mégis mit eszik rajta. Ten hyung sokkal jobbat érdemelne ennél a fazonnál, aki szégyentelen módon az ő, Jeno orra előtt, őt levegőnek nézve, egyenesen a kiszemelt áldozata munkahelyén próbálta behálózni a fiút.

Undorító.

Jeno csak puffogni tudott a bolt hátuljából, hiszen mégsem volt joga beleszólni Ten szerelmi életébe. Bár azt azért megmondhatná a Nyálasképűnek, hogy ne itt a családja üzletében, munkaidőben flörtöljön az alkalmazottakkal. Persze nála idősebbeket nem gyakran (értsd, soha) tett helyre, így kissé tanácstalan volt, hogy mégis mit tegyen. Mire sikerült annyira felspannolnia magát, hogy kimenjen az előtérbe legalább helytelenítő képet vágni, a srác mögött már csukódott is a virágbolt ajtaja, távozását jelezve.

- Elment? – kérdezte teljesen feleslegesen Tentől, aki egy ábrándos mosollyal nézett rá, miután elszakította pillantását az ajtóról.

- El, sajnos – sóhajtotta, ajka lebiggyedt.

Szerencsére – gondolta Jeno magában. Egyáltalán nem tetszett neki Ten elvarázsolt ábrázata.

- Remélem, holnap is bejön – folytatta reménykedve a részmunkaidős fiú, ahogy szórakozottan letakarította a munkapultot, Jeno pedig visszafojtott egy kelletlen nyögést. – Annyira jóképű, nem gondolod? És mikor mosolyog, a –

Jeno erős késztetést érzett, hogy megfojtson valakit a színes szalaggal, amivel a csokrokat szokták megkötni.

***

- Ez mi? – mutatott egy csokor virágra Jeno, amit egy félreeső helyen talált, miután hazaért az iskolából. Ma megint be kellett segítenie, ahogy oly gyakran.

- Oh, az? – bukkant fel Ten egy rakás zölddel a kezében, és elmosolyodott, ahogy meglátta, miről beszél a másik. – Azt ő vette nekem.

Rá se kellett kérdeznie, ki az az ő, nagyon jól tudta, hogy kiről beszél.

- Itt volt, mielőtt ideértél, és… kért egy csokorral abból, aztán nekem adta – mesélte Ten, és te jó ég, csak nem elpirult közben? Jeno gyomra kellemetlenül szorult össze, ahogy az általa oly csodált idősebb fiút nézte, aki szinte szégyenlős mosollyal adta elő, hogy miképp udvarolták le a lábáról.

Pillantása újból a gyönyörűen megkötött bokrétára siklott, amit most legszívesebben a kukába vágott volna, de Ten szemmel láthatóan odavolt érte.

- Hát, ez nagyon romantikus – morogta az orra alá, de Ten nem vette észre a hangjában a keserűséget, mert csak boldogan csiripelt vissza neki.

- Ugye?

- Rózsaszín kamélia – állapította meg Jeno az orra alatt motyogva, és legszívesebben elhányta volna magát, mikor rájött, hogy mit művel Nyálasképű. – Huh…

Kizárt, hogy elmondja Tennek, hogy a srác a virágokon keresztül próbál üzenni neki, meghódítani őt. Ami egyébként briliáns ötlet volt, el kellett ismernie – s a legsokkolóbb az egészben az, hogy ha lehetne, ő is alkalmazná a módszert… épp ugyanazon a személyen, akit most így halásznak el az orra elől, mert ő csak egy középiskolás gyerek még, akit senki sem vesz komolyan, akit Ten meg se lát…

Talán önző, hogy el akarja titkolni, de csak most az egyszer hadd engedjen meg magának ennyi önzőséget, és különben is, más oka is van rá, hogy ne akarja Nyálasképűt Ten közelében látni. Nem egyszer végignézte már, ahogy Ten pillanatok alatt belezúg valakibe, összejönnek, aztán hosszabb-rövidebb, többnyire inkább rövidebb idő után szétmennek, otthagyva a fiút dühös, csalódott könnyek közt, törött szívvel, egyedül. Jenonak elege volt belőle, hogy folyton azt kellett látnia, hogy kihasználják a fiút, akit mindenkinél jobban kedvelt, és akire számos okból felnézett.

