Number 9 - Xiuhan

Number 9

Luhan egy félig elfojtott nyögéssel kinyújtotta jobb karját és kinyomta az ébresztőórát. Fejét párnájába fúrta és szorosan magára húzta meleg takaróját, hogy még öt percig nyugodtan szunyókálhasson, mielőtt elindul az egyetemre.  Mielőtt azonban újra elkényelmesedett volna, eszébe jutott a professzor rosszalló arckifejezése, amivel tegnap és tegnapelőtt is fogadta, amikor késve állított be az előadására. Mert bizony, abból az öt percből általában mindig inkább huszonöt lett. Így hát leküzdve vágyát, hogy visszaaludjon, morogva felült az ágyában és roppant értelmes fejjel a sötétségbe bámult.

Utált ilyen korán kelni télen. Odakint barátságtalan hideg volt és még a nap sem sütött reggel hat órakor. Sietve végezte el reggeli teendőit: megmosakodott, magára öltött valami meleg ruhát, gyorsan megivott egy kávét, rágcsált hozzá némi tegnapról maradt ropit, amit Zitaoék hoztak a mozimaratonra, bedobálta táskájába a szükséges jegyzeteit, vetett egy enyhén irigy pillantást a másik szobában hortyogó Yixingre, akinek nem kellett ilyen korán kelnie, aztán elhagyta a közösen bérelt lakásukat.

Az egyetem épülete jó negyvenpercnyi utazásra volt az albérlettől, így Luhan elbambulva lépkedett a 9-es busz legközelebbi megállója felé a reggeli hidegben. Zajlott körülötte az élet, de ő inkább kizárta a külvilágot: fülhallgatójából zene szólt, hogy ne hallja a körülötte örvénylő reggeli csúcsforgalom zaját és még a kapucniját is fejére húzta, hogy ezzel is egy kis burkot képezzen maga köré. A tegnapi filmezős-kajálós este a barátaival kicsit hosszúra nyúlt és most eléggé fáradt volt az alváshiány miatt. Meg talán azt az utolsó két pohárka sojut sem kellett volna már meginni.

Mi a francnak keltem egyáltalán fel? – gondolta Luhan mogorván, és megfordult a fejében, hogy hazamegy és visszadől az ágyába, de a megállóba ekkor begördült a busz, így Luhan fejben végleg búcsút mondott ágyának és felszállt a tömegközlekedési eszközre. Sietősen hátrabattyogott a busz hátuljába, üres helyet keresve, hogy legalább az út alatt aludhasson még egy kicsit. Alig helyezkedett el azonban a négyes ülésben, mikor minden tagja megmerevedett egy pillanatra.

Már tudta, miért kelt fel ilyen korán.

Ugyanis ott ült vele szemben Ő – vagyis ahogy magában hívni szokta, Kilences, mivel mindig a 9-es buszon találkozott vele. Kilences lehunyt szemei miatt nem vette észre azt a mohó, érdeklődő pillantást, amit Luhan vetett rá. Vörös haját egy baseball sapka alá szorította, kiálló fülei láttán Luhan ábrázatára halvány, szórakozott mosoly ült ki, s alaposan szemügyre véve az egész arcát, Luhan gyomra izgatottan rándult össze. Még sosem látta ilyen közelről őt, mint most.

Kilencest egy szeptemberi zsúfolt reggelen látta először, amikor csakúgy, mint most is, az egyetemre tartott a reggeli órájára. Luhan maga sem tudta, mi fogta meg ennyire az idegenben, de alig tudta levenni a szemeit a fiú arcáról – csak akkor nézett zavartan másfelé, amikor a srác egy kérdő pillantást vetett rá a helyéről. Nem mert többször rápillantani, és emiatt észre sem vette, amikor a fiú egy megállóval előtte leszállt a járműről. Szinte el is felejtette ezt a kis epizódot, s csak két nap múlva jutott eszébe ismét a fiú, amikor megint csak egy buszon utaztak. A dolog ezek után többször is megismétlődött, s Luhan ráébredt, hogy szabályosan várja a reggelt, hogy láthassa az idegen fiút, akit olyan gyönyörűnek talált.

