11:11 - Tensol

11:11

A kistermetű huszonéves fiú egész napos táncórák után baktatott haza a délutáni esőtől nedves utcákon. Elcsigázott teste-lelke miatt még a máskor elmaradhatatlan fülhallgatóját sem vette elő, hogy elindítson egy kis zenét az úton, így gondolataiba merülve sétált hazafelé. Nem voltak valami mélyenszántó gondolatok ezek, leginkább csak arra terjedtek ki, hogy mit kéne vacsorára ennie és milyen feladatok várnak még rá otthon, mielőtt bedőlne az ágyába.

A vacsora kérdése hamar eldőlt, amikor az egyik utcasarokra érve megpillantotta a kis éjjel-nappali boltot. Ramen. Instant rament fog enni, itt és most, és nem érdekli, mennyire egészségtelen. Táncosként általában igyekezett minél egészségesebben étkezni, odafigyelni arra, hogy mi jó és mi rossz a testének, de ma este figyelmen kívül hagyta ezt. Amúgy is szinte biztos volt benne, hogy a hűtője nem sok jóval kecsegtetett otthon, leginkább kongott az ürességtől, ami arra emlékeztette, hogy bevásárolni se ártana már egyszer. Szinte összefutott a nyál a szájában, ahogy elképzelte a meleg, gőzölgő rament, így gyorsan belépett a kis üzletbe, hogy beszerezzen pár dobozzal belőle. Vett még néhány nélkülözhetetlen dolgot, és fizetés után nagy részét a hátizsákjába rámolta.

Ten – merthogy így nevezték a fiút – odalépett az éjjel-nappaliban kihelyezett mikróhoz, hogy ott helyben elkészítse az egyik doboz rament. Az üzlet ajtaja halkan csukódott mögötte, amikor elkészülve kilépett az utcára, ahol pár műanyag asztal és szék biztosította a vevőknek, hogy legyen hol elfogyasztani a sebtében elkészített ételüket. Fáradtan rogyott le az egyik üres asztalhoz és bontotta ki az eldobható evőpálcikákat csomagolásukból. Végre. Komolyan alig várta, hogy belekóstolhasson vacsorájába, s gyomra mintha csak erre a pillanatra várt volna, egyszerre hatalmasat korgott. Nem habozott hát tovább, hanem jó étvággyal nekilátott az evésnek.

Már egy ideje élvezettel szürcsölgette a tésztát, amikor olyan érzése támadt, hogy figyelik. Felpillantott, s megállt benne az ütő pár másodpercre. A szomszéd asztaltól az a fiú nézett vissza rá, akiről nem gondolta volna, hogy az életben valaha még látni fogja.

Ji Hansol.

A döbbenet utáni első gondolata az volt, hogy túl fáradt ő most ahhoz, hogy megbirkózzon azzal, ami következik, bármi is legyen az. Kezében megállt az evőeszköz, gyomra összeszorult.

- Szia… - szólalt meg Hansol tétován, hangja ezer emléket idézve fel Tenben, aki még mindig nem akarta elhinni, mi történik. Két éve tekintett rá utoljára ez a csodálatos mélybarna szempár, két teljes éve hiányolta már a másik minden egyes porcikáját maga mellől. Hansol két éve ment el.

Nélküle.

- Szia – sikerült végül kierőltetnie magából valami elfogadható köszönést. Félrenézett, és hirtelen zavarba jött, hogy a másik így evés közben lepte meg; alig palástolt nyugtalansággal halászott elő egy zsebkendőt a táskájából, hogy megtörölje a száját, közben végig magán érezve a másik pillantását. – Hát te hogy kerülsz ide? Azt hittem, Japánban vagy.

Hangja hűvösebbre sikeredett, mint amilyennek szánta, ami Hansol reakciójából is látható volt; kissé felhúzta szépen ívelt szemöldökét, ajkait összeszorította.

- Hazajöttem látogatóba – adott rövid választ.

- Oh. Értem. – Ten aprókat bólogatott fejével, majd vacsorájának maradékára meredt. Teljesen elment az étvágya.

Fogalma sem volt, mit mondhatna, a másik váratlan felbukkanása teljesen készületlenül érte, ezer érzés kavargott benne, de egyik sem volt olyan, amit szívesen kimutatott volna.

- Nem bánod, ha…? – kérdezte Hansol.

Felállt, egy bizonytalan lépést tett az asztala felé. Ten nemtörődöm módon vont vállat, mint akit a legkevésbé sem érdekel, mit tesz, torka azonban elszorult, ahogy a fiú leült vele szemben, ezzel csupán egy karnyújtásnyira csökkentve köztük a távolságot. Oly közel volt hozzá most, mégis oly távol – merült fel benne a keserű gondolat, amitől csaknem felnevetett kínjában.

- Hogy vagy, Ten? – próbált érdeklődni Hansol, s a hanggal, amit használt, magához láncolta a pillantását. Gyengéd volt, őszinte, olyan lágy, hogy a fiú nem tudta eldönteni, most dühös legyen rá emiatt, vagy olvadjon el tőle. Úgy akart tenni, mint aki rég túllépett mindenen és teljesen rendben van, ám félt, hogy viselkedésével már az első pillanatban lebuktatta magát.

