Repedések a falon - Suchen - II. rész

II. Néma vihar

Teltek a hetek és Junmyeon egyre jobban beilleszkedett új munkahelyére. Diákjaival fiatal korának köszönhetően könnyen szót értett, s a tananyagot is mindig igyekezett olyan köntösbe öltöztetve előadni nekik, hogy az felkeltse érdeklődésüket. Sosem száraz tényeket és évszámok sokaságát közölte velük, hanem összefüggéseket igyekezett megláttatni a diákokkal és a lehető legkülönfélébb szempontokból próbálta megvilágítani a történelmi eseményeket. A tanári kar többi tagjával is jó viszonyt ápolt, szerencsére nem voltak nézeteltérései eddig senkivel és vigyázott is rá, hogy megőrizze ezt az állapotot.

Természetesen Jongdae volt az, akihez a legközelebb állt. Sokkal inkább voltak már elég jó barátok, mintsem csupán kollégák. Egyre gyakrabban fordult elő, hogy esténként találkoztak valahol a városban egy italra, vagy felmentek egymáshoz, hogy egy pohár vörösbor mellett éjszakába nyúlóan csak beszélgessenek és beszélgessenek, filmeket nézzenek és nevessenek minden apró butaságon. Apró lépésenként tudtak meg egyre többet egymásról. Junmyeon Jongdae mellett nem érezte úgy, hogy titkolóznia kellene, mert Jongdae sosem erőltetette, hogy akarata ellenére osszon meg valamit. Az énektanár viselkedése annyira természetes volt, hogy nem kellett sosem szégyenkeznie amiatt, aki volt.

- Kérdezhetek valamit? – szólalt meg egyik este Jongdae, amikor épp nála tanyáztak kis lakásának nappalijában.

- Rajta – nyúlt a ropis tálba Junmyeon, hogy egy marék apró perecet szórjon a szájába.
- Miért jöttél el az előző iskolából, ahol tanítottál? – tette fel a kérdést Jongdae, ami nem érte teljesen váratlanul Junmyeont. Sejtette, hogy előbb-utóbb Jongdae meg fogja ezt kérdezni. Nem szívesen beszélt erről a témáról, még mindig kellemetlen emlék volt ez számára. Némi bizonytalankodás után felpillantott Jongdae-re, aki türelmesen, de érdeklődve várta a választ a kérdésére. – Persze, ha nem akarsz beszélni róla…

- Egy kollégám miatt volt – bökte ki Junmyeon végül. Jongdae felvont szemöldökkel várta, hogy folytassa, Junmyeon azonban szemeit a kezébe vett borospohárra szegezte, miközben körbelögybölte annak tartalmát és nem nézett a másikra. – Idősebb volt nálam, de a legelső perctől fogva, ahogy odakerültem, valami rejtélyes oknál fogva utált. Folyamatosan keresztbetett nekem, lebecsülő, gúnyos megjegyzéseket tett rám és így tovább. Csak később jöttem rá, hogy minden bizonnyal a riválisának tartott. Ja, igen… azt kihagytam, hogy ő is történelemtanár volt, akárcsak én. Nem igazán értettem a dolgot, mivel én aztán nem ártottam neki soha semmit, és amikor megpróbáltam értelmes emberek módjára tisztázni vele a helyzetet, nem értem el semmit…

- Mekkora seggfej – morogta Jongdae szemöldökráncolva.

- Az volt – meredt Junmyeon továbbra is a poharára, és pillantása elkomorult, ahogy felidézte előző munkahelyi emlékeit. – Iszonyú ellenszenves volt, de mindig úgy intézte a dolgait, hogy a többiek ezt ne lássák, így nem hitt volna nekem senki, ha esetleg beárultam volna a viselkedése miatt.

- Pedig lehet, hogy azt kellett volna, ha akadályozta a munkádat is – köpte Jongdae. Szemei dühösen szűkültek össze a történetet hallva.

- De nem tettem meg. Úgy döntöttem, felnőtt módjára kezelem a problémát, és az „okos enged, szamár szenved” filozófiát követve kitérek az útjából inkább. Ez egy darabig működött is, már azt hittem végre békén hagy, de aztán egy idő után újrakezdte a szemétkedést. Egy nap ostoba módon otthagytam a mo… - Junmyeon itt hirtelen félbeszakította saját magát és elhallgatott.

- Mit hagytál és hol? – kérdezett rá Jongdae, aki nem értette a történet váratlan megszakadását, és tudni akarta a folytatást.

- Semmit – közölte Junmyeon, makacsul pásztázva a bort, amit egyre gyorsabban lötykölt körbe a pohárban, szinte félő volt, hogy a vörös nedű bármelyik pillanatban kifröccsen a szőnyegre. Még mindig keserű szájízzel gondolt vissza a dologra, de ez olyan téma volt, amiről Jongdae nem tudhatott. Ennyit arról, hogy nincs titkolózás. Gondolatban szidta magát, amiért csaknem sikeresen elszólta magát a férfi előtt, és még épp időben kapott észbe ahhoz, hogy ne kotyogjon ki minden részletet. Kezdte kellemetlenül érezni magát Jongdae intenzív figyelme alatt, ezért gyorsan tovább mesélt, hogy oldja a feszült hangulatot, amit ő maga idézett elő figyelmetlenségével. Egy olyan változatot adott elő, amely nagy vonalakban ugyan igaz volt, mégsem tartalmazta a sarkalatos pontjait az ügynek. – Szóval… ez a tanár csak nem hagyta abba a műsorát, ezért úgy döntöttem év vége felé, hogy otthagyom azt az iskolát. És a többit már te is tudod.

            Ahogy szavai elhaltak, csend telepedett rájuk. Jongdae elgondolkozva meredt Junmyeonra, aki szinte látta a férfi fejében dolgozó fogaskerekeket, ahogy emésztgeti a hallottakat. Junmyeon tudta, hogy Jongdae nem hülye, nyilvánvalóan nem siklott át a figyelme az elhallgatott részletek felett, de volt benne annyi tapintat, hogy nem firtatta tovább a dolgot.

- Ennyi. – Junmyeon hangja még magának is idegennek hatott, ahogy újra megszólalt, hogy megtörje a kissé kínosan hosszúra nyúló csendet. Már megbánta, hogy erről kezdett beszélni, korábbi jókedve pedig rég odavolt.

- Köszönöm, hogy elmondtad – mondta Jongdae komolyan, aztán belekortyolt a saját borába. Junmyeon épp a férfira nézett, és megint elkövette azt a hibát, hogy pillantásával végigkísérte a korty útját lefelé Jongdae torkában. A férfi ádámcsutkája először felemelkedett, majd ismét visszacsúszott eredeti helyére, ami igen vonzó látvány volt. Junmyeon szinte pánikolva fordult el, és olyan zavarba jött ettől a – másoknak – semmitmondó jelenettől, hogy szabályosan égni kezdett a füle hegye. Igazából megszokta már Jongdae ilyesfajta nem tudatos megnyilvánulásait, de az előbb felkavart emlékek következtében most nagyobb és rosszabb hatással voltak rá ezek. – Jól vagy? – kérdezte Jongdae mit sem sejtve.

- Persze – tette le a poharat a dohányzóasztalra a férfi, és nagyot nyelve lekényszerítette emlékei keserű gombócát a torkán. Nem szabadna erre gondolnia, de az a régi ügy akaratlanul is megmérgezte lelkét és megriadt. Egyszeriben mehetnékje támadt, de nem akarta még inkább felkelteni Jongdae figyelmét furcsa viselkedésére, és a legkevésbé sem akarta őt megsérteni váratlan és magyarázat nélküli távozással, így maradt.

- Nézzünk meg egy filmet! – javasolta ekkor Jongdae, hogy oldódjon végre a feszült légkör, és Junmyeon azonnal belement. Hagyta, hogy az énektanár válasszon, és kissé megkönnyebbülve dőlt hátra a kanapén, amikor elindították a lejátszót és Jongdae lekapcsolta a villanyt.

           A következő két órában, amíg a sci-fit nézték, igyekezett nem a lezajlott beszélgetésre gondolni egyfolytában, hanem kikapcsolta agyát és átadta magát a képernyőn látottaknak. Amint a film véget ért, fáradságra hivatkozva csendben elbúcsúzott Jongdae-tól, fogott egy taxit és hazament.

*

            A gondolatai nem hagyták aludni aznap éjjel. Nagyjából hajnali négy lehetett, amikor elszunnyadt végre, egészen addig álmatlanul forgolódott az ágyában.

            A Jongdae-vel való beszélgetés nagyon felkavarta lelki nyugalmát. Egyszeriben rádöbbent, micsoda veszélyes játékot űzött eddig, és mennyire nem helyénvaló az, amit érzett. Kíméletlenül ostorozta magát gondolatban a meggondolatlansága, az óvatlansága miatt. Jongdae személye annyira magával ragadta, hogy ostoba módon teljes egészében megfeledkezett a múlt történéseiről. Ma azonban kapott egy figyelmeztető pofont, ami felébresztette kábult rajongásából. Még soha senkinek nem beszélt Yixingről, erre most majdnem kikotyogta Jongdae-nek az egészet! Végzetes hiba lett volna, ha nem kap időben észbe. A baj az volt, hogy kizárta a külvilágot, s csak a saját vágyait követte.

