Repedések a falon - Suchen - IV. rész

IV. Törés

- Te szerezd meg a zöldségeket és a rizst, addig én hozok húst! – javasolta Jongdae az élelmiszerüzlet közepén, ahol az esti vacsorához szükséges alapanyagokat akarták megvenni. Junmyeon beleegyezően hümmögött, és eltolta a bevásárlókocsit a zöldségek irányába, Jongdae pedig a húspult felé sétált el.

            Október felé járt már az idő, beköszöntött az ősz. A tanítás már rég újrakezdődött, emiatt a két tanárnak ismét igencsak megbokrosodtak a teendői, így kevesebb idejük maradt egymásra. Bár az iskolában sokat látták egymást, de egyértelmű volt, hogy ott szigorúan csak kollégákként voltak jelen, s a köztük folyó viszony hétpecsétes titok volt mindenki előtt. Abban mind a ketten egyetértettek, hogy a magánéletüket nem a munkahelyükön kell élniük, így bármennyire is esett nehezükre, mindenfajta bensőségesebb megnyilvánulást csakis otthonra tartogattak.

            Nem mondhatni, hogy ez az állapot tökéletes volt akár Junmyeonnak, akár Jongdae-nak, de Junmyeon ennél jobbat egyelőre nem tudott kitalálni. A kapcsolatukról továbbra se tudott senki Chanyeolon és Baekhyunon kívül, és ez így is volt rendjén. Junmyeon még ha csak titokban is, de boldog volt. Olyan boldog, mint még soha azelőtt. Végre megtapasztalta, milyen érzés tartozni valakihez, aki csakis őt akarja. Ilyesfajta kapcsolatban még sosem volt része igazán.

            Junmyeon jókedvűen szedegette össze a vacsorához szükséges hozzávalókat. Jongdae, miután megunta, hogy Junmyeonnál soha sincs semmi normális étel, legfeljebb csak akkor, ha rendeltek valamit, megígérte a férfinak, hogy ő maga fog főzni neki valamit. Ennek most jött el az ideje, és Junmyeon már alig várta, hogy együtt falatozzanak az énektanár főztjéből.

- Nézzenek oda, kit látnak szemeim! – szólalt meg egyszer csak egy hang mellette. Junmyeon felnézett a salátákról, amelyek között épp válogatott, és azon nyomban lefagyott álltó helyében.

            Az az ember állt előtte, akit soha életében nem akart többé látni. Az, aki megkeserítette életét, akinek a borzalmas emléke a mai napig kísértette őt. Egykori kollégája jelent meg a semmiből, aki annak idején mindent megtett, hogy tönkretegye őt.

            Junmyeon úgy érezte magát, mint aki hirtelen egy jeges tó vizébe zuhant – egész teste megmerevedett, a hideg minden egyes porcikáját elöntötte, és képtelen volt mozdulni, mert lábai a padlóhoz gyökereztek.

- Kim Junmyeon, micsoda kellemes meglepetés! – mondta fennhangon a régi ismerős, hangjából csak úgy áradt a gúny. Szemei hidegen, ravaszul csillogtak, Junmyeon pedig még mindig ledöbbenve meredt vissza rá. – No, mi az, megnémultál, kedves kolléga?

- Mit akarsz? – sziszegte Junmyeon, ahogy magához tért a sokkból. Még sosem gyűlölt ennyire senkit egész életében, mint ezt az aljas férget itt előtte, akinek alattomos mosolyán most is látszott, hogy kész megszégyeníteni őt.

- Na de Junmyeon, hogy mondhatsz ilyet egy régi kedves kollégának? – tárta szét álszentül a karjait a férfi, amitől Junmyeonnak egyenesen felfordult a gyomra. Esze ágában sem volt megjátszani, hogy egy cseppnyit is jó viszonyban vannak, és minél gyorsabban el akart tűnni a helyszínről, hogy ne kelljen látnia ennek a mocsoknak a képét.

- Most mondom először és utoljára, hagyj békén! Megkaptad, amit akarsz, úgyhogy tűnj el! – közölte határozottan Junmyeon az akaratát, és a legkevésbé sem érdekelte, hogy a másik vagy egy jó tízessel idősebb volt nála. Egy fikarcnyi tiszteletet sem érzett iránta.

- Szegény, kicsi Kim tanár úr – lépett hozzá közelebb a férfi, s a hangját lehalkítva beszélt hozzá tovább, amitől egészen fenyegető lett. – Még mindig nem tudod, hogy a feltételeket nem te szabod…

            A férfi szemei acélosan vésődtek Junmyeonéiba, pillantása sötét volt és rosszindulatú. Junmyeon keményen állta a tekintetét, és próbált uralkodni a benne tomboló vad dühön. Legszívesebben szembeköpte volna ezt az embert, majd behúzott volna egy hatalmasat neki. Alapjában véve az észérvek embere volt, és nem volt híve a tettlegességnek, de amit ez a férfi kiváltott belőle, azt képtelen volt uralni. Junmyeon keze ökölbe szorult, és remegni kezdett a teste mellett, ahogy elfojtotta intenzív vágyát, hogy az arcába küldje az öklét ennek a disznónak.

- Itt a hús! – csendült fel hirtelen Jongdae hangja mögöttük, mire mindketten megpördültek a tengelyük körül. – Oh…

            Jongdae arcára kíváncsi kifejezés ült ki, ahogy szemügyre vette a kettősüket, Junmyeon egykori kollégája pedig legalább olyan érdeklődve pillantott az énektanárra, ahogy ő rá.

- Megvan a hús? – kérdezte gyorsan Junmyeon, mire Jongdae lassan bólintott, de szemeit még mindig a harmadik jelenlévő félre szegezte. – Akkor mehetünk is, gyere!

- Hova olyan sietősen, Junmyeon? – szólt közbe az ex-kolléga. – Be sem mutatsz a… bevásárlópartnerednek? – A férfi olyasfajta nyomatékkal mondta ki az utolsó szót, amitől Junmyeon hátán végigfutott a hideg, és azonnal elöntötte őt a félelem. Rémülten nézett a riválisára, aki pimasz és magabiztos pillantással méregette Jongdae-t, majd egy apró, zárt mosolyt vetett Junmyeon felé, ami inkább volt vicsornak nevezhető. A szemei egyáltalán nem mosolyogtak, hanem fagyos eltökéltség sugárzott belőlük, és Junmyeon ekkor rájött, hogy a férfi tudja, ki lehet Jongdae.

- Tényleg, Junmyeon, bemutathatnál minket egymásnak – mondta Jongdae is, akinek az arcáról Junmyeon nem tudta leolvasni, hogy tényleg egyáltalán nem érzékeli a rideg, ellenséges légkört, vagy csak nagyon jól álcázza.

- Ami azt illeti, sietünk, talán majd máskor – vágta rá Junmyeon, és szinte elmenekült a helyszínről, ahogy sietősen kezdte el tolni a bevásárlókocsit a pénztár irányába. Jongdae a lábait kapkodva szaladt utána, és halk kérdésekkel bombázta őt, de Junmyeon annyira ideges volt, hogy egy szó sem jött ki a torkán. Egykori kollégája szerencsére nem követte őket ide, sikerült megszabadulniuk tőle.

- Junmyeon, szólalj már meg! – kérlelte őt Jongdae, miközben Junmyeon beállt a sorba. – Ki volt az az előbb?

- Majd elmondom, ha kint leszünk, jó? – csattant fel hirtelen Junmyeon, és frusztráltan szorította ujjait az orrnyergére. Jongdae meglepetten hallgatott el, amiért a másik így rákiáltott. Junmyeon rögtön megbánta ezt, és kétségbeesetten fordult az énektanárhoz. – Jongdae, ne haragudj, nem akartam… Csak tudod, az a férfi az előbb…

- Jól van, nincs semmi baj – enyhült meg Jongdae is azonnal a bocsánatkérését hallva, és aggodalmas arccal fürkészte Junmyeont. Lassan kezdett derengeni a dolog, és rá is kérdezett azonnal, mert tudni akarta, hogy a gyanúja beigazolódik-e. – Csak nem ő volt a régi iskoládból az a barom? Ő volt az? Aki megfenyegetett? Ha, Junmyeon?!

- Halkabban! – szólt rá Junmyeon, mert a másik egyre hangosabban faggatózott, és az előttük álló hölgy helytelenítő arckifejezéssel fordult hátra feléjük. Jongdae ügyet sem vetett rá, hanem Junmyeon ingujját húzogatta, hogy választ kapjon végre kérdésére. Junmyeon egy ideges bólintással jelezte, hogy eltalálta a dolgot, mire Jongdae arca egy szempillantás alatt felhősödött el, szemei dühösen szűkültek össze.

- Akkor most visszamegyek, és megkapja tőlem, amit megérdemel! – szorította ökölbe a kezeit elszántan. Junmyeon riadtan nyúlt a csuklója után, hogy visszatartsa.

- Jongdae, ne! Semmi értelme az egésznek! – tiltakozott a férfi hevesen. Gyomra összeszűkült a riadalomtól, mert féltette Jongdae-t, és semmilyen körülmények között sem akarta, hogy a másik kettő bármiféle kapcsolatba kerüljön egymással. – Csak tűnjünk el innen végre, jó?

            Jongdae nem látszott egyetérteni vele, de végül annyiban hagyta a dolgot. Míg ki nem jutottak a boltból, szitkokat és fenyegetéseket motyogott halkan az orra alá, amivel elérte, hogy az említett asszony időről időre megbotránkozó pillantásokat vessen a kettősük felé.

- Miért nem hagytad, hogy beverjem a képét annak a baromnak? – fakadt ki Jongdae, amikor bepakolták a vásárolt árut a kocsi csomagtartójába.

- Mégis mi haszna lett volna annak? – kérdezett vissza Junmyeon morcosan, még mindig zaklatottan a váratlan találkozás miatt.

- Megtanulta volna, hogy nem szórakozhat csak úgy veled! – vágta rá indulatosan Jongdae, és jó erősen lecsapta a csomagtartó ajtaját. – Komolyan, Junmyeon, amit veled tett, az nem volt normális dolog, és nem lett volna szabad hagynod, hogy csak úgy megfenyegessen!

- Ami megtörtént, az már megtörtént! Úgyhogy inkább lapozzunk végre, és felejtsük el ezt, jó? Menjünk haza! – próbálta lezárni a témát Junmyeon, és beült a vezetőülésre. Jongdae beszállt mellé, de továbbra is mondta a magáét.

- Ezt nem hagyhatod csak ilyen simán annyiban, Junmyeon!

- És mégis miért nem? – morogta Junmyeon rosszkedvűen, miközben beindította a motort, majd kihajtott a parkolóból.

- Mert ezek az életedet érintő kérdések! Nem hagyhatod, hogy egy ilyen mocsok ekkora befolyással legyen rád még most is! Sőt, akkor is! Ki kell állnod magadért! Láttam, hogyan néztetek egymásra, és szinte kicsinált téged a pillantásával…

            És ez így ment tovább, amíg csak haza nem értek. Junmyeon igyekezett megőrizni a nyugalmát, de ez lehetetlen volt. Jongdae csak mondta és mondta, és Junmyeon tudta, hogy igaza van valahol, de akkor is képtelen volt rá. Amit érzett, azt egyszerűen nem tudta szavakba önteni, de szinte rosszul volt már az őt fojtogató érzéstől, amitől nem tudott szabadulni. Még mindig émelygett a döbbenettől, hogy pont azzal az emberrel találkozott, aki megtestesítette legnagyobb, kimondatlan félelmeit, és Jongdae hegyi beszéde cseppet sem volt jó hatással rá. Tudta, hogy az énektanár csakis jót akar neki, de ebben a lelkiállapotban most egyáltalán nem tudta, mit mondjon neki.

- Jongdae, befejeznéd? – szólt rá a férfire, amikor behordták a konyhába a szatyrokat, és Jongdae még mindig nem hallgatott el. – Esküszöm, már fáj a fejem az egésztől!

- Szóval fáj a fejed? Komolyan? – kérdezett vissza sértett hangon Jongdae, és ledobta az egyik zacskót. – Elnézést, hogy zavarlak! Tudod, én csak segíteni akarok rajtad, mert látszólag elég nagy gondjaid vannak!

- Nincsenek gondjaim, jó? – tagadta azonnal Junmyeon, pedig nagyon jól tudta ő is, hogy mekkora hazugság ez, csak még magának se volt hajlandó beismerni a dolgot. Jongdae felhorkant a válasz hallatán, mire Junmyeonban kissé felment a pumpa. Miért nem tudja megérteni Jongdae, hogy most nem akar erről beszélni?! – És elég felnőtt vagyok már ahhoz, hogy eldöntsem, miként éljem az életemet, úgyhogy légy szíves, ne mondd meg nekem!

- Elég felnőtt? Biztos vagy te ebben? Csak mert a cselekedeteid néha nem erre utalnak! – vágta hozzá Jongdae ingerülten, ami úgy érintette Junmyeont, mintha a férfi egyenesen pofon vágta volna. Döbbenten tátogott, mint egy partra vetett hal, Jongdae pedig csökönyösen nézett vissza rá.

- Most… Hagyjuk ezt most, jó? Nem akarok erről beszélni, fejezzük ezt be! – hadarta Junmyeon végül, és feldúlva kirohant a házból. Az ajtó hangosan csapódott mögötte, Jongdae pedig ott maradt egyedül a konyhában puffogva.

            Így történt meg az első veszekedésük.

*

            Junmyeon felfokozott idegállapotban rontott ki az épület ajtaján, és az irányokra oda se figyelve, elindult valamerre. A vita felkavarta a lelkivilágát, és csak még nyomorultabbul érezte magát. Némi bolyongás után a folyóparton kötött ki, és ekkorra már az ereje is elfogyott, csak lassan, csüggedten ballagott a korlát mellett.

            Még mindig alig akarta elhinni, hogy Jongdae ilyeneket mondott neki. Úgy érte őt az egész, mint egy nem várt mellbevágás – hirtelen volt és fájt. Az az idill, ami eddig jellemezte őket, egyszeriben szertefoszlott és mintha viharfelhők kezdtek volna gyülekezni felettük.

            Junmyeon kedveszegetten roskadt le az egyik folyóra néző padra, és a vízbe bámult. Kissé hűvös szél csípte az arcát, de talán pont ez kellett neki, hogy lenyugodjon és tiszta fejjel át tudja gondolni a történteket. Kelletlenül húzta össze magán a kabátját, és még mindig rosszul érezte magát, de legalább már az ujjai nem remegtek idegességében.

            Kétség sem fért hozzá, Junmyeon rettentően megijedt, amikor egykori kollégája egyszer csak felbukkant a színen, egyenesen a semmiből. Olyan találkozás volt ez, amelyet sohasem akart átélni, mégis rákényszerült. Emlékei a régi iskolájából rendkívül gyorsan és lesújtó erővel törtek rá, és Junmyeon még áthatóbban érezte azt a zsigerei legmélyén alattomosan megbúvó félelmet, ami mindig is a markában tartotta őt. Jongdae jelenlétének köszönhetően az utóbbi hetekben talán kevésbé érezte azt, de akkor is ott volt, és most újult erővel csapott le rá.

            Jongdae reakciója csak még inkább megnehezítette a dolgot. Junmyeon a legmesszebbmenőkig óvni akarta őt a másiktól, ezért rángatta el őt a helyszínről, még mielőtt bárhová is fajulhattak volna a dolgok – hiszen látta az ellensége szemében, hogy rájött, Jongdae ki is lehet számára. Nem várta meg, míg az kitalálja, hogyan ártson nekik puszta rosszindulatból, inkább elmenekült a szituációból.

            Junmyeon meg volt győződve róla, hogy ez volt a legjobb, amit tehetett. Jongdae azonban egyértelműen nem így gondolta, és ezt nem is habozott megmondani neki. De mégis mit tudhatott Jongdae erről? Mit tudhatott ő arról, hogy Junmyeon mit érzett, amikor azzal az emberrel kellett szembenéznie? Mégis mit? Semmit. Fogalma sem volt róla…

            Az énektanárnak persze valahol igaza volt. Meg kéne tanulnia kiállnia magáért, mert ez igencsak áldatlan állapot, amiben most van. A sarkára kéne állnia, és nem hagyni, hogy bárki is uralkodni próbáljon felette, vagy bárki is megfélemlítse őt. De Jongdae-nek ezt mégse így kellett volna az arcába vágnia, hiszen a férfi tudta, nagyon is jól tudta, hogy ez a téma Junmyeon gyenge pontja. És hogy ez az egész valójában a legkevésbé sem a kollégájáról szól, hanem saját magáról.

            Junmyeon nem akart kiabálni Jongdae-vel, nem akarta őt megbántani, egyszerűen csak azt akarta, hogy ne kelljen erről beszélniük. Ám Jongdae egyre csak feszegette a témát, nem hagyta annyiban a dolgot, amitől Junmyeon egyre inkább befeszült, és végül kitört magából. Nem bírt szembenézni most ezzel az egésszel, és nem is akart. Maga mögött akarta hagyni, elfelejteni örökre, de Jongdae nem hagyta neki, és ez elmondhatatlanul frusztrálta. Más megoldást nem találva, megint csak elmenekült a fölé tornyosuló gondok elől.

            Ez azonban nem volt kiút, és erre neki is rá kellett jönnie. Vagy másfél órán át gubbasztott a padon, a tagjai már teljesen elgémberedtek, mire rávette magát, hogy hazamenjen. Félve közelítette meg a háztömböt, és ment fel a lifttel, de az aggodalmai hiábavalóak voltak – a lakásban senki nem volt. Nem igazán tudta, mire számítson, ha hazajön, de bármennyire is tartott tőle, remélte, hogy valahogy elsimíthatja a dolgokat Jongdae-vel, ő viszont időközben eltűnt. A konyhaasztalon azonban talált egy darab papírt, rajta egy sebtében írt üzenettel.

Junmyeon!

Mindenképpen meg akartalak várni, mert ezt meg kell beszélnünk! De anyukám hívott, szüksége van rám, így el kellett mennem. Holnap találkozunk.

Jongdae

            Mindössze ennyi állt benne. Junmyeon vagy háromszor egymás után elolvasta azt a két sort, és kissé összefacsarodott a szíve mindeközben. Semmi becéző megszólítás, semmi kedveskedő szó a végén, semmi jele az egészben annak, hogy egy hajszállal is több lenne köztük szimpla ismeretségnél. Junmyeon csalódottan dobta le a papírdarabot az asztalra, aztán a hűtőbe nyúlt egy üveg vízért. A szeme megakadt azon a rengeteg ételen, amit a boltban vettek, és csak még jobban elhatalmasodott rajta a rosszkedv. Jongdae azt ígérte, ő maga főz neki ma este, amit majd megesznek, aztán ki tudja, mi jött még volna utána. Ehelyett most egyedül eheti majd az olcsó rament, miután összevesztek, és Jongdae elment. Junmyeon morcosan vágta le magát a konyhaszékre egy bögrével a forró tésztalevesből, de egy-két falat után hagyta az egészet, semmi étvágya nem volt. Egyáltalán nem így tervezte ezt a mai estét.

*

            Egész éjjel forgolódott az ágyában. Akármilyen erősen is próbálkozott, képtelen volt kiverni fejéből a történteket, hogy nyugodtan elaludjon. Az aznapi események úgy pörögtek az agyában le újra és újra, mintha egy filmet nézett volna, amit számtalanszor visszatekernek az elejére. Nagyon rossz érzés volt azzal a tudattal lefeküdni este, hogy összeveszett Jongdae-vel, és nem beszélték meg a dolgot. Ez volt a legelső igazi vitájuk, és Junmyeon akármennyire is próbálta ignorálni a tényt, valójában jól tudta, hogy komoly dologról volt szó. Mégis azzal próbálta önmagát is meggyőzni, hogy ő nagyon is világosan elmondta az énektanárnak az álláspontját mindenről – hogy miért hagyta magát az ex-kollégájával szemben, és miért nem fedi fel magát senki előtt sem. Miért nem tudja ezt Jongdae megérteni? Mielőtt így rátámadna, mint ma is, igazán megpróbálhatná beleképzelni magát az ő helyébe!

            Persze Jongdae-nek fogalma sincs róla… Honnan is lenne? Ő nem ismeri a szüleit, akik előbb csókolnának meg egy sárban hempergő malacot, mintsem elfogadják, hogy a fiuk nem a női nemhez vonzódik. Jongdae-nek könnyű, őt nem érdekli mások véleménye, nem fél bevallani az igazságot, nem titkolózik. De Junmyeon sosem tudott ilyen nyílt lenni. Sem a múltban, sem a jelenben, sem a jövőre nézve nem voltak ilyen szándékai.

            Nem. Minden úgy marad, ahogy eddig volt, és Jongdae kénytelen lesz ezt elfogadni, akár tetszik neki, akár nem. Ezzel a meggyőződéssel zárta le magában egyelőre a dolgot. Holnap pedig, vagy amikor találkoznak, meg is mondja mindezt neki.

*

- Szeretnék bocsánatot kérni, amiért… tegnap úgy letámadtalak – kezdett bele a mondandójába Jongdae, amikor legközelebb látták egymást. Az énektanár feljött a lakására, és még le sem vetette a kabátját, rögtön az előszobában megszólalt. Junmyeon enyhe meglepődöttséggel nézett rá, mert nem igazán tudta, mire számítson a tőle, de az események ezen fordulata határozottan jólesett neki. Jongdae bizonytalanul kereste a tekintetét, aztán folytatta. – Nem akartalak bántani, Junmyeon, csak engem is felidegesített ez az ügy, mert… mert fontos vagy nekem. – A kimondott vallomás után mély csend telepedett a szobára. Jongdae az alsó ajkába harapva, tétován pislogott Junmyeonra, aki egy kedves mosollyal viszonozta a tekintetét. A szavakkal egyikük sem állt hadilábon sohasem, érzéseiket azonban eddig egyszer sem mondták még ki hangosan. Junmyeon kinyújtotta kezét, és lassan megfogta Jongdae-ét, hogy összekulcsolja ujjaikat.

- Te is fontos vagy nekem – viszonozta a kijelentést Junmyeon halkan. Jongdae arcán a megkönnyebbülés jelei kezdtek mutatkozni, és ő is elejtett egy szégyenlős mosolyt. - Sajnálom, amiket mondtam, de… kérlek, próbálj megérteni.

- Tudom! – vágta rá Jongdae sietősen. – Nagyon jól tudom, mennyire nehéz lehet ez neked, de azért… azért te is átgondolhatnád a dolgot, ahogy a múltkor is mondtam.

- Átgondoltam.

- És? – kérdezte Jongdae kíváncsi, reménykedő szemekkel. Olyan őszinte érdeklődés és törődés csillant a szemeiben, hogy Junmyeon nem akart neki újból csalódást okozni. Nem tudta rávenni magát arra, hogy közölje vele, miszerint még csak fontolóra sem vette azt a lehetőséget, hogy végre felvállaljon mindent, ami ő maga.

- Adj még egy kis időt – kérte Junmyeon, hogy kikerülje a konkrét válaszadást. – Talán mégsem gondoltam át még egészen… Addig pedig inkább maradjon minden a régiben, jó?

- Hát jó – sóhajtotta Jongdae. – Ha ezt akarod… De remélem, nem felejtetted el, hogy nem csak a jó dolgokban vagyok itt veled, hanem a rosszakban is. Ha valami bánt, elmondhatod. Tudom… tudom, hogy félsz – remegett meg itt egy kicsit Jongdae hangja –, de együtt könnyebb, mint egyedül. Ezt ne felejtsd el!

            Junmyeon nagyot nyelve vette tudomásul az énektanár szavait, és csak hallgatott. Szeretett volna mondani valami köszönetfélét, mert a férfi határozott kijelentése tényleg meghatotta, és hála melengette a szíve környékét. Mielőtt azonban bármit is mondhatott volna, Jongdae kihúzta a kezét az övéből, és a kabátja cipzárja után nyúlt, hogy felhúzza azt.

- Mennem kell, még vár némi munka rám otthon – mondta, miközben a sálát a nyaka köré kanyarította. Ránézett Junmyeonra, aki a csuklója után nyúlt, gyengéden magához rántotta a férfit és egy hálás csókba húzta őt.

- Köszönöm, Jongdae – lehelte Junmyeon, amint szétváltak. Mindenképpen tudatni akarta vele, hogy sokat jelentenek neki a szavai. A férfi csak egy apró mosollyal és egy vállvonással felelt erre. Junmyeon újabb csókot kezdeményezett, ami ezúttal hosszabb és érzelmesebb volt az előzőnél. Jongdae békésen hümmögött bele a csókba, amit Junmyeon egészen elégedettnek érzett, így kezdett megnyugodni. Nem akart több vitát a másikkal, és örült, hogy újra szent a béke kettejük között. Hogy még inkább oldja a hangulatot, Jongdae nyakához nyúlt, és egy olyan ponton kezdte birizgálni őt, ahol az eddigi tapasztalatai szerint igencsak érzékeny volt a férfi bőre. Ez elérte a kívánt hatást – Jongdae kuncogni kezdett, lefogta Junmyeon ujjait, majd megszakította a csókot.

- Na, most már tényleg mennem kell – mondta még utoljára. – Majd találkozunk.

- Szia – lopott még egy utolsó puszit Junmyeon, aztán elindult Jongdae mögött, hogy bezárja utána az ajtót.

- Ne felejts el elgondolkodni a dolgon, jó? – figyelmeztette még az énektanár Junmyeont a lábtörlőn állva.

- Nem fogom elfelejteni – biztosította őt Junmyeon egy mosollyal, de legszívesebben felnyögött volna a megjegyzés hallatán.

            Nem akart neki csalódást okozni, és egyre inkább nem tudta, mit kezdjen magával. De valami kellemetlen érzés azt súgta neki, hogy ez csak pillanatnyi nyugalom közöttük.

*

            Az időkérés nem tett jót a kapcsolatuknak. Junmyeon betartotta az ígéretét, és tényleg gondolkozott az ügyön, ám a gondolatai egyáltalán nem olyan irányt vettek, mint amilyet Jongdae remélte, hogy fognak.

            A volt kollégájával való találkozás után ébredt rossz érzések nem ültek el Junmyeonban olyan könnyen, mint ahogy azt mutatta, sőt, mintha egyre intenzívebbek lettek volna. Az ellenséges férfi felbukkanása újra megmérgezte lelkét, és nem hagyta nyugodni. Az aggodalmak, amiket eddig igyekezett elnyomni magában, újra fellángoltak benne, és azon kapta magát, hogy egyre gyakrabban forognak a gondolatai a régi eset, és természetesen a Jongdae-vel való mostani helyzete körül.

            Jongdae javaslata, hogy mondja el magáról az igazat legalább a családjának, napról napra nagyobb képtelenségnek tűnt. Persze eljátszott a gondolattal, hogy mi lenne, ha… ha tényleg megtenné, és színt vallana. Ám olyan volt ez a gondolatfonal, amelyet sosem tudott kibogozni, mert a közepén egy hatalmas csomó állt, ami ellehetetlenítette azt. Régi emlékei ilyen csomóként állták útját annak, hogy ezt jó megoldásnak tartsa.

            Túl jól emlékezett még arra az undorodó, éles pillantásra és lenéző hangnemre, amivel a kollégája illette, amikor szembesítette őt a ténnyel, hogy vagy elkotródik az intézményből, vagy az egész iskola szeme láttára rántja le a leplet a ferdehajlamáról – ahogy a riválisa fogalmazott. Junmyeon soha életében nem érezte még annyira megalázva magát. Egész bensője égett, és legszívesebben rávetette volna magát az aljas kígyóra, de a rettegés, hogy a másik betartja a fenyegetését, visszatartotta. Tisztában volt vele, hogy ha még többen megtudnák, az sokkal nagyobb gondokhoz vezetne. És Junmyeon nem akarta végignézni, ahogy az egész ottani tanári kar és diákság ugyanazzal az undorral nézzen rá, mint a leleplezője, inkább megspórolta magának azt a megaláztatást. Így hát feladta a harcot az ellenfele ellen, meghunyászkodva visszavonulót fújt és elhagyta az iskolát.

            Elképzelni se tudta, Jongdae-nek honnan volt akkora bátorsága, hogy ezt felvállalja. Junmyeon, ha a szülei lehetséges reakcióira gondolt, csak megbotránkozást, viszolygást és elutasítást látott maga előtt. A szülei meglehetősen régimódi nézeteket vallottak általában minden témában, így ebben is. Szilárd meggyőződése volt, hogy minimum betegnek tartanák őt, de talán még ki is tagadná őt az apja a családból. Ő már így is csak a másodszülött volt, aki nem a hagyományos gazdasági pályára lépett, hanem olyan hivatást választott magának, amit valóban szeret. Nem, nem… Junmyeon nem akart kitaszított lenni. Épp elég rémtörténetet hallott már arról, hogy mi történt a homoszexualitásukat felvállalt fiatal férfiakkal, sőt, egyszer maga is szemtanúja volt még középiskolás korában. Egy nála alig idősebb fiúról derült ki, és Junmyeon inkább ugrott volna a folyóba, mintsem átélje azokat az atrocitásokat, amik azt a fiút érték akkor. Ő képtelen lett volna úgy élni, hogy nem csak az egész társadalom, de a családja szemében is csak egy bűnös, félresikerült és visszataszító személyként létezzen.

            Ugyanakkor ott volt Jongdae… az ő Jongdae-je, akivel olyan boldog volt, mint még soha senkivel. Junmyeon ritkán randizott bárkivel is, hiszen nagyon óvatosan kezelte a szerelmi életét. Sokáig félt szerelembe esni, de Jongdae olyan erővel csapott le rá, mint egy nem várt hurrikán. Hiába ellenkezett egy ideig, a férfi teljesen rabul ejtette a szívét, és végül ő győzött – Junmyeon hagyta pedig hagyta magát. Megszámlálhatatlan szép pillanatot töltöttek együtt azóta az ominózus „véletlen” KakaoTalk üzenet óta. Ám ezek a tökéletes percek most mintha veszélybe kerültek volna – ezt mutatta a múltkori vitájuk is –, és Junmyeon akaratlanul is tovább gerjesztette magában a pesszimista hozzáállást. A félelem, hogy az igazság valamiképpen napvilágra kerül, egyre jobban magába kerítette, és elhatalmasodott rajta. Úgy rágta, ette belülről, mint egy gonosz féreg az almát.

            Teltek a napok, és bár Jongdae nem kérdezett rá, jutott-e valamire magában Junmyeon, érezhető volt, hogy kissé feszültebb a légkör közöttük, mint eddig. Junmyeon érezte az énektanáron, hogy várakozó álláspontra helyezkedett, miközben ő igyekezett úgy viselkedni, ahogy eddig is, ám a dolgok valahogy nem klappoltak úgy, ahogy eddig. Egyikük sem szólt egy szót sem a témával kapcsolatban – találkozgattak, együtt főzőcskéztek, összebújtak a kanapén és minden egyéb – de az egész hirtelen… erőltetetté vált. Jongdae türelmesen várt, Junmyeon hallgatott, ám belül egyre kétségbeesettebbé vált.

           Tudta nagyon jól, hogy az ő hibája az egész. Néha mégis úgy érezte, hogy Jongdae igazságtalan vele szemben, és nem érti meg őt. Olyasmit vár el tőle, amit Junmyeon nem tud és nem is akar teljesíteni. Neki jó így, ahogy van, minek változtatna rajta?

            Egyik nap otthon ült és épp át akarta olvasni gyorsan a másnapi leadandó tananyagot, mielőtt Jongdae átjön, amikor csengettek. Junmyeon kelletlenül állt fel a forgószékéből, hogy ajtót nyisson, de amikor meglátta édesanyját a küszöbön, kissé lefagyott.

- Junmyeonnie, kisfiam! – szólalt meg az asszony, ahogy belépett a lakásba. – Mégis mi ez a rémült ábrázat? Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott! Hát így kell fogadnod anyádat?

- N-nem, persze, hogy nem, ne haragudj, Anya – szabadkozott Junmyeon, miközben lesegítette az asszonyról a kabátját. – Csak megleptél, elég ritkán jössz ide a lakásomra!

- Ej, hát ez igaz, de ezentúl majd gyakrabban jövök, olyan keveset látjuk egymást! – sopánkodott Kimné a haját igazgatva az előszobai tükörben, aztán Junmyeonhoz fordult, hogy megcsipkedje az arcát egy kicsit. A férfi gyomra egy emeletnyit lejjebb csúszott, ahogy ezt a kijelentést meghallotta. Ezentúl még gyakrabban jön? Ráadásul most sem jelentette be érkezését, mi van, ha Jongdae épp itt van, amikor az anyjának kedve szottyan felugrani hozzá?            Jongdae gondolatára Junmyeonon másodperceken belül rémület lett úrrá. Bármikor megjöhet! Ráadásul a lakás tele volt olyan holmikkal, amik hozzá fűződtek – egy bögre a konyhában, egy fogkefe a fürdőben, ruhák és egy papucs… össze-vissza a ház bármely pontján… Oké, oké, csak semmi pánik – nyugtatta magát Junmyeon. Legfeljebb majd azt hazudja, hogy az övék a cuccok, nem nagy dolog az egész. A gondolatra, hogy újabb hazugságra készül, egy fintor ült ki az arcára, ami szerencséjére elkerülte az asszony figyelmét, aki azt hihette volna, hogy a látogatási ígéretei váltottak ki ilyen reakciót a fiából.

- Megkínálhatlak valamivel, Anya? Egy teát? Esetleg egy kávét? – kérdezte Junmyeon erőltetett nyugalommal. Előrement a nappaliba, és amíg édesanyja levette a cipőjét, addig gyorsan összekapkodta Jongdae kint lévő cuccait, amelyeket el akart rejteni a nemkívánatos szemek elől. Egy mozdulattal bevágta őket az ágyneműtartóba, és mielőtt visszasietett volna a hallba, villámsebességgel írt egy üzenetet Jongdae-nek, hogy ne jöjjön, amíg újra nem ír neki, mert az anyja igencsak váratlan látogatást tesz épp nála.

- Egy kamillatea jólesne, köszönöm – felelte az édesanyja, miután belelépett a papucsba, amit Junmyeon halászott elő neki gyorsan.

- Sajnos az nincs, csak zöld tea – mondta Junmyeon.

- Akkor jó lesz az – hagyta rá édesanyja, és követte a fiát a konyhába.

            Amíg Junmyeon elkészítette a teát, az asszony beszámolt a legutóbbi eseményekről, amelyek a családban történtek. Mesélt Junsoo-ék legutóbbi látogatásáról, és arról, hogy a kicsi Jimin már majdnem kapaszkodás nélkül jár. Persze Junmyeon látott már videót a kislányról, mert Junsoo lelkes apa lévén az egész családnak szétküldte a baba próbálkozásait. Junmyeon beszámolt a munkájával kapcsolatos apró sikereiről és nehézségeiről. Mindezt a lehető legrészletesebben tette, hogy anyjának minél kevésbé jusson eszébe a kedvenc témája.

            Minden rendben is ment, egészen addig, amíg egy pillanatra magára nem hagyta őt a nappaliban, mert ki kellett mennie a mosdóba. Mire visszaért, ott találta anyját a kedvenc könyvespolca előtt, kezében valamivel. Ahogy mellé ért, elborzadt és azt hitte, mindjárt elájul. Kim asszony egy színes kartonpapírból készült képkeretbe helyezett laminált fotót tartott a kezében. Junmyeon kitágult szemekkel, halálra rémülve meredt rá. A képen két kávéspohár látszott csak, oldalukon a Starbucks logójával, valamint két keresztbefektetett szívószál, semmi több. Junmyeon nagyot nyelt, és azon imádkozott magában, hogy az anyja meg ne fordítsa azt a képet, különben itt helyben szörnyethal, ám alig jutott idáig gondolatban, ez már meg is történt. A kép hátulján egy apró, rövid kis üzenet állt.

A vereséged emlékére. Ne aggódj, legközelebb talán hagylak nyerni~!

J

2014. 06. 15.

            Kimné nagy, kérdő szemekkel nézett rá, miután elolvasta azt az egy sort, Junmyeon viszont legszívesebben a tenyerébe temette volna az arcát. Itt a vége, lebukott. A kép a Jongdae-vel közös első hivatalos randijukon készült, amikor elvitte az énektanárt egy laza bowlingozásra, majd két minden jóval ellátott kávé megvétele után sétáltak egy jót a környéken. Ennek emlékére kapta ezt a képet Jongdae-tól nemrég, amit a könyvespolcon egy kitüntetett helyre helyezett, és minden egyes alkalommal elmosolyodott, ha ránézett és felidézte magában annak a verőfényes nyári napnak az emlékét.

- Fiam, te elhallgatsz valamit anyád elől? – szólalt meg lassan az asszony azon a hangján, amit mindig akkor használt a fiaival szemben, amikor számon kért rajtuk valamit.

- Hogy érted ezt? – kérdezett vissza Junmyeon a lehető legközömbösebb arccal, amit csak magára tudott erőltetni.

- Így – mutatta a képet a fia felé az anyja. – Csak nem randevúzol végre valakivel?

- Anya, kérlek…

- Miért nem mondod, hogy van valakid? – vágott a szavába Kim asszony, megszimatolva, hogy forró nyomon jár, és Junmyeonnak hihetetlen erőfeszítésébe került, hogy el ne kezdje forgatni a szemeit. Megint témánál voltak. – Tudod, hogy nekem milyen fontos a boldogságod, kisf…

- Tudom! – csattant fel Junmyeon frusztráltan, egy kicsit erősebben a kelleténél, és nem tudta elfojtani magában azt a fél gondolatot, mi szerint ez az egész inkább az anyja boldogságáról szól, mintsem az övéről. Anyja szemrehányóan nézett rá, mire Junmyeon fegyelmezte magát, és igyekezett megenyhülni. – Tudom, Anya…

- Szóval? Mesélsz nekem a lányról? Ki ez a titokzatos J? – ült le a kanapéra az asszony fellelkesülve, miután visszatette a képet a helyére, és kíváncsian várta a választ.

            Junmyeon állkapcsa önkéntelenül is megfeszült, amikor meghallotta a „lány” szót, de aztán lassan, küszködve lenyelte az idegességgombócot a torkából, és egy apró, hamis mosolyt kanyarított az arcára. Csak remélni tudta, hogy édesanyja nem veszi észre, micsoda álarcot kényszerített magára, és nem lát át rögtön a hazugságon, amelyet most előadni készült.

- Igazából… nem sok mindent tudok mesélni, mert sza… - kezdett bele, de befejezni már nem tudta, mert az bejárat felől érkező zajok beléfojtották a szót. Valaki bejött, a nappaliig elért a mögötte csukódó ajtó zöreje, majd léptek kopogása hallatszott, ahogy az illető feléjük közeledett.

- Megjöt… oh! – torpant meg a látogató az ajtóban, ahogy meglátta Junmyeonék kettősét.

            Junmyeon azt kívánta bárcsak megnyílna most alatta a föld és elsüllyedhetne, ahogy meglátta a küszöbön álló Jongdae-t. Kim asszony meglepve, de egyben érdeklődve is pillantott a fiatal férfire, akit szintén váratlanul ért, hogy nem találja egyedül Junmyeont.

- Elnézést! Rosszkor jöttem? – szólalt meg meghökkenve Jongdae, tekintete Junmyeon és az édesanyja között járt. – Nyitva volt az ajtó… - mutatott bizonytalanul a bejárat felé.

            Junmyeont megbénította a döbbenet. Mi a fenét keres itt Jongdae?! Direkt írt neki, hogy ne jöjjön, mégis hogy került ide? Annyira ideges lett, hogy enyhén remegni kezdett a keze, és érezte, hogy a gyomra helyén egy dió nagyságú gombóc keletkezett. Képtelen volt megszólalni, és csaknem elkerülte a figyelmét Jongdae apró hazugsága a bejutásról, hiszen tökéletesen emlékezett rá, hogy bezárta anyja után az ajtót, és a férfi csakis a nemrég tőle kapott pótkulccsal jöhetett be. Csak remélni merte, hogy anyja nem figyelt fel erre a részletre, mert igencsak kínos lenne, ha rákérdezne, hogy mégis miért van kulcsa egy idegen férfinak a lakásához.

            Jongdae, aki érzékelte Junmyeon végtelen zavarát, nagyon gyorsan felfogta a helyzetet és alkalmazkodott ahhoz, ezt bizonyította az előbbi kis füllentése is.

- Ön bizonyára Junmyeon édesanyja – lépett közelebb Jongdae, és kezet nyújtott neki. – Kim Jongdae – mutatkozott be a férfi, majd mélyen meghajolt Junmyeon anyja előtt, aki egy apró főhajtással viszonozta ezt, és fogadta az énektanár kézfogását.

            Junmyeon némán, továbbra is letaglózva ült és próbált magához térni a sokkból, hogy az anyja és a barátja egyetlen helyen tartózkodnak, sőt, épp megismerkednek egymással. Azt hitte, menten elájul, amikor Jongdae kimondta a nevét, de nagy megkönnyebbülésére az anyja arcán nem látott arra utaló jeleket, hogy sikerült volna kapcsolatba hoznia Jongdae-t a titokzatos J-vel. De ez még nem jelentette azt, hogy semmi oka nincs a további aggodalomra, mert sosem lehetett tudni – az anyja okos asszony volt, és a szimata olyan éles, akár egy vadászkopóé, így Junmyeon mindig nagy óvatossággal kezelte azt, hogy miket mondott neki a magánéletéről.

- Megkérdezhetem, hogy honnan ismerik egymást a fiammal? – tudakolta udvariasan Kim asszony.

- Természetesen – villantott rá Jongdae azonnal egy szívélyes mosolyt, meg sem várva, hogy esetleg Junmyeon szólaljon meg, bár Kimné amúgy is hozzá intézte a kérdést. Junmyeont még úgyis a szívroham kerülgette, így szívesen vette kezébe a beszélgetés fonalát. – Junmyeon egyik kollégája vagyok az iskolából. Tudja, asszonyom, én is ott tanítok. Junmyeonnal egészen jó barátságba keveredtünk, mióta ott dolgozik – magyarázta a férfi teljesen természetes és nyugodt módon.

- Á, értem – bólogatott Kim asszony megértően.

- Most is éppen… egy közös iskolai tanulói program létrehozásán dolgozunk együtt – hazudta szemrebbenés nélkül Jongdae. – Ezért jöttem át, de ha zavarok, amit semmiképpen sem szeretnék, áttehetjük máskorra – nézett most már Junmyeonra az énektanár, de a válaszadásban megelőzte őt az anyja tiltakozása.

- Dehogy, a világért se menjen el! Ha munkáról van szó, akkor csak dolgozzatok nyugodtan, nem tartalak fel benneteket. Majd máskor megbeszéljük a dolgokat, Junmyeonnie – fordult a fiához Kim asszony, és már indulni is készült. Junmyeon kizökkent döbbenetéből, és már csak azon kapta magát, hogy kifelé kíséri az anyját, rásegíti a kabátját, és kinyitja neki a bejárati ajtót.

- Örülök, hogy megismerhettem – szólt vissza az asszony Jongdae-nak, aki újból mélyen meghajolt előtte.

- A megtiszteltetés az enyém, asszonyom – mondta egy megnyerő mosoly kíséretében, mire Junmyeon édesanyja arcára egy elégedett kifejezés ült ki, mint akinek nagyon is tetszik, amit lát.

- Vigyázz magadra, Junmyeon! Nemsokára felhívlak – búcsúzkodott az asszony, Junmyeon pedig mindent megtett, amire csak képes volt, hogy legalább egy csekély görbületet varázsoljon az ajkaira.

- Te is vigyázz magadra, Anya! Üdvözlöm Apát is! – Lehajolt, hogy egy csókot nyomjon az asszony arcára. Kimné egy intéssel távozott, Junmyeon pedig betette utána az ajtót.

            Miután elment, egy hosszú percig csend volt, egyikük sem szólt semmit. A feszültséget vágni lehetett a helyiségben, Junmyeon pedig úgy érezte magát, mint aki az ajtó záródásával egy hárommázsás súlyt dobott le épp a mellkasáról.

            Megmenekült. Egyelőre. Hogy mi lesz később, abba belegondolni se mert.

- Szóval ő az édesanyád – szólalt meg elsőként Jongdae egészen derűsen, mintha épp nem a lebukás szélén álltak volna másodpercekkel azelőtt, és ez a könnyed hangnem felbosszantotta Junmyeont. Már így is feltüzelt idegállapotban volt, és Jongdae lazasága nemhogy nyugtató hatással volt rá, hanem éppen ellenkezőleg – még jobban kiborult tőle. – Nagyon szi…

- Befejeznéd? – szólt rá a másikra éles hangon. Jongdae meghökkenve nézett rá, és közelebb lépett hozzá egy kicsit.

- Most mi a baj? – kérdezett vissza elkomolyodva.

- Még kérdezed?

- Igen, kérdezem – felelte túlságosan nyugodtan Jongdae, aki érzékelte, hogy ha legalább ő nem marad higgadt, pillanatokon belül kitör a vihar. Nem akart veszekedést a dologból, hanem el akarta simítani az ügyet, de Junmyeon jelen percben nem igazán látszott erre alkalmas partnernek. – Jó, rendben, tudom, hogy az a bajod, hogy találkoztam anyukáddal, de…

- Rendben? Ez neked rendben? – kelt ki magából Junmyeon. Ajkait keskeny vonallá préselte, szemei megkeményedtek. Most az egyszer nem akart senkire se hallgatni. Dühös volt, és ki akarta adni magából, ami benne volt, mert úgy érezte, ha ezt nem teszi meg, felrobban a feje. Igen, határozottan mérges volt, mert Jongdae ezzel a lépésével – hogy a kérése ellenére direkt megjelent nála, amikor az anyja ott volt – most átlépett egy olyan határvonalat, amelyet nem szabadott volna.

- Nyugodj már meg, nem történt semmi!

- Nem nyugszom meg! – vágta rá Junmyeon indulatosan. – Direkt megkértelek, hogy ne gyere addig ide, amíg az anyám itt van, erre te mit csinálsz? Már csak azért is beállítasz!

- Mégis mi a fenéről beszélsz? – támadt vissza Jongdae értetlenül, és kezdett ő is dühbe jönni a másik vádaskodásától. – Honnan a francból tudhattam volna, hogy épp itt van az anyád?

- Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád! Küldtem üzenetet!

- Üzenetet? – visszhangozta Jongdae meglepve, miközben a mobiljáért nyúlt, hogy elővegye a zsebéből. – Esküszöm, nem láttam, hogy írtál…

            Junmyeon a szemét forgatta, és még mindig nem volt képes lehiggadni. Mintha az ördög bújt volna belé, és sugdosta volna aljas módon a fülébe folyamatosan, hogy hibáztassa tovább a másikat a történtekért.

- Pedig nem ártana néha megnézned!

- Ó, elnézést, hogy nem nézegetem állandóan a telefonomat, amikor dolgozom! – mondta ironikusan Jongdae, miközben széttárta a karjait.

- Elég lett volna csak utána! – jött a viszontválasz Junmyeontól rögtön.

- Most az egyszer elfelejtettem! Lépjünk már túl ezen a baromságon, mert nem tehetek róla!

- Nem, mi? Na, ne etess! – morogta egészen ellenséges módon. Jongdae el sem tudta képzelni, mégis mi ütött a férfibe, és nem tetszett neki ez a Junmyeon. – Vagy csak úgy csinálsz, mintha nem láttad volna, mert nagyon jól tudtad, hogy ez nekem kínos lenne!

- Tessék?! – fakadt ki Jongdae hitetlenül, olyan arccal, mint akit pofon vágtak. – Ezt most ugye nem mondtad komolyan, Junmyeon? – kérdezte sértetten a férfi, és komolyan meredt Junmyeonra, aki továbbra is vádló pillantásokat lövellt felé. – Egész kóruspróba alatt alig vártam, hogy vége legyen és veled tölthessem az estét, erre mikor végre ideérek, mit vágsz az arcomba? Hogy direkt kínos helyzetbe akarlak hozni az anyád előtt? Mi a franc bajod van, komolyan?!

- Tudod jól, hogy mi a bajom! – kiabálta Junmyeon, amivel csak még jobban felidegesítette Jongdae-t is. – Nem kellett volna találkoznod az anyámmal!

- Úgy rejtegetsz engem a családod és a barátaid elől, mintha valami bűn lennék, amit elkövettél, és amit titkolni kell minden áron! És tudod mit? Ebből már kezd kissé elegem lenni! – csattant fel keserű éllel a hangjában Jongdae.

- Szóval eleged van belőlem, mi? – húzta fel magát még jobban Junmyeon.

- Igen, elegem van a viselkedésedből! – vágta rá Jongdae indulatosan. – Ha ennyire nem tudod kezelni a helyzetet, akkor egyáltalán mi a francnak vagy még mindig velem?!

            A súlyos kérdés után mélységes csend lett. Junmyeon legalább annyira megütközött azon, amit a férfi mondott, mint Jongdae az ő vádjain. Képtelen volt bármit is mondani, mert ebben a pillanatban úgy érezte, valamit eszméletlen módon elrontott most. Bennrekedt lélegzettel, némán meredt a dühös Jongdae-re, aki a válaszára várt, de egy hang sem jött ki a torkán. Jongdae arca látványosan sötétedett el, miután hiába várt rá, és csalódottan vágta le a kezében tartott szatyrot a kisasztalra. Az azon heverő két ottmaradt csésze halkan csörömpölni kezdett a hirtelen becsapódástól.

