Repedések a falon - Suchen - III. rész

III. Tűz

- Hé, nem is válaszoltál a kérdésemre az előbb! – szólalt meg Jongdae valamivel később, emlékeztetve rá Junmyeont, hogy miként is indult a beszélgetésük, mielőtt az előbbiekbe fulladt az egész. Még mindig a kanapén tanyáztak – összebújva, elkényelmesedve ültek a komfortos kis bútordarabon, Jongdae fejét Junmyeon vállára hajtotta, miközben Junmyeon egyik kezével az énektanár barna fürtjeit morzsolgatta. Olyan közel akart lenni hozzá, amennyire csak lehetséges, s szinte úgy érezte, még ez a nem létező távolság is túl nagy kettejük között. Jongdae tenyereivel közrefogta az ő másik kézfejét, az énektanár hosszú ujjai az övéivel játszadoztak.

- Mi is volt a kérdés? – kérdezte Junmyeon bizonytalanul. Nehéz volt a szavakra fókuszálni, amikor Jongdae feje az ő vállán nyugodott, teste ilyen kellemes meleget árasztott magából, ahogy egymásnak dőltek, hajszálai így csiklandozták a nyakát, bőre az ő bőrét érintette. Hányszor elképzelte ezt, és most tényleg megtörtént. Minden pillanatot ki akart élvezni ebből az érzésből.

- Az, hogy ki volt az a lány, akivel a kiállításon voltál – felelte Jongdae.

- Csak nem féltékenynek tetszett lenni az úr? – kérdezte játékosan Junmyeon.

- Ha komolyan tudni akarod, majd’ megütött a guta – felelte Jongdae sokkal komolyabban, mint amire Junmyeon számított. A lelkiismeret-furdalás ismét élesen hasított belé, pedig nem hitte volna, hogy Jongdae-t ez ilyen mélyen érinthette. – De inkább csak mérges voltam és… szomorú. Úgyhogy tényleg elmondhatnád végre, hogy mi a fene ütött beléd az elmúlt hetekben.

- Rendben, elmondom – egyezett bele Junmyeon. Jongdae megérdemelte, hogy végre megtudja az igazságot, még akkor is, ha Junmyeon eddig rettegett ezt eddig megosztani vele. Most viszont megváltoztak a dolgok, így már nem titkolózott tovább. – De meg kell ígérned valamit – kötötte ki a legfontosabb feltételét Junmyeon, mire Jongdae bólintott, hogy folytassa. – Bármi, amit elmondok, közöttünk marad. Nem mondhatod el senkinek se. Jó?

- Ha ezt szeretnéd – mondta lágy hangon, könnyeden Jongdae, és előrehajolva egy gyors csókot hintett Junmyeon állának vonalára.

- Jongdae, ezt komolyan mondom – húzódott el egy kicsit Junmyeon, és szelíden, de jelentőségteljesen nézett az énektanár szemeibe. – Megígéred, hogy egy szót sem adsz ebből tovább senkinek?

- Persze, hogy megígérem, Junmyeon – bólintott Jongdae, megértve a férfi kérését.

- Köszönöm – mondta Junmyeon, és nyomott egy apró puszit a másik szájára. – Akkor elmondom. Az édesanyámról meséltem már neked, ugye? Nos…

            Junmyeon mindent elmondott Jongdae-nek. Beszámolt anyja óhajáról, hogy állapodjék végre meg, a múltkori családi ebédről, ahol a szülei erre már együttes erővel próbálták rávenni, az anyjától kapott későbbi telefonhívásról, Kim Minseokról, és a találkozásról a húgával. Mikor végzett az egész történettel, Jongdae mindössze egyetlen dolgot mondott.

- Szóval a szüleid nem tudják, hogy a saját nemedhez vonzódsz.

- Nem – sóhajtott fel nehezen Junmyeon egy kelletlen fintorral az arcán. – Vagyis… talán a bátyám sejti.

- De neki sem mondtad el soha.

- Nem.

- És akkor ki tudja rajtam kívül?

- Öööh… senki – vallotta be Junmyeon. Nem igazán értette, miért firtatja ezt Jongdae annyira. – Illetve… emlékszel még arra, mit mondtam neked, hogy miért hagytam ott az előző sulimat?

- Mert volt az a kollégád, aki utált téged és folyton bunkózott? – elevenítette fel Jongdae magában, amit akkor hallott Junmyeontól. Közvetlenül azelőtt volt, hogy Junmyeon kerülni kezdte őt, így jól emlékezett arra az estére. Hirtelen eszébe jutott valami, s a gondolatra ránc húzódott a homlokára, ahogy elkomorodva gondolkodott. – Várj, a kettőnek köze van egymáshoz?

- Ami azt illeti elég sok – húzta el a száját Junmyeon, ahogy megint felvillantak előtte a régi emlékei. – Az a tanár rájött.

- Hogyan?

- Igazából a figyelmetlenségemnek köszönhetem az egészet – kezdett bele újra a mesélésbe Junmyeon. – Volt akkoriban egy barátom, Yixing…

- Mármint csak sima barát, vagy…

- Együtt jártunk – tisztázta a helyzetet gyorsan Junmyeon. – Nem volt túl komoly a dolog, de azért jól elvoltunk egymással. Egyik nap elhagytam a mobilomat valahol az iskolában, és egyet találhatsz, ki találta meg.

- Az a seggfej – vágta rá Jongdae.