Ten olyan volt, mint a napsugár – beragyogta a világát a vidámságával, a huncutságával, a kedvességével, a kirobbanó energiájával. Olyan jelenség volt, aki akaratlanul is vonzotta magához az embereket, s ez alól Jeno sem volt kivétel. Beleesett, méghozzá nem is kicsit.

A különbség csak az volt, hogy az alakok, akiket Ten választott, nem törődtek vele, nem úgy, mint ő. Megkapták, kihasználták, összetörve eldobták, hogy aztán továbbálljanak. Ő pedig a folyamat végén ott várta Tent, hogy neki sírja el a bánatát. Jeno nem tudta, hogyan vessen véget ennek, hogyan ébressze rá a fiút, hogy mit ront el folyton, hogy miképp kerülje el, hogy ismét a séma szerint alakuljanak a dolgok.

Mert először mindig minden olyan tökéletesnek tűnik, és Ten folyton csak reménykedett. Talán ezúttal ő lesz az – mondta mindig, Jeno pedig nem volt képes összezúzni az álmait.

A csokor, amit Ten tőle kapott büszkén állt előtte, kicsattanóan friss, gyönyörű virágokból összeválogatva. Tökéletessége mintha csak Jeno eltitkolt féltékenységét és szomorúságát gúnyolta volna.

- Rózsaszín kamélia – dörmögte újra, és már megfordult, hogy hátramenjen letenni a cuccát, amikor hirtelen Tennel találta szembe magát.

- Az mit jelent? – kérdezte a fiú mohón. – Mert ugye jelent valamit?

- N-nem, semmit – mondta Jeno, és megpróbálta kikerülni őt, de Ten sarokba szorította őt a falnál.

- De te tudod az ilyeneket! Minden virágot kívülről fújsz, tudom, hogy tudod! Mondd el hyungnak, mit jelent ez, légyszi! – kérte az idősebb sűrűn pislogva rá, de ő próbált ellenállni a szempilla-rezegtetésnek.

- Hyung…

- Jeno, úgyis kiderítem. A Google a barátod, meg minden, de ha te elmondod, akkor…

- Akkor mi? – mondta Jeno, visszafojtva a késztetést, hogy alaposan megforgassa a szemeit.

- Akkor megspórolnál nekem némi időt – vigyorgott rá Ten bűbájosan.

Érezte, hogy megtörik. Végeredményben valóban felesleges volt tovább titkolnia, Ten előbb-utóbb úgyis rájött volna. Ahogy arra is, hogy miért próbálja visszatartani az információt előle.

- Azt jelenti „vágyom rád”! – vetette oda gyorsan a lehető legsemlegesebb hangon, aztán mielőtt Ten bármit reagálhatott volna, elhúzott mellette, és ha kissé nagyobb erővel vágta le az iskolatáskáját az irodában a szekrény elé, mint szokta, talán nem volt hibáztatható érte.

***

Egy-két eseménytelen nap következett, vagyis Nyálasképű nem jelent meg a virágüzletben többet. Jeno ennek kifejezetten örült, és már kezdte azt remélni, hogy talán végre leszállt Tenről, ám ez, mint nagyon hamar kiderült, hiábavaló ábrándnak bizonyult.

A rózsaszín kaméliás eset óta csupán pár nap telt el, amikor egy délután Ten a szokásosnál is nyughatatlanabbnak tűnt. Képtelen volt meglenni egy helyben, figyelmetlenül szolgálta ki a vevőket, ám mégis felhőtlen jókedvében volt. Szinte vibrált az energiától, agyonjátszott popslágereket fütyörészett az orra alatt, és időnként rögtönzött táncikálásba kezdett, ha épp nem volt teljesítendő rendelés.

