Nem egy hiba - Johnten

Cím: Nem egy hiba

Páros: Johnten (Johnny/Ten (NCT/SM Rookies))

Műfaj: romance, némi angst, némi fluff, oneshot

 

Nem egy hiba

Tömeg. Metrózaj. Fülledt levegő. A késő délutáni csúcsforgalom ezt tartogatta Youngho – és még sok ezer ember – számára, amikor felszállt a járműre, hogy hazafelé vegye az útját. Szokása szerint rögtön a kocsi túlsó felében lévő ajtónál igyekezett helyet találni magának. Leülni ilyenkor esélytelen volt, s most lemondással kellett tudomásul vennie, hogy még az ajtó melletti állóhelyek is foglaltak voltak. Remek.

Egy harmincas éveiben járó borostás férfival szemben állt meg, aki unottan bámult ki a fejéből bedugott fülekkel. Youngho szintén zenét hallgatott, egyetlen idegszála sem kívánta most a külvilág nagymértékű befogadását, így miközben a metró egy kisebb rántással elindult, még szemeit is behunyta. Így koncentrált a fülében szóló melankolikus dallamra, amely tökéletes párja volt borús hangulatának. Nem tudta pontosan, hogy melyik indukálta a másikat – hogy a lelkiállapota miatt hallgatott ilyen dalokat, vagy épp fordítva, a búskomor dalok miatt fordult ismét magába. De ha jól belegondolt, talán az előbbi; a szomorúság újabban akkor is megbújt a felszín alatt, ha épp jókedve volt.

A metró megállt a következő megállónál, mire Youngho szemei felnyíltak, hogy utat tudjon adni az esetleges leszállóknak. Pár ember elnyomult mellette, egy figyelmetlen alak hatalmas táskájával még jól meg is lökte. A fiú visszafojtott egy elégedetlen morgást; gyűlölte ezt a járatot csúcsidőben. A kellemetlen körülményeket ismét a zenére koncentrálva igyekezett kizárni, s közben észre sem vette, hogy az ajtónál vele átellenben álló fiatal lány időről-időre érdeklődő pillantásokat vet rá. Szinte várta, hogy a fiú végre felnézzen és elkaphassa pillantását, de ez nem történt meg.

Szegény lány persze nem tudhatta, hogy teljesen hiábavalóan akar szemezni vele. Youngho szerelmes volt, még mindig reménytelenül szerelmes abba a fiúba, akivel két hónapja szakítottak. Bizonyára a szomorú dal tehetett róla, hogy lelki szemei előtt ismét megjelentek az éjfekete tincsek, a fitos kis orr, a huncutul csillogó szemek, és az a számtalan fémpiercing és fülbevaló, amit a másik hordott. Maga előtt látta a fiú olykor aranyos, esetleg szégyenlős mosolyát, ami máskor azonban oly kihívó, magabiztos és pimasz tudott lenni, amitől Youngho térdei mindig el akartak kezdeni remegni. Tisztán emlékezett hangjának minden egyes színére: hangos, vidám nevetésére; orrhangú beszédére; álmos, halk, rekedt nyöszörgésére; kedveskedő gügyögésére; bosszankodó dörmögésére; apró, elégedett sóhajaira és mély, torkából feltörő nyögéseire… És arra is, hogy milyen volt a hangja akkor, amikor egymással kiabáltak a szoba egyik végéből a másikba nem egyszer, aminek a vége ajtócsapkodás, majd szakítás lett.

De erre akart a legkevésbé emlékezni. Ha lehet, az utolsó emlékeit vele kitörölte volna az emlékezetéből, és más emlékeket gyártott volna helyettük. De nem lehetett. A fiú közölte vele, hogy ez az egész köztük egy hiba volt, és fogalma sincs, minek állt egyáltalán össze Younghoval. És ez fájt. Ez fájt a legjobban; mintha a szívét tépték volna ki a mellkasából. Youngho akkor persze nem mondta, de ő nagyon is jól tudta, ő maga miért állt össze a másikkal. Pontosan azért, amiért a mai napig se tudott túllépni rajta, amiért még most is csak rá tudott gondolni, amiért megbánta minden egyes meggondolatlanul kimondott szavát, amiért azt kívánta, bár visszaforgathatná az időt, hogy mindent sokkal jobban csináljon.

