Menedék - Suchen

Menedék

Éjfél is elmúlt már, amikor a tizenkét fiú visszatért a városból a gyakornokok kollégiumába. Délután nem kisebb hírt közöltek velük, minthogy valóra válik végre az álom, amiért mindannyian küzdöttek, ki hosszabb, ki rövidebb ideig – debütálni fognak. Az eseményt természetesen mindenképpen meg kellett ünnepelni, így a frissen összeválogatott csapat tagjai egy étterem felé vették az irányt, ahol ezt az éjszakába nyúlóan meg is tették.

Jongdae fáradtan húzta le a cipőjét, amikor visszaértek a koleszba, ami már a második otthonukká vált. Napjaik nagy részét a gyakorlótermekben töltötték tánc-, ének- vagy nyelvórákat véve, éjszakára pedig ide tértek vissza, hogy kipihenjék a nap fáradalmait, mielőtt reggel elölről kezdődne minden. A szöuli gyakornokok sokszor inkább hazajártak esténként, de Jongdae ezt nem tehette meg, mert az otthona túl messze volt ahhoz, hogy mindennap megtegye azt az utat a városból haza, és reggel vissza. Ma azonban mindannyian itt töltötték az éjszakát, senki nem utazott haza.

Jongdae az üres szobában lehámozta magáról a kabátját, aztán gyorsan előkészítette a fürdéshez szükséges cuccait. Épp tiszta alsóneműt keresett, amikor az ajtó nagy zajjal kivágódott, és beesett rajta két leendő bandatársa – a mostanában elválaszthatatlan Baekhyun-Chanyeol páros. A két fiú hangosan nevetett valami viccen, amit az egyikőjük mondott, és még most sem állt be a szájuk. Szüntelenül arról szövegeltek, hogy vajon milyen lesz a daluk, milyen ruhákban lépnek majd fel, hány rajongójuk lesz és a többi, és a többi… Jongdae nem akarta tovább hallgatni ezt most, így inkább gyorsan lelépett mosakodni, otthagyva őket tovább álmodozni a hírnévről.

Vett – pontosabban venni akart egy forró zuhanyt, de a csapból egy csepp meleg víz sem jött.

- Uh, basszus, már megint! – szitkozódott félhangosan a csendes zuhanyzóban, miközben igyekezett olyan messze kerülni a spriccelő jéghideg vízsugártól, amennyire csak lehet abban a szűk kabinban. Az utóbbi időben hol volt meleg víz, hol nem – most éppen nem, pedig nem bánta volna, ha a mai napon kivételesen szerencséje van. Az idegei megnyugtatására szánt forró zuhany így elmaradt, és Jongdae egy gyors mosakodás után vacogva nyúlt a törölközőjéért. Szégyen, nem szégyen, ő utált hideg vízben fürödni.

A szobába visszatérve nem örült túlságosan, mikor azt látta, hogy Baekhyunék még mindig hangoskodnak. Jongdae kimerült volt, egész nap táncórái voltak, aztán behívták őket a vezetőséghez, majd az ünneplés az étteremben – mindez sokat kivett most belőle. Szeretett volna lefeküdni, hogy kipihenje magát, és másnap nyugodtabb körülmények között átgondoljon mindent, de egyelőre nem úgy tűnt, mintha a fiúknak hasonló terveik lettek volna. Persze meg is kérhette volna őket, hogy csendesebben legyenek, de nem akart ünneprontó lenni, így inkább hallgatott.

Felhúzott egy zoknit, visszabújt a papucsába és az ajtó felé indult.

- Hova mész, Jongdae? – kérdezte rögtön Baekhyun.

- Csak lemegyek a konyhába – adott kitérő választ Jongdae, mert bármennyire is voltak jó barátok már Baekhyunnal, most nem volt kedve magyarázni neki, miért és hova megy. Kilépett a szobából és halkan becsukta maga mögött az ajtót. Lassú léptekkel indult el a folyosón, elhaladt pár másik számozott ajtó mellett, mígnem odaért az egyikhez. Egy pillanatra megállt előtte, s vett egy mély lélegzetet, mielőtt kopogásra emelte volna a kezét.