Jeno természetesen észrevette mindezt, de valahogy nem akaródzott rákérdeznie, mi az oka az izgatottságának. Csúnya megérzése volt, hogy mi miatt lehet, és inkább nem akarta hallani. Ám a dolog elkerülhetetlen volt: mégis kibukott belőle a kérdés, amikor tíz percen belül már vagy ötödszörre kapta azon Tent, hogy a faliórát fikszírozza, nyilvánvalóan türelmetlenül várva a munkaideje lejártát.

- Hyung, mi van ma veled?

Ten rápillantott, szemei kicsit elkerekedtek Jeno némileg hevesre sikerült megnyilvánulásán, de aztán arcára visszatért a jókedv.

- Csak az van, én egyetlen Jenom – kezdett bele, Jeno pedig figyelmen kívül hagyta megremegő szívét erre a megszólításra –, hogy randim lesz ma!

 Szíve ficánkolása igen rövidéletű volt, mert erre nyomban megfagyott. Számított rá, mégis rosszul érintette, hogy Ten ennyire boldog, amiért az az alak végre elhívta valahova.

- Áh – mondta, ahogy magára kényszerített egy mosolyt, amiről bárki azonnal levágta volna, hogy nem igazi, de Ten már megint az órát nézte. Már csak tizenöt perc volt vissza. – Ez… szuper, hyung!

- Ugye? – csiripelte a fiú boldogan. – Most mindjárt rohanok is haza készülni, hogy jól nézzek ki…

- Hyung, te mindig jól nézel ki… - motyogta Jeno, lenyelve a keserűségét.

- Aranyos vagy, Jeno, de ebben mégsem mehetek el egy randira! – mutatott magára a fiú. Egy sima farmert és egyszínű, világosszürke felsőt viselt, aminek olyan hosszú volt az ujja, hogy bőven túlért a kezén. Jeno sosem értette, miért visel folyton olyan dolgokat, amelyek túl nagyok rá, de némiképp mégis tetszett neki – Ten még apróbbnak tűnt bennük, mint amilyen alapjáraton volt, amitől csak még édesebben nézett ki.

Végül eljött a műszak vége, és az idősebb fiú izgatottan kapta le magáról a kötényt, amiben dolgozott.

- Kívánj nekem szerencsét, Jeno! – köszönt el, ahogy felkapta a táskáját.

- Hát… érezd jól magad, hyung! – mondta Jeno nehéz szívvel, próbálva némi lelkesedést csempészni a hangjába. – És vigyázz magadra!

- Úgy lesz, ne félj! – intett búcsút Ten, és már csak az ajtó feletti csengő csilingelése jelezte, hogy ott járt.

Ám Jeno mégis félt – nem is csak attól, hogy fizikailag bántanák (bár természetesen ettől is rettentően féltette őt), hanem főleg attól, hogy újra összetörik a szívét. Megtörtént már ezelőtt is, így egyáltalán nem lepődött volna meg, ha újra megesik. Ten valamiért képtelen volt kifogni magának egy rendes fiút. Bezzeg, ha végre észrevenné Jenot… ő jól bánna vele. Ám Ten nem vette észre. Négy év korkülönbség soknak bizonyult, mégis néha úgy érezte, mintha ő lenne az idősebb és érettebb kettejük közül.

Nagyot sóhajtott, beletörődve a sorsába, és elment, hogy megvigasztalja magát egy szelet csokival, amit még idefelé jövet vett a kisboltban.