            De ezentúl ez másképp lesz. Óvatosabbnak kell lennie, vissza kell fognia magát. Csoda, hogy Jongdae nem jött rá eddig. Ha tudná az igazságot, egészen biztosan nem barátkozna vele ilyen könnyedén. Nemhogy így, sehogy sem. A társadalom nem szerette a magafajtát. Elutasította, megbélyegezte. És Junmyeon ettől rettegett a leginkább.

            Még szerencse, hogy másnap szombat volt, és nem kellett iskolába mennie. Ha tanítania kéne, ebben a lelkiállapotban nem tudna odakoncentrálnia a feladatára, aminek csak a tanítványai látták volna kárát. Azt pedig egyáltalán nem akarta, hogy a diákok igyák meg a levét a magánéleti problémáinak.

*

Junmyeon a következő pár hétben kicsit visszavett a tempóból Jongdae-vel kapcsolatban. A férfi többször is hívta, hogy csináljanak valami közös programot, lógjanak együtt, de Junmyeon mindig talált valami kifogást, hogy lerázhassa őt. Nagyon nem volt ínyére a dolog, de úgy érezte, muszáj egy kicsit távol tartania magát Jongdae-tól, amíg lecsillapodnak a felkorbácsolt félelmei.

            Erre azonban hiába várt, azok nem múltak el csak úgy, nagyon is ott éltek benne. Ráadásul nagyon hiányzott neki az énektanár társasága, így Junmyeon bizonytalanul vergődött kétségei között. Mit csináljon?

            Egyértelműen vonzódott hozzá, és ez hatalmas probléma volt. Junmyeon számára ahelyett, hogy könnyebb lett volna, napról napra csak nehezült a helyzet, mert Jongdae kezdte észrevenni, hogy hanyagolja őt. Amikor legutóbb visszautasította Jongdae ajánlatát, hogy újra elmenjen az egyik fellépésére megnézni őt, világosan látta a férfi szemében megcsillanó megbántottságot. Meg kellett állnia, hogy ne szaladjon utána, mégis igent mondva a meghívásra.

            A saját érdekemben teszem – bizonygatta magának Junmyeon elkerülő viselkedését kétségbeesetten. Nem akarta bántani Jongdae-t, aki nyilván csak barátkozni akart vele, de azt mégsem mondhatta neki, hogy bocs, de túlságosan is tetszel ahhoz, hogy ezt így folytassuk. Így bármennyire is nehezére esett, folytatta gyáva elkerülő játékát. Csak emlékeztetnie kellett magát a régi kollégájára, arra, ahogyan nézett rá, amikor megtudta, arra, amilyen hangnemben beszélt hozzá akkor, és máris tudta, miért teszi ezt magával és Jongdae-vel.

            Nem hagyhatta, hogy a múlt megismétlődjön.

*

            Junmyeon egyik hétfőn a tanáriban ült, és egy tollal a kezében elgondolkodva meredt egy papírlapra maga előtt. Épp lyukasórája volt, és úgy gondolta, nekiáll kijavítani a pénteken íratott dolgozatokat, amiket a hétvégére elfelejtett hazavinni. A tanári ajtaja kinyílt, és valaki bejött. Junmyeon nem nézett fel, hogy megnézze ki az, teljesen belemerült a dolgozat értékelésébe. Hamarosan egy kéz kopogtatott a vállán, és Junmyeon úgy nézett fel a munkájából, mint aki azt se tudja, hol van épp.

- Föld hívja Junmyeont! – szólalt meg mellette egy mély hang.

- Bocs, eléggé belemélyedtem… - szabadkozott Junmyeon megszólítójának. Wu Yifan nézett le rá, ajkai szegletében egy apró mosollyal. Yifan angolt és mandarint tanított az iskolában.

- Azt látom. Vagy harmadszorra szólok már neked, de mintha a falnak beszélnék – adott neki igazat Yifan.

- Mi járatban?

- Ebédelni indulok, van kedved velem tartani? – vont vállat lazán a férfi, miközben elegáns mozdulattal magára kanyarította a zakóját.

- Nos… - habozott Junmyeon egy pillanatig, lenézve az előtte heverő félig kijavított dolgozatra. – Végül is, ezt később is befejezhetem.

- Akkor menjünk!

            Junmyeon felállt, s miután jól kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, ő is magára kapta vékony kiskabátját és követte Yifant. A magas angoltanár ruganyos léptekkel haladt végig a folyosókon, le a nagylépcsőn, át az aulán, majd ki a főkapun. Junmyeon elcsigázva baktatott utána, és szinte sietnie kellett, hogy lépést tudjon tartani a férfival. Amint az utcára értek, Yifan lassított, és Junmyeon felé fordult, aki kérdezett tőle valamit.

- Hová megyünk?

- Csak ide pár utcányira. Egy pici kis étterem, de isteni a samgyeopsaljuk! – mondta lelkesen Yifan, ami egészen meglepte Junmyeont. Még nem teljesen ismerte ki kínai kollégáját, de még sosem hallotta őt ilyen lelkesedéssel beszélni az ételekről. Jongdae annál inkább odavolt a finom falatokért, és gyakran küldött neki váratlan KakaoTalk üzeneteket egy újonnan felfedezett étteremről vagy bisztróról, amit majd mindenképp ki kell próbálniuk egyszer együtt is…

            Eh – rázta meg a fejét kelletlenül Junmyeon. Már megint Jongdae. Nem szabadna ennyit gondolnia rá. Mostanában hiába nézegette megszokásból a telefonját – azok a rövid kis üzenetek egészen megritkultak, és szinte meg is szűntek érkezni. Junmyeon meglehetősen nyomorultul érezte magát miatta, de ő intézte így, ezért nem panaszkodhatott.

            Az ebéd elég furcsa hangulatban telt, ami Junmyeonnak volt köszönhető. Nehezére esett odakoncentrálni a Yifannal folytatott társalgásra, figyelme minduntalan elkalandozott, amit a másik is észrevett egy idő után.

- Mondd csak, Junmyeon, minden oké? – kérdezett rá habozás nélkül.

- Mmhm… persze, miért? – nézett fel rá a történelemtanár zavart-csodálkozó arccal.

- Csak mert egész ebéd alatt teljesen máshol járt az agyad. Le merem fogadni, hogy arra sem emlékszel, amit egy perccel ezelőtt mondtam neked – közölte Yifan.

- Ne haragudj, egy kicsit szétszórt vagyok ma… - kezdett azonnal szabadkozni Junmyeon, de Yifan a szavába vágva folytatta mondanivalóját.

- Nem csak ma, hanem már jó egy-két hete ilyen vagy, észrevettem. Egyébként mi van veled és Kim Jongdae-vel? – kérdezte, mire Junmyeon ereiben azonnal meghűlt a vér.

- M-mi lenne? – dadogta kényelmetlenül fészkelődve Junmyeon.

- Úgy vettem észre, elég jól kijöttök egymással, de… az utóbbi időben egyenesen kerülitek egymást, és Jongdae is olyan mufurc újabban. Esküszöm, kiráz a hideg, ha egyszerre tartózkodtok a tanáriban, olyan jeges lesz akkor hirtelen minden… Összevesztetek valamin, mi?

- Nem hittem volna, hogy ilyen jó megfigyelő vagy, Wu Yifan… - motyogta Junmyeon az orra alá, de Yifan is meghallotta, és egy önelégült mosoly ült ki az arcára. – Ami azt illeti, nem vesztünk össze, csak…

- Elmondta neked? – tette fel újabb kérdését az angoltanár kurtán.

- Elmondta? Mit? – értetlenkedett Junmyeon. Zavartan nézett Yifanra, de semmit sem sikerült kiolvasnia a szemeiből.

- Hát… tudod – nézett rá jelentőségteljesen a másik, de nem, Junmyeonnak fogalma sem volt, hogy Yifan mire próbál célozni.

- Nem, nem tudom.

- Tényleg nem tudod? De hát ezt szinte mindenki tudja a tanári karban! – hitetlenkedett Yifan, Junmyeonban meg kezdett felmenni a pumpa, hogy miért nem világosítja már fel végre.

- Nyögd már ki végre, Yifan! – csattant fel idegesen a férfi.

- Jó, nyugi van – mondta Yifan lazán, és előrehajolt az asztalon, hogy csak Junmyeon hallja, amit mondani fog. – Szóval… az a hír járja, hogy Kim Jongdae… a másik csapatban játszik, ha érted, mire gondolok.

- Hogy érted ezt? – nézett vissza rá Junmyeon kérdőn, mire Yifan flegmán forgatta a szemeit.

- Most komolyan, Junmyeon? Tényleg nem mondta neked senki, hogy Jongdae nem csak a nőket szereti…?

- Tessék?! – fakadt ki a kelleténél jóval hangosabban Junmyeon, mire Yifan kelletlenül hőkölt hátra az ülésében. Junmyeon szemei döbbenten nyíltak tágra, de mikor sikerült feldolgoznia társa rosszalló arckifejezését kirohanása miatt, kínos zavartsággal kémlelt körbe az étteremben és behúzta fülét-farkát.

