A művészet jó - Yusol

Cím: A művészet jó

Páros: Yusol (Yuta/Hansol – NCT/SM Rookies)

Műfaj: slice of life

A művészet jó

Ha Nakamoto Yuta valamelyik barátját megkérték volna, hogy mondjon három dolgot, ami eszébe jut a fiúról, valószínűleg a következő dolgok szerepeltek volna a listán: 1. foci, 2. szarkazmus, 3. igazi férfi.

Foci, mert egészen kiskora óta rajongott ezért a sportért, és ennek megfelelően játszotta is a mai napig. Bár nem készült hivatásos élsportolónak, mégis oly lelkesedéssel űzte ezt a szenvedélyét, hogy végzős évére az egyetemi futballcsapat kapitányává nőtte ki magát, amire roppant büszke is volt. Ennek köszönhetően kampusz-szerte igencsak népszerű srác volt, szinte mindenki ismerte a Nakamoto Yuta nevet, mert amellett, hogy igencsak jóképű volt, a focinak hála olyan testre tett szert az évek során, amit jóformán csak irigyelni lehetett. Emellett volt még egy fegyvere, amely mindig hatásos volt, és amit az emberek csak úgy emlegettek, „healing smile”. A fiú könnyedén vette le lábáról az embereket mosolyának pusztán egyszeri megvillantásával, mintha különös varázserővel bírna.

Szarkazmus, mert Yuta több volt, mint csupán egy vonzó test és szép arc; személyisége volt, méghozzá erős, amit azok tudtak csak igazán, akik a legjobban ismerték – vagyis a családja és a közeli barátai. A fiú segítőkész volt, hűséges barát és jó hallgatóság, olyan ember, aki mindig kiállt a számára fontosak mellett a bajban, és a maga módján támogatta őket. Ám emellé kissé heves vérmérséklet és kendőzetlen őszinteség társult, ez utóbbi pedig legtöbbször a szarkasztikus kis megjegyzéseiben nyilvánult meg. És ki lett volna a legjobb célpont, ha nem a drága barátai, akiket előszeretettel piszkált minden egyes adódó alkalommal. A dolog azonban kölcsönös volt, Yuta ugyanúgy megkapta a maga adagját tőlük, és sosem volt sértődés belőle, mivel mind élvezték egymás vérét szívni.

Végül pedig igazi férfi, mert a fiú egyetlen napot sem bírt ki anélkül, hogy ne hangoztassa, mennyire férfias jelenség is ő. Valójában egy idő után már csak azért csinálta, mert örömét lelte benne, hogy Taeyongot ezzel némiképp idegesíti. Na, meg persze azért, mert nem ártott időről-időre emlékeztetni a környezetét, hogy ő, kérlek szépen, igazi férfi, kéretik nem elfelejteni.

Ő azonban a gyakori fociedzések és a különböző beadandó dolgozatai miatt tökéletesen elfelejtette, hogy pontosan ma este lesz az a kiállítás, ahol Ten képeit is kiállítják. Ten a lakótársa, Johnny barátja volt, aki egyszerre végezte a képzőművészeti és a tánc szakot, miután Bangkokból Szöulba költözött. Johnny az ideje nagy részét vele töltötte, amit Yuta bizonyos mértékben meg is tudott érteni, mert a thai fiú nem mindennapi jelenség volt. A két barátja néha azonban már az agyára tudott menni a szégyentelen flörtölésükkel, ami szinte vég nélkül folyt köztük. Mégsem jártak együtt, legalábbis elviekben nem, de valójában sosem lehetett tudni, hogy pontosan mi is folyik köztük. Nem mintha Yuta annyira szomjazta volna a kapcsolatuk legapróbb részleteit. Uh, köszönte szépen, nem.

Mindenesetre péntek este volt, és ő Johnnynak köszönhetően egy művészeti galériában kötött ki, körülvéve rengeteg olyan képpel, amiknek a nagy részéről azt se tudta megállapítani, hogy épp mit akar ábrázolni. Nem pont így képzelte el az estét. Yutát a legnagyobb jóindulattal se lehetett volna művészléleknek nevezni, így többnyire csak udvarias arccal próbált nézelődni és elkerülni minden egyes olyan szituációt, amiben esetleg a véleményét kérhették egy adott műről. A galéria termét, amiben a kiállítást rendezték, az egyetem bérelte ki, hogy a képzőművész hallgatók itt állíthassák ki féléves munkáikat. Először Ten képeit nézték meg, amelyek tényleg lenyűgözőek voltak – Yuta látta már pár képét korábban is, és még neki is elállt tőlük néha a szava, pedig őt aztán nehéz volt elhallgattatni.