- Ki az? – szólt ki a szoba lakója.

- Én vagyok az, hyung – felelte Jongdae csendesen, mert nem akarta felverni a kollégium nyugalmát. Sokan már aludtak ilyenkor, és a fiú mindig igyekezett tekintettel lenni másokra is. Pár másodpercig semmi sem történt, csak tompa neszek hallatszottak ki, ahogy a bent lévő fiú az ajtóhoz jött, hogy kinyissa azt késői vendégének.

- Jongdae? Hogyhogy nem alszol? – kérdezte azonnal Junmyeon, ahogy beinvitálta a látogatóját a helyiségbe.

Jongdae becsoszogott hozzá és nyomban leült a fiú ágya szélére. Hátát a falnak vetette, és végignézte, ahogy Junmyeon odatelepszik mellé. Az idősebb fiú szobatársa nem volt jelen, aminek Jongdae titokban eléggé örült – nem igazán akarta, hogy most más is ott legyen.

Junmyeon türelmesen várta, hogy a fiú elmondja, miért jött, de Jongdae csak ült és a saját térdét fixírozva azon merengett, hogyan is kezdjen neki.

- Jól vagy? – kérdezte végül a másik fiú kedvesen. – Egész este olyan csöndes voltál.

Jongdae erre felnézett, s a pillantása rögtön összetalálkozott Junmyeon mélybarna szemeivel, amelyek most kérdőn és kissé aggodalmasan pislogtak rá. Hirtelen megilletődött egy kicsit, hogy a másik fiú ennyire odafigyelt rá, és tagadhatatlanul jólesett neki a gondoskodásnak ez a megnyilvánulása.

- Nincs semmi, csak… - kezdett bele, de nyomban megtorpant. Mindig is nehezen beszélt az érzéseiről.

- Csak? – nógatta szelíden Junmyeon, és a hangja hallatán Jongdae tudta, hogy miért pont ide jött, miért éppen hozzá. Nem szeretett kitárulkozni mások előtt, de Junmyeon… más volt. Az idősebb fiú már kezdettől fogva elfogadóan, segítőkészen fordult felé, s a szárnyai alá vette őt, amikor zöldfülűként bekerült az ügynökséghez. Jongdae végtelenül hálás volt ezért, és igaz, hogy még csak kevesebb, mint egy éve ismerte a fiút, mégis úgy érezte, megbízik benne.

- Én csak… - futott neki újra, ezúttal már nagyobb lendülettel. – … Félek.

Egy pillanatig senki sem mozdult, miután ezt kimondta, a légkör mégsem vált kellemetlenné, vagy kínossá. Jongdae mégis egy kicsit félve várta, hogy a másik mit mond majd vallomására. Junmyeon pár másodpercig gondolkodott, miközben ujjaival a takarója szélével babrált.

- Azt hiszem, ezzel most mind a tizenketten így vagyunk, Jongdae – szólalt meg, és a kijelentése meglepte Jongdae-t.

- Még te is, hyung? – kérdezte csodálkozva.

- Még én is – mosolyodott el egy picit Junmyeon bólogatva.

- Oh… De hyung, te olyan jó leszel! – mondta teljes meggyőződéssel Jongdae. – Hiszen annyi tapasztalatod van már, annyi mindent tudsz! Én meg… még csak pár hónapja vagyok itt! – Jongdae összeráncolt szemöldökkel, kétségekkel telve bökte ki mindezt.

- Gyere ide! – nyújtotta ki felé Junmyeon a karját válasz helyett.

- Tessék?

- Gyere ide! – ismételte a fiú ugyanúgy.

- De miért?

- Úgy érzem, szükséged van most egy ölelésre – mondta Junmyeon olyan egyszerűen, mintha azt magyarázta volna, hogy egy meg egy az kettő. Jongdae döbbenten bámult rá egy darabig a javaslat hallatán, ám teste végül ösztönösen mozdult a másik felé, és odacsúszott az idősebb fiú mellé az ágyon.