- Hyung, nem kell úgy tenned, mintha még mindig törődnél velem – mondta a lehető legérzelem-mentesebb hangon, amit csak ki tudott préselni magából.

Hansolnak szemmel láthatóan nem tetszett ez a válasz.

- Pedig így van.

- Vettem észre.

Nem tudta visszafogni magát, ahogy ezt kimondta. Tisztában volt vele, hogy rendkívül önző dolog, amit művel, és be kéne fejeznie, mégis képtelen volt erre.

- Nézd, Ten… - kezdte az idősebb, nagy, melegséget sugárzó szemeit rászegezve. Egy kis ideig hallgatott, mint aki nem tudja pontosan, hogyan is fogalmazza meg a mondandóját. Amúgy sem volt túl bőbeszédű típus, és mindig is nehezebben fejezte ki magát. – Tudom, hogy… hogy mikor elmentem, nehéz volt neked.

Ten erre nem mondott semmit. Nyilvánvalóan igaza volt, de azért nem akarta megvitatni vele, mennyire szét volt esve, amikor a másik Japánba távozott. Egy kis büszkeség azért még benne is volt, ha sok nem is.

- De nekem sem volt könnyű. Új ország, új kultúra, új nyelv, amit alig beszéltem… nem beszélve arról, hogy rettenetesen hiányoztál.

A fiatalabb nem mozdult, tekintetét mereven az asztal kopott lapjára szegezte, mintha onnan kiolvashatná, mégis mit kellene tennie. Hansol minden egyes szavával fájdalmat okozott neki, de leginkább az keserítette meg a szívét, hogy még mindig túl fontos volt neki mindaz, ami valaha kettejük között történt.

- Ten, szeretném, ha tudnád… Én úgy mentem el innen, hogy szerettelek.

Ez már túl sok volt neki. Mégis hogy képzeli Hansol, hogy csak úgy újra felbukkan az életében a semmiből, mintha ez teljesen természetes lenne azok után, hogy két éve itt hagyta őt. Hogy mer úgy tenni, mintha még mindig törődne vele, mintha… mintha Ten nem tudná nagyon jól, hogy már rég elfelejtette őt?

- Fejezd be! – förmedt rá a fiúra, megtalálva hangját. Ügyetlenül ledobta a pálcikáit, amelyek szanaszét gurultak az asztalon, de nem érdekelte. – Muszáj felhoznod a múltat?! Tudom én jól, mi történt, nem szükséges ecsetelned! Jártunk, szakítottál velem, elmentél, én itt maradtam. Kész, vége, pont! Minek felemlegetni a részleteket?

Hansol egy pillanatig meglepettnek látszott a kirohanása miatt, de hamar visszatért arcára a higgadt kifejezés. Ten legszívesebben a képébe vágta volna a szalvétáját, annyira dühítette most a másik nyugalma. Régen kifejezetten szerette, hogy az idősebb ilyen nyugalmas természetű, de jelenleg az őrületbe kergette ezzel.

- A részletek fontosak – mondta Hansol ugyanolyan szelíden, ahogy általában beszélt. – Csak szerettem volna, ha tudod… hogy milyen fontos voltál nekem, amikor Japánba mentem. Nekem se volt könnyű itthagyni téged

A fiú sosem jeleskedett abban, hogy szavakkal fejezze ki magát; hajlamos volt az érzéseit magában tartani, csak mert sosem tudta, hogyan tegye, mi a helyes módja. Mindig is egy kicsit túl félénk volt, tartott mások reakcióitól, nehezebben számította ki őket, épp ezért nem mondott sokszor inkább semmit. Ten rengeteg energiát fektetett abba a kapcsolatuk alatt, hogy kicsit nyitottabbá tegye őt, türelmesen bánt vele, mindig igyekezett megfejteni őt és ezzel egy időben bátorítani.

Épp ezért ez az egyenes beszéd most rettenetesen meglepte. Nemcsak meglepte – olyan keményen találta szíven, hogy még a levegő is kiszorult a tüdejéből, szinte valós fizikai fájdalmat érzett mellkastájékon. Elszorult a torka, és dühös lett magára, amiért Ji Hansol egyetlen perc alatt elérte, hogy minden tartása, minden ereje semmivé legyen, amit azóta gyűjtött magának, hogy összetörte a szívét. Csupán papírból épített, gyenge kártyavár volt ő, amit egyetlen apró szellő összedöntött. Gyűlölte magát, hogy ez a fiú még mindig hatással volt rá, mikor már annyi idő eltelt, s Hansol nyilvánvalóan továbblépett már. Hiszen mi mást jelenthettek volna azok a képek, amiket valami csinos arcú japán fiúval töltött fel az internetre, amiket Ten akaratlanul is látott?

Nagyot nyelt, és próbálta megőrizni a hidegvérét, bármennyire is felzaklatta a másik hirtelen vallomása.