- Azt hiszem, nincs több kérdésem – mondta Jongdae olyan komolysággal, ami megijesztette Junmyeont. Még sosem látta ilyennek az énektanárt. – Nem ártana ezen elgondolkoznod, mielőtt újra látnánk egymást – vetette oda még Junmyeonnak, majd sarkon fordult és otthagyta őt egyedül. A bejárati ajtó hangosan csapódott mögötte, Junmyeon pedig letaglózva bámult utána, összerezzenve a dörrenés hallatán.

            Csak állt ott a nappali közepén, megbénulva a történtektől. El sem tudta képzelni, hogyan juthattak idáig.

*

            Miután Jongdae kiviharzott a lakásából, Junmyeon másra se tudott gondolni egész éjjel, csak a veszekedésükre. Tudta, hogy hibázott és hogy igazságtalanul vádolta meg Jongdae-t, és így később már ő maga sem tudta elképzelni, hogy volt képes ilyeneket mondani a férfinek. Vak dühből cselekedett, és amikor Jongdae a fejéhez vágta a hibáit, azt gondolta, a legjobb védekezés a támadás…

            De Jongdae utolsó kérdése azóta is ott visszhangzott a fülében. Hiába próbált nem erre koncentrálni, és hiába kelt fel az éjszaka közepén is dolgozni, mikor rájött, hogy aludni úgyse fog tudni. Nem kellett hozzá fél óra se, hogy beletörődjön, ez a módszer sem fogja elterelni a figyelmét a problémáról – Jongdae sértett pillantása szinte a koponyája falára égett, hogy sose felejthesse el azt. De a kérdés – az a kérdés mindennél jobban nyomasztotta.

            A válasz saját maga számára egyértelmű volt, ám Junmyeon kezdett elbizonytalanodni. Legszívesebben már a haját tépte volna ki kínjában, annyit gondolkodott ezen az utóbbi hetekben, és sosem jutott semmi olyanra, ami mindenkinek jó lett volna. Viszont a mai veszekedés után… kezdett minden egy irányba mutatni.

            Mert ez így semmiképpen sem mehetett tovább. Junmyeonnak lépnie kellett, de a dolog, amit fontolgatni kezdett, egy rémálommal ért fel számára. Már a gondolatba is belesajdult a szíve, és szép lassan kialakult egy hatalmas dilemma benne. A férfi anyja nem felejtett el telefonálni neki másnap délután azért, hogy kifaggassa őt az eltitkolt viszonyáról. Junmyeon legszívesebben rácsapta volna a telefont az anyjára, annyira ideges lett, de ezt nem tehette meg, így összeszorította a fogait és azt hazudta neki, hogy már szakítottak és a kép csak véletlenül maradt kint nála. Kimné sopánkodott, s közben fogalma sem volt róla, hogy épp azokban a percekben őrli fel kisebbik fia utolsó épen maradt idegszálait is. Nem volt elég ez, az elkövetkező egyik éjjelen Junmyeon olyat álmodott, ami végleg kiborította. Napok óta rosszul aludt, ráadásul Jongdae levegőnek nézte őt az iskolában, ami szintén nem dobott az alaphangulatán, egyre erősebb kételyek gyötörték, ráadásul még Yifan is kérdezősködni kezdett, hogy mi baja megint, és akkor jött az az álom is.

            Borzalmas családi vita résztvevője volt álmában. Junmyeon a szülei házában, a gyerekkori szobájában ült az íróasztalánál, amikor hangokat hallott kintről. Kíváncsian lépkedett ki az előszobába, ahol olyan látvány tárult a szeme elé, ami megbénította. Legádázabb ellensége, a volt kollégája állt az ajtóban és az apjával beszélt. Hirtelen egy rakás kép került elő a semmiből, a férfi tucatjával szórta őket szerte széjjel a szobában, meg az apja orra alá dugta őket, hogy Kim úr jól lássa őket. Junmyeon vadul kapott fel párat a földre esett képek közül, és halálra váltan látta, hogy az összes képen ő van – méghozzá olyan kompromittáló helyzetekben, ami egyértelművé teszi a leglassabb felfogású ember számára is, hogy Junmyeonnak miért nincs barátnője… Egy kép, ahol Yixinget öleli… Egy kép, ahol Jongdae és ő egymásba feledkezve csókolják egymást…

            Álmában zsigeri félelemmel keveredő vad dühvel pillantott fel az ajtóban álló gyűlölt személyre, aki olyan gusztustalan gúnnyal és elégedettséggel nézett vissza rá, ami vérlázító volt. Junmyeon egy kiáltással ugrott fel, hogy rávesse magát a volt kollégára, miközben az apja döbbent képpel nézte a képzuhatagot, ami elé tárult. Mielőtt azonban elérhette volna az ellenségét, a férfi köddé vált előtte, és ő nekiesett az orra előtt magától becsapódó ajtónak. A következő pillanatban az édesapja kiabálása hasította ketté a csendet, aki ordítva kérte számon rajta a képeket. A nagy zajra megjelent a szobában az anyja is, és nem kellett sok idő, hogy jajveszékelni kezdjen a képek láttán. Junmyeon makogva hátrált apja elől, és képtelen volt egy szót is kinyögni a saját maga védelmében. Elfajzott… beteg… szégyent hozol a családra… undorodom… takarodj… - köpködte a szavakat az apja rendíthetetlenül, az arca vöröslött a méregtől, szemeiben viszolygás és csillapíthatatlan harag keveredett, s Junmyeon csak állt tehetetlenül, egyre kisebbnek és védtelenebbnek érezte magát, és szeretett volna eltűnni a világ szeme elől örökre.

            Hideg verítékben fürödve riadt fel, mikor végre sikerült kiszakítania magát a gyötrelmes álomból. A szíve vadul vert, gyomra egyetlen apró kemény görcslabdába állt össze és képtelen volt lenyugtatni magát, annyira felzaklatta a látomás. Tudta, hogy csak álom volt, tudta, hogy nem történt meg valójában, de amit a leginkább tudott, az volt, hogy bármikor megtörténhetett volna. Nincs rá abszolút semmi garancia, hogy nem fog soha lebukni.

            Junmyeon itt megtört. Képtelen volt tovább cipelni ezt a lelki terhet. Nem. Tennie kellett valamit, hogy újra biztonságban tudhassa magát, mert ezt nem bírta tovább folytatni. Jongdae nagy hibát követett el, amikor megpróbálta lebontani a falait, mert nem véletlenül építette őket maga köré. De talán még épp időben van ahhoz, hogy betömje a repedéseket.

*

            Elküldeni az üzenetet Jongdae-nek, amelyben arra kérte, hogy találkozzanak este, az egyik legnehezebb dolog volt, amit Junmyeon valaha tett életében. A másik legnehezebb dolog még előtte állt, és hiába próbált nem rágondolni, egyfolytában azon járt az agya, amit tervezett. Végül feladta, és inkább megkísérelte átlátni a dolgot és eltervezni, hogy mit fog majd mondani, de ez meg azért volt nehéz, mert már most rosszul volt az egész helyzettől. De ha egyszer elhatározta magát, akkor meg kellett tennie – nem hagyhatta, hogy a Jongdae iránti érzései befolyásolják a döntését.

            A legkevésbé sem mondhatta el magáról, hogy felkészült lélekben, amikor elindult otthonról. A folyópart egy olyan szakaszára tervezte a találkozót, ahol ilyenkor egy lélek se járt. Szíve vadul dübörgött idegességében, amikor kiszállt az autójából a parkolóban, de figyelmen kívül hagyva azt, elhagyta a járművet, és a megbeszélt hely felé indult. Jongdae még nem volt ott, így nem volt mit tenni, mint várni.

- Junmyeon? – jött egy hang a háta mögül pár percen belül, mire megpördül a tengelye körül. Jongdae ott állt pár méterre tőle zsebre tett kezekkel, és az orrán ott ült… az az átkozott szemüveg – gondolta Junmyeon lesújtva, amiben a másik mindig is olyan vonzóan festett a véleménye szerint.

- Szia… Jongdae. Köszönöm, hogy eljöttél – szólalt meg végül Junmyeon, lenyelve a torkába szorult gombócot.

- Mit keresünk itt? – nézett körbe a helyszínen Jongdae. Nem látszott dühösnek, hanem kifejezéstelen volt az arca. Junmyeon nem hibáztatta érte, hogy ilyen tartózkodó volt, hiszen csúnya dolgokat vágott a múltkor a fejéhez, amelyekkel megbántotta őt.

- Mondani szeretnék neked valamit.

- Pont itt? – kérdezte kétkedve az énektanár. – A folyóparton, ahol számtalanszor sétáltunk együtt?

- Ez nem az a hely…

- Hm – fújtatott aprót a férfi elégedetlenül.

- Nézd, én csak akartam egy csendes helyet, ahol beszélhetünk egymással – kezdett magyarázkodni Junmyeon. Nem hitte volna, hogy a találkahely ellen lesz kifogása a másiknak, de ha jobban belegondolt, valóban nem volt túl okos választás a folyópart, ami túl sok olyan közös emléket idézett fel mindkettejükben, ami nem illett bele a mostani helyzetükbe.

- Akkor beszéljünk – ment bele Jongdae.

- Rendben… Először is, szeretnék… bocsánatot akarok kérni mindazért, ami a múltkor történt – csapott bele Junmyeon azonnal, mert attól félt, hogyha nem teszi meg gyorsan, még el talál menekülni minden elől. – Nem tudom, mi ütött belém, de… szégyellem, hogy gondolkodás nélkül olyan dolgokat vágtam a fejedhez és úgy viselkedtem veled. Megértem, ha most dühös vagy rám és utálsz…

- Én nem utállak, Junmyeon – tette keresztbe a karjait maga előtt Jongdae. – Viszont igencsak rosszul esett, hogy kapásból azokkal a dolgokkal gyanúsítottál meg, annak ellenére, hogy elvileg együtt vagyunk. Azt hittem, megbízunk egymásban, és kissé fájt, hogy rá kellett jönnöm, te nem bízol meg bennem, és komolyan képes vagy azt feltételezni rólam, hogy direkt keresztbe tennék neked.

- Nem, Jongdae, én bízom benned, csak…

- Azt látom.

- Sajnálom… nem tudom… nem tudom, mi ütött belém akkor – magyarázkodott Junmyeon.

- Én tudom – mondta hűvösen Jongdae. – A paranoia már teljesen az agyadra ment.

- Én csak… nem akarom, hogy kiderüljön. De mostanában annyi minden történt, hogy kiakadtam. Tényleg sajnálom azt, ahogy veled viselkedtem.

            Junmyeon bűnbánóan nézett az énektanárra, aki viszont most elbizonytalanodni látszott. Jongdae azonban nem mondott semmit, csak várta, hogy folytassa.

- De? – sürgette türelmetlenül, mert látta rajta, hogy van még valami.

- Mindaz, ami történt, elgondolkodtatott. Nem is kicsit. – Junmyeon lassan ejtette ki a szavakat. Kettős érzése volt – egyszerre akart túl lenni ezen az egészen, de közben mégsem akarta megtenni. Egyetlen porcikája sem kívánta ezt, de meg kellett tennie, így a háttérbe tolva minden érzését, megkeményítette a szívét, és kimondta. – És végül döntésre jutottam.

- Miféle döntésre? – kérdezte óvatosan Jongdae, mint aki rosszat sejt.

- Nem lehetünk együtt többé, Jongdae – mondta ki Junmyeon végül. – Véget kell vetnünk ennek, mert én… én nem bírom ezt így tovább. Folyamatosan veszekszünk, és egyértelműen nem értünk egyet egy fontos dologban, ami tönkreteszi a békét köztünk, így… Alaposan átgondoltam, és rájöttem, hogy az lenne a legjobb, ha… ha… szakítanánk.

            Mélységes, terhes csend állt be közéjük, ami fojtogatta Junmyeont, csak a távolban elhaladó autók halk mormogása, és a fák megsárgult leveleit zörgető szél hangja hallatszott körülöttük. Képtelen volt tartani a szemkontaktust Jongdae-vel, így zavartan a folyó felé fordult, és közben szerette volna kitépni a szívét, hogy ne fájjon ennyire.

- Hogy mi? – kérdezett vissza egy idő után Jongdae elnehezült hangon. – Mit mondtál?

- Szakítani akarok – ismételte Junmyeon. Minden önuralmára szüksége volt, hogy ne remegjen meg közben a hangja. – Ez lesz a legjobb megoldás.

- Ezt ugye nem gondolod komolyan.

- De igen – bólintott rá Junmyeon, és továbbra sem tudott a másikra pillantani.

- Legalább néz rám, amikor ezt mondod! – förmedt rá hirtelen felhevülve az énektanár, mire Junmyeon nagyot nyelve rápillantott, de amit Jongdae szemeiben látott, csak még jobban megnehezítette ezt az egészet.

- Sajnálom, Jongdae… Én…

- Te mi, Junmyeon? – fakadt ki erre Jongdae hangosan, amitől a másik összerezzent. – Nem veszed észre magad? Nem tűnik fel, hogy mindig csak rólad van szó? Én, én, én?! Mióta csak összejöttünk, meg most is, egyfolytában azt hallgatom, hogy mi lesz veled, ha kiderül az igazság!

- Ez nem igaz, én… nekem ez tényleg nehéz…

- Látod, megint kezded! Neked mennyire nehéz, neked milyen rossz, te mit gondolsz… Azt hiszed, nekem nem nehéz? Hogy sosem volt nehéz?! Hogy csak úgy elmondtam a világnak és mindenki tök rendben volt vele, és senki sem ítélt el?

- M-mi? – dadogta meghökkenve Junmyeon. Nem igazán értette hirtelen, hogy miről beszél most Jongdae.

- Azt hiszed, hogy csak neked lehet nehéz, miközben engem mindenki elfogadott úgy, ahogy vagyok. Meg sem fordult a fejedben, hogy megkérdezd, pedig nekem sem volt fenékig tejfel minden az elején, mikor a szüleim megtudták – mondta Jongdae hevesen, szigorú tekintettel. – Mikor az apám annak idején rájött, hogy egy fiúval randizom, azt mondta, látni se akar többet egy ilyen szörnyet a házában. Évekbe telt, mire újra szóba állt velem, érted? Évekbe! Mégis itt vagyok és túléltem! És panaszkodtam neked valaha egy szóval is? Soha! És tudod miért? Mert nem bántam meg egy pillanatra sem, hogy elmondtam az igazságot! Mert most legalább nem kell tovább rejtegetnem azt, aki vagyok, hanem önmagam lehetek... lehet, hogy ez tök nyálasan hangzik, meg elcsépelten, de legalább nem kell egész életemben színészkednem. Nem úgy, mint neked!

            Junmyeon döbbent csendben hallgatta végig az énektanár kitörését, és még azután sem jutott szóhoz, hogy a másik elhallgatott. Valóban nem gondolt még soha mélyebben bele Jongdae helyzetébe, mindig azt hitte, hogy a környezete egész könnyen elfogadta őt. Hallani, hogy a másik miken ment keresztül rossz érzéssel töltötte el, mert valóban sosem jutott eszébe megkérdezni őt erről. Egyszerre bűntudata támadt, hogy nem figyelt oda erre, de a férfi tapasztalatait hallván csak még inkább elborzadt annak a lehetőségétől, hogy színt valljon, és Jongdae mondanivalójának igazi célja nem érte el a kívánt hatást nála. Feltámadt a szél, és kellemetlenül csapta arcul az őszi csípős levegő, mire a férfi fázósan húzta össze magán a kabátját.

- Sajnálom… én nem vagyok olyan, mint te, Jongdae – mondta csendesen, de teljes meggyőződéssel. – Én nem tudnék úgy élni, hogy az egész világ egy undorító szörnynek tart…

- Istenem, Junmyeon! – kiáltott fel erre ingerülten Jongdae. – Ezt nem azért mondtam most el, hogy még inkább megijesszelek!

- Próbálj már megérteni egy kicsit! – vágott vissza Junmyeon kétségbeesetten. – Szégyent hoznék a családomra, ha kiderülne, hogy a másodszülött fiuk meleg! Nem érted? Az apámnak a maga idejében volt, sőt még most is neve van az üzleti életben! Itt nem csak pár emberről van szó, akiknek lényegtelen a véleményük és a szavuk! Ha ez kiderül, annak a bátyám is a kárát láthatja! Már így is én vagyok a feketebárány a családban, amiért nem az üzleti életben helyezkedtem el, hanem tanár lettem!

-  Ezért inkább játszod a jófiút, hogy ne okozz még több csalódást apádnak? – kérdezte keserűen Jongdae. – Majd elveszel valami ártatlan, jólnevelt lányt, akinek gyereket csinálsz, hogy boldoggá tedd vele anyádat?

- Ne beszélj így a szüleimről!

- Junmyeon, ébredj már fel, nézz körül és próbáld meg felfogni, amit mondok neked! – tárta szét a karjait az énektanár. – Úgy beszélsz, mintha arra kértelek volna, hogy tárd az egész világ elé a dolgot, miközben én csak… arra próbáltam rámutatni, hogy talán legalább a családoddal megoszthatnád. Ez a titkolózás… senkinek sem tesz jót, vedd már észre!

- Az nem tesz majd jót, ha az apám kitagadja a fiát, aki szégyent hoz a fejére, és az egész család nevére pusztán azzal, hogy meleg! – ellenkezett mély meggyőződéssel Junmyeon. – Te ezt nem érted, Jongdae…

- Persze, én ezt nem érthetem, hiszen túl hülye vagyok hozzá, hogy felfogjam a borsónyi agyammal! – csattant fel immár igazán dühösen Jongdae, mert egyre tehetetlenebbnek érezte magát Junmyeon csökönyösségével szemben. Képtelen volt fogást találni rajta, minden észérve lehullott a férfiról, és ez az érzés, hogy teljesen cselekvésképtelen ebben a döntő pillanatban, megrémítette és iszonyúan dühítette.

            Jongdae nem bírta tovább hallgatni, ahogy a másik egyre csak ugyanazt ismételgeti, így inkább a folyó felé fordult, hogy lenyugtassa magát, és új taktikán gondolkozzon, amivel észhez téríthetné a paranoiás barátját. Junmyeon a talajra meredt, és szerette volna, ha megnyílna a föld a talpa alatt, hogy elsüllyedhessen, mert talán még ott is könnyebb lett volna jelenleg, mint itt állni, és ilyen könyörtelen véget vetni a kapcsolatának Jongdae-vel. Tudta, hogy nehéz lesz, hogy Jongdae ellen fog állni, hogy megpróbálja majd meggyőzni őt, és a jóslata be is következett. Megszakadt a szíve, ahogy a vízbe bámuló férfit nézte, és szinte erőszakkal kellett visszatartania magát, hogy ne lépjen oda hozzá, ölelje meg és csókolja őt agyon, azt suttogva, hogy felejtsen el mindent, amit eddig mondott, mert minden rendben lesz majd, és… Nem, nem, nem szabad! – rázta meg a fejét Junmyeon, kiszakítva magát a gyötrően keserédes álmodozásából, amelybe ringatta magát pár múló másodpercre.

- És akkor most mi lesz? – szólalt meg Jongdae végül. – Szakítasz velem, aztán…? Mennyivel lesz jobb ettől neked?

- Hidd el, Jongdae, mindkettőnknek ez lesz a legjobb – mondta szomorúan Junmyeon. – Majd találsz valakit, aki boldoggá tesz, én pe…

- Mi van, ha én nem akarok mást? – szakította őt félbe az énektanár elszántan. – Mégis honnan a francból gondolod te, hogy nekem jobb lesz ettől? Mi van, ha… Mi van, ha én téged akarlak? – folytatta teljesen komolyan, s a hangjában meg a tekintetében egyszerre megjelent valami olyan mélység és rejtett jelentés, ami Junmyeon lelkének egyenesen a közepébe talált, hogy újabb fájó sebet üssön ott, mint elszalasztott lehetőség. Junmyeon hirtelenjében képtelen volt megszólalni, olyan hatással voltak rá ezek a szavak, és mire észbe kapott, a pillanat, amelybe Jongdae a vallomását sűrítette, elreppent, és az énektanár szeméből kihunyt a tűz, és átvette helyét a keserűség. – Mi is lenne, egy percre megfeledkeztem róla, hogy ebben a kapcsolatban nem számít, én mit akarok… Ha nevezhetjük ezt egyáltalán kapcsolatnak, mert az biztos, hogy a kapcsolatok nem erről szólnak, amiről mi…

- Jongdae…

- Nem, Junmyeon, fogd be! – hallgattatta el őt azonnal az énektanár hangosan. – Nem veszed észre, mit csinálsz? Feladod, anélkül, hogy egy percig is küzdenél! Nem beszélve arról, hogy komolyan nem így működik egy kapcsolat két ember között! Ahelyett, hogy megpróbálnánk megoldani a problémát, te csak elrohansz előle...

            Junmyeon csak hallgatta őt, miközben Jongdae minden szava felért egy ütéssel számára, de nem tágított – csak úgy lesz biztonságban, ha egyedül van, ebben száz százalékig biztos volt. Nem tehetett mást. Eszébe jutott az a régi fiú az iskolájából, felötlött benne az inkább ellenségének, mint kollégájának a förtelmes arca, és legutoljára újra látta maga előtt az álmában történteket, és mindez elég volt, hogy az elhatározása ne törjön meg Jongdae ellenkezésétől.

- Sajnálom…

- Mégis mit sajnálsz?! Az úgynevezett „kapcsolatunkat”? – macskakörmözött a levegőbe Jongdae. Dühös volt, nagyon dühös, ami teljesen érthető volt, de már nem kiabált. Halkan, de epésen és csalódottan beszélt, ami még ezerszer elviselhetetlenebb volt, mintha zaklatottan ordított volna vele. – Nem hiszem el, hogy ennyire… gyáva vagy.

            Ez fájt. Határozottan fájt, mert telibe talált, de még Junmyeon se tagadhatta, hogy igaz, amitől csak még inkább utálta magát. Jongdae őt nézte, és hatalmas erőfeszítésébe tellett, hogy képes legyen visszanézni rá, és állni azt a komor pillantást. Ezen a ponton már képtelen volt bármit is mondani, és azt hitte, Jongdae sem fog megszólalni, de tévedett.

- Valahol mélyen azt reméltem, sőt, egészen hittem benne, hogy nem adod fel ilyen könnyen… hogy harcolsz majd magadért, és… értem. – A férfi hangja itt mintha elfúlt volna egy kicsit, és Junmyeon torka elszorult, ahogy megemésztette a szavait. – Szeretsz… szeretsz te engem egyáltalán?

            Nehéz leírni azt a végtelen döbbenetet, amit ebben a pillanatban Junmyeon érzett. Az elhangzó kérdés olyan erővel vágta arcon, mintha legalábbis a férfi valóban lekevert volna neki egy hatalmas pofont. Jongdae nem beszélt hangosan, a hangjából inkább mérhetetlen elkeseredettség és titkolni próbált fájdalom áradt, de ez olyan hatással volt Junmyeonra, mintha egyszerre ezer kést döftek volna a szívébe. El sem tudta képzelni, hogy juthatott eszébe ilyet kérdezni. Hiszen a válasz annyira egyértelmű volt! Hát Jongdae nem látta, hogy mennyire csodálta őt, hogy milyen nagyon odavolt érte jóformán a legelső pillanattól kezdve?! Nem vette észre, hogy milyen rajongással bámulta, és milyen forrón szerette őt? Csak őt, és soha senki mást ezentúl, mert ő az egyetlen számára? Hogy ebben a percben épp minden erejére szüksége van ahhoz, hogy ne hulljon darabjaira, amiért ezt teszi kettejükkel?

- T-tessék? – dadogta értetlenül, még mindig kábultan és hitetlenkedve a hozzá intézett szavak miatt.

- Azt kérdeztem – ismételte halálosan elkomolyodva, a magára erőltetett, hamis türelem miatt remegő hangon Jongdae –, hogy szeretsz-e egyáltalán?

- Hogy… hogy jut eszedbe ilyesmit kérdezni? – motyogta Junmyeon, amivel elérte, hogy Jongdae úgy nézzen rá, mint aki nem akar hinni a fülének.

- Hogy jut eszembe? – ismételte a férfi. – Szerinted mégis… hogy… Hónapok óta vagyunk együtt, és te nem mondtad… soha. Egyetlen egyszer sem. – A végére már olyan halkan beszélt, hogy az egyre erősödő, hűvös őszi szél miatt alig lehetett hallani, amit mond, de Junmyeon így is kiérezte azt a csalódottságot belőle, amit az énektanár most már nem is próbált titkolni. Jongdae ott állt előtte sebezhetően, érzékenyen, és ő tudta, hogy mindez az ő hibája.

            És ekkor rájött. Most már értette, hogy annak idején, az utolsó tengerparti éjszakájukon miért tűnt Jongdae olyan szomorúnak hirtelen – attól félt, hogy Junmyeon nem szereti őt. Nem szereti őt eléggé ahhoz, hogy megváltoztassa a dolgokat.

            De ez nem így volt. Még soha életében nem szeretett úgy embert, mint most Jongdae-t, és pont ezért engedi most el őt. A férfi sokkal jobbat, sokkal többet érdemel annál, mint amit ő nyújthat neki. A Jongdae iránti érzéseinek semmi köze nem volt a félelmeihez. És – bár erre ő maga még nem jött rá – pontosan ez volt a baj. Túl gyáva volt ahhoz, hogy szembeszálljon a belső démonjaival, akik azóta gyötörték szinte szüntelenül, amióta csak rájött, hogy a női nem képviselői számára közömbösek. De Junmyeonnak nem volt ereje, hogy felvegye velük a harcot, így mostanra ide jutott Jongdae-vel, és meg volt róla bizonyosodva, hogy a másiknak jobb lesz nélküle.

            Végre megértette, hogy Jongdae mit akar hallani tőle. Ez azonban szörnyű felfedezéshez juttatta őt ebben a pillanatban, aminek még a gondolatától is irtózott. Egy életre meggyűlölné saját magát, ha megtenné azt most, ami eszébe jutott – viszont ez olyan megoldás lenne, amivel egészen biztosan elérné, hogy Jongdae lemondjon róla.

- Válaszolj már! – követelte tőle Jongdae. – Tudni akarom az igazat, Junmyeon!

            Junmyeon nagyot nyelt, és elnyomta lázongó szívének hangját, amely az eszével vívott ádáz harcot, s azt kiabálta neki, hogy ne tegye meg. De hiába, meg kellett tennie, ennek így kellett lennie. Felnézett a Jongdae várakozásteljes arcára, és felvette vele a szemkontaktust.

- Nem – mondta halkan, de határozottan, majd újra megismételte keményebb hangon, hogy biztos legyen a hatás. – Nem szeretlek, Jongdae.

            Szinte hallotta, ahogy a saját és Jongdae szíve is szilánkosra törik. A férfi nem mondott semmit, csak egy elhúzódó pillanatra lehunyta szemeit, és Junmyeon mintha látott volna megcsillanni valamit azokon a gyönyörű, hosszú szempillákon. Iszonyúan gyötrelmes csend ült közéjük, amit egy idő után Jongdae tört meg, amint újra felnyíltak szemei.

- Akkor ennyi volt – mondta furcsán csengően, de Junmyeon arra már képtelen volt, hogy valamit válaszoljon, csak bólintott egyet.

            Jongdae elhitte. Elsőre elhitte, és ez annyira bántotta Junmyeont, hogy az énektanár ilyen könnyen bevette ezt a gigászi hazugságot. Azt gondolta, majd ellenkezni fog és megvádolja őt, hogy nem mond igazat, ami így is volt, de nem… Jongdae simán, minden ellenvetés nélkül elhitte, hogy nem szereti őt.

- Remélem, most elégedett vagy – szólalt meg újra Jongdae, de ekkor már nem tudta tartani magát, és elcsuklott a hangja. Junmyeon nem tudta, mit mondhatna, így csak állt ott tehetetlenül.

            Gyűlölte magát, amiért ezt tette Jongdae-vel.

            A következő pillanatban pedig Kim Jongdae hátat fordított neki, és örökre kisétált az életéből, magára hagyva őt a millió darabra tört szívével, azzal a mély utálattal, amit maga iránt, és a bűntudattal, amit Jongdae miatt érzett.

_________________________________________________________________________________

Sziasztok, kedves Olvasóim!

Ezennel visszatértem, yaaay-!

Először is, szeretnék elnézést kérni, amiért ilyen sok időre eltűntem. Ez a vizsgaidőszak egy kicsit hosszabbra nyúlt, mint eredetileg terveztem, de végül sikeresen zártam le, és elégedett vagyok a félévi teljesítményemmel. Viszont miután letudtam a sulit, jött az, hogy bizony nagyon nehezen rázódtam vissza az írásba, illetve leginkább ennek a történetnek az írásába. Ennek a fejezetnek a nagy része már készen volt, mielőtt szüneteltettem a dolgot, ám a vége (a legfontosabb része) hiányzott, és piszkosul megszenvedtem vele, megmondom őszintén. Ezzel már nem annyira vagyok elégedett, mert ezerszer jobbra akartam megírni, de be kellett látnom, hogy most ennyire futja tőlem, ennél jobbra nem hiszem, hogy képes leszek valaha is megírni. Nem akartalak tovább várakoztatni titeket, hiszen már így is több hónapja nem volt új rész.

Nagyon köszönöm annak, aki várt rám és Suchenékre! :)

Elmondhatatlanul-hihetetlenül-extra módon-nagyon-nagyon hálás lennék, ha írnátok nekem véleményt, és elmondanátok, hogy mit gondoltok erről a részről, és mit váltott ki belőletek. Ha tetszikelitek a történetet facebookon, az is jólesik nekem, de abból nem tudom meg, hogy mi van a fejetekben, pedig engem az érdekel a leginkább!

Egy kérésem és egy kérdésem lenne még:

Légyszi, ne öljetek meg! :D

És szerintetek MI LESZ MOST? :D

No, ennyi lett volna~

Ja, és el ne felejtsem a szokásos Suchen-áradatot!