- Jól hallottad – mondta tárgyilagos, szinte unott hangon Yifan.

- Ez komoly? – tátogta Junmyeon, mire a kínai férfi csak bólogatott.

            Junmyeon magán kívül volt az elképedéstől. Alig akart hinni Yifannak, aki teljes bizonyossággal állította mindezt. Az nem lehet, hogy Jongdae… hogy Jongdae tényleg olyan… képtelenség. Nem lehet az. Ha ez igaz, az csak még jobban megnehezíti az ő helyzetét, ahelyett, hogy megkönnyítené. És nem igaz, hogy eddig észre sem vette! Voltak egyáltalán erre utaló jelek Jongdae viselkedésében?

            Junmyeon vadul cikázott Jongdae-ról való emlékei szövevényes hálójában olyan jeleket keresve, amelyek alapot adhatnának Yifan állításának az énektanárról, de így hirtelen nem jutott semmire. Megzavarta őt az angoltanár halványan vigyorgó feje, aki nyilvánvalóan félreértette kiakadását a megtudott információ felett.

- Nem hittem volna, hogy ezen ennyire ki fogsz akadni. Tudod, én Kanadából származom…

- Azt hittem, Kantonból.

- Igen, eredetileg onnan, de Kanadában él most a családom – magyarázta Yifan összekulcsolva ujjait. – És Kanadában ezt a dolgot sokkal lazábban és elfogadóbban kezelik, mint errefelé… Attól még Jongdae nem lesz valami szörny, csak mert… érted.

- Értem – visszhangozta halkan Junmyeon, miközben hátradőlt a székében. Nagyon is értette. Most vette csak észre, hogy milyen tempóval dobog a szíve a megpendített téma miatt, ami őt is erőteljesen érintette. Az egészen meglepte, hogy Wu Yifan ilyen pozitívan állt a dologhoz, és határozottan jól esett neki, még akkor is, ha ő nem tehette meg azt, hogy bevallja bárkinek is.

- Szóval akkor nem emiatt vesztetek össze?

- Mondom, hogy nem vesztünk össze – tiltakozott Junmyeon, miközben vetett egy pillantást a karórájára. – Te jó ég, mindjárt kezdődik az órám!

- Jó, akkor fizessünk és menjünk vissza – hagyta annyiban a dolgot Yifan tapintatosan. Gyorsan kifizették a cechet, és sietős léptekkel igyekeztek vissza a gimnáziumba. Az utcán végigsöprő váratlan hűvös szélroham a két férfi hajába kapott, de Junmyeon nem bánta – szüksége volt rá, hogy valami lehűtse kissé felforrósodott arcát, amit szinte észre sem vett addig.

            Az események ezen alakulása csak még jobban összezavarta őt. Félt találkozni Jongdae-vel, nem tudta, hogyan nézzen a szemébe ezentúl, most hogy már tudja róla azt, amit eddig nem.

*

            A következő szombaton Junmyeon a szülei apgujeongi lakásának küszöbén állt, arra várva, hogy ajtót nyissanak neki. Családi ebédre volt hivatalos – bátyja kislányának első születésnapját ünnepelték, így egyik kezében egy ajándékszatyrot, másikban egy üveg minőségi bort tartott, hogy ő is hozzájáruljon valamivel az ebédhez. A leghalványabb fogalma sem volt róla, hogy mi való egy tizenkét hónapos lány babának pontosan, így egyik családos kolléganője segítségét kérte ki az ügyben. Az ő útmutatásának köszönhetően választott valami apróságot az apróságnak, ami most csodaszép rózsaszín csomagolásban pihent egy kismacskás műanyagtasak mélyén.

            Az ajtó felnyílt, és Junmyeon édesanyja mosolyogva tessékelte be fiát a lakásba. Junmyeon lehajolt, hogy csókot nyomjon az asszony arcára, s közben megérezte rajta azt a friss, édeskés illatot, ami mindig is annyira Anya volt, és egész életében az otthont jelképezte számára.

- Vetkőzz le, ott a papucsod, a többiek a nappaliban vannak – simított végig az asszony a férfi karján kedvesen, és már ment is tovább a konyhába, hogy ellenőrizze az ebédet. Bár bejárónőjük is volt, Kim asszony az ünnepi ebédeket a világ minden pénzéért sem bízta volna másra.

- Várj csak, ezt az ebédhez hoztam – nyújtotta át Junmyeon a bort, amit anyja egy kedves mosollyal és köszönettel fogadott. Junmyeon kioldotta a fűzőit, és elhelyezte lehúzott cipőit a régi helyén, ahol oly sok évig pihentek a lábbelijei. Egy kis mosoly húzódott ajkaira, ahogy megpillantotta az övéi mellett a bátyja, Junsoo fényesre tisztogatott cipőjét is. Akárhányszor hazajött a szülői házba, minden egyes alkalommal felidéződtek benne gyerekkori emlékei, amelyekre többé-kevésbé kellemes nosztalgiával gondolt vissza.

- Junmyeon! – kiáltott fel a bátyja, amikor belépett a nappaliba. Egy testvéries ölelés és pacsi után Junmyeon az édesapjához fordult, hogy őt is üdvözölje. Kim úr az egyik fotelben ült, karjai között Junsoo és felesége, Seulgi egyéves kislányával, Jiminnel. A csöppség kis hurkás ujjaival a nagyapja szemüvegét próbálta mindenáron megkaparintani, amin Kim úr jóízűen kacagott. Junmyeon eközben futólag megölelte sógornőjét, majd letelepedett a kanapéra a bátyja mellé.

- Rég láttalak, Öcsi – veregette meg a karját Junsoo. – Mi újság az iskolában? Jól viselkednek a kölykök, Junmyeon bácsi?

- Ha-ha-ha, valaki nagyon vicces – mondta szarkasztikus hangon Junmyeon. – De ha ennyire tudni akarod, igen, nagyon is jól viselkednek. És neked hogy megy az üzlet?

            Junsoo egy nagy szöuli bank egyik alkalmazottja volt, és igencsak ígéretes karrier elébe nézett, mivel már most egy egész részleg vezetője volt. Szép háttérrel rendelkezett, gyönyörű és okos feleséggel, valamint egy imádnivaló kislánnyal, aki a család szeme fénye volt. Igazi minta-elsőszülött. Habár a pedagógusi szakma is megbecsült volt, és Junmyeon sem panaszkodhatott semmire, mégis Junsoo volt a család nagy büszkesége, aki mindig mindenben elöl járt. Junmyeont nem különösebben zavarta ez, tudta, hogy a szülei rá is büszkék, és legalább addig se nyaggatják őt a családalapítással, amíg Junsoo tökéletes életével vannak elfoglalva.

            Így ment ez egész ebéd alatt. Először felköszöntötték a kis lánykát, aki vidám kis kacajával boldogan fogadott mindent, ami körülötte folyt. Junmyeon édesanyja nem bírt betelni az unokájával, szüntelenül a gyermeket babusgatta és kényeztette mindennel, amivel csak lehetett. Junsoo és Kim úr az üzletről beszélgettek, ami Junmyeont a legkevésbé sem érdekelte, így barátságos csevejbe bonyolódott Seulgivel, aki fél szemmel folyamatosan a lányát figyelte. Jimin a desszertnél kezdett nyűgössé válni, s Seulgi ekkor felállt, hogy elvigye lefektetni a babát, akit ekkorra fárasztott ki ez a nagy felhajtás körülötte. Junmyeon mosolyogva nézett a gyermekét magához ölelő Seulgi után, aztán pillantása az édesanyja arcára esett, aki őt figyelte. Junmyeon szinte látta a fejében formálódó mondandóját, és nagyot sóhajtott, mielőtt megszólalt volna.

- Anya, kérlek, ne kezdjük újra.

- De fiam, én nem is mondtam semmit! – tiltakozott az asszony ártatlan képpel.

- De akartál! És nagyon jól tudom, mit akartál mondani!

- De Junmyeonnie – vált ekkor negédessé az anyja hangja és közelebb húzódott a fiához, hogy megfogja Junmyeon egyik, az ölében heverő kezét. – Nem gondolod, hogy most már ideje lenne fontolóra venned, hogy megállapodj?

- Anya, kérlek… - szorította két ujját Junmyeon az orrnyergére fáradtan. Igencsak elege volt már belőle, hogy akárhányszor hazajött, minden egyes alkalommal ezzel a témával kezdték el nyúzni őt a szülei, főleg az édesanyja. – Már a múltkor is megbeszéltük, hogy én még nem szeretnék megházasodni.

- De miért nem? – kérdezte Kim asszony olyan hangon, mint aki teljességgel elképzelhetetlennek tartja, hogy valaki ne akarjon megházasodni. - Nézz csak rá a bátyádra! Van egy csodás felesége és egy gyönyörű gyermekük! Nem szeretnél te is megajándékozni minket egy ilyen csodával, mint a kis Jimin?

            Anyja arca végtelen reménykedést tükrözött, amibe Junmyeon szíve fájdalmasan sajdult bele. Bár rendkívül idegesítőnek találta, hogy anyja megpróbált beleszólni az életébe, és befolyásolni akarta őt, hogy hogyan és miként cselekedjen, mégis fájt a szívének a tudat, hogy valószínűleg sosem fogja tudni valóra váltani anyja legnagyobb kívánságát – azt, hogy unokát adjon neki.