- Mint mondtam, ez már a múlt. Nem számít többé – mondta olyan hidegen, amennyire csak tudta, de a hangja így is megremegett kissé, és biztos volt benne, hogy Hansol átlát a nevetséges, hamis próbálkozásain.

A fiú hosszan nézte őt, sötét szemei szomorúsággal teltek meg, ami csak még inkább felbosszantotta Tent. Még szánakozik is rajta?

- Örülnék, ha nem néznél úgy rám, mint a világ legnyomorultabb senkijére – mordult rá ezúttal, már egyáltalán nem rejtve el bosszúságát. – A világ nem állt meg, csak mert elmentél.

Hansol erre meghökkent, Ten ellenséges hangneme és szavainak éle láthatóan váratlanul érték.

- Félreérted a dolgot. Én tényleg sajnálom, ami történt – mondta lágy hangon, a helyzethez képest túlságosan is lágyan. És ez annyira jellemző volt rá: még a legfeszültebb, legkomolyabb szituációkban is ilyen tudott maradni, ám ez most nem volt Ten ínyére, aki még azt is szívesebben vette volna, ha a másik kiabálni kezd vele.

- Jó. Akkor ezt megbeszéltük Most pedig hazamegyek. – Tekintetét makacsul lefelé szegezve szedte össze az eldobnivaló dolgokat, és hátára kapta a táskáját.

- Ten…

Nem nézett rá. Kidobta a kukába a szemetet, miután összetakarította az asztalt. Hansol felállt.

- Ten, kérlek… - lépett felé, és megpróbálta megérinteni a karjánál, hogy magára irányítsa a figyelmét.

- Ne, Hansol, fejezzük ezt be, jó?

Hirtelen iszonyú fáradtnak érezte magát. Nem csak testileg, hanem lelkileg is gyötrő, súlyosan ránehezedő kimerültség lett úrrá rajta. Úgy érezte, már semmi sem érdekli, csak szeretné elfelejteni Ji Hansolt, akit mindennél jobban szeretett, de aki elhagyta őt egy állás kedvéért. Beszélni kezdett.

- Tudom, hogy önző voltam. Tulajdonképpen utálom is magam azért, mert nem tudtam teljes mértékben veled örülni a lehetőségnek, amit kaptál ott, ezt elhiheted. Túlságosan magamnak akartalak, mert szerettelek. És igen. Még mindig szeretlek. Tessék, kimondtam – nevette el magát kesernyésen, de nevetése erőtlen volt, halk, fáradt. – Tudom, hogy te már nem szeretsz úgy, ami fáj, de mit lehet tenni. Belefáradtam, Hansol. Belefáradtam, hogy hiányoljalak, és úgy szeresselek, hogy nem vagy velem és nem viszonzod. Túl akarok lépni rajtad, el akarlak felejteni. Örökre.

Könnyek lepték el a szemét, de nem rejtette el őket. Itt állt, kitárta a szívét Hansolnak most az egyszer még utoljára. Veszíteni már úgyse veszíthetett semmit, a büszkesége már rég nem érdekelte. Csak a mellkasát szorító folytonos szívfájdalomtól akart megszabadulni, hogy végre ne a múltban éljen, hanem képes legyen a jelenre, a jövőre koncentrálni.

Hansol lassan felnyúlt, és letörölte a könnyeit, ujjai érintése nyomán Ten csaknem remegni kezdett. Aztán a fiú elhúzta a kezét, zsebre tette őket.

- Akkor felejtsük el egymást – mondta halkan, de szavai mégis valami mélységes erőt, határozottságot hordoztak; belátta, hogy ez a helyes. – Örökre.

 Ten ránézett, aztán gondolkodás nélkül közelebb lépett hozzá. Hansol nem hátrált, azt várta, mi lesz most. Valószínűleg tudta, hogy mire készül, és nem tagadta meg tőle. Ten a hosszú, selymesnek tűnő szempilláit csodálta pár másodpercig, megszámlálta őket, majd jellegzetes, határozott vonalú ajkaira esett a pillantása, amelyeket mindig úgy szeretett. Végül a szemeibe nézett, és most egyszer utoljára hagyta magát elveszni bennük. Egy mélységes-mély, feneketlen tó volt ez, amiből meg kellett tanulnia kievickélni. Aztán lehunyta szemeit, és megcsókolta Hansolt.

Búcsúcsók volt ez, amire szüksége volt. Kellett neki ez a lezárás, egy határozott pont kapcsolatuk hosszú, összetett mondatának végére. Beszívta a fiú illatát, érezte ajkai puhaságát, lélegzetének melegét, és aztán elhúzódott.

Ennyi volt.

- Ég veled, Ji Hansol – mondta rekedtesen, reszkető lélekkel, de nem megtörő elhatározással.

- Ég veled, Ten Chittaphon.

Szomorúan elmosolyodott, majd hátat fordított a szerelmének és elsétált, vissza se nézett. Ideje felejteni – gondolta remegő, de már valamivel mégis nyugodtabb szívvel, ahogy lépkedett. Ideje felejteni.