Junmyeon karjai köré fonódtak, és az ölelésébe vonták őt. Jongdae minden ellenállás nélkül simult a fiú oldalához, feje félig a mellkasára borult, s ennek köszönhetően közvetlen közelről szippanthatta be Junmyeon friss tusfürdőillatát. Ha mással történt volna ez, egészen biztosan rosszul érezte volna magát ebben a helyzetben, de Junmyeon hyunggal… az ő Junmyeon hyungjával valahogy minden máshogy működött egy kicsit.

- Hyung! – nyöszörögte Jongdae nyűgösen.

- Mi a baj, Jongdae?

- Tudom, hogy most felhőtlenül boldognak kellene lennem, és az is vagyok! Tényleg az vagyok, hiszen arra vágytam én is, hogy énekesként debütálhassak. Ez volt az egyetlen lehetőségem, miután nem vettek fel az egyetemre… - magyarázkodott Jongdae hevesen, de a vége felé mintha elhalkult volna. Ez az eset még mindig egy fájó pont volt számára, pedig már majdnem egy éve történt. – De arról álmodni sem mertem volna, hogy ez ilyen hamar eljön, ha eljön! És úgy érzem… úgy érzem, ez igazán nem fair veletek szemben…

- Mi?

- Mi mi, hyung? Én tényleg nem akarok hálátlan lenni, de… vajon mennyire igazságos az, hogy én pár hónap gyakornokoskodás után debütálhatok, míg ti évekig dolgoztatok ezért keményen? – kérdezte Jongdae komolyan. – Nem vagyok biztos benne, hogy megérdemlem ezt...

- Az ügynökség nem így gondolja, Jongdae. Te is benne vagy a csapatban, szóval úgy gondolják, készen állsz rá – felelte Junmyeon.

- De én nem érzem úgy, hogy készen állnék rá – vágta rá rögtön a fiatalabbik határozottan, és még közelebb húzódott Junmyeonhoz. Kényelmes volt így összebújni, és érezni, ahogy Junmyeon karjai menedéket adnak neki. – Fele olyan tapasztalt sem vagyok, mint ti, évekkel elmaradok tőletek minden téren! Még Sehunnie is százszor jobban fel van készülve az idollétre, mint én!

- Hé, hé – csitította Junmyeon lágyan a fiút, s nyugtatásképpen mutatóujjával lassú köröket kezdett a fiú derekára simogatni. Jongdae izmai egy múló pillanatra megfeszültek a váratlan érintésre, de éppolyan hamar el is lazultak. Nagyon könnyen adta át magát a másik cirógatásának, ami szokatlan, de túlságosan is jó érzés volt ahhoz, hogy ellenálljon neki. – Tudom, milyen ijesztő lehet a tudat – folytatta Junmyeon –, hogy nemsokára tényleg odakerülünk, hogy debütálunk és igazi idolok leszünk, nem csak készülünk rá, de hidd el nekem, Jongdae, hamar beletanulsz majd! Biztosan nem lesz túl könnyű, de te a jó természeteddel le merem fogadni, hogy meg fogsz tudni birkózni a nehézségekkel.

- De hyung, mi lesz velem Kínában? – fakadt ki Jongdae kétségbeesetten. A tény, hogy az M-be került, halálra rémítette. – Hiszen nem is beszélem a nyelvet! És én lettem az egyik főénekes úgy, hogy kábé két szót tudok kinyögni mandarinul! Érted te ezt?! Mert én baromira nem, és… mi lesz, ha elszúrom az egészet? Meg se fogok tudni szólalni! Mi lesz, ha nem szeretnek majd az emberek? Hogy legyek így jó idol majd? Mi lesz, ha…

- Jongdae, Jongdae, Jongdae, nyugalom! – vágott bele Junmyeon a fiú csüggedt szóáradatába. Gyengéden eltolta magától Jongdae-t, de csak annyira, hogy a szemébe nézhessen. – Először is, lehet, hogy nem fogsz sok mindent érteni eleinte, de nem szabad elfelejtened, hogy nem leszel egyedül, ott lesz veled Luhan, Yixing és Tao, meg Yifan, aki helyettem is vigyázni fog rád. És persze ott lesz Minseok hyung is, aki legalább olyan nehéz helyzetben van most, akárcsak te. Ha összetartotok, sokkal könnyebb lesz, meglátod.