            A beszélgetésükre a másik két férfi is felfigyelt, és most még Kim úr is beszállt a győzködésébe, pedig ő általában kimaradt anyja ellene intézett „Vegyük rá Junmyeont a családalapításra”- akcióból.

- Fiam, anyádnak igaza van – szólalt meg a középkorú úr. – Már abban a korban vagy, amikor a fiatalemberek lassan megállapodnak. Megvan a megfelelő háttered, hiszen most újból biztos állásod van jó fizetéssel…

- Persze, de ez nem csak azon múlik, hogy milyen az anyagi hátterem… - mondta Junmyeon nyugodtan, próbálva elrejteni a bosszúságát. A gyomra kellemetlenül rándult görcsbe, amikor eszébe jutott az a bizonyos énektanár kollégája. Mégis hogy magyarázhatná ezt meg a szüleinek? Sehogy, ez világos. Sosem értenék meg, sosem fogadnák el. A szülei régimódi emberek voltak, sokkal kevésbé nyitottak arra, ami más, mint a társadalmi norma.

- Természetes, hogy nem csak azon, de a többi probléma mind megoldható lenne!

- Ez nem ilyen egyszerű, Apa… - próbálta elmagyarázni nekik a lehetetlent ezredszer is Junmyeon. – Tudom, hogy ebben a korban már szokás házasodni, de… De én még nem akarok. Különben sincs senki, akit elvehetnék!

- Mert nem is keresed a megfelelő lányt! – vágta rá az édesanyja hevesen. Junmyeon iszonyú nehezen állta meg, hogy ne forgassa meg a szemeit idegesen anyja szavai hallatán. Számtalanszor lejátszották már ezt a beszélgetést, nulla eredménnyel.

- Úgy van, fiam – bólogatott az apa is. – Tudod, csak az talál, aki keres is.

- Hiszen manapság már annyi lehetőség van arra, hogy megtalálja az ember a párját. Ha eljárnál társasági eseményekre, sokkal nagyobb esélyed lenne belebotlani egy rendes lányba! Vagy ott vannak azok a vakrandik, amikre a fiatalok mostanában tömegesen járnak! Miért nem próbálod ki egyszer te is, Junmyeonnie? – sorolta a lehetőségeket Kim asszony.

- Majd elmegyek – mondta Junmyeon csak azért, hogy végre békén hagyják már. Belefáradt az állandó vitába ezzel kapcsolatban, és abba, hogy titkolóznia kellett a szülei előtt. De az igazságot sem mondhatta meg nekik. Jól tudta, hogy a helyzete kilátástalan, és fogalma sem volt, hogy ilyen nyomás alatt mégis mit csináljon.

            Kétségbeesetten pillantott az asztal fölött a bátyjára, aki egész eddig egy szót sem szólt. Junsoo szemeiben megértés csillant, és még valami más, ami valami olyasmit sugallt, amit Junmyeon félt megfejteni. Évek óta látta ezt a bátyja tekintetében, de sosem mert rákérdezni, mire fel az a pillantás. A zsigereiben érezte, s szavak nélkül is felmerült benne a gyanú, hogy Junsoo tudja. Tudja a nagy titkát, amit soha, senkinek nem mondott még el önszántából, s amire rajta kívül csak egyetlen más ember jött rá.

- Anya, Apa, hagyjátok már levegőhöz jutni szegény Junmyeont – sietett a segítségére készségesen Junsoo, amit Junmyeon egy hálás pillantással köszönt meg. – Felnőtt férfi, el tudja dönteni, mit kezdjen az életével.

- Mi csak jót akarunk neki! – méltatlankodott Kim asszony, durcásan nézve a nagyobbik fiára.

- De így csak növelitek a nyomást rajta, és rátelepedtek – érvelt Junsoo tovább. Az idősebb fiú mindig is könnyebben szót értett a szüleikkel, és nagyobb eredménnyel sikerült lenyugtatnia őket, ha túlzásba vitték a dolgokat. Junmyeon néha azt kívánta, bárcsak rá is úgy hallgatnának a szülei, mind Junsoo-ra.

- Jól van, jól van – adta meg magát az édesanyjuk, de Junmyeon biztos lehetett benne, hogy ez a téma még nincs lezárva. Az anyjuk most elvesztett egy csatát, de a „háború” még nem ért véget.

- Kösz, Junsoo – hálálkodott Junmyeon később a bátyjának, amikor négyszemközt voltak. Junsoo ajkaira egy apró mosoly kúszott, és megértően veregette meg az öccse vállát.

- Nincs mit, Öcsi. Ne hagyd, hogy Anya irányítson téged, mert akkor neked befellegzett – mondta, és mindketten elmosolyodtak a szavain. – És köszönjük Jimin ajándékát, imádni fogja.

- Nagyon szívesen. Úgy látom, Jimin nagyon élénk baba.

- Pf, elképzelésed sincs róla… - tört ki Junsoo szeretetteljesen. – Úgy két hónapja kezdett el mászni, és azóta teljes káosz van otthon. Seulgi lassan a csillárról szedi le majd a gyereket. – Junmyeon jót nevetett ezen, és elképzelte, hogy neki is van egy ilyen kis tündérkéje, akihez minden este hazamehet a munkából. Nem volt egy rossz gondolat, de ő még egyáltalán nem vágyott erre. Talán később egyszer talán… talán vágyhatna, ha másképp alakultak volna a dolgok. Így viszont csak azt nézte, ahogy a bátyja igazi imádattal beszél apró családja tagjairól.

            Még nem bánta, hogy neki ez nem adatott még meg.

*

            Nem telt el sok idő, mikor újra hallott édesanyja felől. Junmyeon épp az autóját akarta beindítani az iskola parkolójában egyik délután, amikor telefonhívást kapott. A táskájába nyúlt gyorsan, és kihalászta belőle a csörgő készüléket.

- Szia, Anya! – szólt bele a kagylóba.

- Szia, kisfiam, képzeld csak, mit intéztem neked! – hadarta izgatottan az asszony.

- Na, mit?

- Szereztem neked jegyet arra fotókiállításra, amit a múltkor mondtál, hogy nagyon szeretnél megnézni! – közölte a nagy hírt az anyja.

- Komolyan? – lepődött meg Junmyeon. Arra a kiállításra minden jegy elfogyott hetekre előre, képtelenség volt szerezni. – Hogyan?

- Hát az úgy volt, hogy… Emlékszel még Kim Minseokra?

- Kim Minseokra? – kérdezett vissza Junmyeon elgondolkodva. – Hát persze, hogy emlékszem, hiszen ott lakott a szomszédban! Régen csomót lógtunk együtt. Mi van vele?

- Kérlek szépen az van vele, hogy a múltkor összefutottam vele, és beszélgetni kezdtünk. Nagyon udvarias, rendes fiatalember lett ám belőle! A barátnőjét akarta elvinni a kiállításra, de az a nőszemély szakított vele, mielőtt meghívhatta volna. Így feleslegessé vált a jegy, de azt mondta, senki nem akar elmenni vele… Én meg voltam olyan bátor, hogy megemlítettelek téged, és…

- Anya, csak nem hívattál meg engem vele…

- Nem, képzeld el, hogy teljesen magától ajánlotta fel! – mondta ártatlan hangon az anyja. – Azt mondta, szívesen felvenné veled a kapcsolatot, mert olyan régen találkoztatok utoljára, és végeredményben régen barátok voltatok… Szóval azt mondta, nem bánja, ha elmész vele a kiállításra.

- Oh… ez igazán rendes a jó öreg Minseoktól – állapította meg Junmyeon, meg se hallva anyja heves igenlését. Elgondolkozott az ajánlaton, amit kapott. Nem vitás, hogy majd meghalt azért, hogy láthassa azt a kiállítást, de anyját ismerve muszáj volt azt is fontolóra vennie, hogy az egész csak egy nagy csapda számára, és nincs is semmiféle Kim Minseok, hanem csak így igyekszik elérni, hogy megismerkedjen valakivel.

- Anya, mondd csak – kezdte megosztani a gyanúját az anyjával. – Ugye nincs ebben semmi turpisság a részedről?

- Mégis mit gondolsz te rólam, édes kisfiam?! – sértődött meg azonnal az asszony, és Junmyeon a hangjából nem tudta megállapítani, hogy igaz-e a feltételezése. – Én itt töröm magam, hogy örömet szerezzek neked, te meg gyanúsítgatsz?

- Ne haragudj, csak… - szabadkozott a férfi. – Ah, na mindegy. Köszönöm, Anya.

- Nagyon szívesen, kisfiam – enyhült meg az asszony egy pillanat alatt.

            Junmyeon úgy döntött, lesz ami lesz. Azért a kiállításért megéri kockáztatni, hogy a partnere nem az egyik rég nem látott barátja lesz, hanem talán egy lány, akit az anyja akar rátukmálni.

*

            Junmyeon épp csak egy kicsit lepődött meg, amikor bebizonyosodott a gyanúja, és a fotókiállítás helyszínén nem Kim Minseok várta őt, hanem egy fiatal lány jött oda hozzá.