***

Tennel másnap madarat lehetett volna fogatni, annyira boldognak tűnt. Nyilvánvalóan jól sikerült a randija, ezt felesleges is lett volna megkérdezni, és őszintén szólva, Jenot nem igazán érdekelték a részletek. Próbált nem gondolni az egészre, és csak a virágokkal foglalkozni. Szerencsére épp egy rakás teendője akadt, mert új szállítmány érkezett, aminek a behordásában segítenie kellett az anyukájának, aki mindig felügyelte a munkájukat.

Teltek a napok, és Jeno csendben figyelte Tent, aki közben járni kezdett Nyálasképűvel. Eleinte úgy vette észre, minden csodás volt – az idegen fiú időről-időre megjelent a virágüzletben, és folyton olyan virágokat vett Tennek, amelyek mind a hódolatát, végtelen csodálatát és nyilvánvalóan mélységes-mély szerelmét fejezték ki a fiú iránt. Jeno hányni tudott volna a gyerek mézes-mázas modorától és a klisé bókjaitól, amikkel a hyungját elárasztotta, ezért legtöbbször inkább az irodába menekült, amikor Nyálasképű feltűnt a színen. Komolyan elgondolkodott, hogy vajon mégis mi a baj Ten ízlésével, hogy mindig ilyen szerinte igencsak felejtős alakokra bukik rá.

Aztán egy nap valami megváltozott. Ten és a fiúja randit beszéltek meg a munkaideje lejárta utánra, de a srác késett. De már vagy bő húsz perce.

- Hol van már? – fészkelődött Ten egy széken ülve, és folyton az ajtót leste, hátha megérkezik a várva-várt személy. – Felhívom.

Jeno nem mondott semmit, csak csendben figyelte, ahogy előveszi a telefonját és tárcsáz. Odáig hallotta, ahogy kicsörög, ahol állt és épp összesöprögette a lehullatott szárakat és leveleket a földről. Csak csörgött és csörgött, de nem vették fel. Ten értetlenül emelte el fülétől a telefont, és összeráncolt szemöldökkel meredt a képernyőre. Ujjai szélsebesen pötyögtek a képernyőn, nyilván egy üzenetet írt.

Még tíz perc meddő várakozás és három-négy újabb hiábavaló hívás után a fiú már félig bosszús, félig aggodalmas hangulatba került.

- Csak nincs valami baja? – motyogta az orra alá.

- Hyung, miért nem mész haza? – javasolta óvatosan Jeno ekkor. – Ha esetleg megjelenne itt, majd megmondom neki, hogy hol vagy.

- Gondolod, hogy még idejön? – kérdezte Ten kétkedve, amire az őszinte válasz az lett volna, hogy nem, nem gondolja, de inkább csak megvonta a vállát. – Na, jó, igazad van. Fölösleges itt idegeskednem tovább. Hazamegyek.

Ten igencsak lehangoltan hagyta el az üzletet, Jeno fejében pedig egymást kergették a gondolatok, hogy a Nyálasképű vajon miért nem jelent meg a randin, és főleg, hogy miért ilyen elérhetetlen. Talán elfelejtette? Vagy közbejött neki valami? Esetleg meghalt a mobilja és nem tudta jelezni, hogy nem jön? Vagy… direkt kerüli Tent?

Az utolsó gondolat után csak még több lehetőség tolult az agyába, egytől-egyik valami rossz kimenetellel. A végére már annyira belemerült az eshetőségek fontolgatásába, hogy maga se tudta követni a gondolatai fonalát, de egy biztos volt: attól félt, a dolognak nem lesz jó vége, és Ten újra csak sérülni fog.

Márpedig azt akarta a legkevésbé.