Most pedig itt ült vele szemben; csak a karját kellene kinyújtania, hogy megérinthesse őt, hogy érezhesse puha bőrét, hogy végighúzhassa ujját az idegen meggypiros ajkain. De mindez szigorúan tilos volt, hisz’ Luhan már így is attól félt, hogy Kilences biztosan azt hiszi róla, hogy valami őrült alak, aki egyfolytában bámulja. Pedig Luhan igyekezett olyan diszkréten és távolról csodálni Kilences lényét reggelenként, amennyire csak lehetett.

Luhan nem akarta, hogy Kilences megint rajtakapja, hogy őt bámulja, ezért gyorsan az ablak felé fordult, hogy a reggeli forgalmat nézze. Az álom egy másodperc töredéke alatt ment ki a szeméből, amikor meglátta a vörös hajút, így már szunyókálni sem volt kedve. Különben is, ki tudna elszenderedni, amikor ott ül előtte az, akin hónapok óta legelteti a szemét és ettől remeg a gyomra? Luhan felnyúlt, hogy letörölgesse a párát az ablakról, de a telefonja ekkor hirtelen csörögni kezdett a kezében, ezzel majdnem a szívbajt hozva tulajdonosára. Luhan ijedten nyomta ujját a képernyőre, hogy gyorsan fogadja a hívást, mert nem akarta felhívni magára az egész busz figyelmét – főleg egyvalaki figyelmét nem, ám ezzel elkésett.

- Tessék – szólt bele a telefonba, s mikor felnézett, Kilences szinte érdeklődő tekintetével találta szembe magát. Zavartan fordult el a fiú fürkésző pillantása elől.

- Szia, Luhan – köszönt a vonal másik végén egy hang. – Csak azt akartam kérdezni, hogy ugye nálad vannak a jegyzeteim, amiket…

- Ah, Junmyeon, nyugodj már le – forgatta a szemeit Luhan unottan a másik kérdése hallatán.

- De nálad vannak? – sürgette a választ Junmyeon.

- Nálam.

- Az jó – mondta Junmyeon, és Luhan hallotta a hangjából áradó megkönnyebbülést.

- Most örülsz, mi? – ugratta Luhan a nála fiatalabb társát. – Végre tanulhatsz…

- Kell is, ha el akarok érni valamit – hangzott a válasz.

- Jézus, Junmyeonnie, ne legyél már ekkora stréber – mondta Luhan magáról elfeledkezve egy kicsit hangosabban, mint ahogy szerette volna, elérve ezzel, hogy Kilences további kíváncsi pillantásokkal illesse. Igaz, oda se nézett a fiúra, mégis érezte magán a tekintetét.

- Pár hét múlva majd te is azt kívánod, bárcsak akkora stréber lettél volna, mint én – felelte Junmyeon közönyösen, mint aki hozzászokott már a hasonló megnyilatkozásokhoz azt illetően, hogy mindig szorgalmasan készül az összes vizsgájára. – Na, szia. – Azzal már ki is nyomta a telefont.

- Neked is szia – morogta Luhan a süket készüléknek egy kis bűntudattal, mert tényleg nem foglalkozott még sokat a tananyaggal, pedig nemsokára itt a vizsga. Egy pillanatra elfelejtette, hogy kivel is ül szemben, így meglepetésként érte a rászegeződő nagy barna szempár, ahogy felnézett telefonjából. Hirtelen nem is tűnt olyan fontosnak az a vizsga.

Főleg akkor nem, amikor Kilences a következő pillanatban halványan rámosolygott. Luhan nagyra nőtt szemekkel nézett vissza rá, de a fiú felállt a helyéről és a buszajtóhoz lépett. Nem nézett hátra, ahogy leszállt.

Ahogy a busz továbbgördült, Luhan azon tanakodott, most tényleg megtörtént-e ez az előbb, vagy csak álmodott. Három megállóval az övé után eszmélt rá, hogy elfelejtett leszállni.
Az előadást tartó professzor határozottan zord pillantást lövellt rá, amikor negyedórás késéssel belépett a terembe.

*

Luhan a bárpultnál állt az itala mellett és leesett állal bámulta a tömeg szélén magányosan táncoló alakot. Péntek este volt, a barátaival a kedvenc szórakozóhelyükön igyekeztek kitombolni magukból a vizsgák fáradalmait. A Two Moons tömve volt fiatal egyetemistákkal.