- Talált. Volt benne egy pár kép rólam és Yixingről, semmi olyan, csak néhány kép, amiből egyértelmű volt, hogy együtt vagyunk. Az a régi kedves kollégám pedig megfenyegetett, hogy vagy elhúzok onnan örökre önként és dalolva, vagy szétkürtöli az egész iskolában, hogy meleg vagyok.

- Hogy rohadna meg – morogta Jongdae dühösen a Junmyeont ért sérelmek miatt, aztán megenyhült az arckifejezése. – Bár ha ez nem történik meg, mi sosem találkozunk.

- Hm… igazad van – hümmögte Junmyeon Jongdae fülébe halkan. Most, hogy Jongdae rávilágított a történetének erre a rendkívül fontos pontjára, sokkal jobban érezte magát.

- És mi lett a barátoddal? – kérdezősködött tovább Jongdae.

- Yixinggel? Semmi. Szakítottunk – vont vállat Junmyeon.

- Emiatt?

- Nem, dehogyis. Mindenképpen szétmentünk volna, mert nem igazán illettünk össze. Ő visszament Kínába, én meg… kerestem új állást – fejezte be a sztorit Junmyeon.

- Nem kellett volna hagynod, hogy az a szemét alak fenyegessen – mondta Jongdae Junmyeon arcát figyelve.

- De akkor nem találkoztunk volna, nem igaz? – hajolt oda hozzá Junmyeon, hogy orrával gyengéden végigsimítson Jongdae nyakánál, állánál. A férfi illata teljesen elbódította, s kedveskedő mozdulataival próbálta elterelni Jongdae figyelmét a témáról. Nem akart belemenni, hogy miért titkolózik inkább, mintsem hogy vállalná az igazságot magáról. A dolog sikerrel járt, ugyanis Jongdae halk hangot hallatott, ami jelezte, hogy élvezi amit Junmyeon csinál vele. Jongdae lassan felemelte a fejét, és közvetlen közelről néztek egymásra. Junmyeon az egész világot vélte most felfedezni abban a csillogó, sötét szempárban, ami oly figyelmesen pásztázta az ő arcát.

            Ebben a pillanatban úgy érezte, szétveti a boldogság.

*

            Nemsokára véget ért a szemeszter, és beköszöntött a nyári szünet, amikor Jongdae és Junmyeon teendői is jelentősen megcsappantak. Egy egész hónap szabadidejük keletkezett, mielőtt vissza kellett volna menni az iskolába előkészíteni a második félévet.

            A szabadság nem is jöhetett volna jobbkor a két férfinek. Napjaik jelentős részét együtt töltötték, s visszaállt minden a régi kerékvágásba, azzal a kivétellel, hogy már együtt voltak. Ezt azonban Junmyeon kérésére mindenki előtt titkolták. Junmyeon végül azt is elmondta Jongdae-nek, hogy miért kezdte őt kerülni. Jongdae csak rosszallóan csóválta a fejét, amikor elmondta neki, hogy nagyon félt attól, hogy kiderül a titka, és nem akarta megbotránkoztatni és megundorítani őt azzal, hogy bevallja a vonzalmát iránta.

            Az együtt töltött idő Junmyeon eddigi életének egyik legboldogabb korszaka volt. Nappalra programokat szerveztek maguknak, este pedig egyre gyakrabban esett meg, hogy egyikük ott aludt a másiknál. Annak ellenére, hogy imádtak egymás társaságában lenni, azért nem vitték túlzásba a dolgot. Junmyeon néha meglátogatta a családját, egyszer még a bátyjához is beugrott, és a barátaival is összejárt, amennyire tudott. Kyungsoo meg is jegyezte, hogy sokkal kisimultabbnak néz ki, mint az utóbbi időben, de Junmyeon csak annyit mert bevallani neki, hogy találkozott valakivel. Általában soha nem mutatták be egymásnak az aktuális partnereiket addig, amíg a dolog biztossá nem vált. Igazság szerint Junmyeon még soha senkit nem mutatott be Kyungsoo-nak, csak annyit mondott neki, hogy randizgat néha nőkkel, de semmi komoly. Ebből nyilvánvalóan csak az volt igaz, hogy randizgat néha. Kyungsoo most azonban nagyon jól észrevette, hogy Junmyeon kifejezetten boldog, és nagyon hevesen érdeklődött a legjobb barátja új partnere iránt. Junmyeon alig győzött kitérni a kérdései elől a félválaszokkal, amiket kitalált nagy hamarjában, hogy kielégítse Kyungsoo kíváncsiságát.

            Junmyeon tudta, hogy legalább Kyungsoo-nak el kéne mondania, de nem tudta, hogyan. Rettenetesen félt attól, hogy a barátja majd megundorodik tőle, és kijelenti, hogy nem akar többé barátkozni vele. Bár Kyungsoo alapjáraton eléggé békés természetű volt, és nem ítélkezett feleslegesen, mégis rettegett a reakciójától.

            Jongdae másrészt viszont nagyon is be akarta őt mutatni a barátainak, és nem rejtegetni előttük a kapcsolatukat. Napokig győzködte Junmyeont, hogy hajlandó legyen találkozni velük, és hogy a két másik fiú nem fogja senkinek sem elmondani, hiszen nem is érintkeznek az ismeretségi köreik. Junmyeon azonban eléggé paranoiás volt ezen a téren, hiszen sosem lehetett tudni, így csak nagy nehezen vette rá Junmyeont arra, hogy elvigye őt magával, amikor a barátaival van.

            Az egész egy barátságos kis beülős helyen zajlott le, és Junmyeon tulajdonképpen látásból már ismerte is Jongdae két barátját, Baekhyunt és Chanyeolt, bár ettől még nem kevésbé aggódott az ügy kimenetele miatt. Jongdae lágyan simított végig a háta alsó részén egyszer lopva, hogy nyugtassa őt, ahogy a vendéglátó egység egyik kényelmes bőrkanapéjába süppedve várták a két másik férfit egyik késő délután.

- Nyugi már, Junmyeon, mit görcsölsz ezen ennyire? – kérdezte értetlenkedve a férfi.

- Neked könnyű, rólad sokan tudják, de én…

- Azért én sem írom ki a homlokomra – jött azonnal Jongdae válasza.

- Jó, de a barátaid is, meg a munkahelyeden is… mind tudják – próbálta megmagyarázni Junmyeon. – És elfogadnak így, de én nem mondhatom meg senkinek, mert biztos nem ilyen pozitívan reagálnának rá. A családom… jesszus, mit szólna hozzá az anyám, ha megtudná…

            Jongdae már nyitotta a volna a száját, hogy válaszoljon valamit, de ekkor megjelent az ajtóban a két barátja.

- Sziasztok – köszöntötte őket Jongdae, és a három barát lepacsizott.

- Csak nem elhoztad végre magaddal őt is? – vette szemügyre az alacsonyabbik Junmyeont azonnal egy kaján vigyorkezdeménnyel a képén.

- De igen. Srácok, ő Junmyeon, a barátom – mutatta be Jongdae Junmyeont. – Ez a két idióta itt meg a két legjobb barátom, Baekhyun és Chanyeol.

            Junmyeon a lehető legkevésbé feltűnően, de alaposan vette szemügyre őket. Chanyeol magas volt, és az egészen kettéálló fülei ellenére is meglehetősen jóképű, Baekhyun pedig nagyjából olyan magas volt, mint Junmyeon és Jongdae. Barna haja volt, amit egy baseballsapkával szorított le, lekonyuló szemei miatt pedig egy kicsit egy kiskutyára emlékeztette Junmyeont. Azonban a kiskutyás szemek most vadul csillogtak, ahogy Baekhyun Chanyeolhoz fordult és követelőzően kitartotta elé a markát.

- Fizess! – szólította fel a másikat határozottan. Chanyeol fintorogni kezdett, és a szemeit forgatta, majd egy nagy sóhaj után, ami kísértetiesen úgy hangzott, mintha egy elmotyogott „szarházi” lett volna, a zsebébe nyúlt a tárcájáért.

- Csak nem rám fogadtatok? – szűkültek össze Jongdae szemei azonnal rosszat szimatolva, és számon kérően nézett Baekhyunról Chanyeolra, és fordítva.

- De igen – erősítette meg a gyanúját Baekhyun, miközben győzedelmesen átvette Chanyeoltól az elnyert pénzt, amit a vesztes meglehetősen vonakodva adott ki a kezéből.

- És mégis miben? – kezdett begurulni Jongdae a barátaira.

- Bocs, Junmyeon – szabadkozott Chanyeol már előre.

- Chanyeol azt hitte, csak bekamuzod ezt a Junmyeon-dolgot, és nem fogod bemutatni nekünk ma – közölte végre Baekhyun a fogadásuk tárgyát. Jongdae megbotránkozott, majd méltatlankodóba átcsapó, végül egészen gyilkos pillantást vetett Chanyeolra, mint aki le akarja őt szúrni a tekintete erejével. Chanyeol lazán vállat vont, mint aki azt mondja „Ez van, haver”, amivel csak még több olajat öntött a tűzre, és Jongdae már őt kezdte püfölni, miközben változatos szitkokat szórt felé.

- Te idióta! Mégis hogy a francba kamuzhatnék be valakit ilyen szinten?! – förmedt rá dühösen.

- Én is ezt mondtam Chanyeolnak – bólogatott erre egyetértően Baekhyun, aztán a következő mondatát egyenesen Junmyeonnak címezte. – Mivel Jongdae barátunknak azért nem terjed odáig a fantáziája magától, hogy annyi mindent összeáradozzon rólad, mint amennyit végig kellett hallgatnunk az elmúlt időszakban tőle…

- Na jó, húzzunk innen – ragadta meg Junmyeon csuklóját Jongdae hirtelen, s felpattant az üléséből. – Igazad volt, ezt nem kellett volna…

            Junmyeon csak nevetgélt a jeleneten, és szelíden visszahúzta maga mellé az énektanárt. Jongdae továbbra is puffogva ült vissza a helyére.

- Különben is, Junmyeon már korábban is eljött párszor megnézni a fellépéseinket, akkor is láthattátok őt – morogta oda a két barátjának zsörtölődve.

- Hát, barátom, arra ne számíts, hogy Chanyeol fellépések után bármit is lát. Olyankor már rég az egyik rajongójának a torkán dugja le a nyel… - mondta Baekhyun, de Chanyeol félbeszakította, ahogy taszított egyet rajta egy hangos „Hé!”-vel kísérve, hogy elhallgattassa. Baekhyun meglepve kiáltott fel, és csaknem Junmyeonra esett, de a sapkás fiúnak még épp idejében sikerült visszanyernie az egyensúlyát, és halálos pillantással fordult a magasabbikhoz, hogy megtorolja rajta a… megtorlást, amit a megjegyzéséért kapott tőle.

- De örülünk, hogy megismerhetünk – mondta egy széles, fogsorvillantó mosollyal Chanyeol.

- Én is örülök… a találkozásnak – mondta kissé félénken Junmyeon.

            Chanyeol és Baekhyun is letelepedtek az alacsony bőrkanapékra, és megrendelték az italaikat, meg némi rágcsát négyüknek. Annak ellenére, hogy Junmyeon most először találkozott személyesen a másik kettővel, egész komfortosan érezte magát köztük. Jongdae mindkét barátja legalább olyan élénk, hangos és társaságkedvelő személyiség volt, mint ő maga, így a társalgás egy pillanatra sem ült le, vagy fulladt kínos csöndbe. Baekhyun és Chanyeol az este folyamán rengeteg régi történetet meséltek el Junmyeonnak Jongdae-ról, melyek többsége mind valami vicces vagy cikis sztori volt. Junmyeon érdeklődve hallgatta a két férfit, igyekezett mindent megjegyezni és megtudni az összes információt az ő Jongdae-jéről, amit csak lehetséges volt. Jongdae a saját ugratására kétféleképpen reagált: vagy szarkasztikus, éles megjegyzésekkel vágott vissza Baekhyunéknak, vagy egészen gyerekes módon, elnyújtott, magasabb hangon kezdett panaszkodni, hogy „Miért csináljátok ezt velem?!”

            Junmyeon kedvtelve, folyamatos csodálattal figyelte Jongdae minden megnyilvánulását. Mohó figyelemmel szívott mindent magába, ami Jongdae volt – a látványát, az illatát, az érintését és újabban minden egyes hangot, amit a férfi ki tudott adni magából. Mindet meg akarta ismerni, mindet hallani akarta – a legapróbb neszektől kezdve a hangos, féktelen nevetéséig, nem is beszélve arról, amikor énekelt. El akarta raktározni őket az agyának legmélyebb zugaiba, hogy sose felejtse el annak a számára gyönyörű hangnak egyetlen árnyalatát se. Teljesen megszállottja lett ennek.

            Az este véget értével mind a négyen taxiba ültek, és hazamentek. Elsőként Chanyeol, majd Baekhyun búcsúzott a párostól, akik Junmyeon lakásán tervezték tölteni az éjszakát.

- Kedvelem a barátaidat – fordult az énektanárhoz Junmyeon egy kis mosollyal, amikor Baekhyun mögött becsapódott az autó ajtaja.

- Az kár, mert ha legközelebb találkozunk, mind a kettőt kinyírom – felelte Jongdae rezzenéstelen arccal, mire a másik csak jóízűen nevetett a megjegyzésen.

            Ahogy hazaértek, és zárt ajtók mögött voltak, Jongdae abban a pillanatban magához húzta Junmyeont, és egy csókba invitálta őt. Junmyeon végigsimított az oldalán, ahogy egymáshoz bújtak a sötét előszobában.

- Mhm – dorombolta Jongdae, amint kettéváltak. – Egész este alig bírtam visszafogni magam, hogy legalább meg ne fogjam a kezed.

- Én is – sóhajtotta Junmyeon, és a másik tenyere után nyúlt, hogy összefűzze ujjaikat.

- Fárasztó ez a titkolózás – biggyesztette le az ajkát Jongdae kelletlenül.

- Tudom, és… sajnálom is – nyomott még egy vigasztaló puszit Junmyeon a férfi ajkaira, mielőtt elhúzódott volna, hogy levegye a cipőjét.

            Aznap este nem beszéltek erről többet.

*

            Junmyeon és Jongdae kapcsolata minden együtt töltött nappal egyre mélyült. Ha épp nem egymásnál aludtak, hajnalokig tudtak KakaoTalkon vagy telefonon csevegni, és Junmyeon sokszor már ébredéskor is egy „Jó reggelt!” üzenet küldésével kezdte a napot. Jongdae sokszor jegyezte meg játékos-ugratóan, hogy mégis micsoda nyálasan romantikus egy fickó Junmyeon, amin a másik csak nevetett és azzal vágott vissza, hogy meglehet, de nagyon jól tudja, hogy az énektanár titokban élvezi.

            Baekhyun folyton azt dörgölte az orruk alá, hogy ha egyfolytában egymás nyakán lógnak, hamar megunják majd a másikat. A két tanár azonban ügyet sem vetett rá, és Jongdae is nagyon jól tudta, hogy Baekhyun örül a boldogságának, csak nem tudja megállni, hogy ne húzza az agyát.

- Ilyen a természete – magyarázta Jongdae Junmyeonnak. – Egyfolytában szívja vagy az én véremet, vagy Chanyeolét…

            Baekhyunnak akár igaza is lehetett volna, de nem volt. Junmyeon egy pillanatra sem unta a másik férfi társaságát, és minden egyes róla megtudott újabb információmorzsát gondosan raktározott el, és őrizgetett emlékezetében, nagy becsben tartva azokat. Úgy érezte magát, mint akit teljesen elvarázsoltak, és az egész világot egy hatalmas rózsaszín szemüvegen keresztül látta, melynek fókuszpontjában maga Jongdae állt. Az érzései a férfi iránt egyre mélyebben gyökereztek, s ezzel párhuzamosan egyre intimebb közelségbe is kerültek egymással. Néhány csók és ölelés már nem volt elég egyiküknek sem, és minél több idő telt el, Junmyeon annál inkább érezte, hogy testestül-lelkestül vágyik Jongdae-re. Végül is, felnőtt emberek voltak.

            Az első alkalom menthetetlenül romantikus és szinte puhatolózó volt. Lassan, pontról pontra fedezték fel egymást, hogy mit szeret a másik. Nem tervezték, nem beszélték meg előre, egyszerűen csak megtörtént. Bár Junmyeon szerint az egész Jongdae hibája volt, aki egyik este egy igencsak sokat mutató pólóban jelent meg előtte, ahogy kiballagott a fürdőből zuhanyzás után, friss citrusillatot hozva magával. Egy fekete ujjatlan pólót viselt, amelynek kétoldalt olyan mély volt a bevágása, hogy egyenes belátás nyílt felsőtestére. A kanapén lustálkodó Junmyeon szemei a férfi mellkasára tapadtak, ahogy Jongdae a konyhába sétált két pohárért és egy üveg kóláért. Az üdítőt végül a dohányzóasztalra helyezte, és lehuppant Junmyeon mellé a kanapéra. Az aznap estére választott film már be volt izzítva, csak el kellett indítani, amit némi fészkelődés és kényelmes testhelyzetkeresés után Jongdae meg is tett. Szemei a képernyőre szegeződtek, Junmyeonnak azonban eszében sem volt ugyanezt tenni.

            Azonnal elszállt a kedve a filmezéstől, amint meglátta abban a göncben Jongdae-t, és csak rá tudott koncentrálni. Valami nagyon beindult benne, és amint az énektanár odakucorodott mellé, figyelmét azonnal felé fordította. Nesztelenül hajolt a másikhoz, hogy apró, óvatos csókot nyomjon a férfi állkapcsára. Jongdae felé fordult, tekintete kérdő volt, de nem meglepett – sőt, mintha számított volna a másik közeledésére.

- Mi az?

- Hmmm… semmi, csak… - mormogta Junmyeon a bőrére. – Tetszik a pólód.

- Örülök, hogy észrevetted – húzódott elégedett vigyor Jongdae arcára. – Direkt neked vettem fel.

- Lehet ezt nem észrevenni? – horkant fel Junmyeon, miközben Jongdae álláról áttért a nyakára. Ahogy ajkait a másik meleg, tusfürdőtől illatozó bőrére nyomta, érezte, hogy Jongdae testén átfut a remegés, és egy apró sóhaj szakadt fel belőle. Junmyeon nem gondolkozott, amikor kezével a másik kihívó felsőrésze alá nyúlt, és felfedezőútra indult a hasánál kezdve.

- Junmyeon… - szólalt meg Jongdae lehunyt szemekkel, fojtott hangon, mint akiből kifogyott a szusz. – Ugye tudod, hogy most mit művelsz?

- Tudom – suttogta Junmyeon, miközben a társa fülcimpáját is kisajátította, és ott kezdett tevékenykedni ajkaival. Egész lénye kívánta őt, és meg akarta tenni.

- És biztos vagy benne? – jött az újabb kérdés Jongdae-től gyengén és elhalóan, amit az elinduló film zajai csaknem teljesen elnyomtak, de Junmyeon tökéletesen hallotta őt.

- Teljesen – erősítette meg Junmyeon a dolgot. Tenyerével felnyúlt, majd azt Jongdae arcára simítva maga felé fordította a fejét, hogy végre rendesen megcsókolja őt, de előtte még ránézett. Csak egy utolsó igenlő jelzésre volt szüksége, amit meg is talált a férfi sötét, csillogó szemeiben.

- Akkor jó. Mert én még sosem voltam ilyen biztos semmiben – mondta Jongdae, és innentől nem volt megállás.

            Aznap éjjel egymáséi lettek. Junmyeon teljesen biztos volt benne, hogy még soha életében nem volt olyan boldog, mint amikor végül fáradtan, de elégedetten, egymásba gabalyodva aludtak el a hatalmas franciaágyon.

*

- Igen… Igen, Anya… Jó, persze… Persze, nem felejtem el… Igen, igen… Mi?... Nem, dehogyis!... Majd később… Jó, igen, persze! … Megígérem… Jó, jó… Jó, szia, Anya – tette le a telefont Junmyeon, és a kinyomott készüléket az asztalra helyezte. Egy félig bosszús, kissé fáradt, panaszos nyögést hallatott, miközben hátradőlt a fonott karszékben, és körözni kezdett a fejével, hogy megtornáztassa a nyakát.

- Végre – mondta kedvetlenül. – Már azt hittem, sosem akarja letenni.

            Egy kellemes kis cukrászda egyik kinti asztalánál ültek Jongdae-vel, és csinos kis kelyhekből kanalazták a fagylaltjukat, amikor Junmyeon édesanyja hívta a fiát. A beszélgetés kissé elhúzódott, és ismét napirendre került Kim asszony kedvenc témája, ami a férfinek már a könyökén jött ki. Jongdae türelmesen várta, hogy befejezze, s míg Junmyeon édessége csaknem teljesen megolvadt, addig ő már rég bekanalazta a magáét. Junmyeon megjegyzésére nem mondott semmit, csak alig észrevehetően somolygott a bajsza alatt.

            Amíg Junmyeon a tönkrement fagyija miatt panaszkodott, nem vette észre, hogy Jongdae egyszerre egészen elcsendesedett mellette, s gondolataiba merült.

- Junmyeon – szólalt meg hirtelen az énektanár, elvágva Junmyeon nyavalygását.

- Igen?

- Nem gondolod… - kezdte bizonytalanul Jongdae, és egy pillanatra elhallgatott, ahogy kereste a megfelelő szavakat. – Hogy talán elmondhatnád a családodnak?

- Mit? – vonta össze a szemöldökét Junmyeon kérdőn.

- Hát csak… ezt – tett tétova mozdulatot a másik maguk között. Junmyeon meglepődve, nem igazán értve a dolgot nézett rá, mint aki további magyarázatra vár, ezért Jongdae megpróbált egy kicsit konkrétabban fogalmazni. – Azt, hogy valószínűleg sosem fogsz tudni unokát adni nekik.

            Junmyeon megdöbbent. Nem értette, hogy Jongdae-nek hogy jut eszébe ilyet javasolni, és egyáltalán miért pont most, miközben épp édességet esznek egy nyílt helyen, ahol bárki meghallhatja őket. Elkerekedett szemekkel meredt a másikra, aki azonban meglepően komolyan nézett vissza rá.

- Ez most… mégis honnan jött?

- Nem tudom, csak eszembe jutott. De Junmyeon, gondold át, nem lenne könnyebb, ha… ha végre nem kellene előttük titkolnod, hogy miért nem akarsz megházasodni? – kérdezte Jongdae kedvesen, de Junmyeon csak idegesebb lett ettől.

- Könnyebb? Hogy lenne már könnyebb? – kérdezett vissza Junmyeon. Kezdett összeszorulni a gyomra, és már a legkevésbé sem kívánta a hideg édességet maga előtt. – Apám kitagadna, ha megtudná!

            Jongdae-nek egy pillanatra elállt a szava, arcán a napnál is világosabb volt az elképedés.

- Azért csak nem tenne ilyet – mondta gyorsan, de egyikük számára sem hangzott túl megnyugtatóan az annak szánt kijelentés. – A fia vagy.

- Nem tudom, Jongdae – mondta sötéten Junmyeon. – Nem szeretném megtudni, hogy megtenné-e. Úgyhogy a válaszom nem. Nem akarom elmondani nekik.

            Junmyeon maga elé meredt, tekintete szinte üvegessé vált, ahogy a körmeit kezdte piszkálgatni. Nem nézett Jongdae-re, aki viszont csak rá figyelt. Látta, hogy eléggé felzaklatta Junmyeont, így előrehajolt a székében, és a sajátjába fogta a másik kezeit.

- Junmyeon, kérlek, ne feszülj be most ezen ennyire, én csak kérdeztem – mondta lágy hangon, de már késő volt. A férfit már maga a téma is zavarta, egyáltalán nem akart erről beszélni, pedig Jongdae legszívesebben nagyon is kitárgyalta volna a kérdést. De Junmyeon ilyen szintű bezárkózása ellen egyelőre nem tudott semmit tenni.

- Ne haragudj, csak… Nekem ez nehéz – kért bocsánatot váratlanul Junmyeon. Félve nézett fel Jongdae-re, aki megértően pislogott vissza rá.

- Tudom, hogy nehéz – hagyta annyiban a dolgot Jongdae. Junmyeon nyelt egyet, és kihúzta a kezét az énektanáréból. Végül is, még mindig nyilvános helyen voltak.

- Kérsz még valamit? – váltott témát Junmyeon, próbálva újra felvenni a könnyed hangnemet. Csak egy fejrázást kapott válaszul, és még épp elkapta Jongdae pillantását, ami nem arról árulkodott, hogy ő is a szőnyeg alá söpörte volna a kérdést.

            A következő napokban azonban mindketten kerülték a témát, egyikük sem hozta fel. Még Jongdae sem, amiért Junmyeon felettébb hálás volt.

*

            Az, hogy utazzanak el valahová együtt, Jongdae ötlete volt. Már nem volt sok idő hátra az iskolába való visszatérésig, így nem lehetett szó semmi nagyszabású dologról. Csak egy párnapos kis vakáció valahol a tengerparton – vázolta az ötletét az énektanár Junmyeonnak, akinek rögvest megtetszett az elképzelés. Nemsokára úgyis elkezdődik a tanítás, amikor majd mind a ketten elfoglaltak lesznek, ráadásul a kapcsolatukat továbbra sem szándékozott senki előtt sem felfedni, így kapva kapott az alkalmon, hogy egy pár napot még békésen együtt töltsön Jongdae-vel.

            Rövid tanakodás után az úti célt illetően nyomban szállást foglaltak maguknak egy tengerparti kis falu egyik fogadójában. Nem kívántak messze menni, inkább olyan helyet kerestek maguknak, ahol elbújhatnak egy kicsit a világ szeme elől, és kiélvezhetik a nyár utolsó szabadnapjait kettesben. A négynapos nyaralásra egyikük sem pakolt sok holmit, épp csak annyi ruhát dobáltak a bőröndjeikbe, amennyire feltétlenül szükségük volt.

            Az odaút nem volt túl hosszú és nagyon kellemesen telt. Junmyeon autójával mentek, és bekapcsolták a rádiót, amelyből épp valami népszerű fiúbanda új slágere szólt, amit a két férfi együttes erővel, teli torokból kezdett együtt énekelni.

- Hé, te meg miért nem mondtad soha, hogy ilyen jól énekelsz? – kérdezte Jongdae szemrehányóan, amikor véget ért a szám, és reklámszünet következett.

- Én? Jól? – nézett egy pillanatra Junmyeon a másikra úgy, mint aki nem akar hinni a fülének.

- Aha – erősítette meg Jongdae, aztán elgondolkodott egy kicsit. – Na persze, olyan jó nem vagy mint én, de egész tűrhető a hangod…

- Ej, Kim Jongdae, nem is te lennél, ha ezt nem mondtad volna – forgatta a szemeit Junmyeon, de a következő másodpercben mindketten nevetésben törtek ki.