***

Másnap szombat volt, és mikor eljött a délután, Ten szinte berontott az üzletbe. Jeno volt olyan szerencsétlen, hogy megint befogják segíteni, így ahelyett, hogy a barátaival töltötte volna az áldott szabadnapot, az üzletben – a saját megfogalmazása szerint – gürcölt. Anyák napja közelgett, így sok volt a vevő, és szükség volt a munkaerőre. Ennélfogva nem volt különösebben fényes hangulatban, és az is rátett egy lapáttal a rosszkedvére, hogy akaratlanul is aggódott Ten miatt, akiről az előző délután óta nem hallott. Elhatározta, hogy rákérdez a fejleményekre, de ki se kellett nyitnia a száját, Ten arcáról minden leolvasható volt.

Valami rossz történt.

- Jeno! – viharzott a pulthoz a fiú, és nagy lendülettel könyökölt fel rá. – Szükségem van a segítségedre!

Ezt olyan komolyan, tőle meg nem szokott zaklatottsággal mondta, hogy Jeno egy pillanatra megijedt. Ajkait összeszorította, szemében sehol se volt a kedves csillogás, ami máskor jellemezte. Most inkább egy mogorva fekete macskára hasonlított.

- Mi történt, hyung?

- Hogy mondod meg valakinek virágokkal, hogy bassza meg magát? – kérdezte Ten hidegen, de határozottan.

Hogy mi?

- Hogy mi? – kerekedtek el Jeno szemei, kezében megállt a flakon, amiből vizet spriccelt a növényekre, hogy felfrissüljenek. – Hogy mit… csináljon?

- Jól hallottad – felelte Ten, majd megkerülte a pultot, és nagy erővel lehuppant a támla nélküli kerek székre, ami a sarokban állt. Jeno kíváncsian várta a magyarázatát, de ő csak mérgesen mormogott maga elé. – Megérdemli az a…

- Hyung, elmondod, mi történt? – próbálta magára terelni a fiú figyelmét Jeno, mire az idősebb végre ránézett. – A… barátod…?

- Megcsalt az a seggfej! – tört ki erre Tenből hangosan, indulatosan. Még szerencse, hogy épp egyedül voltak a boltban – Jeno nem szeretett volna felháborodott vásárlói (vagy édesanyai) tekintetekkel találkozni eme illetlen szóhasználat miatt.

Ten szavai hallatán azonban őt is nyomban elöntötte a méreg, de nem volt ideje semmit reagálni, mert a fiú folytatta a beszámolóját.

- Tegnap nem egyből haza indultam, hanem úgy gondoltam, felmegyek hozzá és megnézem, mi van vele. Hát nem ott találtam valaki mással henteregni? Ráadásul olyannal, akit ismerek!

      - A szemét kis… - szökött ki Jeno száján, és most tényleg hálás volt, hogy az anyja nincs jelen, mert biztos megszidta volna azért, ahogy beszél.

- Az – fújtatott Ten, és rosszkedvűen a hajába túrt; fekete tincsei puhán hullottak vissza homlokára, amit Jeno még ilyen körülmények között is elragadtatva figyelt. De aztán rögtön eszébe jutott, hogy épp miről beszélgetnek, és ő is feldúlt lett, amiért ez történt. Tent kihasználták. Már megint. – Persze nyomban kirúgtam, de… Uh, miért mindig ez a vége? Miért nem vagyok képes egy normális fiút találni? Aki nem csinál ilyeneket? Aki tényleg szeret? Aki…

- Aki megérdemel? – szólt közbe Jeno csendesen.

- Igen.

Ten elszomorodott, vállai leereszkedtek, szeméből még a dühös tűz is kihunyt. Jeno legszívesebben a karjaiba fogta volna, hogy gyengéden megölelje, és megnyugtató, kedves szavakat súgjon a fülébe. De Jeno az ilyen ügyekben egy kissé (eléggé) félszeg tizenéves volt, így hát a végén csak esetlenül a vállára tette a kezét, biztatóan szorítva meg azt.

- Ez nem a te hibád, hyung – mondta halkan. – A világ tele van ilyen csapnivaló fiúkkal, akik a kisujjad körmét sem érdemlik meg. De talán te is lehetnél egy kicsit… elővigyázatosabb.