Ahogy kell, gratulált a fiúnak, de aztán nem bírta már tovább nézni Johnny bárgyún vigyorgó képét, aki szívecskékkel a szemében rajongta körül a művészfiút, így inkább továbbsétált a galéria egy másik részébe. Egy távolabbi sarokban kötött ki, ahol alig lézengtek emberek. Szórakozottan pillantott az itt kiállított művekre, de a szemöldöke nyomban felszaladt a látványra. A képeken más szín se volt, csupán haragos vörös, monoton szürke és lehangoló, magába szippantó fekete, amitől iszonyú nyomasztó élmény volt akár csak rájuk is nézni. Az élményt csak néhol enyhítették az itt-ott felbukkanó fehér foltok, egy cseppnyi fellélegzést jelentve. Kivehető formák nemigen voltak, az egyik helyen éles vonalakkal határolt alakzatok, a másikon elmosódott, homályos pacák, amitől az egész egy hatalmas zűrzavarnak tűnt. Yuta értetlenül bámult a meglehetősen furcsa képekre.

- Hát ezek nagyon rondák – szaladt ki a száján félhangosan, de a lehető legőszintébben.

- Köszönöm – szólalt meg ekkor mellette valaki, mire Yuta csaknem kiugrott a bőréből, annyira megijedt. Nem vette észre, hogy nincs egyedül, s ahogy oldalra kapta a fejét, egy magas, vékony, maga korabeli fiút pillantott meg. Szemei kitágultak a rémülettől, ahogy lassan felfogta, mit mondott a másik.

- Öh… izé – kezdte bizonytalanul, egyre jobban zavarba jőve a másik tekintetétől, aki halálos nyugalommal nézte őt. – Tessék?

- Köszönöm – ismételte a fiú, ajkain halvány mosoly játszadozott, mint aki visszafogott módon, de élvezi a történéseket. – Hiszen a képeimet véleményezted, nem? Illik ezt is megköszönni, még ha negatív is a kritika.

Yuta arcára ráfagyott a döbbenet, testét meleg öntötte el a szégyenkezés miatt, hogy az alkotója füle hallatára nagyon rondázta le a képeket. De ha egyszer rondák voltak! És különben is, honnan tudhatta volna, hogy így mellé lopózik a srác… Zavart köhintéssel kapta oldalra fejét, és azon törte az agyát, hogy miként is vágja ki magát ebből a helyzetből. Nem mert oldalra pislantani, de érezte, hogy a másik még mindig mellette áll, méghozzá csendben, ami rettentően frusztrálni kezdte. Szemeivel a falat vizslatta, ahol ekkor meglátott egy kis táblát: Ji Hansol, negyedéves képzőművész hallgató féléves munkái.

- T-Te vagy… Ji… Hansol? – kérdezte kissé dadogva Yuta.

- Én – jött a megerősítés oldalról.

Huh.

- Izé… tudod, nem úgy értettem, amit mondtam… én csak… szóval… - kezdett mentegetőzni, de hiába.

- Ugyan, ne magyarázkodj – intette le a másik lazán. – Nem veszem magamra, ha valakinek nem tetszenek a képeim. A művészeknek számolniuk kell vele, hogy nem felelhetnek meg mindenki ízlésének. – Hirtelen bűbájos mosolyt vetett Yutára, aki megütközve nézett rá.

Most gúnyolódik vele a másik? Vagy komolyan mondja? Nagyon furcsa volt ez a srác, és Yuta nem tudta eldönteni, hogy mit gondoljon róla.

- Oké… - motyogta az orra alá, és már le akart volna lépni, amikor a másik újra megszólalt.

- És téged hogy hívnak?

A kérdés meglepte Yutát és elérte, hogy végre ránézzen a másikra, aki őszinte érdeklődéssel a szemeiben pillantott vissza rá. A magasabb srác – Ji Hansol – tényleg nem tudja, ki ő?

- Tényleg nem tudod? – kérdezett vissza anélkül, hogy átgondolná, mit is beszél. Ji Hansol felvonta a szemöldökét.

- Tényleg. Miért, kéne?

- Nem arról van szó… - vonogatta a vállát Yuta –, csak őszintén szólva, már jó ideje nem találkoztam olyannal ezen az egyetemen, aki ne tudta volna, ki vagyok.

Hansol szemöldöke még magasabbra szaladt a homlokán.

- Miért, ki vagy te? Esetleg valami híresség? Egy olyan idol valami fiúcsapatban?

Yuta minden pillanattal egyre inkább elképedt a fiún. Fogalma sem volt, a másik miből gondolta ezt, az is lehet, hogy csak viccelődött – sőt, elég valószínű.

- Nem vagyok idol.

- Akkor ki vagy? – kíváncsiskodott Hansol.

- Nakamoto Yuta – mondta meg végül a nevét a fiú, hátha így majd ráismer a másik, de nem – a magasabbik arcán továbbra sem látta felismerés jelét. – Az egyetemi focicsapat kapitánya vagyok.

- Ááá… Értem.