- Gondolod, hyung? – mormogta Jongdae kissé bánatosan, még mindig bizonytalanul. Egészen elveszett pillantással nézett fel a kedvenc hyungjára, ám Junmyeon mindent megtett, hogy lelket öntsön a magában kételkedő fiúba.

- Hát persze, hogy gondolom, Jongdae – erősítette meg Junmyeon, s közben le nem vette volna a szemét a fiatalabbik arcáról. Még mindig ölelte Jongdae-t, és ez a testhelyzet egyszerre volt szokatlan és mégis annyira természetes, hogy az már kissé ijesztő volt mindkettejük számára. – És azt se felejtsd el, hogy nem leszünk mindig külön, biztosan sokszor találkozik majd a csapat két fele…

- Jó lenne… - fúrta Jongdae az orrát a másik nyakába. Elkerülhetetlenül szippantotta be így Junmyeon fürdés utáni finom illatát, és raktározta el ezt az információt öntudatlanul is az agyába. Mélyeket lélegzett, és olyan közel bújt a fiúhoz, amennyire csak lehetett. A fáradság, az érzékenység késztette erre, és kikapcsolt benne minden szégyenérzetet és tétovaságot. Annyira hozzá volt szokva, hogy mindig erősen tartja magát, hogy most az egyszer jó volt elengedni magát, és hagyni, hogy valaki más tartsa őt. És Junmyeonnal ezt megtehette. Mert Junmyeon mindenkor ott volt neki, óvó menedék volt számára, töretlenül biztos pont a káoszban. Biztonságos volt.

- És… bár két külön országban leszünk majd, én attól még mindig csak egy hívásnyira leszek tőled – fejezte be szinte suttogva a mondandóját Junmyeon.

Jongdae felnézett, bele egyenesen Junmyeon nagy, mandulavágású szemeibe, és úgy érezte, el tudna veszni abban a sötétbarna mélységben. Nyelt egy nagyot, arcát pír öntötte el, mert hirtelen zavarba jött Junmyeon átható pillantásától, de a szemeit nem tudta eltépni a másik arcáról. A másodpercek teltek, de egyikük sem mozdult. Jongdae úgy érezte, mintha az érzékei hirtelen felerősödtek volna, és Junmyeon lényének minden egyes részéről felnagyított élményt kapna. Ilyen közelről tökéletesen látta a fiú bőrének minden apró hibáját és szépségét, a félig kicserepesedett ajkait, arcán érezte a meleg leheletét, amitől gyengéd borzongás futott végig a gerincén, meg tudta volna számolni Junmyeon fekete szempilláit, és különösen erősen érzékelte, hogy az idősebbik keze még mindig a derekán nyugszik, s mintha erősebben is tartaná őt, mint eddig. A levegőben egyszerre ott lézengett a gondolat, hogy mi lenne, ha.

Ám ahogy a meghitt pillanat jött, úgy el is szállt. A folyosóról egy nagy csattanás szűrődött be, mire úgy rebbentek szét, mint akiket valami rossztetten kaptak. Junmyeon elengedte őt, Jongdae pedig elhúzódott egy kicsit. A légkör egy csapásra vált feszélyezetté, és Jongdae hirtelen nem is tudta, mit mondjon.

- Késő van már – szólalt meg helyette Junmyeon. – Aludnod kéne.

- Rendben, hyung – fogadott neki szót Jongdae, és feltápászkodott a fiú ágyáról, hogy magára hagyja őt. Az ajtóból még visszafordult, és félszeg mosolyra húzta az ajkait. – Köszönöm, hyung. Azt hiszem, így már megleszek.

A Junmyeon arcára kiülő meleg mosoly láttán tudta, hogy már csak ezért is megérte idejönni. Valamelyest megnyugodva baktatott vissza a Baekhyunnal közös szobájukba, és feküdt le aludni. Már tudta, hogy bízhat Junmyeon szavában, és erre a gondolatra megbékélt a lelke.