- Elővigyázatosabb? – nézett fel rá Ten.

- Igen. Nem szabadna ilyen könnyen adnod magad…

- Arra célzol, hogy könnyűvérű vagyok? – húzta össze a szemöldökét a fiú kicsit sértetten.

- Jaj, dehogyis, nem így értettem! – szabadkozott Jeno; nem szerette volna, ha félreérti, amit mondani akart neki. – Inkább arra célzok, hogy túl könnyen hagyod magad lenyűgözni mások által. Hamar… belehabarodsz emberekbe. Főleg a rossz emberekbe.

Ten elmerengett ezen egy kicsit, míg végül sóhajtott egy nagyot.

- Azt hiszem, igazad van, Jeno – mondta megadóan. – Nem szabad ilyen könnyen adnom magam. – Ajkai egy szemernyit felfelé kezdtek görbülni, s a mosolykezdemény a szemeibe is beköltözött. – Ennél sokkal többet érek!

- Ez a beszéd, hyung! – ragyogott fel Jeno arca is, és ismételten megszorította a vállát biztatásképpen. Ten felnyúlt, és megpaskolta a kezét, mire a gyomra nyomban ugrott egy hátraszaltót a hirtelen érintés miatt.

- Szóval akkor segítesz? – kúszott némi kajánság az idősebb fiú hangjába.

- Miben?

- Amit kérdeztem. Hogy mondjam meg neki virágokkal, hogy…

- Áh, az! – jutott Jeno eszébe a dolog. – Egyet se félj, hyung. Pontosan tudom, hogy mire van szükségünk!

***

Nagyjából két órával később kész volt a nagy mű. Ten úgy döntött, örökre kizárja az életéből Nyálasképűt, de mielőtt még ezt megtenné, a saját módszerével küldi el melegebb éghajlatra, remélve, hogy a fiú megérti a kódolt üzenetét.

Jeno segítségével összeállított egy csokrot, ami kifejezte az érzelmeit a leszerepelt pasija iránt. Szerencsére minden szükséges virágot megtaláltak a boltban ehhez, így amikor elkészült, olyan tökéletes és kifinomult „baszd meg” lett a végeredmény, amilyet ritkán látott az ember.

A csokor öt különböző virágból állt össze: muskátliból (melynek jelentése ostobaság), gyűszűvirágból (kétszínűség), bakszakállból, ami egy őszirózsaféle volt (hiábavalóság), sárga szegfűből („csalódtam benned”) és narancssárga liliomból (gyűlölet). Színek és formák keveredtek egymással, de tartalmukban harmonizálva egyetlen egységes dolgot fejeztek ki.

A két fiú büszkén csodálta munkájuk eredményét, miközben a futárt várták, ami elviszi majd Nyálasképűhöz azt. Jeno ötlete volt, és ragaszkodott hozzá, hogy ő fizesse ki a szállíttatást, ahogy a virágok árát is megtérítette Ten helyett. A fiú persze először tiltakozott, mondván az ő bosszúja, neki kell érte fizetni, de Jeno elutasította. Ha az egész havi zsebpénze rámegy is, ezt megteszi Tenért, nem fogadott el ellenkezést. A futár egy-kettőre megjelent, és a duó hamarosan elégedett vigyorral figyelte, ahogy a csokorral a kezében távozik az üzletből, hogy teljesítse a rábízott feladatot.

- Ezzel megvolnánk – mondta Ten, miközben elővett egy csomag rágcsálnivalót a hátizsákjából, kibontotta és megkínálta Jenot. Jóízűen falatozni kezdtek, mert a nagy munkában egészen megéheztek. – Remélem, a kis mocsok megérti a célzást.

- Én is. De ha nem is érti meg, a tudat, hogy megtetted, így is vigasztalhat – felelte Jeno.

- Igazad van! – bólogatott erre a másik lelkesen. – Így is, úgy is elküldtem az anyjába, és ez a lényeg!

