Séta - Xiuhan

Séta

2016 tavasza, Ava, Tanming, Yǐngzi

A vidéki családi ház csendjét izgatott, sőt, egyre türelmetlenebb keresgélés hangjai törték meg. A huszonéves fiú, aki egyedül tartózkodott a házban, minden egyes helyiség minden egyes szegletét felkutatta reggel óta, ám keresőhadjáratát még mindig nem koronázta siker.

- Itt kell lennie… Itt kell lennie valahol! – motyogta bosszankodva, miközben a dolgozószobának berendezett helyiségben keresgélt. Nem értette, miért nem talált még rá, mikor a dolog, amit annyira meg akart találni, elég méretes volt emlékei szerint. Egy akkora tárgyat nem lehet olyan egyszerűen eldugni, hogy ne akadjon rá.

A fiú – Lu Han – elkedvetlenedve huppant le az asztal előtt álló székre, hogy szusszanjon egyet. Akkor is itt kell lennie! Nem létezik, hogy a nagyapja eladta volna! Lu Hanban mégis felütötte fejét a gondolat, hogy mi van, ha mégsem találja meg itt, amit keres, mert az öreg Lu Shen esetleg már rég megvált tőle. A nagyapja nemrég hagyta rá ezt a házat, amikor elhunyt, és Lu Han alig várta, hogy végre eljusson ide és felfedezze az örökségét. A fiú szülei nem voltak elragadtatva attól, hogy az öregúr pont rá hagyta a házát, de a törvénnyel nem szállhattak szembe – a végrendelet világosan kimondta, hogy Lu Han birtokába került a hely.

Lu Han számára mindig is Shen nagypapa volt a legérdekesebb ember a világon, ám eme véleményét a család többi tagja korántsem osztotta – mindannyian kissé különc, szórakozott, csakhogy nem flúgos öregúrnak tartották, akinek sosem szabadott komolyan venni egyetlen szavát sem. Lu Han ellenben csüngött mindazon, amit a férfi mondott neki – olyan világról mesélt történeteket, amely sokkalta csodálatosabb volt, mint amelyben ők éltek. A szürke, egyhangú valóság untatta őt, azonban azok a históriák azokról a hihetetlennek tűnő dolgokról, amiket az öregúr színeknek nevezett… A fiút lenyűgözték nagyapja meséi, szüleit azonban bosszantotta ez, mégis egészen addig nem volt ebből kifejezetten probléma, amíg az akkor hatéves fiú rá nem talált valamire a nagypapa dolgozószobájában.

A huszonéves Lu Han újabb keresőrohamra indult a hőn áhított tárgyért a szobában. Több mint tizenöt éve látta egyetlenegyszer, de tökéletesen emlékezett rá, hogyan festett. Újra bekukkantott a szekrénybe, amelybe egy rakás remekül szabott öltöny volt szorosan egymás mellé betuszkolva. Fogalma sem volt, mit keres egy dolgozószobában ennyi ruha, de azért jó alaposan átvizsgálta a szekrényt, hátha a ruhadarabok mögé lett elrejtve, ám csalódnia kellett. A katonásan sorakozó zakók mögé betúrva csak a szekrény hátába ütközött a tenyere. Elfintorodva végigsimított az idős falapon, majd szórakozottan rákoppintott egyet.

Furcsa, kongó hangot hallott, ami meglepte. Újra kopogott egyet, majd megint, és közben hegyezte a fülét. Nem ilyen hangot kellene kiadnia, ha csak egy sima falap lenne ott… Mi van, ha dupla hátulja van? Lu Han izgatottan kezdett matatni a szekrény hátuljában, majd türelmetlenül kivette az öltönyöket onnan, hogy jobban odaférjen. Tenyerével mindent végigsimogatott, és hamarosan egy apró bemélyedésre bukkant a jobb szélen, ahová pont befértek az ujjai. A baloldalon egy ugyanilyet talált, mire hevesen dobogó szívvel csúsztatta oda ujjait és megpróbálta megmozdítani a falapot. Némi szerencsétlenkedés után nagy nehezen sikerült kiemelnie, majd vadul zihálva fordult vissza – a titkos rejtekhelyen egy lapos, nagyméretű csomagot látott. Remegő kezekkel nyúlt a porlepte tárgyért, és kiemelte a padlóra, majd nekilátott kibontani. Egy perc múlva elakadó lélegzettel meredt az előbukkanó csodára.

Egy festmény volt az.

Lu Han nem akart hinni a szemének. Végre… ennyi év várakozás után végre újra láthatta ezt a bámulatos képet, amely gyerekkorában is azonnal elkápráztatta. Az egész annyira vibráló volt, annyira más, mint a xiāo sè, amiben felnőtt. A xiāo sè egy dolgot jelentett: nem léteztek színek, csupán háromféle érzéklet – a szürke, fekete és fehér, valamint ennek árnyalatai. Az emberek mindössze ezt a három „színt” látták, az egész világ ebből a három vizuális érzékletből állt össze. Az emberek számára ez természetes volt, de Lu Han gyerekkora óta tudta, hogy létezik más… Léteznek színek valahol, ki tudja, hol, és ő látja őket. Kisgyerek volt még, amikor rábukkant erre a festményre, és először fel sem fogta, hogy mit lát. Először azt hitte, valami baj van a látásával, és ijedten rohant a nagyapjához, akinek nem maradt ideje elmagyarázni, mire bukkant, mert a fiú anyja azonnal közbeavatkozott. Hazavitte Lu Hant, és miután jól kifaggatta őt, megtiltotta neki, hogy másnak is beszéljen erről. Lu asszony kétségbeesett, mikor azt hallotta, a fia olyasmiket lát, amit ő maga nem – hiszen ő is vetett egy pillantást a képre, és az szürke volt, mint minden! Szemorvoshoz cipelte a fiút, akinél hamar megállapították, hogy a szemében található csapok sokkal fejlettebbek, más struktúrájúak és sokkal több van belőlük, mint egy átlagos ember szemében. Az orvostudományhoz nem értő édesanya megijedt, hogy „ez a kis baki”, ahogy egyszer nevezte ezt, rossz hatással lehet Lu Hanra, és ha ezt bárki is megtudja, még megbélyegeznék a fiukat, mint ahogy azt a társadalom sokszor tette azokkal, akiknek valami rendellenes vonása volt. Lu Han úgy nőtt fel, hogy soha többet nem hozhatta szóba a képet, és a szülei mindent megtettek annak érdekében, hogy annyira kevés időt tölthessen Lu Shen nagypapával, amennyire csak lehetséges.