- Kim Junmyeon? – szólította le őt várakozás közben egy alacsony, feketehajú lány.

- Igen? – kérdezett vissza Junmyeon, de már tudta, hogy az anyja átejtette őt.

- Nem ismersz meg?

- Öh… - gondolkodott el Junmyeon, s azonnal beugrott neki a megoldás. – Dehogyisnem! Kim Minah, ugye? Minseok húga vagy.

- Pontosan – mosolyodott el a lány. – A bátyám sajnos nem tudott eljönni a munkája miatt, ezért megkért, hogy ugorjak be helyette.

- Ez biztos? – kérdezte kételkedve, de a lehető legudvariasabban Junmyeon. – Nem lehet, hogy inkább… az én édesanyám keze van a dologban?

            Kim Minah egy hosszú pillanatig rábámult, majd egy zavart mosoly húzódott ajkaira.

- Ugyan, miből gondolod… - kérdezte szégyenlősen és kissé elpirulva, ami egyértelmű jele volt annak, hogy Junmyeon rátapintott a lényegre.

- Szerintem hagyjuk a kertelést, nyugodtan elmondhatod, ha ő kért meg erre, nem fogom leharapni a fejedet – mondta Junmyeon barátságosan.

- Na jó, igazad van – vallotta be végül az igazságot a lány, és elmesélte az egészet. – A múltkor futottunk össze vele a bátyámmal, beszélgetni kezdtünk, és ő arra kért engem, hogy randizzak veled. Nos… nekem épp nincs senkim, és szívesen találkoztam volna veled újra, hiszen olyan régen láttuk egymást, így belementem.

- És a jegyek? Nekem azt mondta, hogy Minseoktól vannak…

- Nem, dehogy! A jegyeket ő adta – tiltakozott Minah, aztán aggodalmas kifejezés ült ki az arcára. – De kérlek, ne mondd el édesanyádnak, hogy elmondtam neked az igazat, jó? Nem szeretném, ha megharagudna rám.

- Számíthatsz rám, eszemben sincs – biztosította őt Junmyeon, miközben próbálta palástolni a döbbenetét afelett, hogy az anyja mégis honnan szerzett neki jegyeket erre a fotókiállításra, amikor azok már hetekkel ezelőtt elfogytak.

- Köszönöm – mondta Minah, miközben a táskájába nyúlt, és kivette az említett jegyeket onnan. – Akkor ugye nem bánod, hogy én jöttem?

- Nem, dehogyis – rázta a fejét Junmyeon, és tényleg így gondolta. A karját nyújtotta a lány felé, aki elfogadta azt, és együtt sétáltak be a kiállító terembe. Egyáltalán nem szerette, amikor az anyja ilyen szinten beleavatkozott az életébe, és átverve őt csalta őt csapdába egy randevú reményében, de most valami oknál fogva nem tudott rá haragudni. Még örült is, hogy végül így alakultak a dolgok. Bár szívesen találkozott volna a régi barátjával, Minseokkal, de Minah-t is ugyanolyan szívesen látta viszont, hiszen iskoláskorában a lánnyal is jól kijöttek. Minah azóta igazán csinos nővé érett, s ahogy az este folyamán kiderült, ugyanolyan okos, vicces és remek társalgópartner volt, mint évekkel ezelőtt. Junmyeon nagyon élvezte a lány társaságát, de egyértelműen csak a barátot látta benne, nem pedig a potenciális társat. Junmyeon abban hitt, hogy egy kapcsolat kémia nélkül nem működhet, és Minah-val nem érezte, hogy ennek egy apró szikrája is fellobbant volna. Sejtette, hogy hiába a randi, a lány sem őrá várt egész életében, így bátran fordult hozzá, amikor véget ért az este, és már az utcán voltak, hogy elbúcsúzzanak egymástól.

- Nézd, Minah, nagyon jól éreztem magam veled ma este, és nagyon örülök, hogy újra láttalak, de…

- Maradjunk csak barátok – vágta rá Minah a befejezést. – Ezt akartad mondani, ugye?

- Igen, valami ilyesmit – bólintott rá Junmyeon.

- Én is így gondolom – mondta Minah. Igazán gyönyörű volt, ahogy ott állt vele szemben a félhosszú ruhájában, ami rásimult karcsú derekára, s az esti világítás fényei megcsillantak a szemében. Junmyeon mégsem érzett semmit, ha ránézett, bármennyire is szerette volna összehozni őket az édesanyja. Az ő szíve valaki másnál volt, akinek erről fogalma sem volt. – Jó volt újra látni, Junmyeon. Anyukádnak meg majd azt mondom, hogy nem illettünk össze vagy valami ilyesmit.

- Rendben – mosolyodott el Junmyeon. – Köszönöm ezt a mai napot.

- Én is, Junmyeon. Majd még beszélünk, jó éjt – búcsúzott Minah.

            Junmyeon hívott neki egy taxit, és így eresztette útjára a lányt. Kellemes este volt, s szinte el is felejtette pár órára az őt nyomasztó szívügyeit. Ráérősen fogott magának egy másik taxit, ami hazafuvarozta őt, s míg kifelé bámult az autó ablakán, elmerengett a nap eseményein. A fotókiállítás fantasztikus volt, és Minah tényleg csodás teremtés volt – de nem neki teremtetett.

*

            Junmyeon a kiállítást követő hét keddjének délelőttjén a tanári szoba minikonyhává alakított sarkában álldogált, és a mikró ajtajára meredt. Épp lyukasórája volt, így gyorsan betett egy kis vizet melegedni, hogy kávét csináljon magának. A feje zsongott az előzőleg letanított órájától, amit a végzősöknél tartott, akik valamilyen rejtélyes oknál fogva ma teljesen átmentek egy zsák bolhába, és csak nehezen lehetett őket kordában tartani. Nyilván az sem járult pozitívan a közérzetéhez, hogy hajnali háromig nézte a tévében a különféle szórakoztató varieté műsorokat csupán azzal a céllal, hogy végre kikapcsolhassa az agyát, és elfeledhesse legalább egy pár óra erejéig azt a komoly, megbántott pillantást, amit Jongdae vetett rá hétfő délelőtt, amikor véletlenül összetalálkoztak a tanáriban.

            A mikró hangosan sípolt, és Junmyeon kizökkent a bambulásából. Figyelmetlenül nyúlt be a bögréjéért, és sikerült a füle helyett egy olyan ponton megfognia, ami teljesen átforrósodott.

- Uh, a francba! – kapta ki azonnal a kezét, és a csaphoz fordult, hogy hideg vizet eresszen az égett bőrfelületre. Áztatta egy kicsit, aztán visszafordult a mikróhoz, hogy most már nagyobb óvatossággal vegye ki onnan a vizet. Épp kávét kanalazott a gőzölgő bögrébe, amikor megzavarták.

- Öhm…Junmyeon? – szólította meg valaki. Nevének említésére Junmyeon rögtön felkapta a fejét, de amint meglátta ki az, megfagyott egy pillanatra. Jongdae állt vele szemben, fekete keretes szemüvegét viselte most is, mint oly gyakran, s a látványra Junmyeon gyomra nyomban ugrott egy hátraszaltót. Jongdae komoly, mondhatni kifejezéstelen pillantással nézett rá, Junmyeon pedig rövid időn belül kénytelen volt félrenézni, mert eléggé zavarba jött az énektanár jelenlététől. A levegő megfagyott közöttük, és Junmyeon nem mert újra Jongdae-re nézni.

- Tessék – mondta egy rövid torokköszörülést követően.

- Kérhetek valamit? – kérdezte Jongdae halkan, teljesen érzelemmentes hangon. Junmyeon félve pillantott vissza rá, s így már látta, hogy a másik is kerüli a szemkontaktust. Felébredt benne a kíváncsiság, hogy Jongdae vajon miért fordul most hozzá, mikor egy ideje már egyenesen kerülték egymást. Nem csak Junmyeon Jongdae-t, hanem fordítva is. Junmyeon néha eltűnődött azon, hogy Jongdae vajon miért nem kért tőle soha magyarázatot arra, hogy hanyagolni kezdte őt. Ennyire mindegy lett volna Jongdae-nek az egész? Neki nem is számított semmit az a barátság, ami kialakult köztük? Ha erre gondolt, mindig elszomorodott kissé, mert neki nagyon is számított, sőt, jóval többet érzett a kelleténél. De ha így volt, akkor miért ilyen kínos mindig, ha összetalálkoznak? Ráadásul most volt kettesben a férfivel először azóta, hogy megtudta róla azt Yifantól a múltkoriban, ami csak még inkább feszélyezte Junmyeont.

- Mi lenne az? – nyögte ki Junmyeon, miközben a cukortartóért nyúlt, hogy abból is tegyen a kávéjába.

- Holnap megint fellépünk a kórussal, és még próbálnánk előző órában egy utolsót – tért rá a lényegre Jongdae. – Elkérhetem az órádról a kórustagokat?