- Örülök, hogy segíthettem, hyung – nézett rá őszintén Jeno. – Tényleg jobbat érdemelsz az ilyeneknél…

- Drága Jeno, te mindig olyan jó vagy hozzám – sóhajtotta erre Ten. – Esküszöm, veled kéne inkább randiznom, nem az ilyen reménytelen idiótákkal…

Jeno mozdulat közben, azonnal merevedett meg, ahogy ez a mondat elhagyta a fiú száját. Akaratlanul is elöntötte a forróság, érezte, hogy arcán szétterül a pír a nyakától kezdve a füle hegyéig. Kitágult szemekkel nézett fel Tenre a székéről, aki vele szemben a pultnak támaszkodva állt. Mégis hogy érti azt, hogy vele… csak nem… csak nem lehet, hogy mégis van remény? Hogy lehet esélye nála?

Nagyot nyelt, mert úgy érezte magát, mintha valami a torkán akadt volna. Mielőtt meggondolhatta volna, hogy mégis mit feleljen, kimondta az első dolgot, ami a fejében keringett.

- Akkor randizz velem!

Azonnal feszült csend állt be. Mindketten megdöbbentek ezen, Jeno a saját vakmerőségén, Tent pedig nyilvánvalóan váratlanul érte az események ezen fordulata. Látszott rajta, hogy a legkevésbé sem számított ilyen válaszra egy olyan kijelentés után, amit nagyon úgy tűnt, hogy leginkább csak úgy mondott, és nem is gondolt komolyan…

Ten elnevette magát, hogy oldja a feszélyezett hangulatot kettejük között.

- Aranyos vagy, Jeno, de te túl fiatal vagy hozzám – hárította az ajánlatát szelíden. – Neked inkább a magad korabeliek között kéne keresned valakit…

- Hát persze – omlott össze azonnal Jeno belül, de azért igyekezett nem kimutatni, hogy mégiscsak fájt a visszautasítás, még ha nagy is volt az esélye, hogy ez fog történni. – De hyung, én… én mindig jól bánnék veled – tette még hozzá mégis halkan, bátortalanul nézve Tenre, akinek a szeméből erre sajnálkozást olvasott ki, ahogy rádöbbent, hogy Jeno épp most tárta ki elé a szívét.

- Abban biztos vagyok – mondta lassan, nem igazán tudva, mit feleljen a fiúnak. – De talán…

- Talán?

Ten hallgatott, szemlátomást a gondolataiba merülve fürkészte Jenot, aki szaporán dobogó szívvel, még mindig égő arccal állta a tekintetét. Nem igazán tudott semmit kiolvasni a hyungja szemeiből, és ez a kínzó csend eléggé kikezdte az idegeit. Mégis türelmesen várta, hogy mit mondanak majd neki, mit jelent az a talán…

- Talán ha egy-két év múlva visszatérünk erre, az is megeshet, hogy más lesz a válaszom, mint most – fejezte be Ten lassan, megfontoltan.

A remény első sugara jelent meg Jeno számára.

Szája enyhén elnyílt, becsukni elfelejtette. A boldogság, a bizakodás fokozatosan öntötte el és villanyozta fel, ahogy végre sikerült feldolgoznia, amit Ten mondott. A pillangók a hasában megjelentek, szárnyaikkal még ezerszer erősebben verdestek, mint addig valaha. Egy valódi, szívből jövő mosolyt vetett Tenre.

Jelen pillanatban nem érdekelte, hogy az alatt az egy-két év alatt mennyi minden történhet, mi minden változhat. Egy dolog számított csak: amit eddig lehetetlennek képzelt, az talán mégsem annyira az. És Jenonak a remény apró szikrája is elég volt ahhoz, hogy ne adja fel.

Ez pedig, ahogy mondani szokás, rózsás hangulatba hozta.