De most végre újra itt volt és megcsodálhatta a festményt. Felnőtt fejjel már tudta, hogy amit lát, az más számára nem érzékelhető. Egyedül volt ezzel, és míg gyerekkorában megijesztette, hogy valami baj van vele, most már áldásnak tartotta, mert a látvány lenyűgöző volt. A kép egy párt ábrázolt, akik szakadó esőben sétáltak egy parkbéli úton, de a színek… Azt sem tudta, hova kapja a szemét, melyiket vizslassa meg jobban, annyira mohón szívta magába a látványukat. A képen a sötét és a világos árnyalatok egyaránt megjelentek, gyönyörű kontrasztot alkotva ezzel. Az egész festményre jellemző volt egyfajta ellentétesség. Az eső zuhogott, a színeknek köszönhetően mégis melegséget, meghittséget árasztott magából a jelenet. A női alak fehéret viselt, míg a férfi feketében volt, de ami a leginkább megragadta Lu Hant, az a falevelek tarkabarka összevisszasága volt, ami annyi színt vonultatott fel, amennyit még elképzelni sem tudott korábban. Igaz, látta már egyszer a képet, de ezekre az apró részletekre nem emlékezett tisztán, és most hatalmas erővel hatottak rá. A jobb alsó sarokban egyetlen szó állt: Séta. Úgy gondolta, ez csakis a kép címe lehet, bár a festő aláírása nem volt ott, sem az évszám, hogy mikor készült a kép.

Felfedezéseit váratlan kopogás szakította félbe. A szomszédban élő idős asszony jött át hozzá látogatóba. Lu Han udvariasan bemutatkozott neki és egy darabig elbeszélgettek a nagyapjáról. Ming néni szerint Shen nagypapa nagyon kedves, bár kissé különös ember volt, de a legnagyobb jóindulattal viseltetett mindenki iránt. A fiú kíváncsian hallgatta őt, örült, hogy többet tudhat meg a nagyapjáról. Amikor az asszony távozott, visszatért a képhez, amit a biztonság kedvéért letakart korábban. Egész nap a képet bámulta, és nagyapja régi meséiből megpróbálta felidézni, hogy melyik színnek mi lehet a neve, de az emlékei eléggé megfakultak és mindössze egyetlenre emlékezett: a lilára. Fogalma sem volt, melyik lehet az a festményen, az is lehet, hogy a képen nem is volt lila. Ujjait gyengéden, félve futtatta végig a Séta szón, és közben szórakozottan magában is elmotyogta a szót.

Hirtelen elsötétült előtte a világ, és úgy érezte, megmozdult alatta a föld.

*

2016 tavasza, Föld, Kína, Peking

Kim Minseok hatalmas robajra ébredt fel. Este korán lefeküdt, hogy fel tudjon kelni a reggeli műszakhoz a kávézóban, ahol dolgozott. Nem szerette a reggeli turnust, amikor emberek százai fordultak meg percek alatt az üzletben, napi koffeinadagjukat követelve, mielőtt továbbsiettek volna a dolgukra. A munka ilyenkor egy észveszejtő, fárasztó rohanás volt, amíg úgy tíz óra környékén le nem csengett a csúcsforgalom, és el nem jött egy nyugodtabb időszak, amikor pihenhetett egy kicsit. Így hát a legkevésbé sem volt elragadtatva attól, hogy valami ilyen durva módon megzavarta a rendkívül értékes alvásidejét. Először azt hitte, hogy a szomszédból érkeznek a hangok, de némi fülelés után rá kellett jönnie, hogy sokkal közelebbről hallja őket, sőt, egyenesen az előtérből származnak.

Nyomban felpattant az ágyából, csendesen magára vette melegítő felsőjét, az agya pedig azon járt, vajon mi történhetett. Talán leszakadt egy polc? Vagy Yixing hazajött és felborított valamit? Az furcsa lenne, mert még csak két napja utazott el meglátogatni a családját Csangsába. Némán fülelt, és egyértelműen ki tudta venni egy ember hangját; egy félhangos nyögést, amit valami motyogás és dörmögés követett. Talán betörő?! Csak az lehet – futott át a gondolat Minseok fején, és gyorsa megragadott egy kemény tárgyat a biztonság kedvéért. Yixing kedvenc gyertyatartója volt az, majd a tárgyat maga elé emelve, ugrásra készen rontott ki az előtérbe.

- Állj! Ki van ott? – kiáltott merészen a behatolóra, amikor sikerült kivenni az alakját. Egy vékony férfi volt az, a nappali és ebédlő keverékeként szolgáló helyiségben ült a padlón, körülötte pedig kettő, az étkezőasztalhoz tartozó szék hevert felborulva.

- Áááááá! – kiáltott fel ijedten az idegen, szemlátomást meglepődve Minseok vad belépőjén. – Te meg ki vagy?!

- Én ki vagyok?! – kérdezett vissza a fiú, és felháborodásában egészen magasra szökött a hangja. – A kérdés az, hogy te ki vagy! Betörtél a lakásomba!

- Betörtem? Dehogy törtem! – vágott vissza a jövevény, és sietősen feltápászkodott a földről. Amint felállt, lesimította ruháját, és meresztgetni kezdte a szemeit Minseokra, de a sötétségbe boruló szobában nem sokat láttak egymásból. A házigazda felkattintotta a villanyt, még mindig szorosan markolva a gyertyatartót, de amint a szeme hozzászokott a lámpafényhez, sikerült szemügyre vennie a másikat.

Egy fiatal, nála magasabb, feketehajú fiú állt vele szemben. Sápadt arca olyan kisfiús volt, hogy Minseok biztos volt benne, kettejük közül ő az idősebb. Elég jólöltözött volt, vékony, formás combjait egy szűk farmer fogta közre, felsőtestét egy szürke felső fedte, lábán pedig márkás, drágának látszó cipőt viselt. A fiú őzikeszerű szemeit nagyra kerekítette, úgy bámult Minseokra, aki egyre kevésbé értette, mégis ki ez a srác, és hogy került a lakásába.