Youngho olyannyira elmerült borús gondolataiban, hogy majdnem elfelejtett leszállni az ő megállójában. Mikor mégis feleszmélt, gyorsan kilépett a metróból, és a kijárat felé vette az irányt. Mire befordult az utcába, ahol lakott, már besötétedett, s meglehetősen hűvös szél fújt az arcába. Lassú léptekkel közelített a sokemeletes épület felé, ahol az albérlete volt, s már nem járt messze a kaputól, amikor megpillantott valakit a ház előtt. Az illetőnek túlságosan ismerős alakja volt, mire Younghoban egy pillanatra megállt az ütő, mert mi van, ha…

Ő volt az.

Zsebre dugott kezekkel, olyan tartással állt ott, mint aki elveszve érzi magát a helyen. Youngho alig hitt a szemének. Fogalma sem volt, vajon mi hozta ide a fiút a lakása elé, és nem tudta, hogy ez jót vagy rosszat jelent-e majd számára. Bizonytalan léptekkel indult meg felé, s alig pár pillanat telt el, mire a másik felkapta a fejét, észrevéve érkezését.

- Ten… - szólalt meg Youngho elsőként, de egyszeriben nem is tudta, mit mondjon. A fiú ugyanolyan gyönyörű volt, mint amikor utoljára látta, ám fekete szemei áthatolhatatlan mélységként pillantottak fel rá.

- Youngho – mondta megilletődve a fiú, mintha nem számított volna a másik felbukkanására.

- Hát te… miért jöttél?

- Én csak… - kezdte Ten, és láthatóan zavarban volt. Feszengve állt egyik lábáról a másikra, miközben mindenhova nézett, csak Younghora nem. – Hozzád jöttem.

- Hozzám? – visszhangozta a fiú meglepve, pedig ennek egyértelműnek kellett volna lennie, hiszen az ő háza előtt állt. De a tény, hogy két hónapja szakítottak és tulajdonképpen már semmi közük nem volt egymáshoz, még mindig ott volt.

Ten aprót bólintott, de hallgatott. Youngho ellenállt a késztetésnek, hogy a karjaiba zárja. Még sosem látta ennyire bizonytalannak, ennyire törékenynek, mint most a kapuvilágítás alatt, ahogy félénken nézett fel rá, mielőtt megszólalt volna.

- Hiányoztál – mondta a fiú olyan csendesen, hogy félő volt, az őszi szél felkapja és elsodorja szavait, mielőtt Younghohoz elérnének. De nem, a fiú oly tisztán hallotta őket, mintha Ten közvetlen közelről suttogta volna fülébe őket. Egyszerre úgy érezte, nehezére esik lélegzetet venni, a szíve ki akart ugrani a helyéről.

Ten itt volt, eljött hozzá, mert hiányzott neki. Ez… ez elég volt ahhoz, hogy Younghoban pislákolni kezdjen a remény.

- Te is nekem – felelte lágyan, mikor végre megtalálta a hangját, ami alkalmazkodott a másik halk beszédéhez.

Ten felpillantott rá, fogaival lassan alsó ajkára harapott, tartása még mindig bátortalanságról árulkodott. Látszott rajta, hogy mondani akar még valamit, s Youngho türelmesen várta, annak ellenére is, hogy egyre inkább feszítette az izgatott kíváncsiság.

- Én… Én csak… - hajtotta le fejét Ten, miközben a megfelelő szavakat kereste. Aztán újra felnézett rá; ezúttal hosszan, mélyen, sötét szemeiben oly tiszta érzelmekkel, amibe a másik szinte beleszédült. – Még mindig szeretlek, Youngho.

Hangja kicsit elfúlt az utolsó szótagnál, de ez már nem számított. Youngho nem gondolkodott, csak cselekedett; pár gyors lépéssel átszelte a kettejüket elválasztó rövid távolságot, majd a fiú elé érve egyik tenyerébe fogta annak arcát és lehajolt hozzá. Egy pillanatra Ten szemeit fürkészte, némán kutatva engedély után tekintetében, amit a fiú lecsukódó szempillái által kapott meg, aztán ajkaik találkoztak.

A csók szenvedélyesen kezdődött – két szerelmes szív találkozása kéthónapnyi, hirtelen ostobának és értelmetlennek tűnő gyötrődés után; Youngho talán még sosem csókolt ilyen ragaszkodással senkit, kieresztve magából mindazt a fájdalmat, amit az elmúlt hetekben érzett. Ten készségesen viszonozta csókját, ugyanazt a vágyódást árasztva magából, ami a magasabb fiút is markában tartotta. Youngho egyik keze Ten derekára simult, így vonva közelebb magához a fiút, amit ő elégedett hümmögéssel és egy apró sóhajjal hagyott jóvá; másik keze az arcát cirógatta, ujjai alatt érezve, hogy szerelme beleremeg az érintésébe.