            Junmyeon nem tudta megállni, hogy rá ne nézzen a férfire. Eszébe jutott az a nem is olyan régi eset, amikor Jongdae ugyanezzel a kéréssel fordult hozzá, de ami most úgy tűnt, mintha legalább ezer éve lett volna. Annyi minden történt és változott meg azóta, hogy Junmyeon most legszívesebben inkább visszament volna abba az időbe, hogy újra olyan gondtalan lehessen, mint akkor.

- Persze, mehetnek – bólintott rá végül.

- Köszönöm – mondta Jongdae csendesen. El akart indulni, de aztán egy félig megtett lépés után meggondolta magát, és ő is a bögrékhez nyúlt, hogy csináljon magának kávét. Junmyeon elfeledkezve arról, hogy az övé már kész, tétlenül nézte Jongdae ténykedését, miközben belül igazi harcot vívott saját magával. Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy mondjon valamit, bármit, amivel rendbe hozhatja azt, amit tönkretett, de képtelen volt rá. Semmi értelmes nem jutott eszébe, ami elég jó volt ahhoz, hogy hangosan is kimondja, a nyelvére meg mintha csomót kötöttek volna. Rendkívül nevetségesnek érezte, hogy felnőtt ember létére ennyire nem tudja kezelni a helyzetet, és végül egy szó nélkül oldalgott vissza az asztalához, így nem láthatta azt, ahogy Jongdae lopva utána pislogott, szemeiben pedig a bizonytalanság, a szomorúság és a csalódottság keveréke csillant.

            Junmyeon épp a végzősök naplóját akarta elővenni, hogy beírja a legutóbbi dolgozatok jegyeit, amikor egy újabb kolléga közelítette meg őt. Nagyot sóhajtva pillantott fel megzavarójára, aki nem volt más, mint Wu Yifan.

- Igen? – előzte meg Yifant, még mielőtt a kínai férfi megszólalhatott volna. Yifan lazán letelepedett az asztalának sarkára, és kissé előrehajolva a combjaira támaszkodott.

- Jól vagy, Junmyeon?

- Soha jobban, nem látszik?

- Ami azt illeti, úgy festesz, mint egy zombi – felelte Yifan Junmyeon arcát vizslatva, aki viszont türelmetlenül nézett vissza rá. Semmi kedve nem volt most Yifannal csevegni arról, hogy mennyire borzalmasan festett épp, és tényleg be kellett volna írni már azokat a nyavalyás jegyeket a naplóba, de addig ezt úgysem tehette meg, amíg le nem rázta az angoltanárt valahogy.

- Nézd, Yifan, nekem most dolg…

- Láttalak az előbb Jongdae-vel – vágott a szavába Yifan abszolút figyelmen kívül hagyva azt, hogy a másik épp beszélt hozzá. Junmyeon kelletlenül szorította össze ajkait, egyrészt azért mert belé fojtották a próbálkozását, másrészt mert már megint Jongdae volt a téma. – De elég cikisnek tűnt a helyzet. Én nem tudom, min vesztetek össze ennyire, de miért nem békültök ki végre?

- Már mondtam, hogy nem vesztünk össze, értsd már meg végre, légy szíves! – csikorgatta a fogait Junmyeon a szemeit forgatva. Yifan kotnyeleskedése kezdte nagyon idegesíteni, és rajta vezette le a felgyülemlett feszültségét, Yifan azonban nem látszott venni a lapot. – De megmondanád végre, hogy miért érdekel ez téged ennyire?!

- Tudod, csak azért… - kezdte lassan az angoltanár, és vastag, néha kissé már ijesztő szemöldökei elsimultak, szemei egészen meglepő módon mintha törődést sugároztak volna. – Mindkettőtökkel jóban vagyok, és elég rossz nézni, ahogy mindketten szenvedtek. Elég látványosan.

- Mi? – tátogta Junmyeon.

- Komolyan. Te nyilván nem látod magadon, de tényleg nagyon rossz bőrben vagy. Mintha kiszívták volna az életkedvedet. És neki is – mutatott Yifan Jongdae asztalának irányába. Junmyeon tétován pillantott arra, de csak egy kusza barna üstököt látott az asztal fölé hajolni. Összeszorult a szíve, ahogy őt nézte. Iszonyúan hiányzott neki Jongdae. – Ugye nem amiatt kerülöd, amit a múltkor mondtam neked?

- Mi? Dehogyis! – tiltakozott hevesen Junmyeon, akarata ellenére is elpirulva.

- Biztos? – húzogatta a szemöldökét gyanakodva Yifan.

- Teljesen!

- Jó. Figyelj, Junmyeon, nagyon jól tudom, hogy ez nem az én dolgom, de tényleg kezdhetnétek már valamit magatokkal, mert már mindenki furcsállja a helyzetet.

- Jó, jó, majd beszélek vele… vagy valami – ígérte Junmyeon, idegesen igazgatva az ingjét. Yifan szája egy apró mosolyba rándult, ami egészen kedves volt. Junmyeon határozottan le volt nyűgözve attól, hogy a kínai férfi milyen gondoskodó tudott lenni. Ami azt illeti, soha nem nézte volna ki belőle ezt a viselkedést – az igazat megvallva, mikor először találkoztak, egy cseppet megijedt az angoltanár hűvös és erőteljes kisugárzásától. Úgy tűnik, az csak a felszín volt, s sokkal több lakozott Yifanban annál, mint ami első ránézésre látszott.

            Yifan egy könnyed vállveregetés után felállt és otthagyta őt a dolgára. Junmyeon hátradőlt a székében, és a bögréjéért nyúlt. Belekóstolt, de legszívesebben ott helyben kiköpte volna a kávét. Egy fintorral nyelte le a kortyot.

            Nem ízlett neki.

*

            Junmyeon péntek este a kanapéján hevert és céltalanul kapcsolgatta a tévét. Egyetlen műsor sem ragadta meg a figyelmét, ami egészen máshol kalandozott. Képtelen volt kiverni a fejéből Jongdae-t. Bár megígérte Yifannak, mégsem tudta összeszedni magát annyira, hogy tényleg beszéljen vele, így a helyzet azóta is változatlan volt.

            Junmyeon szomorúan gondolt vissza az első pár hétre, amikor felelőtlen módon hagyta magát abba a hibába esni, hogy vonzódni kezdjen egy kollégájához. Vaskos hiba volt, igen, ő mégis elkövette, és most küzdhetett a következményeivel. De bárhogy is győzködte magát, hogy jobb lesz távol tartania magát Jongdae-tól, a szíve máshogy érezte. Jongdae más volt. Jongdae különleges volt neki, és ez nem elhanyagolható részlet volt, pedig ő épp ezt próbálta tenni.

            Jongdae tényleg más volt, ebben Junmyeon biztos volt. Olyan érzéseket váltott ki belőle, amiket már nagyon régen nem, vagy még egyáltalán nem érzett, és a tudat, hogy ő maga lökte el magától ezt az embert, csak még jobban növelte Junmyeon bűntudatát. Azt nem tudta, Jongdae mit érez iránta, de tényleg megérdemelne legalább egy magyarázatot, még akkor is, ha az énektanár nem is kért ilyet tőle eddig.

            Junmyeon kinyomta a tévét, és fel akart állni, hogy elmenjen venni egy forró zuhanyt. Véget akart vetni a fejében zajló zűrzavarnak, mert az tényleg kezdett már megfájdulni a sok eredménytelen agyalástól. A telefonja rezgése zavarta meg, és Junmyeon megszokásból azonnal a készülékért nyúlt. Kioldotta a képernyőzárat, de amikor meglátta az üzenet küldőjének nevét, csaknem eldobta a mobilt. Jongdae neve nézett vissza rá a kijelzőről. Junmyeon remegő ujjakkal nyomott a KakaoTalk ikonjára, s a nagy sietségben először véletlenül Kyungsoo nevére bökött rá, akivel a legutóbb váltott üzenetet.

- Francba már! – motyogta a bajsza alatt, ahogy visszalépett, és összeszűkült gyomorral meredt Jongdae nevére. Nem merte megnyitni az üzenetet. Végül összeszedte minden bátorságát, és megtette.

Jongdae, 19:23

Sosem mondtad, hogy barátnőd is van.

            Junmyeon értetlenül meredt a képernyőre. „Sosem mondtad, hogy barátnőd is van.” Mit akar ez jelenteni? Mégis honnan veszi Jongdae, hogy barátnője van? Mielőtt azonban tovább gondolkozhatott volna a kérdésen, újra rezegni kezdett a telefonja, egy új üzenet érkezését jelezve.

Jongdae, 19:25

véletln ovlt, felejtsd el!!

            Véletlen lett volna? Junmyeon szíve hevesen dobogott az örömtől, hogy végre üzenetet kapott Jongdae-tól, még ha nem is értette annak tartalmát egészen. A második fele azonban egy kis csalódottsággal töltötte el őt, amiért Jongdae rögtön visszakozott az első miatt. Hirtelen erős vágyat érzett, hogy felhívja őt, és beszéljen vele. Talán ez az egyetlen esélye, hogy rendbe hozza a dolgokat Jongae-vel, nem hagyhatja kicsúszni ezt a lehetőséget a kezei közül. Még mielőtt meggondolhatta volna magát, tárcsázta Jongdae számát, és izgatottan tartotta a telefont a füléhez.