- Többet kéne énekelned – bökte meg Jongdae a másik oldalát, amikor abbahagyták a kacagást. – Vagy többet kéne együtt énekelnünk!

- Nekem az is elég, ha téged hallak – mondta szeretetteljesen Junmyeon.

- Nekem viszont nem – felelte Jongdae csendesebben, mint ahogy eddig beszélt, és a hangjában volt valami, ami arra késztette Junmyeont, hogy ránézzen. Jongdae szemei olyan melegséget sugároztak magukból, ami Junmyeont is egy-kettőre magába kerítette. Legszívesebben megcsókolta volna őt most, de mivel ez lehetetlen volt, csak hagyta, hogy a pillantása az énektanáron időzzön. – Hé, az utat figyeld! – szólt rá azonban Jongdae, mire nyomban visszakapta tekintetét az országútra, és ezzel a bensőséges hangulat olyan gyorsan ért véget, ahogy kezdődött.

            A nyaralás minden egyes perce értékesen telt el. A szállásuk egy nyúlfarknyi hosszúságú sétára volt csak a parttól, és az ablakból olyan fenséges kilátás nyílt a tengerre, ami szemet gyönyörködtető volt. A látszat érdekében kétágyas szobát kértek, ám Jongdae javaslatára a fekvőhelyeket összetolták, hogy egymás mellett tölthessék az éjszakát.

            A négy nap, amit a parton együtt töltöttek, felejthetetlen volt. A nap hétágra sütött az égen, ahogy egész nap mást se csináltak, csak úsztak, napoztak és az összes lehetséges módon jól érezték magukat. Rendkívül gyorsan suhant el fejük felett az idő, s mire feleszméltek, már a hazautazásuk előtti utolsó estéjüket töltötték a barátságos ki faluban.

            Egy utolsó sétára indultak az ekkorra már egyre elhagyatottabb parton. Bármennyire is tűnt egy romantikus film egyik nyálas jelenetének, Junmyeon szerette nézni a naplementét, miközben Jongdae mellette volt, és minden olyan békés volt. Lassan, mezítláb lépdeltek a homokban, ami még meleg volt az egész napos napsütés után. Enyhe szellő fújdogált, enyhítve a nagy hőséget, és kellemessé téve ezzel az esti sétájukat. Pár perce bandukoltak némán egymás mellett, amikor Jongdae Junmyeon kezébe csúsztatta a sajátját.

- Jongdae, ne…

- Nincs itt senki! – vágta rá Jongdae azonnal, és erősebben kapaszkodott Junmyeon tenyerébe. A férfi meleg érintése jól esett Junmyeonnak, de nem igazán volt ínyére a gondolat, hogy nyilvánosan sétáljanak kézen fogva. A biztonság kedvéért gyorsan körbekémlelt, de az énektanárnak igaza volt – egy lélek se tartózkodott a környéken. Jongdae megállt előtte, és összefűzte ujjaikat, majd közelebb húzódott hozzá. – Ne légy ilyen paranoiás, Junmyeon – susogta halkan. – Legalább ilyenkor ne.

            Junmyeon nem szólt semmit, csak egy aprót sóhajtott. Talán igaza volt Jongdae-nek, és tényleg túlzásba vitte az elővigyázatosságot, de nem tehetett róla – ez egyszerűen már a zsigereiben volt. Nem tudta csak úgy egyik pillanatról a másikra megszüntetni. Ma azonban az utolsó napot töltötték itt együtt, és nem akart megint erről beszélni, így inkább nagy nehezen legyűrte magában a félelmeit, és átadta magát a gondtalanságnak. Jongdae őt figyelte, szemei várakozóan tapadtak arcára, és Junmyeont most is elbűvölte ez az ember, akárcsak korábban már számtalanszor. Gondolkodás nélkül lehelt apró csókot Jongdae ajkaira, nemcsak magát lepve meg ezzel, hanem az énektanárt is. A férfi meglepve nézett rá, aztán egy boldog mosoly terült el arcán. Olyan gyorsan támadta le Junmyeon ajkait, hogy a férfinek meg kellett kapaszkodnia Jongdae karjában, ha nem akart hanyatt esni.

- Hé, hé, ezt tartogasd későbbre – húzódott el Junmyeon, de Jongdae nem engedte messzire. Lehúzta őt a homokba, majd fejét a férfi ölében nyugtatta, miközben feküdt. Junmyeon ujjai Jongdae hajával játszadoztak, pillantása Jongdae-re szegeződött, aki lehunyta szemeit. Az este tökéletes volt, mégis mintha egy cseppnyi szomorúság lengte volna körbe hirtelen őket. Junmyeon, ahogy a számára kedves arcot figyelte, elmerengett azon, hogy Jongdae vajon mire gondol most, vajon mit érez… Kissé elnehezedett a szíve, mert valahol a lelke mélyén sejtette, hogy Jongdae nem volt olyan boldog, mint ahogy azt mutatta.

            Junmyeon keze kinyúlt a másiké felé, s lágy mozdulattal kulcsolta rá tenyerét az övére. Az énektanár halkan kezdett valamit dúdolni, ami eszébe juttatott Junmyeonnak valamit, amire már egy ideje meg akarta kérni a férfit, csak eddig nem merte.

- Jongdae!

- Hm? – nézett fel rá Jongdae.

- Énekelnél egyszer nekem is? – kérdezte tétován, miközben a férfi hajába túrta ujjait, és elfésülte őket a homlokából. – Sosem énekelsz… nekem.

- Dehogynem – felelte Jongdae. – Nem emlékszel a szólómra abban a bárban?

- Persze, hogy emlékszem, hogyne emlékeznék arra! – hitetlenkedett Junmyeon, mert hogyan is feledhetné el azt a napot, azt a pár percet, azt a csodát, amit akkor átélt?

- Azt… neked énekeltem – bökte ki Jongdae, Junmyeonban pedig megállt az ütő egy pillanatra.

- Ez komoly? – nyögte, keze megállt Jongdae homlokán és tágra nyílt szemekkel nézett a férfira.

- Aha – pirult el kissé Jongdae a másik intenzív tekintete alatt. Nyelve hegyét kidugva megnyalta alsó ajkát. Annyira más volt így, ahogy ilyen szelíden pislogott fel rá a hosszú szempillái alól, mint amikor magabiztos kifejezéssel az arcán nézett szembe a világgal, ahogy általában szokott. Sokkal fiatalabbnak tűnt így, mint amennyi valójában volt. – Kicsit féltem is, hogy rögtön rájössz… De nem úgy tűnt, mintha vetted volna a lapot…

- Nem igazán… - felelte elmélázva Junmyeon, halvány mosollyal az ajkain. Kétségbeesetten próbált visszaemlékezni arra az estére, arra a pár percre, amikor Jongdae énekelt, arra, hogy miről szólt a dal, de egy nagy fehér folt fedte be emlékezetének azt a pontját. – Nem is emlékszem, mit énekeltél, csak… - Itt egy másodpercre elbizonytalanodott, és nem tudta, folytassa-e, mert nem igazán tudta eldönteni, hogy amit mondana, az iszonyúan csöpögősen, vagy inkább egy komoly vallomásnak hangzana-e.

- Csak? – nógatta Jongdae kíváncsian.

- Csak rád – mondta végül mégis ki halkan, egyetlen szótagba próbálva sűríteni mindazt, amit akkor látott, hallott, érzett, és ami mind csak Jongdae volt. Jongdae, Jongdae, Jongdae. Junmyeon szégyenlősen fordította el a fejét, mikor Jongdae nem szólt semmit, csak lassan felült és szembefordult vele.

- Kérlek, nézz rám, Junmyeon! – mondta komolyan, mire a másik visszafordította arcára a tekintetét. Pár másodpercig némán szemeztek egymással, aztán Jongdae ajka széle megrándult. Ezt látva Junmyeon is elmosolyodott, és hamarosan együtt kuncogtak bele a leszálló éjszakába.

- Te jó ég, komolyan úgy érzem magam, mint egy tinilány, aki életében először randizik! – mondta fennhangon Junmyeon, és egy nagyot sóhajtott hozzá. Mellkasa majd szétrobbant a boldogságtól, s pezsgett a vére az izgatottságtól.

- Hát… - kezdte volna Jongdae, de Junmyeon már a szeme villanásán is látta, hogy valami csintalanságot készül mondani, így inkább gyorsan befogta a másik száját a kezével. Jongdae felmordult, de méltatlankodó vinnyogásából csak elfojtott, tompa hangokat lehetett kihallani, amelyeket Junmyeon Jongdae szokásos „Miért csinálod ezt velem?” siránkozásával azonosított. Másik kezével az énektanár nyakához nyúlt és magához húzta. Kezét elvette Jongdae szájáról, és komótosan közeledni kezdett felé. Jongdae csillogó szemekkel figyelte őt, Junmyeon azonban megállt közvetlenül előtte, és nem mozdult tovább.

- És most? – lehelte Jongdae.

- Most… csak rajtad múlik – felelte Junmyeon.

- Akkor hajnalig itt ülünk – billentette oldalra a fejét Jongdae ravasz félmosollyal.

- Hogy? – hökkent meg Junmyeon, aki a legkevésbé sem erre a válaszra számított.

- Jól hallottad. Tedd meg te, ha mered! – mondta kihívóan a másik. Junmyeon habozva nézett rá, nem tudta, mit tegyen. Bár a végeredmény ugyanaz volt, mégis nehezen vette rá magát, hogy ő csókolja meg nyilvánosan a férfit. Még soha nem csinált ilyesmit, még kézen sem fogta Jongdae-t olyan helyen, ahol bárki megláthatta őket. Hatalmas erőfeszítésébe került, hogy ne kémleljen körbe leellenőrizni, hogy van-e valaki a környéken. Bár tulajdonképpen, ha Jongdae teszi meg, az Junmyeonnak könnyebb lenne, de így is lebukhatnak, szóval…

            Már teljesen belezavarodott a saját gondolatmenetébe, így mielőtt még meggondolhatta volna magát, előrehajolt és megtette. Jongdae belemosolygott a csókba, torkát elégedett hümmögés hagyta el.

            Egy apró repedés a hosszú évekkel ezelőtt maga köré épített vastag, magas falon. Ezt jelentette ez a csók, amit ő maga kezdeményezett.

- Menjünk vissza! – suttogta Jongdae, mikor szétváltak. Ujjait türelmetlenül és mohón kulcsolta Junmyeon csuklója köré, hogy felhúzza őt a homokból, arca pirult volt. Junmyeon egy szó nélkül követte őt vissza a szállásukra.

            A felszálló hold fénye tompán világított be szobájuk ablakán, ahol a két tanár utolsó tengerparti éjszakáját töltötte együtt.

______________________________________________________________________

<3