Luhan nem akart hinni a szemének, amikor érkezésük után egy-két órával meglátta Őt a táncoló tömegben. Izzadó tenyérrel fordult Yixing felé, aki mellette iszogatott valamit.

- Jesszusom, Xing, ott van! – hadarta izgatottan Luhan és idegesen szorongatni kezdte a poharát.

- Ki és hol? – értetlenkedett a gödröcskés fiú, teljes tudatlansággal nézve Luhanra.

- Kilences! Ott, látod? – mutatott előre Luhan. Yixing körbenézett, de nem látott semmi mást, csak a sarokban ülő Junmyeont, akit épp ebben a pillanatban smárolt le egy nem túl szégyenlős lány (úgy látszik, neki is összejött valami), és Yifant, aki nem sokkal mellettük foglalt helyet és undorodó arccal igyekezett minél távolabb kerülni az egymás arcát szívó párostól. De Yixing mást nem látott.

- Hol?

- Ott, te vakegér! Vékony, vörös haj, fehér atléta, fekete dzseki – sorolta Luhan Kilences külső tulajdonságait. – Látod már?

- Aha! – kiáltott fel ekkor Yixing, mint aki valami világmegváltó dologra jött rá. – Szóval ő az a srác, akiről hónapok óta áradozol.

- Nem áradozok – tiltakozott Luhan vörösödő fejjel. – Csak…

- Dehogyisnem. Na, menj oda hozzá!

- Micsoda? – döbbent meg Luhan barátja javaslatán. – Menjek oda hozzá?

- Hát persze. Hogy akarsz máskülönben megismerkedni vele? – nézett rá Yixing csodálkozva. Luhan nem felelt rögtön. Benne volt a félsz, aminek csak nagy nehezen adott hangot.

- De mi van, ha… tudod – kérdezte Yixingtől feszengve, aki szerencsére értette, mire céloz.

- Hát… ezt csak úgy derítheted ki, ha odamész hozzá – nézett rá jelentőségteljesen a barátja.

- Áh – legyintett a fiú. - Ahhoz még nem vagyok elég…

- Részeg? – vágott a szavába Yixing vigyorogva.

- Magabiztos – javította ki Luhan.

- A kettő sokszor ugyanaz.

- Igaz – hagyta rá Luhan és háttal a pultnak támaszkodott, Kilences irányába pislantgatva.

- Én a helyedben nem hagynám veszni ezt a lehetőséget – hallotta még Yixing hangját, aztán a fiú kiitta pohara tartalmát, meglapogatta Luhan hátát és otthagyta a szőkeséget a pultnál, jobb szórakozási lehetőség után nézve.

Luhan nagyot sóhajtott és az italába kortyolt. Vágyakozva nézett Kilences irányába, aki magányosan ringatta magát a parkett szélén egy lassabb számra, de nem tűnt úgy, mint akit különösebben zavarna, hogy nincs társasága. Luhan pillantása elidőzött az ismerős idegen alakján, távolról véve szemügyre őt alaposan. A szokásos baseballsapka most hiányzott, és Luhan telhetetlen szemei éhesen falták az olykor-olykor röppenő vörös tincsek látványát. Lenyűgözve figyelte, ahogy az idegen fiú táncolt a zenére: hagyta, hadd ragadja magával testét és lelkét a hangok kavalkádja, eggyé vált vele, magába szívta, tagjainak a ritmus lett az édestestvére. Mozgása kifinomult és kecses volt, de mégis valami olyan energiát árasztott magából, ami teljesen hatalmába kerítette az őt figyelő szőke fiút a bárpultnál.

Luhan, miközben teljes figyelmét Kilencesnek szentelte, komótosan elfogyasztotta italát. Csalódottan nézett pohara aljára, amikor abban már nem maradt semmi, amit kiihatna. Lassan kezdte már érezni az alkohol hatását – már nem is gondolta olyan kivitelezhetetlen dolognak odamenni Hozzá, ahogy kezdtek oldódni gátlásai és hirtelen minden sokkal könnyebbnek tűnt. Azért a biztonság kedvéért még rendelt egy rövidet, amit gyorsan fölhajtott, hogy meglegyen a kellő önbizalma, mielőtt akcióba lép.

A lassú szám véget ért, s elkezdődött a következő, egy annál jóval gyorsabb popdal. Luhan gyomra dobott egy hátast, ahogy felismerte az új zeneszámot, ami a hangszórókból áradt – a T-ARA legújabb slágere, a No.9 volt.