- Hogy jutottál be? – kérdezte gyanakodva, de a másik nem figyelt rá; ide-oda kezdte kapkodni a fejét, és mindenre akkora szemeket meresztett, mintha még sosem látott volna hétköznapi használati tárgyakat és bútorokat.

- Elképesztő… - motyogta az orra alá elvarázsolva. – Elképesztő! Nem hiszem el!

- Hé! – mordult rá barátságtalanul Minseok. – Kérdeztem valamit!

A fiú végre felé fordult, tekintete megállapodott Minseok arcán. Aztán olyat tett, amire a másik a legkevésbé sem számított: felé lépett, olyan közel, hogy csupán alig pár centiméter választotta el őket, és onnan bámult az arcába. Minseok zavartan hátrált előle, de hiába, a fiú követte, míg végül a falnak ütközött a háta. Megmerevedve állt, majd felemelte kezeit, hogy ellökje magától a másikat, de ami ekkor elhagyta a jövevény száját, az megállította a mozdulat közben:

- De gyönyörű vagy! – mondta áhítattal a lakásába csöppent fiú, Minseok pedig egyre kevésbé értette ezt a nevetséges helyzetet.

- Te megőrültél! – taszította el a fekete hajút, hogy levegőhöz jusson, és erősebben markolta a gyertyatartót. – Mit keresel a lakásomban? Ki vagy te?!

Fogalma sincs, mit várt, talán leginkább azt, hogy a srác rátámad, mert hát betörő, az istenért!, de nem történt semmi ilyesmi. A másik ráemelte nagy őzikeszemeit, és vett egy nagy levegőt.

- Mindent elmondok, csak kérlek, ne bánts! – emelte fel kérlelően a kezeit, mire a házigazda álla leesett. De nem fog bedőlni ennek a gyenge trükknek, ez biztosan csak figyelemelterelés – emlékeztette magát Minseok, és az arcán tükröződhettek gondolatai, mert a fiú kétségbeesetten folytatta. – Nem vagyok betörő, esküszöm! A nevem Lu Han, és fogalmam sincs, hogy kerültem ide! Csak nézegettem a képet, aztán egyszer csak minden elsötétült előttem, zuhanni kezdtem, és itt kötöttem ki! Azt sem tudom, hol vagyok!

Minseok úgy nézett rá, mint aki elvesztette a józan eszét. Ki hallott már ilyen sületlenséget?

- Komolyan, nem hazudok! – próbálta győzködni őt a fiú – Lu Han – egyre elkeseredettebben. – Csak hallgass meg, kérlek… Nem akarok semmi rosszat!

Minseok gyanakodva méregette a fiút, aki nagy, kérlelő szemekkel nézett rá, és érezte, hogy akarata ellenére is kezd megenyhülni.

- Maradj ott! – parancsolt rá Lu Hanra, majd a bejárati ajtóhoz ment, és alaposan megvizsgálta azt. A zár sértetlen volt, sőt, ugyanolyan helyzetben állt, ahogy otthagyta, amikor lefeküdt; minden gondosan be volt zárva. Ha a másik betörő, csakis kulccsal jöhetett be, de akkor meg miért nem hagyta nyitva az ajtót, hogy könnyebben menekülhessen? Minseok az ablakra nézett, hátha ott jött be az idegen, de ennek még kisebb volt a valószínűsége, mint annak, hogy az ajtón keresztül. Végül is, a harmadik emeleten laktak, oda kissé nehézkes lett volna már bemászni az ablakon át, főleg úgy, hogy biztonsági rács is volt rajta.

- Hogy jutottál be? – fordult végül a másikhoz, akinek a figyelme megint csak elterelődött róla – most épp a falon lógó képet pásztázta heves érdeklődéssel. – Te meg mit csinálsz? Figyelj már rám! – dörrent rá Minseok, kijőve a béketűréséből. Igencsak morcos tudott lenni, ha éjszaka zargatták, ez a furcsa idegen meg egyenesen azt állította, hogy csak úgy idepottyant a nappalija közepére a semmiből. Nem volt se kedve, se ereje most ezzel foglalkozni, de muszáj volt.

- Elnézést – szabadkozott Lu Han, de továbbra is csillogó szemekkel tekintgetett körbe a lakásban.

- Mit nézel annyira?! – kérdezte Minseok, akit már kezdett idegesíteni a másik viselkedése.

- Itt minden annyira… színes! – tört ki lelkesen a fiú, mire az álmos Minseok csak értetlenül ráncolta a szemöldökét.

- É…s? Miért olyan fontos ez?

- Mert ahonnan idekerültem, ott nincsenek… várj, tudom, hogy ez most őrülten fog hangzani, de ez az igazság… ahonnan idekerültem, ott nincsenek színek. Vagyis csak három, de nem tudom, azokat lehet-e színeknek nevezni. De itt minden színes! Biztos, hogy erről a helyről mesélt nekem nagypapa, de vajon ő honnan tudott róla…?

A mondat végét a fiú már nem is Minseoknak szánta, hanem sokkal inkább magának tette fel a kérdést. Vajon Shen nagypapa honnan tudott erről a világról? Honnan szerezte a képet? Lu Han agya olyan gyorsan kattogott, hogy szinte beleszédült, de akkor sem tudott magyarázatot találni, annyi inger érte egyszerre. Minseok azonban kétkedve figyelte őt, és az az érzése támadt, hogy ez a fickó nem százas. Mégis hogy létezhetne már olyan hely, ahol nincsenek színek? Legfeljebb egy fantasyben, de a való életben? Ugyan már! De az előtte álló Lu Han olyan meggyőződéssel állította ezt, hogy nem tudta, miként reagáljon a szavaira. Így inkább csak újra feltette a kérdést, ami a leginkább érdekelte:

- És hogy kerültél ide?

- Elmondom, de… nem árulnád el előbb a nevedet? – kérte a feketehajú. – Csak hogy tudjam, minek nevezzelek. Kérlek?

- Na, jó – sóhajtotta fáradtan a másik. Végleg lemondott róla, hogy az éjszaka folyamán még aludni fog. Bár lehet, hogy ez csak egy rossz álom… - Minseok vagyok.

- Minseok – ismételte Lu Han, és ahogy hálásan elmosolyodott, szemei sarkában apró szarkalábak jelentkeztek, ami furcsa kontrasztban állt kisfiús arcával. – Szóval… hol is kezdjem…

- Üljünk le oda előbb – mutatott a kanapéra az alacsonyabbik, mire letelepedtek oda.

- Megkérdezhetem, melyik városban vagyunk? – kezdte Lu Han, és bár a kérdése megint csak furcsa volt, a másik lassan már meg sem lepődött rajta.

- Pekingben.

- Melyik országban?

- Kínában. Miért?

- Kína… - ismételte suttogva, aztán normál hangerőre váltott. – Az országot, ahol lakom, Tanmingnek hívják, a falut pedig, ahonnan idecsöppentem, Yǐngzinek. Tanmingül beszélünk, mégis megértem, amit mondasz… bár a kiejtésed elég fura.

- Az azért van, mert én nem Kínából származom, hanem Koreából.

- Tessék? – értetlenkedett Lu Han.

- Nem Kína a hazám, csak jelenleg itt élek – magyarázta Minseok a dolgot. Úgy érezte magát, mint aki egy ötévesnek magyarázza az ábécét. – Azért más a kiejtésem, mert akcentusom van. Amúgy meg Kínában rengeteg változata van a nyelvnek…

- Ez Tanmingben is így van.

- Sosem hallottam még ilyen nevű országról – jelentette ki határozottan Minseok. – És mi volt ez a dolog a színekkel?

- Elmondom, de kérlek szépen, higgy nekem, mert amit mondani fogok, az mind igaz! – kezdte újra Lu Han a kérlelést, mire a másik csak türelmetlenül leintette.

- Jól van, csak mondd már! – morgolódott, mire a feketehajú belekezdett.

Töviről hegyire elmondta, milyen az a világ, amiben ő él. Nincsenek színek, az emberek csak a szürke, fekete és a fehér árnyalatait látják. Ő azonban nem tartozik közéjük, mert a szeme fejlettebb. Beszámolt Lu Shen nagypapa régi meséiről, a képről, amire hatéves korában bukkant nála, és amit most hosszas keresgélés után sikerült csak előkerítenie. Semmit sem hagyott ki, és amikor odaért ahhoz a részhez, hogy átkerült ide Pekingbe, egyre izgatottabb lett.

- … aztán egyszer csak minden elsötétült előttem, mint amikor elájul az ember, szó szerint megmozdult alattam a talaj és zuhanni kezdtem. A következő pillanatban pedig egyszerűen… ideestem! Ide, a szoba közepére, két szék közé, jól be is vertem magam… - tapogatta a testrészeit Lu Han. – És most itt vagyok! Abban a világban, ahol vannak színek! Tudod, milyen csodálatos ez? Egyszerűen elképesztő! Látom őket, Minseok, meg tudod ezt érteni?

Minseok nem igazán tudta megérteni. Fogalma sem volt, mit kéne gondolnia erről az egész históriáról, ami olyan hihetetlennek tűnt, hogyha ezt másvalakitől hallaná, azt hinné, az illető betépett vagy valami ilyesmi. De nem, neki ezt első kézből kellett megtapasztalnia, hiszen odacsöppent a nappalijába egy vadidegen! Aki azt állítja, nem léteznek színek ott, ahonnan jött, de ő a kivétel, aki mégis… Képtelenség. Kizárt!

De mi van, ha mégis igaz? Most, hogy a fiú ennyi mindent mesélt neki, halványan felrémlett benne a régi iskolai tanulmányaiból az, amit a mitológiáról tanultak. Mindig is unta ezeket az ősrégi történeteket, de most mintha vastag ködön át derengett volna át egy emlék arról a jelenségről, amit a tanáruk csak dimenzióknak nevezett. Létezik egy, az övékkel párhuzamos világ, amelyben azonban nem léteznek színek. Ezt akkoriban nagy sületlenségnek tartotta, és sosem hitt benne, hogy valóban valós lehet, de ebben a percben kezdte bánni, hogy annak idején nem figyelt jobban oda a tanárra. Hiszen épp ott ült a díványán egy ember, aki azt állította magáról, hogy ebből a világból jött!

Lu Han látta a koreai fiún a kétkedést, ami elszomorította. Hiába mondta el az igazságot, mindent, amit tudott, mégsem hisz neki. Azt hiszi, megőrült, pedig nem így volt. Fogalma sem volt, miként került ide, de itt van, és ha törik, ha szakad, ki fogja használni. Ezt a lehetőséget nem szalaszthatja el. Meg különben sem tudta egyelőre, hogyan juthatna haza, így elhatározta, hogy akár hisz neki a másik, akár nem, nem fogja hagyni, hogy ez hátráltassa bármiben is.

De mi is volt az a bármi? Mielőtt ezen jobban elgondolkodhatott volna, Minseok megszólalt.

- Szóval azt állítod, ideestél.

- Igen – bólintott rá Lu Han.

- Azt mondtad, egy ugyanilyen képet vizsgálgattál, mikor ez történt – bökött a fejével a fal felé, mire a feketehajú újra bólintott. – Akkor csakis a kép lehet az oka.

Minseok felállt, és a képhez sétált, ami a nappali falán volt kifüggesztve. Roppant különös egy festmény volt, ugyanis lehetetlen volt eltávolítani a helyéről. Amikor Yixinggel albérletet kerestek, ez a kép volt az egyik oka, hogy ezt a lakást választották – Yixing imádta a régiségeket, és egyből beleszeretett a képbe. Ám amikor megpróbálták levenni, hogy megtisztítsák, nem mozdult. Bárhogy feszegették, nem jött le, amit nem értettek, de végül lemondtak róla, hogy elmozdítsák. Lu Han izgatottan lépkedett oda mellé, és ő is újra szemügyre vette az esőben sétáló pár képét, ami úgy lenyűgözte a nagyapja házában. Ez a kép pontos mása volt annak, amit a szekrényben talált ma.

- Olyan gyönyörű… - sóhajtozta a tanmingi fiú a színeket bámulva. – És minden, ami itt van, olyan gyönyörű! – nézett körbe ismét, Minseok pedig végre megértette, miért gyönyörűzte le őt a másik korábban. Csak a színek nyűgözték le rajta, nem más. – Megtanítod nekem a színeket, Minseok? – fordult felé Lu Han lelkesen, csillogó szemekkel.

- Én? – kérdezte a megszólított bizonytalanul.

- Hát persze, te vagy az egyetlen, akit itt ismerek!

- Hát én… nem tudom… izé… épp az járt a fejemben, hogy a festmény lehet egy átjáró a dimenziók között – tért ki a válaszadás elől Minseok.

- Dimenziók? Szóval tényleg két különböző világban élünk? Ahogy a nagyapám mondta?

- Igen, eszembe jutott, hogy régen tanultuk az iskolában ezt, és biztos ez a kép a kapu a két világ között, nem gondolod?

- De, igazad van! – vágta rá Lu Han, mert a fiú magyarázata logikusnak tűnt számára is, plusz örült neki, hogy a másik végre úgy tűnt, hisz neki. – Ha jobban belegondolok, emlékszem, hogy úgy estem, mintha… nem is tudom, mintha a képből estem volna ki! Ebből az irányból! – mutatta, hogyan ért földet.

- Hm… - merült el a gondolataiba Minseok az állát simogatva. – És sejtelmed sincs, mi történhetett, ami miatt idekerültél…

- Nincs – rázta a fejét Lu Han. – Nem tudom, hogy jutottam ide, azt sem tudom, hogy jutok vissza, de egyvalamit tudok: meg szeretném tanulni a színeket. Minseok, kérlek!

A koreai fiú belenézett az idegen srác nagy, esdeklő szemeibe, és érezte, hogy nem tud ellenállni ennek a könyörgő, egészen aranyos szempárnak. Kicsit hosszúra nőtt frufruja a szemébe lógott, úgy kellett kipislognia hajszálait, hogy ne zavarják. Minseoknak megesett rajta a szíve.

- Na, jó – egyezett bele, mire a másik örömködve ficánkolni kezdett mellette, arcát hatalmas mosoly szelte ketté, ami szinte elcsúfította őt.

- Köszönöm! – hálálkodott azonnal.

- Hogy csináljuk? – kérdezte Minseok, miközben elfojtott egy ásítást. – Mutassak rá valamire, és mondjam meg, milyen színe van? Vagy… várj, kitaláltam! – támadt hirtelen egy ötlete, ami tökéletes volt. Mi lehetne alkalmasabb erre, mint Yixing színpalettája? A lakótársa lakberendezést tanult, így természetesen nem hiányozhatott a paletta az ingóságai közül. Minseok hamar meg is találta azt, és gyorsan visszatért Lu Hanhoz a nappaliba.

- Hű, aztamindenit! – motyogta elámulva a fiú az eléje táruló színrengeteg láttán. Vékony ujjait a lapokhoz érintette, amelyek hosszúkásak voltak, és mindegyik lapon egy szín különböző árnyalatait vonultatták fel, megnevezve őket. – Kitaláltam, hogy kéne csinálni. Én rámutatok egyre, te pedig megmondod a nevét és valamit, aminek olyan színe van az életben. Mit szólsz?

- Jó ötlet – egyezett bele Minseok. – Így kötni is tudod a dolgokhoz.

- Akkor kezdjük! Ez mi? – mutatta fel az egyik kártyát Lu Han.

- Ez a sárga – felelte Minseok. – Úgy is nevezik, hogy citromsárga, mert a citromnak is ilyen a színe.

- Tényleg? – kérdezett vissza nagy lelkesen a fiú, akit teljesen lefoglaltak a kártyák.

- Aha. Ezt pedig narancssárgának nevezik – kotort elő egy másik színlapot Minseok. – A narancs után. De a lemenő napnak is ilyen a színe, majd meglátod…

- Gyönyörű… És ez?

- Az kék – hangzott az újabb válasz. – Mint az ég… Napközben világoskék, este pedig sötét lesz, míg átmegy feketébe, mint amilyen most is.

- Komolyan? Az égnek ilyen a színe napközben? – gyermeteg kérdésére csak egy bólintás volt a válasz. – Hű…

- A tenger is kék. Meg a nyugati emberek szeme is lehet kék…

- Miért, az itteni embereké nem lehet? – Lu Han nem kérdezte, miért pont a nyugatiaké. Ösztönösen tudta, hogy ők csakis a világ keleti felén lehetnek, csakúgy, mint Tanming. Hiszen ha minden igaz, csak két külön dimenzióban vannak, ami mindenben egyezik, kivéve, hogy az egyik színes, míg a másik nem.

- Nem jellemző – rázta a fejét Minseok. – Csak ha betesznek, mondjuk egy kék kontaktlencsét.

- Neked milyen színű a szemed? – kérdezte a tanmingi fiú, szemeit a vendéglátója arcára szegezve. Kíváncsian fürkészte Minseok szemeit, ami valamilyen sötét színben játszott, de a nevére nem emlékezett.

- Khm… az sötétbarna – jött egy kicsit zavarba erre a másik, aki nem volt hozzászokva, hogy ilyen intenzíven bámulják. Főleg nem ilyen helyes idegenek, mint amilyen Lu Han is volt. Mert minden furcsasága ellenére el kellett ismernie, hogy a fiú jól nézett ki. Tisztában volt vele, hogy nem azért viselkedik így vele a másik, mert úgy érdeklődik iránta, de akkor is kicsit kényelmetlenül érezte magát a tekintete alatt. Hogy zavarát elűzze, egy újabb kártyára bökött.

- Az pedig zöld… mint a fű. Meg úgy általában a legtöbb növény levele… A természet egyik leggyakoribb színe.

- Látni akarom – jelentette ki Lu Han határozottan. – Ugye láthatom majd a füvet? Meg a tengert?

- Öhm… nem tudom. Biztosan – motyogta bizonytalanul Minseok. – Inkább folytassuk most, jó? Ez a piros, vagy más néven vörös – választott ki egy intenzív színű lapot az előttük heverő halomból és letette Lu Han elé, a már megbeszélt színek mellé. – Vörös színe van a vérnek… vagy például az… ööö… pipacsnak – bökte ki, amikor nem jutott jobb eszébe. – Ha összekevered fehérrel, amit ugye ismersz, akkor megkapod a rózsaszínt, látod, itt van, ni.

- És melyik a lila? – tette fel a kérdést ekkor a másik. Már egy ideje bökte az oldalát a kíváncsiság, és alig várta, hogy rákérdezhessen.

- A lila? Hát az ott van – mutatott egy Lu Hanhoz közeli kártyára Minseok. – De nem azt mondtad, hogy nem tudod a színek nevét?

- Ez az egyetlen, amire emlékszem – magyarázta a fiú, de közben már a lilán legeltette a szemeit. Nem olyan volt, mint amire számított, de nagyon tetszett neki. Kellemes volt a szemnek, mind a sötét, mind a világosabb árnyalatai valahogy melegséggel töltötték el, ahogy rájuk nézett.

Lu Han megfeszített figyelemmel hallgatta tovább a koreai fiú tanítgatását, mintha legalábbis olyan ismereteket adnának épp át neki, ami magas szintű tudományos tanoknak felel meg. Orra alatt a megtanult színek neveit ismételgette a hozzájuk kötött dolgokkal együtt, fantáziája pedig vadul száguldott, ahogy megpróbálta maga elé képzelni a dolgokat: a kék eget, a tengert, a zöld füvet és a vörös vért, meg a sárga citromot. Egész éjjel ezzel foglalkoztak, és hajnalban együtt nézték a napfelkeltét a teraszról. A fiú tátott szájjal bámulta ezt a természeti jelenséget, ami még a színekhez szokott embereket is oly sokszor lenyűgözte. Úgy érezte, még soha életében nem látott ilyen gyönyörű dolgot, mint ez. Minseok kedvtelve figyelte az alig pár órája megismert, idegen fiú ámulatát, akit minden úgy csodálatba ejtett, mint egy kisgyereket, aki először jár a cirkuszban vagy a vidámparkban.

Bármilyen álmos is volt, reggel dolgoznia kellett menni, így szigorúan a lelkére kötötte Lu Hannak, hogy nem hagyhatja el a lakást, amíg haza nem ér este. A fiú megígérte neki, a lakásban így is épp elég dolog volt még, amit felfedezhetett magának színügyileg. Nem szívesen hagyta őt egyedül, de muszáj volt elmennie, így fáradtan bebattyogott a munkahelyére és beállt melózni. Délután egy körül végzett, és még épp elég ideje volt rá, hogy beérjen az iskolába az előadásra. Építészetet tanult egy neves pekingi egyetemen. Ösztöndíjas volt, de muszáj volt mellette dolgoznia, mert csak részleges ellátást kapott. Miután végigaludta az óráit, még bement a könyvtárba, ahol utánaolvasott Lu Han dimenziójának. A könyvekben ott állt feketén-fehéren (Minseok felhorkant, ahogy ez a szófordulat átfutott a fején): minden úgy volt leírva, ahogy a tanmingi fiú elmondta. Kutatása ezután arra fókuszált, hogy miként lehetséges az átjárás a két világ között, de eredmények nélkül kellett elhagynia a könyvtárt – egy szó sem esett a dimenzióutazásról, feltehetőleg azért, mert még soha senkinek nem sikerült.

Azonban késő délután amint belépett a lakásba, Lu Han izgatottan jött elébe.

- Minseok! Azt hiszem, rájöttem, hogy kerültem ide! – jelentette csillogó szemekkel a fiú. Csak úgy áradt belőle az energia, amit most Minseokra zúdított.

- Na, hogyan? – kérdezte kíváncsian a fiú, mire Lu Han megragadta és a kép felé húzta őt, mintha nem tudna a saját lábán odáig jutni.

- Szóval tegnap este a képet nézegettem, ahogy ezt már meséltem neked, és észrevettem itt a sarkában ezt – mutatott a Séta feliratra. – Visszagondoltam, mi történt pontosan, és rájöttem! Emlékszem, hogy végigsimítottam rajta így – demonstrálta a mozdulatot a fiú –, és közben ki is mondtam! Azt hittem, csak a kép címe, de közben nem mert… mert nem csak a képre utal, hanem azt jelenti, hogy séta a…

- … a két világ között! – fejezte be a mondatot a két fiú együtt, amint Minseok rájött, hogy mit akar mondani a másik.

Pár másodpercig csak izgatottan, szinte zihálva bámultak egymásra, fellelkesülve attól, hogy rájöttek a titok nyitjára. Valóban a festmény volt a kapu a dimenzióik között.

- Most mi legyen? – kérdezte végül Minseok.

- Kipróbáljuk? – vetette fel Lu Han.

- Kipróbál… juk? – lepődött meg az ajánlaton a koreai fiú, aki nem számított arra, hogy Lu Han azt várja, ő is vele tart majd. Sőt, ha jobban belegondolt, miért akarna visszamenni a másik, mikor még csak most érkezett?

- Hát persze, nem akarod látni a másik világot? – kérdezett vissza Lu Han, mire elgondolkodott.

- De mi van, ha nem jutok vissza? Sőt, még az se biztos, hogy te visszajutsz – mutatott rá a kockázatokra, amiket azonban a másik magabiztosan félresöpört.

- Nem lesz semmi baj, meglátod, ha először sikerült, most is menni fog! – biztatta.

- De minek mennél át, mikor még csak egy napja vagy itt?

- Meg akarom találni nagyapám naplóját. Emlékszem, hogy írt naplót, talán abban van valami. Ő tudott erről a világról, és tudni akarom, hogy honnan. A tervem az, hogy átmegyek, vagy átmegyünk, ha velem tartasz, megkeressük a naplót a házban, aztán visszajövünk. Mit szólsz? És legalább te is láthatod, milyen a színek nélküli világ.

Csábította az ötlet, de még mindig kockázatosnak találta. Percekig tanakodott rajta, hogy mit tegyen, míg végül belement. Végül is egy kis kaland nem árt meg, nemde?

Lu Han csaknem a nyakába ugrott, mikor beleegyezett a dologba, és a lelkesedése lassan Minseokra is átragadt. Alig várta a dimenzióutazást. Ketten odaálltak a kép elé, és egy percig csak arról beszéltek, hogy miként kéne csinálniuk. Elég, ha megfogják egymás kezét, és az egyikük mondja ki a szót? Vagy külön-külön kéne megtenniük? Végül arra jutottak, hogy egyesével próbálják ki. Lu Han ment előre. Végighúzta az ujját a Sétán, és kimondta a szót. Minseok tátott szájjal figyelte, ahogy a kép közepén örvénylő feketeség támadt, majd a fiú előrebukott, és a festmény egész egyszerűen magába szippantotta őt. Egy percig csak a hűlt helyét bámulta, és nem hitte el, amit az imént látott. Ez varázslat! Remegő ujjakkal lépett a képhez, hogy végigsimítsa a megfelelő helyet.