            Egy végtelenségig tartott, mire a másik felvette.

- Igen? – szólt bele tétován Jongdae. Junmyeon nagyot nyelt a hangja hallatán, ami most is olyan gyönyörű volt, mint mindig. – Junmyeon… te vagy az?

- Jongdae… csak azt akartam mondani – mondta, de hirtelen elakadt. Mit is akart neki mondani? Fogalma sem volt róla. Rengeteg mindent tudott volna mondani, de valahogy egyik sem jött most a szájára. – Azt akartam mondani, hogy… Nekem nincs barátnőm.

            Hosszú csend a vonal túlsó feléről.

- Nincs? – kérdezte Jongdae továbbra is tétován.

- Nincs – jelentette ki a fejét rázva Junmyeon, de aztán rádöbbent, hogy azt a másik úgysem látja.

            Újabb hosszan elnyúló csend. Junmyeon feszülten várta, hogy Jongdae mondjon valamit még, bármit, de a vonal a következő pillanatban megszakadt. Döbbenten meredt a mobilra pár másodpercig, aztán hevesen kezdett újratárcsázni. Csak csörgött és csörgött, de Jongdae nem vette fel.

- Vedd már fel! – motyogta Junmyeon frusztráltan a sokadig próbálkozásnál, de csak annyi változás állt be, hogy már ki sem csörgött, hanem csak egy idegesítő női géphang mondta be, hogy a hívott szám nem elérhető. – Francba már! – vágta Junmyeon a készüléket a kanapéra, és a hajába túrt. Ő is levágta magát a díványra, és elterült.

            Elszúrta. Itt lett volna az esély, hogy megbeszélje vele a dolgokat, de ő elbaltázta. Te hülye barom, te! – szidta magát, miközben lerúgta az egyik díszpárnát a földre. A plafonra meredt, és úgy is maradt vagy fél órán át, agya és szíve vadul zakatolt a történtek hatására. Halálra rémülve rezzent össze, amikor egyszer csak csöngettek. Mérgelődve vergődött talpra, és ballagott ki a bejárati ajtóhoz, készen arra, hogy elküldje melegebb éghajlatra bárki is az, aki most akarja meglátogatni.

            Felnyitva az ajtót lefagyott. Jongdae állt vele szemben, szemlátomást sietett. Zihált, az arca kipirosodott, a haja pedig összekuszálva meredt égnek itt-ott. Junmyeon nevetségesen jóképűnek találta így, és legszívesebben belerúgott volna saját magába, hogy még ilyenkor is ez az első gondolata.

- Jongdae! – kiáltott fel Junmyeon, mikor magához tért döbbenetéből. – Te meg mit csinálsz…

- Beszélnünk kell! – nyomult be a lakásba Jongdae. Junmyeon félreállt az útjából, és becsukta utána az ajtót.

- Jó – egyezett bele, bár eléggé félt az elkövetkező beszélgetéstől. Nem tudta, mit várjon tőle pontosan, de érezte, hogy ez most fontos lesz. Jongdae lerúgta a cipőjét, és beviharzott a nappaliba, Junmyeon pedig követte. Az énektanár nem ült le, hanem nyomban szembefordult vele, Junmyeonnak pedig ekkor eszébe jutott az a két KakaoTalk üzenet, amit kevesebb, mint egy órája kapott a férfitól.

- Jongdae, honnan vetted azt, hogy nekem barátnőm van? – kérdezett rá Junmyeon, megelőzve a másikat a megszólalással. Jongdae egy pillanatra meghökkent, úgy tűnt, nem számított erre a kérdésre.

- Hogyhogy honnan? – horkantotta mogorván. – Láttalak titeket, csak onnan. De nem mindegy? Most én kérdezek, mert bőven van mit megmagya…

- De mégis hol? – kérdezősködött tovább Junmyeon türelmetlenül.

- Képzeld, azon a nyomorult fotókiállításon, ott! – vágta az arcába Jongdae hirtelen feldühödve, mire Junmyeon nagyot nézett.

- Te… ott voltál?

- Sajnos ott, pedig el se akartam menni! De azok az idióta jegyek olyan méregdrágák voltak, hogy nem akartam őket kidobni – mondta Jongdae.

- Kidobni?

- Ami azt illeti, meglepetésnek szántam – vallotta be Jongdae egyenesen Junmyeon szemébe nézve, hangjába némi keserűség keveredett. – A születésnapodra.

- A születésnapomra? Nekem? – hápogta Junmyeon elképedve. Hirtelen levegőt is elfelejtett venni, és nem jött ki szó a torkán. Nem akarta elhinni, hogy Jongdae ezt tényleg megtette érte.

- Igen – vágta rá az énektanár durcásan. – Mondtad, hogy mennyire szeretnél elmenni rá, meg minden, én meg gondoltam, miért ne? Jó szülinapi ajándék lenne neked, de te…

- Te honnan tudod, mikor van a születésnapom? – vágott újra a férfi mondókájába Junmyeon, még mindig elhűlve.

- Egyszer… említetted.

- És te… megjegyezted?

- Nos… úgy tűnik, igen - fordította el a szemeit ekkor Jongdae Junmyeonról zavarba jőve. Bizonytalan mozdulattal túrt hátul a hajába, és mintha egészen elpirult volna. Junmyeon csodálkozva nézte a vörösödő énektanárt, aki most véleménye szerint iszonyú elragadó volt. Junmyeon imádta nézni, amikor Jongdae zavarba jött, de most teljesen lefoglalta az, hogy Jongdae mit tett érte. Junmyeont különös érzések fogták el hirtelen – meghatotta Jongdae gesztusa, de az még sokkal mélyebben érintette, hogy a férfi ennyi apróságot megjegyzett vele kapcsolatban.

- Oh – nyögte szinte elvarázsolva Junmyeon, aztán eszébe jutott, hogy ő miként viselkedett Jongdae-vel, és rögtön elszállt minden jókedve. – Sajnálom.

- Mégis mit? – horkant fel Jongdae. – Hogy egyik napról a másikra egyszer csak tudomást sem vettél rólam? Hogy úgy kezdtél kerülni, mintha legalábbis pestises lennék? Á, nem, cseppet sem volt feltűnő, nehogy azt hidd! A legkevésbé sem esett ám rosszul, dehogyis!

            Junmyeon nagyot nyelt. Jongdae gúnyos hangja éles pengeként vágott egyenesen a szívébe, de tudta, hogy megérdemli. Nagyon is.

- Én…

- Te, mi? – fojtotta belé a szót Jongdae mérgesen, de Junmyeon nem bánta. Amúgy se tudta, mit mondjon, így csak készségesen hagyta, hogy Jongdae egyszerre mindent a nyakába zúdítson, amit eddig elviselt tőle. – Tudod, fogalmam sem volt, hogy hirtelen mi bajod volt velem, hogy nem akartál többet együtt lógni velem, mikor előtte olyan jól elvoltunk! Van fogalmad róla, hogy hetekig azon gondolkodtam, hogy mégis mit csinálhattam, ami miatt így viselkedsz? De aztán… aztán rájöttem – mondta Jongdae elkomorodva, és vett egy nagy levegőt a végén, mielőtt folytatta volna. – Yifan elmondta neked, ugye?

- Jongdae… te nem csináltál semmit – mondta Junmyeon.

- Elmondta neked, ugye? – emelte fel a hangját Jongdae vészjóslóan. Junmyeon nagyot nyelt, mert már nagyon jól sejtette, hogy most miről lesz szó.

- Micsodát? – kérdezte úgy, mintha nem tudná, miről is beszél a másik.

- Junmyeon, megtennéd, hogy nem játszod meg a hülyét? Tudhattam volna, hogy Yifan elmondta neked, hogy biszex vagyok! És tudod, azt hittem, ez pont téged nem fog zavarni, mivel te… vagy tévedtem volna? – halkult el Jongdae a vége felé, ahogy megkérdőjelezte önmagát. Junmyeon értetlenül nézett rá, mert kicsit elvesztette a fonalat, de abban biztos volt, hogy meg kell nyugtatnia Jongdae-t ezzel kapcsolatban, főleg mivel a másik még tovább folytatta a sopánkodást, és a megbántottság egyértelműen kihallatszott a hangjából. – Azt reméltem, el tudsz így is fogadni, de ezek szerint rosszul gondoltam, Junmyeon…

- Jongdae, tévedsz! Nekem nincs semmi bajom azzal, hogy… - próbált magyarázkodni Junmyeon. Muszáj volt meggyőznie őt erről, Jongdae-nek muszáj volt tudnia, hogy egyáltalán nem miatta, és főleg nem ezért csinálta. – Én nem ítéllek el emiatt!

- Biztos vagy te ebben? – szűkültek össze Jongdae szemei. – Csak mert az, hogy hetek óta hanyagolsz, nem erről árulkodik!

- Biztos vagyok! Ennek semmi köze nincs a dologhoz, érted?

- Akkor mégis mi az oka, Junmyeon? – rivallt rá Jongdae ingerülten, mert ekkor fogyott el a türelme. – Egész eddig hallgattam, de most már tudni akarom az igazságot!