Arra váltak szét, hogy a közelben megszólalt egy autó riasztója – éles, kellemetlen hangon vijjogott az estébe, amivel megijesztette a párost. Youngho még mindig behunyt szemekkel próbált lélegzethez jutni, és örömmel vette tudomásul, hogy Ten levegővételei is ugyanolyan gyorsak és felszínesek, mint az övéi. Lenézett a fiúra, aki nagy, ártatlan szemekkel bámult rá, arcát enyhe pír fedte az imént történtek miatt.

- Oh – nyögte halkan Youngho, amikor a másik váratlanul megölelte, nagy lendülettel vetve karjait köré, arcát a nyakába fúrva. Szíve hevesen dobogott, ahogy viszonozta az ölelést – imádta, hogy Ten vagy jó fél fejjel alacsonyabb volt nála, aminek köszönhetően mindig is tökéletesen illettek egymás karjaiba. Így álltak legalább két percig, nem szólva egy szót sem, csak egymás közelségét élvezve némán. Semmi és senki nem zavarhatta meg őket ebben a pillanatban, még a rosszindulatú öreg néni sem, aki a földszinten lakott, és rendszeresen csúnya pillantásokat vetett Younghora, ha összetalálkoztak a lépcsőházban.

- Youngho… - szólalt meg végül Ten, de még mindig a másik nyakába bújt, nem húzódott volna el. – Ezek szerint te is…

Nem mondta ki, de a magas fiú nagyon jól tudta, mire gondol.

- Én is szeretlek, Ten – mondta halkan, és a fekete fürtök közé csókolt, mire Ten ujjai a derekán még erősebben fogták őt.

- Mi lesz most velünk? – tette fel a következő kérdést a thai fiú. – Hiszen… voltak problémáink.

- Voltak – bólintott rá Youngho, de most még a szakításukhoz vezető rossz emlékek szóba hozása sem tudta kibillenteni hitéből. – Talán… azt hiszem, túl türelmetlenek voltunk egymással.

Sokat gondolkodott rajta, hogy mi vezette őket a végpontig, és rá kellett jönnie, hogy mindketten hibásak voltak. Kezdettől fogva volt valami bennük, amitől remek párost alkottak, és könnyen megértették egymást – a személyiségükben sok hasonlóság akadt, ám nem voltak egyformák. Sok mindenben különböztek is, és a különbségek néha túl nagyok voltak. A baj az volt, hogy ezt mindketten rosszul kezelték és a megértés hiánya kikezdte a kapcsolatukat.

- Azt hiszem, igazad van – dünnyögte Ten.

- Meg kell tanulnunk… alkalmazkodni… és megbeszélni a dolgokat – folytatta a fiú. – Ahelyett, hogy csak veszekednénk.

- Youngho - húzódott el ekkor tőle Ten, hogy a szemeibe nézhessen. - Kérlek, ne haragudj, hogy azt mondtam… hogy azt mondtam…

- Felejtsük el, jó? – vágott a szavába Youngho, és nagyot nyelt. Pontosan tudta, mire akar kilyukadni a másik, de ennek a dolognak túlságosan fájt még az emléke is.

- Ne, várj – állította meg Ten, amikor újra magához akarta őt ölelni. – Én tényleg nem gondoltam komolyan, amit akkor mondtam.

- Tudom… most már tudom – mondta kissé elfúlva Youngho, és mellkasában boldogság áradt szét. – Amúgy is, én is mondtam csúnya dolgokat akkor, amikre nem vagyok büszke.

- De én túl messzire mentem – jelentette ki Ten még mindig bűnbánóan.

- Most már nem számít – zárta le Youngho a dolgot, és a tenyerébe vette a másik kezét, végigsimítva rajta.

- Akkor jó – mosolyodott el a fiatalabb. Mintha a nap sütött volna ki kéthónapnyi sötétség után.

- Azt hiszem, ideje lenne felmennünk – mondta Youngho, mire Ten szemei felcsillantak. – És megbeszélnünk mindent.

- Jó. Menjünk – bólintott rá a fiú kedvesen, majd minden további habozás nélkül megfordult és a kapu felé indult, a kezénél fogva húzva maga után Younghot.

Nem voltak tökéletesek. De szerették egymást, és ezért készek voltak egy új esélyt adni maguknak, hogy ezúttal javíthassanak mindazon, amit elsőre elrontottak. Mert ez az egész köztük nem egy hiba volt, hanem a szerelmük első fejezete. A második pedig még csak most kezdődött.