A hangja hirtelen megváltozása nem kifejezetten tetszett Yutának. Úgy hangzott ez a rövid kis szócska a szájából, mintha nem túl kedvező véleménye lenne a fociról, vagy a csapatról, vagy a kettőről egyszerre. Yuta szemei összeszűkültek, ahogy Hansol elfordította róla tekintetét, és nem szólt többet, mint aki ezt megtudva nem kívánja tovább folytatni a társalgást. Nem volt nyíltan udvariatlan, de a másik mégse erre a válaszra számított; bárhova ment, az emberek szerették, mert a kapitánysága alatt a csapat sokkal sikeresebb volt, mint korábban és elismerést hozott az egyetem számára. Volt, akit a siker és a népszerűség nagyképűvé tett, de ő mindig tudta, hol a helye. A művész fiú legkevésbé sem lelkes, sőt, akár kissé elítélőnek is mondható reakciója így sértette, aminek nem habozott hangot adni.

- Előítéletesnek tűnsz – mondta szárazon, és ezúttal ő bámult mereven a másikra.

Hansol csodálkozva pillantott ismét rá.

- Hisz nem is mondtam semmit – fonta össze a karjait maga előtt.

- Ó, dehogynem. Egyértelműen látszik, hogy épp most váltam a szemedben valami sztereotip bunkó focistává – mondta Yuta hűvös hangon. Utálta, ha valaki ostoba általánosítások miatt ítélte el őt ismeretlenül.

Hansol arcára érdeklődés, sőt, elismerés ült ki, de Yuta ezt már nem látta. El akart fordulni és visszamenni Johnnyékhoz, de a másik hangja megállította.

- Rendben, igazad van. Sajnálom, ha ítélkezőnek tűntem – magyarázkodott a magas fiú –, csak tudod, megvolt rá az okom, hogy ne legyek odáig a focistákért.

- Értem – bólintott Yuta. – De általánosítani akkor se szép dolog.

- Tudom.

Mindketten elhallgattak; most, hogy ezt megbeszélték, egyikük se tudta, mit kéne mondani, de a csend már sokkal kevésbé volt kínos, mint az imént. Yuta megnyugodott és már nem haragudott. Feltűnés nélkül próbálta alaposabban szemügyre venni a másikat, és meg kellett állapítania, hogy tulajdonképpen nem volt épp utolsó látvány a srác. Hansol csupa feketét viselt, de ruhái kiválóan álltak rajta, sötét haja úgy volt megcsinálva, hogy szabadon hagyta homlokának egy részét, arcán pedig nagy, szelíd szemei voltak a legfeltűnőbbek. Mielőtt még a fiú rajtakaphatta volna, hogy bámulja, Yuta újra inkább a falon függő képeket kezdte megfigyelni. Egy percig próbálta megfejteni, mit akarnak a dühös vörös és fekete pacák mondani, de feladta.

- Mondd csak, mit jelentenek a képeid? – kérdezte könnyeden; már nem aggódott, hogy megsérti a másikat a véleményével.

Hansol egy kicsit habozott, mint aki gondolkozik, mit is kéne mondania.

- Mondjuk úgy, hogy egy kicsit… mérges voltam az exemre – felelte végül a vállát vonogatva.

Hát, így már minden világos.

- Várj, kitalálom – mondta Yuta. – Az exed focista volt?

Hansol erre elnevette magát, ami őt is magával ragadta. Egy kicsit lenyűgözte a másik széles mosolyának látványa, ajkainak íve, nevetéstől magasabbra szökő hangja pedig elütött a beszédhangjától, ami meglepően tetszett Yutának.

- Eltaláltad – mondta végül Hansol, mikor elhalt a nevetésük. – De inkább ne beszéljünk róla, ha lehet.

- Ami azt illeti, így már sokkal érthetőbbek a képeid – mondta Yuta. – Csak első ránézésre meglehetősen… absztraktak.

A másik újra elmosolyodott – igen, határozottan szép mosolya van, gondolta Yuta – és bólintott egyet, jelezve, hogy érti, mire gondol.

- A többi képed is ilyen?

- Nem mondhatnám – rázta a fejét Hansol, aztán hirtelen megvillantak a szemei, mint akinek új ötlete támadt. – Egyszer megmutathatom, ha akarod.

Yutában egy pillanatra bennakadt a levegő; nem számított erre. Hansol olyan ártatlan arccal mondta ezt, hogy nem tudta eldönteni, vajon csak a művészetrajongó oldala beszél belőle és tényleg csak a képeit akarja megmutogatni neki, vagy így próbál flörtölni vele. Alig tíz perce ismerte, és a beszélgetésük meglehetősen érdekesen alakult ez idő alatt, de volt valami a fiúban, ami megfogta Yutát, és felkeltette az érdeklődését iránta meg a képei iránt. És ha végül kiderülne, hogy a fiú többet akarna szimpla képnézegetésnél tőle – még azt sem bánná valószínűleg. Sőt.

- Miért is ne? – ment bele a dologba, és mikor Hansol újra rámosolygott, úgy érezte, a jó döntést hozta meg azzal, hogy igent mondott.

Végül is… a művészet egészen jó dolog – gondolta Yuta már hazafelé menet, telefonjában a frissen megismert Ji Hansol számával.

***

Megjegyzés: A történetet egy prompt alapján írtam, amit ITT találtam, és így szólt: "Yutából kitör, hogy a galériában lévő művek "nagyon rondák", aztán zavarba jön, amikor a mellette álló srác azt mondja, "köszönöm"."