- Séta – suttogta félelemmel vegyes izgatottsággal, majd érezte, hogy megszűnik körülötte a világ, és ő zuhanni kezd.

*

Tanming, Yǐngzi

Fejjel előre bukott ki a képből, de szerencsére volt annyi lélekjelenléte, hogy karjaival tompítsa az esést. Miután földet ért, nagy nehezen feltápászkodott, aztán átadta magát a látványnak: a nagy szürkeségnek.

Minseok látott már fekete-fehér filmeket, de erre nem volt felkészülve. Most teljes életnagyságban tárult elé az, amit máskor legfeljebb a képernyőn, vagy régi fényképeken látott – a színek hiányát. Ámulva nézett ki az ablakon, ahol világosszürke füvet és eget, fekete fatörzseket látott. Bárhová nézett, egyetlen színfoltot sem látott, kivéve a képet, ami viszont hirtelen különösen gyönyörűnek tetszett előtte. Pár perc elteltével már elképesztően nyomasztónak érezte ezt a szürkeséget, amit Lu Han szinte észre se vett; a fiú elszántan kutatott a szekrényben, ahonnan viszont csalódottan emelkedett ki – nem találta meg a keresett naplót.

- Nézzük meg a hálóban! – javasolta ekkor, és átmentek a másik helyiségbe.

Egy órán keresztül keresgéltek a házban, mígnem Lu Han diadalmasan felkiáltott. Egy korábban lezárt ládában kotorászott éppen, aminek a kulcsát a ház egyik ellentétes pontján találták meg. A fiú kiemelt egy megviselt, piszkos kis könyvecskét a ládából és miután leporolta, belelapozott.

- 1999. január 1-je… Minseok, ez az! – szólt oda a fiúnak, aki odakucorodott mellé. Ketten együtt kezdték olvasni a szöveget, amiben azonban nem sok érdekes dolog volt első ránézésre.

- Talán van még több a ládában – mondta Minseok, mire félretették az elsőt, és újra a ládára vetették magukat. Számos újabb ilyen naplót találtak még, míg végül összesen huszonhat gyűlt össze. Jó alaposan körbenéztek még a házban, de többet nem találtak. Lu Han belepakolta a naplókat egy-egy szatyorba, majd elhatározták, hogy visszamennek Pekingbe. A fiú pár ruhát is rakott magának, meg néhány alapvető dolgot, amire szüksége lehetett Minseoknál.

Ezúttal Minseok ment előre az egyik csomaggal, majd Lu Han követte őt a festményen át vissza a színek világába.

*

Kína, Peking

Mindketten hullafáradtak voltak, amikor visszakerültek Pekingbe, ám az élmények hatására fűtötte őket a lelkesedés és a tettvágy, hogy folytassák a kutatást. Így bár Minseokban felmerült a gondolat, hogy alszik egy jót, annak örömére, hogy túlélte ezt a kalandot, mégsem tette, hanem Lu Hannal leültek, hogy beleolvassanak a naplókba. Szerencsére másnap nem kellett se munkába, se iskolába mennie, így bármeddig fennmaradhattak, miután megittak egy jó erős kávét, amit a fiú készített el hamarjában.

- Ez meg milyen színű, Minseok? – kérdezte Lu Han a kezébe nyomott bögrét nézegetve összevont szemöldökkel, mire a fiú odapillantott. – Kéknek mondanám… De közben olyan… zöld is. Zöldnek hívják, ugye?

Minseok elmosolyodott azon, ahogy a fiú aranyosan fintorított pisze orrával, ami bizonytalanságának a jele volt. Tekintete önkéntelenül is elidőzött egy kis ideig a másik arcán; még mindig nem értette, hogy egy vele egykorú fiúnak hogy lehet ilyen babaarca.

- Minseok? – zökkentette ki révedezéséből a másik értetlen hangja.

- Ja, öh… Az zöldeskék – válaszolta meg a feltett kérdést. – Olyan… keverékszerű.

- Ááá… értem – vette tudomásul Lu Han aprókat bólogatva, majd jó nagyot kortyolt a kávéból, amit egy jóleső sóhaj követett, amint lenyelte a forró italt. – Na, jó, vágjunk bele!

Félretette a bögrét, és megfogta az egyik réginek tűnő, fekete bőrkötéses könyvecskét. Kinyitva azt, öreg, megszürkült lapok peregtek vékony ujjai között. Minseok odadugta a fejét, hogy ő is lássa.

- Ez 1961-ből való… - motyogta Lu Han, ahogy a szöveget olvasta. A nagyapja rendkívül szép, rendezett írásképpel írt, de Minseoknak így is lassabban ment az olvasás, mint a másiknak, akinek anyanyelve volt a kínai. Vagy tanmingi? Bármelyik is volt, mindketten értették. – Nézd, itt arról ír, hogy megszületett az apukám bátyja! De érdekes!

Egy darabig közösen olvasták a naplót, de hiába várták, hogy olyasmi információ is felbukkanjon, aminek a színekhez volt köze, nem jártak sikerrel.

- Ebben nincs semmi – tette kicsit csalódottan félre a ’61-es naplót Lu Han. Kezébe fogott egy másik megviselt példányt. – Ez színes! A lapjai színesek! 1956… És augusztusnál kezdődik… Minseok, ezt nézd!

Izgatottan hajoltak a könyv felé, aminek a bekezdései között végre olyasmire bukkantak, ami érdekesnek ígérkezett.

1956. augusztus 5., vasárnap

„… Korábban azt hittem, a képet megtalálni nehéz lesz, ennek ellenére viszonylag könnyen rábukkantam. Nem gondoltam volna, hogy ennyire kevéssé eldugott helyen lelem meg az Ava-ba vezető átjárót, de végül egy pekingi többszintes ház harmadik emeletén találtam rá. Mivel nem elmozdítható, nem igazán adhatták kézről-kézre az idők folyamán. Arra még nem sikerült rájönnöm, hogy miként rögzítették ilyen elképesztően erősen a falra, de felteszem, hogy ez is a természetfeletti jellegéből adódik. Már három napja próbálok rájönni, mi módon lép működésbe a festmény, de próbálkozásaim egyelőre meddők. Kerestem rejtett, esetleg rejtjelezett feliratokat, alaposan megvizsgáltam a keretet, de semmire nem jutottam eddig. Az egyedüli írás rajta csupán a Séta szó, amely a kép jobb alsó sarkában jelenik meg cím gyanánt. Talán ezzel sem ártana többet foglalkozni, erre még vissza fogok térni, ha befejeztem a naplóírást. …”

Lu Han lélegzetvisszafojtva meredt a megsárgult lapra, kitágult szemeivel még csak pislogni se pislogott. Minseok is megdöbbent az olvasottakon, amelyek szerint a fiú nagyapja egyenesen kutatott utána, hogy miként lehetséges a dimenzióutazás.

- „… végül egy pekingi többszintes ház harmadik emeletén találtam rá” – suttogta maga elé Lu Han döbbenten az egyik mondatot, ami különösen megragadta a figyelmét. – Minseok, ez azt jelenti… ez azt jelenti, hogy…

A fiú teljes mértékben elképedve nézett fel rá, szemei csak úgy ontották a kérdőjeleket.

- A nagyapám… nem is tanmingi? – tette végül fel a kérdést.

- Mi lenne, ha továbbolvasnánk? – javasolta óvatosan Minseok. – Talán akkor többet megtudunk…

- Jó – mondta Lu Han és lapozott egyet a naplóban.

1956. augusztus 7., kedd

„ Siker! Átjutottam! Egyszerűen elképesztő, szavakkal nehezen leírható csoda! Átjutottam Ava-ba. Egy Tanming nevű országba kerültem, ami pontos mása Kínának… Elképzelni sem mertem, milyen lesz majd, ha átjutok – ha egyáltalán sikerül – de itt vagyok! Igazam volt a Sétával kapcsolatban. Sokáig vizsgálgattam még a képet, míg rájöttem a titok nyitjára. Végig kell simítani a feliraton, miközben kimondjuk a szót, s így megkezdődik egy valódi séta a két világ között. Ilyen egyszerű trükk, és én napokig gondolkoztam rajta… De a lényeg, hogy sikerült.

Le vagyok nyűgözve. Amint kimondtam a szót, olyan érzésem támadt, mintha kihúzták volna a talajt a lábam alól és zuhannék valami végtelen mélységbe, miközben semmit sem láttam. Igencsak ijesztő érzés volt, míg végül egyenesen egy vidéki ház egyik szalonjában értem földet. Nem tudok más magyarázatot adni, minthogy egyszerűen kiestem a képből, mert amint összeszedtem magam és körbenéztem, ott függött a falon mögöttem a festmény. Hatalmas szerencsém volt, hogy a ház gazdái épp nem tartózkodtak otthon, így sikerült meglógnom, mielőtt rajtakaptak volna, hogy „betörtem” az otthonukba. Vajon róla fogalmuk, hogy micsoda kincs van a birtokukban? Valamint azt még muszáj lesz valahogy megoldanom, hogy vissza is jussak a házba, amikor haza szeretnék menni.

Leírhatatlan érzés megtapasztalni azt, hogy milyen az a világ, amelyben nem léteznek színek. Eddig csak olvastam róla, de egészen más volt elképzelni, mint átélni…”

Lu Han itt becsukta a könyvecskét, és némán bámult maga elé, úgy emésztgette magában a hírt. A szövegből immár nyilvánvaló volt.

- A nagyapám nem tanmingi, de még csak nem is Ava-ról származik – mondta halkan.

Minseok nem tudta, mit mondjon; Lu Hant egyértelműen megdöbbentette a származásával kapcsolatos igazság, de az arcáról nem sok mindent lehetett az elképedésen kívül leolvasni. Talán az lesz a legjobb, ha nem is mond semmit, csak megvárja, hogy a másik beszéljen, ha akar. Végül mégis átfutott valami az agyán, amit érdemesnek talált megosztani a fiúval.

- Biztos ezért látod te is a színeket. Benne van a génjeidben a nagyapád után – mondta, mire Lu Han ránézett.

- Igazad lehet – helyeselt erre. – De akkor hogyhogy a szüleim, meg semelyik másik rokonom nem látja őket? Nekik nincs a génjeikben?

- Nemt’om – vont vállat Minseok bizonytalanul. – A genetika sosem volt az erősségem…

Lu Han hatalmasat sóhajtott. Hirtelen összezavarodott, nem tudta, mit gondoljon. Mindig is kicsit kívülállónak érezte magát, mióta megkapta azt a szemészeti diagnózist kisgyermekkorában, de azt sosem gondolta volna, hogy azért ilyen csodabogár, mert egyenesen egy másik dimenzióból származik. Legalábbis részben, hiszen minden további rokona tanmingi volt, egyedül a nagyapja volt kínai. Izgatott volt, de közben olyan érzése is volt, mintha kicsit elveszett volna. Vajon a szülei tudták az igazságot? Vagy direkt eltitkolták előle? A nagyapja vajon miért nem mondta el soha neki, hogy valójában ki is ő és honnan jött? Kérdések tömkelege cikázott a fejében, de egyre se tudta a választ. Egy része azonban örült, hiszen végre megtudta, mi az oka a színlátásának. Elképesztően izgalmas felfedezés volt, és ki akarta használni a lehetőséget, hogy itt van, abban a világban, ahonnan a nagyapja jött.

- Jól vagy? – érintette meg a karját gyengéden Minseok, hangja bizonytalanul csengett.

- Aha – bólogatott lassan Lu Han, majd elszántan nézett a fiúra, aki olyan rendes volt és befogadta őt, pedig akár el is küldhette volna, mondván, hogy közveszélyes őrült. De nem tette.

- Vissza akarsz menni? Hogy… nem is tudom, kifaggasd erről a szüleidet?

Lu Han elgondolkodott ezen, majd elhatározta magát. Itt van Kínában. Látja a színeket. Összebarátkozott Minseokkal. A szülei vagy nem tudtak erről semmit, vagy szándékosan távol tartották őt az igazságtól. Egyik lehetőséget sem akarta megvitatni velük egyelőre.

- Eszem ágában sincs. Egy darabig itt maradok és felfedezem a világot. És… örülnék, ha velem tartanál.

Minseok pislogott párat, majd elmosolyodott.

- Számíthatsz rám.