Ez egy égi jel – gondolta Luhan azonnal.  Most vagy soha

Ellökte magát a pulttól és célirányosan Kilences felé kezdett lépkedni. Türelmetlenül kikerült egy hosszú hajú lányt, aki nagyon úgy nézett ki, mint rá akar akaszkodni és további tétovázás nélkül Kilences háta mögé került. Hevesen vert a szíve, ahogy tenyereit kétoldalt a fiú derekára helyezte, aki megrebbent érintésére, s fejét azonnal hátravetette, hogy újonnan érkezett társaságát láthassa. A mosoly, ami Luhan felismerésekor kiült arcára, cseppet sem volt meglepett, s a szőkének szinte az az érzése támadt tőle, mintha Kilences egyenesen várta volna, hogy megjelenjen mellette. A szemkontaktust a vörös szakította meg először, ahogy visszafordult és tovább mozgott a zenére. Luhan lágyan simult hátához, s karjait lazán fonta Kilences vékony dereka köré, akinek ez nem volt ellenére. Pillanatok alatt vettek fel egy közös ritmust, lényük egyszerre lüktetett a szám ütemére. Luhan szíve vadul vert, s a hónapok óta áhított fiú közelsége miatt egész teste lángba borult. Még soha nem érzett ilyen nyers, vad vonzalmat senki iránt sem, de tudta, minden porcikájában tudta, hogy kell neki ez a fiú. Ez valamikor a második refrén környékén vált világossá számára, amikor hirtelen ötlettől vezérelve Kilences vállára ejtette állát, s mélyet szippantott nyaka illatából – a fiú bódító illata azt üzente számára, hogy végleg elveszett.

- I’m addict, I’m addict, I’m addict, I’m addict… – búgta Luhan Kilences fülébe a dalszöveget mámorosan és úgy érezte, ez a sor pontosan róla szól. A villódzó, vakító diszkófények ellenére is jól látta, hogy a fiú ajkai mosolyra húzódnak szavai hallatán és ez elégedettséggel töltötte el.

A szám hamarosan véget ért, s Kilences rögtön kiszakította magát öleléséből, de csak azért, hogy szembeforduljon vele.

- Hogy hívnak? – lehelte Luhan és csillogó szemekkel várta a választ.

- Minseok – jött a felelet azonnal.

*

Alig telt el másfél óra és Luhan már a saját lakásában találta magát, ahogy az ajtónak nyomva vadul csókolja Kilencest. Minseokot. Miután végre megtudta a nevét, Minseok a csuklójánál fogva húzta maga után egy csendesebb, sötétebb sarkot keresve, ahol letelepedtek egymás mellé, hogy szégyenlős mosolyok és epekedő pillantások (Luhan részéről legalábbis) között többet tudjanak meg egymásról. Semmibe sem telt és már meg is találták a közös hangot, s Luhan percről percre közelebb érezte magát kiszemeltjéhez. Itta Minseok minden szavát, miközben csak arra tudott gondolni, milyen édes, ahogy beszél, s hogy vajon mit érezne, ha ő maga gondoskodhatna azoknak a kívánatos ajkaknak a tevékenységéről. Így mikor pillanatnyi csend állt be a társalgásukban, Luhan minden gátlását levetve húzódott közelebb Minseokhoz, hogy valóra váltsa vágyát. Csak egy ártatlan pusziként kezdődött, amit Minseok nem habozott viszonozni, s Luhan hamar azon kapta magát, hogy kétségbeesetten szívja Kilen- Minseok alsó ajkát, mintha az élete múlna rajta.

- Van kedved ezt nálam folytatni? – lehelte a fiú ajkaira, amikor szétváltak levegőért. Remélte, nem megy ezzel túl messzire, de ha már idáig elmerészkedett, megkockáztatta ezt is. Meglepetésére Minseok rögtön beleegyezett a dologba, így azonnal leléptek a helyszínről, s egy rövid út után az éjszakai busszal Luhan albérletében kötöttek ki.

Alig csukta be maguk mögött az ajtót Luhan, már Minseok ölelésében találta magát; a vörös fiú tétovázás nélkül invitálta csókba Luhant úgy, hogy a nyakánál fogva húzta le őt magához. Ajkaik egymáshoz simultak, Minseok ujjai pedig lassan túrtak Luhan szőke hajába a tarkóján. Luhan ezen a ponton vesztette el józan eszének maradékát is, és ekkor tolta neki hevesen Minseokot a bejárati ajtónak. Fűtötte a vágy, s hagyta, hogy cselekedeteit ösztönei vezéreljék. Gondolkodás nélkül markolt egyik kezével Minseok csípőjébe, míg másikkal felfedezőútra indult a fiú vékony felsőtestén; szájával hevesen tapadhatott végre azokra a meggypiros ajkakra, amelyek végül puhábbnak bizonyultak még a vajnál is, s szégyentelenül nyöghetett Minseok szájába, amikor az még közelebb húzta magához a szőkeséget, hogy testeik közé immár egy gombostű sem fért volna be.

- Minseok – pihegett Luhan, amikor egy pillanatra elszakadtak egymástól. – Minseok…

- Hm? – dorombolta a fiú, s közben Luhan fülcimpájára nyomott egy apró puszit.

- Semmi – mosolyodott el Luhan. – Csak végre tudom a neved…

- Miért, eddig hogy neveztél? – kérdezte egy huncut vigyor kíséretében Minseok, és Luhan orrához nyomta a sajátját. Luhan tétovázott egy kicsit, mielőtt kibökte.

- Kilences – mondta, mire Minseok nevetni kezdett; Luhan elbűvölve figyelte széles mosolyát, csillogó szemeit.

- Mondhatom, hízelgő egy név – incselkedett a fiú, s a szemeiből áradó csintalanság láttán Luhan úgy érezte, még sosem élt ennyire. – Én Szundinak neveztelek magamban.

- Szundinak? – lepte meg a kijelentés Luhant. – Miért?

- Mert mindig úgy néztél ki, mint aki menten bedobja a szunyát – felelte Minseok, aztán csak nézett Luhanra kedvesen. Egy perc erejéig csak bámultak egymásra, élvezve egymás társaságát, s közben gondolataik is egymás körül forogtak.

- Nem hittem volna, hogy te… hogy érdekellek egy kicsit is – vallotta be Luhan, aztán eszébe jutott valami más is. – Majdnem hátast dobtam, amikor meghallottam azt a számot. Az egy égi jel volt…

- Égi jel, a fenéket – vágott a szavába Minseok egy sokatmondó vigyorral. – Amikor megláttalak ott, megkértem a dj-t, hogy adja le ezt a számot. Csak remélni mertem, hogy sikerül venned az adást…

Luhannak kellett egy fél perc, hogy ezt felfogja, de mikor eljutott az információ az agyáig, csak megnyalta alsó ajkát és egy rövid válasznál tovább nemigen vesztegetett több időt a dologra.

- Úgy tűnik, sikerült – hadarta és Minseok felé hajolt, hogy ajkaival vessen gátat a további szavaknak.

Luhan később meglepődve tapasztalta, hogy Minseok korántsem olyan törékeny, mint amilyennek ő hitte sovány alakja miatt. Igencsak erősnek bizonyult, amikor kialakult köztük egy kisebb, a dominanciáért folytatott harc, ami a Luhan ágyán való, éhes csókokkal tarkított játékos birkózásban valósult meg. Luhan végül feladta a küzdelmet, és dörömbölő szívvel nézte a csípőjén ülő győzedelmes Minseokot, akinek arcára széles mosoly ült ki diadala következtében.

Luhan úgy érezte, még hosszú-hosszú ideig akarja ezt a mosolyt látni.

A napfelkelte egy vastag takaróba burkolózva találta őket Luhan egyszemélyes ágyán – szorosan egymásba gabalyodva, békésen a másik nyakába szuszogva, boldogan.

***

Sziasztok!

Ez a oneshot nem új, hanem még 2013-ban írtam. Fent van egy másik blogomon is, de gondoltam, átrakom ide, mivel azt a blogot már nem igazán használom, és így legalább egy helyen van minden, amit valamilyen párossal írtam. Pontosan úgy raktam ide fel, ahogy annak idején a másik blogra is, nem javítottam át semmit benne, csak egy kicsit megformáztam, hogy szebben nézzen ki. Elég régi munkám, de azért remélem, tetszett. :)