- Nézd, Jongdae – kezdte Junmyeon, és próbált a lehető legnyugodtabbnak látszani, pedig valójában már teljes pánik uralkodott rajta. Nem mondhatja el Jongdae-nek az igazságot, ki kell találnia valamit, nem tudhatja meg, hogy mit érez iránta!

            De miért nem? – merült fel benne ekkor a kérdés valahol nagyon mélyen és nagyon halkan. Jongdae biztosan máshogy reagálna, mint mások, hiszen ő is…

- Nem veled van a baj. Hanem velem – mondta végül mégis, elnyomva magában a kis hangot, ami az igazság felfedésére bátorította őt.

- Kim Junmyeon, ha ezzel az idióta szöveggel jössz nekem, én esküszöm, behúzok neked egyet itt helyben – fenyegette Jongdae.

- Nem, de tényleg! – próbálta győzködni őt Junmyeon, de még saját magának is nevetségesen gyengén hangzott, amit mondott. – Te nem csináltál semmit! Én vagyok az, aki elszúrta…

- Mondd már meg, hogy mi a bajod velem, Kim Junmyeon! – kiabálta szikrázó szemekkel, frusztráltan Jongdae. Junmyeon kétségbeesetten próbált kitalálni valami jó indokot, de az agya mintha kikapcsolt volna, a gyomrában meg valami furcsa érzés kezdett keletkezni, mintha egy forró gömb lett volna ott, amiből egy megmagyarázhatatlan félelem sugárzott volna ki a teste összes többi pontjába. – Ha nem az a bajod, hogy biszex vagyok, akkor mi? Ha?!

            Jongdae talán észre sem vette, de ahogy dühösen követelte a neki járó magyarázatot, egyre közelebb és közelebb lépkedett Junmyeonhoz, aki viszont odagyökerezett a kanapé és a mögötte levő szekrény közé.

- Felelj! – szűrte a fogai között Jongdae, miközben még jobban behatolt Junmyeon személyes terébe.

- Jongdae…

- Azt mondtam, felelj!

- Jongdae…?

            Jongdae olyan közel volt már hozzá, hogy Junmyeon ha akarta volna, egyesével számolhatta volna meg a szempilláit. És amit azt illeti, Junmyeon nagyon is akarta. Sokkal jobban akarta, mint ahogy azt szabad lett volna. Olyan kicsi volt köztük a távolság, mint még soha, ami megszédítette Junmyeont, és már a legkevésbé sem tudott arra koncentrálni, hogy Jongdae dühösen kérdezett tőle valamit, valami nagyon fontosat, és most türelmetlenül várja rá a választ. Mégis hogy is foglalkozhatott volna most azzal, amikor a saját bőrén érezte Jongdae minden egyes lélegzetvételét, amitől egyenesen kirázta a hideg? Hogy adhatott volna értelmes választ, amikor Jongdae még mérgesen is felfelé görbülő ajkai olyan hívogatóak voltak, hogy legszívesebben nyomban rájuk tapadt volna, és el sem eresztette volna?

- Jongdae… mit csinálsz? – szólalt meg ekkor váratlanul a józanész Junmyeonból, ami nem értette az énektanár viselkedését.

- Fogalmam sincs – érkezett az elsuttogott válasz, és Jongdae dühe mintha már rég a múlté lett volna, pillanatok alatt párolgott el, minél közelebb került Junmyeonhoz. A légkör egészen megváltozott körülöttük, s Junmyeon szinte elviselhetetlenül forrónak kezdte érezni magát, ahogy teltek a másodpercek, és Jongdae nem távolodott el tőle. Az énektanár sötét szemei az övét keresték, félig elnyílt ajkai között élesen szívta be a levegőt. – Ugye nem utálsz?

            Junmyeon el sem tudta képzelni, hogy kérdezhet tőle Jongdae ilyen butaságot.

- Sosem tudnálak utálni, Jongdae – felelte őszintén, nagyokat pislogva. Jongdae szemei követték szája mozgását, ahogy kiejtette a szavakat, amitől Junmyeont csak még inkább elöntötte a forróság, és enyhén bizseregni kezdtek a testrészei.

- Akkor ugye nem bánod, ha ezt megteszem – motyogta Jongdae elhalóan, és minden további nélkül szájon csókolta Junmyeont.

            Junmyeon számára ekkor megszűnt minden, ami nem Jongdae volt. Ahogy a férfi szája az övéhez ért, szemei automatikusan csukódtak le, kezével pedig felnyúlt, hogy megcirógassa Jongdae arcát, nyakát, haját, ahol csak érte őt. Nem gondolkozott, csak úgy cselekedett, ahogy az ösztönei diktálták neki. Jongdae hevesen, követelőzve csókolta őt, Junmyeonnak pedig olyan volt ez, mint a napok óta a sivatagban kallódó, szomjazó embernek, aki hirtelen vízre bukkan – mohón kapott rá, s annyit vett el belőle, amennyit csak lehetett.

            Jongdae ha lehet, még közelebb húzódott hozzá, ujjai Junmyeon hajába túrtak, torkából egy apró nyögésszerű hang tört fel, ahogy csókolóztak, ami legalább olyan gyönyörű zene volt Junmyeon füleinek, mint amikor az énektanár énekelni kezdett.

- Jongdae… - szakadt el tőle nagy nehezen Junmyeon egy idő után.

- Sssh! – csitította Jongdae, miközben újabb csókot nyomott Junmyeon felduzzadni készülő alsó ajkára.

- De Jongdae – próbálkozott újra a beszéddel Junmyeon, mert valamit muszáj volt megtudnia.

- Junmyeon, fogd már be végre az istenért, és csókolj! – ripakodott rá Jongdae, és újabb puszikkal fojtotta belé a szót.

            Junmyeon engedelmeskedett, így megint hosszú csend következett, amit csak a kettejüktől származó apró neszek törtek meg. Jongdae szája puha volt és meleg, kellemesen simult Junmyeonéhoz, ahogy Jongdae lassan veszített hevességéből, és a csókok fokozatosan egyre gyengédebbek és érzelmesebbek lettek. Junmyeon óvatosan kezdte el tolni a másikat a kanapé felé, mert ajkaik érintkezését a világért sem akarta volna megszüntetni. Mégis muszáj volt egy pillanatra, ahogy Jongdae háttal lehuppant a hátsó felére, és magával húzta Junmyeont is. Szorosan egymáshoz közel folytatták, amit elkezdtek.

            Semmi sem volt annál tökéletesebb, ahogy Jongdae az érintésébe simult, nyelve az övét kereste, barna tincsei ujjai közé akadtak, illata szétterjedt a levegőben, hogy teljesen elvegye Junmyeon eszét.

            Szüksége volt rá, égető szüksége. Az elmúlt hetek minden felgyülemlett feszültsége robbant ki mindkettejükből, s csendesült el végül, ahogy szép lassan elváltak egymástól – égő arccal, vadul bizsergő testrészekkel és szinte elálló lélegzettel.

- Tudtam én, annyira tudtam – lehelte Jongdae elégedetten, ahogy a tenyerét Junmyeon nyakára vezette, és a homlokát az övének döntötte.

- Honnan tudtad? – kérdezte Junmyeon egy kicsit úgy, mint akinek légzési nehézségei vannak. Nehezen kapott levegőt azután, hogy kicsókolták egymásból a szuszt is az imént.

- Már kezdettől fogva sejtettem, hogy a pasik érdekelnek. Ahogy az első találkozásunkkor megbámultál… meg az összes többinél… nos, nem volt nehéz kitalálni.

- Mi? – döbbent meg Junmyeon, és hirtelen nagyon megijedt. Elhúzódott egy kicsit a másiktól, és komolyan nézett rá. – Ennyire látszik?

- Másoknak talán nem – vont vállat Jongdae könnyedén –, de én kezdettől fogva gyanakodtam. És igazam is lett – vigyorodott el a végén a férfi elégedetten.

            Junmyeon csak csendben ráhagyta ezt Jongdae-re, és hagyta, hogy az énektanár összefűzze az ujjaikat. Ha annyira nem feltűnő, hogy a saját neméhez vonzódik, akkor nincs oka különösebb aggodalomra. Most nem akart, és nem is igazán tudott ezzel foglalkozni tovább, mert Jongdae jelenléte teljesen lekötötte minden figyelmét. Egyikük sem tett semmilyen szóbeli vallomást, mégis tudták, mit érezhet a másik – azok a kétségbeesett csókok mindent elárultak érzelmeik természetéről egymás iránt.

_________________________________________________________________________________

Sziasztok, kedves Olvasóim!

Először is, szeretném itt is még egyszer, sokadszorra is megköszönni azt a pár véleményt, amit kaptam Tőletek, nagy izgalommal olvastam és válaszoltam meg őket. Reménykedem benne, hogy most megleptek majd egy párral, és hogy erre buzdítsalak titeket, írtam pár kérdést, ami talán segíthet. 

Mit gondoltok erről a részről: Junmyeon és Jongdae viselkedéséről? Az új szereplőkről? Mi a véleményetek Junmyeon családjáról? Ki lehet Yixing? És végül, de nem utolsósorban, hogy tetszett a vége? :) 

Remélem, elnyerte a tetszéseteket ez a rész is! :) 

És végül pár gif a főszereplőinkről: