Pillangószárnyak - Dotae (5/5)

Cím: Pillangószárnyak

Páros/ok: Doyoung/Taeyong

Mellékpárosok: Johnny/Ten, Jungwoo/Lucas

Banda: NCT

Au: egyetem!au

Műfaj: slice of life

Leírás: Egy ingyen ölelés és következményeinek története, amely ki másnak köszönhetően is történt meg természetesen, mint a legendás Ten Chittaphonnak. Dongyoung persze nem így kommentálná az esetet, de Tent ez különösebben nem érdekli.

Részek: 5/5

Megjegyzés: A történetben Doyoung igazi nevét használom, ami Dongyoung.

5.

Érdekes módon Jungwoo nem faggatta. Ez valószínűleg Ten hatása volt, aki szintén nem kérdezte meg még egyszer, sőt, a hallgatására hallgatással felelt.

Dongyoung ettől csak még rosszabbul érezte magát. Szombat este egyedül hevert az ágyán, mert Jungwoo már megint hazautazott a hétvégére.

Taeyong azóta nem hallatott magáról, mióta nem ment el az ingyen ölelés eseményre. Nem kereste, se személyesen, se üzenetben. Ez egy újabb tüskeszúrással ért fel a szívébe, pedig igazán lehetett volna annyi sütnivalója, hogy kitalálja, Taeyong miért nem keresi. De Dongyoung sértett volt. Jobban felkavarta a Yuta kezét oly gyengéden szorongató fiú látványa, mint gondolta volna. Mintha a felhők közül váratlanul egyenesen egy mély szakadékba taszították volna le. Annyira tudta, annyira sejtette előre, hogy nem szabad beleélnie magát a dologba! Nem véletlenül óvatoskodott annyira, de Ten belebeszélte a fejébe, hogy ne aggódjon, ezúttal más lesz.

Tessék, ennyire lett más – gondolta keserűen, miközben a plafont fixírozta. Egy kislabdát dobált felfelé, majd kapta el önmaga szórakoztatása céljából, de annyira máshol járt fejben, hogy az folyton a képére esett. A végén a szoba másik sarkába pattant, s ő persze nem ment utána – ahogy Taeyongnak sem. Az oldalára fordulva folytatta a fortyogást – vagyis folytatta volna, ha ekkor nem kopogtatnak az ajtaján.

Dongyoung felült. Nem számított látogatóra, tekintettel arra, hogy Jungwoo elment, Ten pedig nem állt szóba vele. De akkor ki lehet az, aki keresi? – morfondírozott, miközben a kopogtatás egyre erőteljesebbé vált. Valaki nagyon látni akarta, ami megijesztette Dongyoungot.

- Ki az? – szólt ki próbaképpen.

- Én vagyok az! – jött azonnal a válasz.

Taeyong hangja volt, de nem olyan kedvesen és lágyan szólt, mint eddig mindig, ha beszéltek, hanem dühösnek tűnt, de legalábbis nagyon türelmetlennek. – Nyisd már ki az ajtót!

Dongyoung erre végre megmozdult. Még Taeyong kiabál vele, azok után, hogy elfelejtette neki megemlíteni a kis viszonyát Yutával? Na, álljon csak meg a menet… Kiugrott az ágyból és felrántotta az ajtót, amivel meglepte Taeyongot, aki reflexszerűen visszahőkölt egy lépést a lendületes felbukkanásától. Ám a döbbenet hamar eltűnt a vonásairól, amelyeket túlságosan jól tudott kontrollálni, és átvette helyét egy bosszús kifejezés.

- Kim Dongyoung, elárulnád, mi ütött beléd? – vonta kérdőre határozottan, és nyomban be is lépett a szobába, így hátrálásra kényszerült.

Dongyoung nem felelt azonnal, hanem figyelte, ahogy becsukja maga mögött az ajtót. Annak ellenére, hogy csalódott és dühös volt, és Taeyong sem a szokásos angyali módon szólt hozzá, attól még mindig elképesztő erővel hatott rá a személye. Kellett pár másodperc, hogy lenyelje az automatikus reakciókat, amelyeket a fiú a puszta létezésével váltott ki belőle, és újra tisztán tudjon gondolkodni. Állkapcsát összeszorította és keményen Taeyong szemébe nézett.

- Mit szeretnél? – vetette oda hűvösen.

Taeyong megütközve pislogott rá, szemében megbántottság villant, amiről igyekezett nem tudomást venni.

- Azt szeretném, ha elmondanád, miért nem jöttél el tegnapelőtt – felelte aztán a fiú. – Hiszen megígérted, fenn a tetőn, nem emlékszel?

Ezzel alaposan betalált, s Dongyoung saját megbántottsága ismét fellángolt.

- Na, a tetőt légy szíves, ne emlegesd nekem többé – mondta hidegen, égnek emelve a szemét.

- Ezt meg hogy érted? – értetlenkedett Taeyong.

Vonakodott felelni neki. Egyszeriben valahogy igencsak ostobának érezte magát és az egész helyzetet – vagy talán csak nem akarta Taeyongnak elmondani, hogy mi a problémája. Csak nem szolgáltathatja ki magát ennyire a fiúnak, hogy tudja, mégis mennyit jelentett neki az egész köztük folyó, szavakba eddig még csak nem is öntött dolog, akármi is volt az. Nem, az túl veszélyes lenne…

- Dongyoung, kérlek – mondta Taeyong halkabban, és közelebb lépve hozzá arra késztette, hogy ránézzen, és ne kerülje a tekintetét oly igyekvően. Taeyong szemében aggodalom ült, bizonytalanság, félelem. Dongyoung nem értette, ő mitől tart. – Tényleg nem tudom, mit tettem, amiért hirtelen ennyire megváltozott a viselkedésed velem szemben. De ha megbántottalak valamivel, kérlek, mondd el. Tudni szeretném!

Dongyoung vívódott, mit tegyen. Az esze tudta, hogy ha elmondja, beszélni tudnak róla, de a szíve félt. Nem akart megint sebezhető lenni, nem akart többé sérülni, és legfőképp nem akarta, hogy Taeyong a lelke mélyére lásson, ha valójában nem érdekli igazán, mi van ott.

Taeyong felsóhajtott, de nem engedett a köztük lévő közelségből. Kerek szemekkel, nyílt pillantással nézett fel ezúttal, ami olyan átható erővel ragadta magához Dongyoungot, hogy ha akart volna se tudott volna félrepillantani. Jellegzetes eperillat kúszott fel az orrába, felidézve benne az ölelése emlékét, ami csak tovább gyengítette.

- Yuta – mondta végül szinte suttogva Dongyoung.

Taeyong tartása azonnal megváltozott, enyhén elhúzódott, arca értetlenné vált.

- Mi van vele?

- Láttalak vele a múltkor – vallott végül a fiú. – A tetőn.

Taeyong óvatossá vált, ami nem éppen a legjobb előjel volt.

- Mikor?

- Mikor? – kérdezett vissza Dongyoung egyre nyomorultabbul érezve magát. – Ezek szerint nem ez volt az egyetlen alkalom. Persze ennek nem kéne meglepnie ezen a ponton…

Tisztában volt vele, hogy amit mond, teljesen úgy hangzik, mintha féltékenykedve kérné számon a szeretőjét, amit roppant szánalmasnak tartott.

- Dongyoung, te miről beszélsz? – vágott közbe a másik feszülten.

- Nem tudom! – csattant fel türelmetlenül erre. – Fogalmam sincs, mit vártam ettől az egésztől, de azt hiszem többet, mint kellett volna…

Frusztráltan a hajába túrt – még mindig harcolt magával, hogy valljon-e Taeyongnak.

- Jó, tudod mit? Most próbáljunk meg megnyugodni mindketten – vette elejét a további céltalan egymás mellett elbeszélésnek Taeyong. – És beszéljük meg. Érett módon. Mint két felnőtt, meg ilyesmi.

Dongyoung felhorkant, de ránézve Taeyong kérlelő arcára, megtört benne a makacs dac, s elhallgatott a büszkesége. Már nem maradt ereje ellenállni. A másik látta rajta, hogy végre lecsillapodott.

- Kérlek, mondd el, mi a baj – próbálkozott újfent.

- Annyira ostobának érzem magam… azt gondoltam… hogy mivel a tető a te titkos helyed, az, hogy engem felvittél oda… az különleges. Hogy talán jelent valamit… Neked is.

Dongyoung torka elszorult, kiszáradt. Ideges volt, tartott attól, miképp reagál erre a másik. De ha már elkezdte, be is fejezi.

- De amikor láttalak ott Yutával… és nagyon intimnek tűnt a helyzet… én csak… ugye értesz?

- Mit láttál pontosan? – kérdezte ellágyuló pillantással Taeyong, de Dongyoung ezt sajnos nem láthatta, ugyanis képtelen volt felnézni rá.

- Egymás kezét fogtátok.

- És még? Csókolóztunk vagy ilyesmi? – A kérdés kész tőrdöféssel ért fel a szívébe. 

- Nem, de nagyon bizalmasnak nézett ki az egész, és…

- Na, jó azt hiszem, jobb lesz, ha elmagyarázom a dolgot, mert itt valamit nagyon félreértettél, és nem akarom, hogy félreértések legyenek közöttünk – jelentette ki a fiú, de ő rögtön ágálni kezdett.

- Épp ez az, hogy nem tartozol nekem magyarázattal…

- De szeretnék! – szakította félbe a tiltakozását hirtelen hévvel Taeyong, ami beléfojtotta a szót. – Szeretnék – ismételte szelídebben, de úgy, hogy abba beledobbant a szíve. – Úgyhogy légy szíves, hallgass végig.

Egy pillanatra egészen abszurd gondolata támadt, ami nem illett a helyzet komolyságához, ugyanis az agya roppant segítőkészen azzal tudott előállni, hogy Taeyong milyen dögös, miközben arra utasítja, hogy hallgassa meg. Gyorsan elnyomta a nem időszerű gondolatot és bólintott. Már azt se tudta, épp hányadán áll, nemhogy vele, de saját magával se, ám a kijelentés, hogy szeretne neki magyarázattal tartozni, nyilvánvaló jelentést hordozott, amely reményt lobbantott a szívében. Ha nem érdekelné a dolog, csak nem erősködne ennyire, hogy tisztázza a helyzetet, nem igaz?

(De igaz.)

Taeyong leült és megpaskolta maga mellett a helyet, így hát inkább további makacskodás nélkül engedelmeskedett neki.

- Csak hogy tudd – kezdte a fiú –, Yuta a barátom.

Dongyoung szemöldöke azonnal megemelkedett, amit Taeyong se mulasztott el észrevenni.

-  Szóval nem tudom, honnan vetted, hogy viszonyom van vele, mert a szavaidból azt vettem ki, hogy ezt gondolod… de nincs köztünk más barátságon kívül.

Dongyoung egyelőre nem értette, de most már ő is tiszta vizet akart önteni a pohárba – eljött az ideje, hogy elmondja neki.

- Hogy őszinte legyek, szerintem volt alapja annak, hogy erre következtettem – mondta lassan, és figyelte Taeyong szépséges arcának minden rezdülését, aki feszült figyelemmel hallgatta. – Láttalak titeket csókolózni az egyik buliban tavaly – vallotta be végül, amiről egészen eddig hallgatott, akár a sír. Sokkal jobban nem érezte magát tőle, de rosszabbul se, ám legalább az igazság napvilágra került.

Rövid csend következett, ami alatt szinte levegőt venni is elfelejtett, annyira belemerült a beszélgetésükbe. Taeyong továbbra sem látszott zavarba jönni az elétártaktól, inkább úgy tűnt, végre érti a problémáját.

- Nem gondoltam, hogy ennek jelentősége lesz… kettőnkre nézve – mondta elkomolyodva, szemöldöke között halvány aggodalomránc jelent meg. – De akkor inkább beavatlak, mert nem akarom, hogy ez álljon közénk.

Dongyoung hevesen dobogó szívvel, de kissé tartózkodóan várta, hogy folytassa.

- Yuta, hogy úgy mondjam… átesett egy kis identitáskrízisen tavaly, ha érted, mire gondolok – húzta fel a szemöldökét a fiú, amit Dongyoung akaratlanul is tükrözött.

- Mármint…

- Mármint rájött, hogy biszex – egyértelműsítette magát Taeyong a további homályoskodás helyett.

- Oh – szökött ki Dongyoung ajkán halkan. – Értem.

Ez a részlet teljesen új volt számára, amit valójában számításba se vett. Hogy is vehetett volna, hisz nem tudott semmit erről.

- Nem akarok teljesen belemenni a részletekbe, mert ez az ő magánügye és bízom benned annyira, hogy bizalmasan kezeled ezt…

- Ez természetes – bólintott Dongyoung azonnal. A coming out mindegyikük számára rendkívül komoly dolog volt, amibe illetékteleneknek beleszólása nem szabadott, hogy legyen, és pontosan tudta, mennyire félelmetes és mekkora bátorság kell hozzá. Taeyong pusztán csak azért avatta be a barátja titkába, mert egy véletlennek köszönhetően közéjük állt a dolog, és mert tudta, hogy ő megérti a diszkréció szükségességét. A bizalma ennek ellenére mégis jólesett a lelkének.

- Gondolom neked is volt olyan szakasz az életedben, amikor… össze voltál zavarodva, hogy mégis mi az, amit szeretsz, és hajtott a kíváncsiság.

- Azt hiszem, ezen mindenki átmegy, aki hasonló cipőben jár, mint mi, sőt – értett egyet, mert ő is első kézből tapasztalta meg ugyanezt, csak épp pár évvel hamarabb, mint Yuta.

- Pontosan. És hát Yuta kísérletezni akart – folytatta a fiú komótosan, aztán némi szünetet tartott, hogy legyen ideje megérteni, mit is jelent ez tulajdonképpen. Dongyoung persze nem volt ostoba, nyomban rájött, hogy Taeyong volt az, akivel ez a kísérletezés megtörtént.

- Vagyis csak azért kavartatok, hogy Yuta tudja, milyen, ha nem lánnyal van – vonta le a következtetést.

- Hát, igen – erősítette meg Taeyong. – Ez… zavar téged?

- Nem – felelte őszintén, nyíltan Dongyoung. – Igazából, hogy őszinte legyek, nem érdekel, kivel kavartál tavaly vagy két éve vagy három hónapja, mert jogod van hozzá. Csak azt hittem, hogy még most is tart, és…

A végére már csak motyogott és nem nézett Taeyong szemébe, annyira zavarba jött. Égett a füle, s mindeközben észre se vette, hogy a fiú lágy mosollyal figyeli őt. Hogy legyűrje pillanatnyi zavarát, inkább kibökte a következő kérdést, ami felmerült benne.

- Az nem zavart, hogy a barátod?

Taeyong meglepődött.

- Mármint?

- Hát, csak… úgy értem, ha két barát ilyesmibe bonyolódik egymással, annak a legtöbbször az a vége, hogy az egyik beleszeret a másikba, és az a barátságot is sok esetben gallyra vágja. Honnan tudtad, hogy ez nem fog megtörténni?

Taeyong az ajkába harapott.

- Tudtam – felelte röviden.

- Na, jó, de…

- Tudtam, mert Yuta a barátom, jól ismerem őt, és… egyszerűen csak tudtam, hogy nem fogok beleszeretni.

- Ez fordítva is megtörténhetett volna…

- De nem történt meg! – vágott a szavába határozottan Taeyong. Nem nézett félre, nem idegeskedett, nem sunyított; egyenesen kijelentette, hogy nincs köztük barátságnál egyéb. Dongyoung attól félt, a végén még megbántja, így inkább nem akarta tovább erőltetni a témát, de Taeyong nem engedett. – És amit a tetőn láttál, az valószínűleg csak az volt, amikor próbáltam megvigasztalni, miután padlóra került… egy másik srác miatt. Akibe beleesett és emiatt hónapokkal ezelőtt megegyeztünk, hogy nem kavarunk tovább.

Oh.

Dongyoungot elöntötte a szégyenérzet. Ostoba módon elhamarkodott következtetéseket vont le, és ezzel csaknem sikeresen tönkrevágta a kapcsolatát Taeyonggal. Legszívesebben ott helyben elsüllyedt volna.

Behunyta szemét és kifújta a levegőt; várta, hogy elnyelje a föld, de ez sajnos nem történt meg.

- Hát, én jó nagy ökör vagyok, nem igaz? – kérdezte, mire Taeyong kuncogni kezdett, oldva ezzel a komoly hangulatot.

- Hááát…

Tétován Taeyong keze után nyúlt, és mikor látta, hogy nem húzódik el, megfogta. Ettől csak valahogy még jobban nőtt a bűntudata – nem érezte úgy, hogy megérdemli az érintését.

- Sajnálom – mondta annyi megbánást sűrítve a hangjába, amennyit csak tudott. – Hülye voltam és azt hittem… azt hittem, csak játszottál velem.

- Nem tennék ilyet – felelte Taeyong, tekintete vegyes érzelmekről mesélt; lágy volt, akár a selyem, de némi szomorúság is megcsillant benne, amiért ilyesmit feltételezett róla. Ám ez elég volt ahhoz, hogy a pillangók új életre keljenek Dongyoung bensőjében, szárnyaikat reményteljesen rebegtetve adva hírül neki azt, amit már amúgy is tudott: hogy tökéletesen odavan a másikért.

- Tudod – nyelt egyet a fiú –, nem is arról van szó, hogy bennem nem bízom. Csak egyszer már összetörték a szívemet.

Egy pillanatra olyan csend telepedett rájuk, amelynek nagyobb volt a súlya, mint akarta, hogy legyen. Ezzel az egy mondattal tulajdonképpen mindent elmondott. Taeyong hosszú ideig csak fürkészte őt, s amikor Dongyoung végre elég bátorságot gyűjtött ahhoz, hogy ne a körmeit bámulja, hanem a szemébe nézzen, ott visszafogott felismerést látott, mintha a fiú most jött volna rá valami fontos dologra. Dongyoung úgy érezte magát, mintha meztelenül ülne előtte; de nem, ez még annál is idegtépőbb volt, mert nem pusztán a testét tárta fel, hanem a szívét s lelkét. Pont azt tette, amit megfogadott, hogy nem akar.

Mégis kellett lennie valami oknak, amiért ezt megtette. Amiért úgy döntött, Taeyong felé érdemes ezt meglépni. Kellett lennie valami oknak.

Remegő lélekkel várta, hogy történjen valami, hogy mondjon valamit a másik, esetleg hagyja faképnél vagy akármi.

- Jaehyun? – lehelte végül Taeyong, tökéletesen megdöbbentve őt – nem erre számított, nem várta, hogy Taeyong megelőzi őt ennek a névnek az elejtésével.

Eltátott szájjal pislogott rá – a fiú jobban olvasott a sorok között, mint hitte; pedig ha visszagondolt, egyértelműen látszott, hogy Taeyong nagyon is figyelte a jeleket, s így sikerült neki összerakni a képet.

- Jaehyun – erősítette meg; a név egykor keserű ízt hagyott maga után a szájában – ma már csak súlyos kiábrándultságot érzett.

- Elmondod, mi történt? – kérdezte Taeyong. Lágyan megszorította Dongyoung kezét, amelyet azóta is fogott és játszadozni kezdett az ujjaival, újabb pillangósereggel árasztva el ezáltal őt. Ez az aprónak tűnő, szeretetteljes cselekedet olyan jelentőséggel bírt Dongyoung számára, hogy úgy érezte, menten elolvad – pedig nem volt szokása, s szinte magára se ismert. Ismét bebizonyosodott, hogy Taeyong különleges erővel bír, ami még a szíve köré húzott jégpáncélt is képes volt semmissé tenni.

- Szóval… - kezdett bele lassan, de kissé nehezen tudott a szavakra koncentrálni, miközben Taeyong az ujjait morzsolgatta. – Igazából az én hibám volt az egész, mert Jaehyun kezdettől fogva világosan megmondta, hogy mit akar.

Megállt, néhány röpke pillanatig elmerengett, hogyan is folytassa – újra érezte a tompa szúrást a mellkasában, ami a Jaehyun után maradt fájdalomból maradt, de Taeyong közelsége kioltotta a kín maradékát is. Mindig is nehezen beszélt a legmélyebb érzéseiről – feltárni valakinek a lelkét félelmetes kihívás volt, hiszen mindig ott lappangott a félsz, hogy majd elítélik az esetleges gyengeségeiért – úgy tenni, mintha erős és kemény lenne, sokkal könnyebb volt. De az élet lassan megtanította rá, hogy az érzéseit elfojtani nem az erősség jele, hanem sokkal inkább az ellenkezőjéé – a gyengeségé. De Dongyoung gyűlölt gyenge lenni, így hát bármennyire is rettegett attól, hogy Taeyong tán szánalmasnak tartja az érzéseiért, mégis belevágott. Valahol mélyen tudta, hogy ez a félelem is csak a saját fejében létezik, csak egy mumus, ami nem hagy nyugtot neki, mert Taeyong nem fog ilyen könnyen hátat fordítani neki.

- Egy buliban találkoztunk és rögtön megkedveltük egymást – folytatta a történetet, próbálva könnyed hangot megütni. – Randizni kezdtünk, és eleinte nem is volt komoly az ügy egyikünk számára se, tudod, csak amolyan laza randizgatás volt… Mígnem aztán Jaehyun egy nap azzal állt elő, hogy ő nem igazán akarja ezt így tovább csinálni.

Tekintete összefűzött ujjaikra téved, abból merített erőt.

- Miért nem? – kérdezte Taeyong.

- Nem akart elköteleződni – felelte Dongyoung, mire a másiknak ráncba szaladt a homloka. – Hát, igen, mondom, nem volt komoly a kapcsolatunk… még. De ő nem is akarta, hogy azzá váljon.

- És ezt nehezen viselted?

- Nem, nem erről van szó – rázta a fejét a fiú. – Eleinte nem bántam… gondoltam, ha nem akar rendesen együtt lenni, nekem is megfelel, mert hát én se voltam szerelmes, csak tudod… kedveltem őt.

- Hm…

- De Jaehyun… Szóval a végén az lett, hogy megegyeztünk, hogy… uh – jött váratlanul zavarba attól, amit mondani készült, pedig nem kellett volna semmit szégyellnie rajta. – … hogy a kapcsolatunk legyen csak amolyan barátság extrákkal természetű.

- Huh? – hökkent meg Taeyong furcsa, magas hangot kiadva, ami más szituációban talán viccesen hatott volna, de jelenleg egyikük se volt igazán nevetős kedvében.

Dongyoung bólintott, megerősítve, hogy nem hallotta félre.

- És te ebbe belementél? – kérdezősködött tovább a másik, mintha még mindig nem akarna hinni a fülének.

- Igen, de miért vagy ezen ennyire meglepődve? – kérdezett vissza feszengve Dongyoung. Nem volt ideges vagy mérges, csak nem értette, miért akadt ezen ennyire fenn, amikor ő jóformán ugyanezt csinálta Yutával, csak a körülményeik különböztek egymástól.

- N-nem tudom – mondta botladozó nyelvvel erre Taeyong, visszakozva.

- Talán valami baj van vele, hogy…

- Nem! – vágta rá azonnal Taeyong. – Azt hiszem, egyszerűen csak… nem néztem ki belőled, hogy az a típus vagy, aki ilyet bevállal.

- Miért, milyen típusnak gondoltál? – keltette fel ez az érdeklődését, és kíváncsian billentette félre a fejét, amit Taeyong aranyosnak találhatott, ugyanis elmosolyodott.

Dongyoung nézte a fiú csillogó szemeit, ahogy rápillantott, és újfent elöntötte az érzés, hogy nincs mitől félnie – Taeyong nem Jaehyun.

- Nem is tudom… - gondolkodott el a válaszon ő. – Inkább olyannak, aki a komolyabb kapcsolatokat részesíti előnyben. Vagy hogy is mondjam… amolyan hagyományos típusnak.

- Hagyományos?

- Tudod, aki először randira hív valakit, aztán randira viszi őt, majd sok randi után, ha minden oké, akkor megkérdezi a választottját, hogy lenne-e a párja, és így tovább – magyarázta Taeyong. – Szóval ez a barátság extrákkal dolog most meglepett.

- Hát, őszintén szólva jobb lett volna, ha a hagyományos úton maradtam volna… - merengett el Dongyoung. – De talán majd legközelebb.

Ha nem veszi észre a Taeyong arcán megjelenő pírt, fel se merült volna benne, hogy amit mondott, az milyen mögöttes jelentést hordoz. Szégyenlősen, kissé erőltetetten felnevetett, majd inkább gyorsan folytatta a Jaehyun-sztorit. Valahogy egyszeriben sokkal kevésbé feszélyezte a múltjának felfedése, mint a jövőről való gondolkodás.

- Áh, szóval ideig-óráig működött is a dolog, de aztán én ostoba módon elkövettem az egyetlen dolgot, amit egy ilyen kapcsolatban nem kellene…

- Beleszerettél? – következtetett Taeyong. A hangja halkan szólt, s semmit sem lehetett kiolvasni belőle, de valószínűleg szándékosan igyekezett semleges tónust megütni.

A jelentőségteljes hallgatás egyértelmű válasszal ért fel. Taeyong nem kommentálta szavakkal a beismerését, csak lassan pislogva várta a folytatást. Dongyoung arca felmelegedett a végtelen figyelmétől, de tovább beszélt.

- Tudod, Jaehyun olyan… - itt fáradtan nagyot sóhajtott. – Nem tudom, mennyire ismered őt… de olyan, mint egy Disney herceg. Jóképű, kedves, bájos, könnyen megtalálni vele a közös hangot. Valahogy leveszi az embert a lábáról.

- Nem tudom, engem sose vett le – szúrta közbe vállvonogatva Taeyong. – De értem, mire gondolsz… tényleg olyan, mint egy Disney herceg. Igazi közkedvelt jófiú.

- Hát, igen, és sajnos ez jobban hatott rám, mint szabadott volna. Mert bár nem randiztunk már, mégis amikor együtt voltunk, úgy bánt velem, mintha én lennék a világon az egyetlen srác.

Ahogy ez elhagyta a száját, elhűlt saját magán.

- Úristen, micsoda egy naiv virágszálnak hangozhatok, te jó ég! – kapott a fejéhez drámaian. – Látszik, hogy nem voltam túl tapasztalt a szerelem terén… De ostoba voltam!

- Most már nem érdemes hibáztatnod magad – csitítgatta Taeyong. – Az ilyen esetekből tud végül is tanulni az ember.

- Képes voltam belezúgni és azt remélni, hogy idővel az ő érzései is megváltoztak irántam – folytatta Dongyoung, még mindig a fejét fogva. – Mikor neki elég volt az is, hogy időnként sze…  - A szó közepén szakította félbe magát; mégse akarta azt felemlegetni Taeyong előtt, hogy hogyan bújt ágyba mással. – Kehet, hogy ezt el se kellett volna mondanom neked… most aztán láthatod, milyen bolond vagyok!

- Ugyan már, ne túlozz! – ellenkezett a fiú, miközben ő még mindig afelett siránkozott, amit a múltban megbánt. – Hogyan lett vége köztetek…?

Ez kizökkentette Dongyoungot és újra elkomolyodott – száját vékony vonallá préselte.

- Elmondtam neki, hogy mit érzek. – Élete legkínosabb szituációja volt, ami hosszú időre elvette a kedvét a további szerelmi vallomásoktól és érzelmektől.

- De hát miért? – vonta fel a szemöldökét Taeyong kérdően. – Azt mondtad, nem akart többet…

- Azért, mert egy idióta vagyok – vágta rá monoton hangon Dongyoug, jogosnak érezve, hogy a másik megkérdőjelezi a józan eszét, de Taeyong feddően nézett rá, hogy ne ostromolja magát tovább. – De komolyra fordítva a szót: azért, mert mint mondta, azt reméltem, hogy viszonozza. Hogy nem csak az én érzéseim változtak meg, hanem az övéi is, mert úgy bánt velem sokszor, mint valami kinccsel… Hogy talán meggondolta magát és megpróbáljuk újra. Hát, nagyobbat nem is tévedhettem volna – keseredett meg a hangja a végére, s szarkasztikusan szusszant egy nagyot.

Taeyong nem szólt, talán nem tudta, mit is kéne mondania, inkább támogatóan megszorította a kezét. Valójában nem is volt rá szükség, hogy bármit is mondjon – Dongyoungnak az érintése is elég volt, hogy érezze, mit akar kifejezni. Azt már bizton kijelenthette, hogy túltette magát Jaehyunon – már nem érzett iránta semmit, nem fájt a hiánya.  Ami valójában fájt, azt nehezebben öntötte szavakba, de Taeyong kedvéért megpróbálkozott vele.

- Ami igazán bosszantott, hogy még csak nem is haragudhattam rá, amiért nem viszonozza – folytatta, s miközben beszélt, Taeyong halkan hümmögött, hogy biztosítsa figyelméről. – Tudod, mindenki szeret kicsit puffogni meg fújni arra, aki megbántotta, ami normális, a harag része az elfogadás folyamatának… De nekem ez nem adatott meg, és ez iszonyúan frusztrált. Nem hibáztathattam azért, hogy összetörte a szívem, mert ő a kezdetektől fogva világosan közölte, hogy mit akar, nekem nem kellett volna belemennem. És azért mégse vonhatok felelősségre valakit, hogy nem szeretett belém…

Dongyoung erőltetetten, mégis erőtlenül kacagott fel, majd rövid szünetet tartott – a következőket elmondani csak az könnyítette meg, hogy Taeyong meleget sugárzó bőrére koncentrált, ahogy kezéhez ért.

- Azt hiszem, beletelt némi időbe, mire megértettem, hogy nem is az fájt az egészben a legjobban, hogy halálosan szerelmes lettem volna belé, de nem lehettem vele, hanem…

Ajkába harapott, majd nyelvével megnedvesítette azt; kereste a megfelelő szavakat.

- Hanem… hanem… folyton csak az járt utána a fejemben, hogy tényleg ennyire borzasztó volnék? Hogy engem soha senki nem tud… szeretni? Mi a baj velem? És akkor rájöttem, hogy mégis ki szeretne engem, amikor folyton nyaggatok másokat? Amikor ilyen éles a nyelvem? És biztos van egy rakás idegesítő szokásom is. Érthető, hogy nem kellek senkinek. – Taeyong keze megfeszült kissé az övén, de a fiú egyelőre nem szólt közbe. Dongyoung nyelt egyet, a torka száraz volt, akár a krétaporral teli szivacs. – Mert tudod, Jaehyun előtt se volt soha egy normális kapcsolatom… Nem vagyok Jung Jaehyun… Nem vagyok egy, egy, egy kicseszett muffin!

- Egy… muffin?

- A muffint mindenki szereti – magyarázta a hasonlatot Dongyoung. – De aztán később úgy döntöttem, hogy jól van ez így, akkor nem kell nekem az égvilágon senki, fontosabb dolgom is van, mint randizni meg szerelmesnek lenni… úgy csináltam, mintha senkire se lenne szükségem. Pedig valójában rám nincs szüksége senkinek…

- Figyelj rám! – szólalt meg itt Taeyong erélyesen, de nem durván. Egyik kezét kihúzta Dongyoung ujjai közül, hogy finoman megérintve az állát szemkontaktusra bírja. – Ezt az egészet csak a megtépázott önbizalmad mondatja veled, és nem így van a valóságban, ugye tudod?

- Most már igen – lehelte Dongyoung, s annyira lángolt az arca, hogy attól félt megégeti a másik ujját, amivel még mindig fogta. – Azt hiszem. Próbálom észben tartani.

- Akkor jó – költözött meleg mosoly Taeyong szemébe.

- Csak nem mindig sikerül. Bocsáss meg, hogy elbizonytalanodtam Yuta miatt. Azt hittem, már teljes mértékben túl vagyok a Jaehyun ügy következményein, de gyengébb vagyok, mint hittem – hajtotta le a fejét megbánása jeléül, de a másik nem hagyta neki, visszaemelte, hogy továbbra is egymásra nézzenek. Taeyong lelkének tükrébe kapaszkodott hát, aki felhúzta a mélyből és segített, hogy önerejéből fennmaradjon a felszínen.

- Felejtsük el, jó? Vagyis ne, ne felejtsük el, hanem tanuljunk belőle. Megbeszéltünk mindent, úgyhogy mit szólnál egy tiszta laphoz?

Dongyoung hálásan bólintott.

- Az jó lenne – mosolyodott el, amivel Taeyong arcára is odavarázsolt egyet.

- Szuper – nyugtázta a választ, és hüvelykujjával picit megcirógatta Dongyoung állát, amire ő paradicsompirossá vált, és azt hitte, menten elájul. Taeyong is látta, hogy felkészületlenül érte a dolog, mert hangosan felnevetett.

- Édes vagy – dünnyögte, mire Dongyoung lélegzete látványosan elakadt, ám érdemes megemlíteni azt is, hogy egy picit rá is játszott a dologra. A hatás nem maradt el: Taeyong is elpirult, hiszen ő maga sem volt hozzászokva, hogy ilyen kijelentések hagyják el a száját, legalábbis olyasvalakinek, aki tetszett neki, és nem a rokonságához tartozó tíz év alatti imádnivaló gyereknek szólt. Az előbbi természetesen teljesen más jelentéssel bírt.

- Na, jó, de azért legyünk őszinték – folytatta Dongyoung. – Tényleg nem voltam biztos abban, hogy érdekellek úgy… ez az egész köztünk annyira váratlanul, annyira a semmiből jött, hogy nem is értettem, hirtelen miért barátkozol velem, amikor azelőtt még csak nem is beszéltünk szinte soha.

- Tudom – szívta a fogát erre szégyenlősen a fiú. – Nem igazán… nem igazán szoktam utánamenni azoknak, akik tetszenek…

- Miért? – csodálkozott Dongyoung eme válaszon. – Ezzel az arccal bárkit megkaphatnál.

- Épp ez az – sötétedett el az említett gyönyörű arc, majd a fiú határozatlan mozdulatot tett a feje előtt. – Mindenki csak ezt nézi, és nem engem. Mármint nyilván ez is én vagyok, de nem csak ez vagyok, érted?

- Értem én – bólogatott akkurátusan a másik.

- Te más voltál – mosolyodott el Taeyong kedvesen ismét. – Rám se néztél. Ez tetszett.

- Hát, az egyetem elején tényleg elég tartózkodó voltam, az tény – ismerte el Dongyoung, miközben próbálta felfogni a tényt, hogy Taeyong már ilyen régen felfigyelt rá. – Itt ez a gyerek, aki olyan szép, hogy az már komolyan túlzás, de legalább olyan megközelíthetetlen is. Azt hittem, mivel ilyen jól nézel ki, biztos nagyképű is vagy, de hamar rájöttem, hogy ezt csak a hülye sztereotípiák gondoltatják velem. Csendes voltál, hideg. Szinte unalmasan titokzatos!

- Hmm – mormolta Taeyong, odafigyelve minden szavára. – Az unalmas és a titokzatos szót még sosem hallottam közvetlen egymás mellett egy mondatban.

- Bocsi – kuncogott Dongyoung, de Taeyongon látszott, hogy nem sértődött meg egyáltalán. – De aztán történt valami, amire nem is számítottam.

- Micsoda?

- Kiderült, hogy okos vagy – adta meg a választ, mire Taeyong szeme kikerekedett.

- Mi van? – nevette el magát.

- Egyik órán volt valami vita, ahol érvelni kellett – magyarázta Dongyoung –, és te úgy lenyomtad az ellenfeledet értelmes érvekkel, hogy csak néztem.

- Ez most komoly? – döbbent meg és hitetlenkedett a fiú a történeten.

- Igen! – bizonygatta Dongyoung. – Az intelligencia szexi.

- Wow – nyugtázta a kijelentést Taeyong.

- Onnantól kezdve mondhatni más szemmel néztem rád. Érdeklődővel. Már nem voltál annyira unalmas, mint az elején!

- Ez érdekes – somolygott a fiú. – Sokat gondolkoztam azon, hogy vajon mi az, ami téged megfog valakiben. Hisz tudod, hogy egy csomó ideig azt hittem, hogy nem bírsz.

- Basszus, Taeyong – csóválta a fejét Dongyoung, visszaemlékezve a kissé kínos kávézós jelenetre. – Csak zavarban voltam a közeledésed miatt… nem tudtam, hogyan kezeljem, és egyáltalán hova tegyem az egészet. Bocs, hogy olyan voltam…

- Semmi baj, én megértem! Még szerencse, hogy rákérdeztem és nem fajult el egy újabb félreértés.

- Csak aztán jött Jaehyun – húzta a száját Dongyoung. – És egy időre elvonta a figyelmemet rólad… egészen addig a… napig.

Tekintetük egyszerre állapodott meg a másikon, s fonódott össze a közös emlék baldachinja alatt. Mindketten arra a napra gondoltak, ami a változás kezdete lett számukra.

- Tudod, mi a legviccesebb? Hogyha Ten nem erőltet bele a szituációba, hogy odamenjek hozzátok, magamtól biztos nem tettem volna.

- Hogyan? – biggyedt le egyből Taeyong ajka. – Ten erőltetett bele? Te nem is akartál…?

- Ne aggódj, csak azért tette, mert tudta, hogy tetszel nekem. – A szavak most anélkül hagyták el az ajkát, hogy észrevette volna, mit is mond tulajdonképpen. Taeyong viszont szégyenlősen, magas hangon felnevetett, s zavarában rányomta tenyerét piruló arcára. Dongyoung szíve meglódult a mellkasában, ahogy nézte őt.

- Én is nagyon kedvellek – mondta aztán elcsendesedve Taeyong. – Ha még nem lett volna elég egyértelmű – szúrta hozzá, hogy oldottabbá tegye a hangulatot. Dongyoung erre már válaszolni se tudott, csak boldogan vigyorgott, s úgy érezte, szárnyalni tudna és hegyeket dönteni, annyi energiája lett hirtelen.

- Tetszik, hogy olyan szókimondó vagy – folytatta Taeyong. – Sokszor azt kívántam, bár én is ilyen jól bánnék a szavakkal, mint te, amikor órán mondtál valamit.

- Szerintem te is jól bánsz velük.

- Azért van ilyen sok barátom, ugye? – viccelődött magán a fiú. – Mert olyan jól el tudok beszélgetni akárkivel.

- Most miért, van egy csomó barátod – mutatott rá Dongyoung. – Johnny, én, Ten, Jungwoo… meg Yuta…

- Ez igaz. De előttetek csak Johnny és Yuta voltak.

- Én azt mondom, inkább legyen kevesebb, de az olyan is legyen – vont vállat Dongyoung.

- Igazad van – értett egyet vele Taeyong.

Derűs csend telepedett közéjük pár pillanatra, míg Taeyong meg nem törte azt, de olyan tapogatózva, mintha nem tudná, fel merje-e tenni kérdését, ám mégis győzött a kíváncsisága.

- És akkor… most mi lesz?

- Mi lesz?

- Hát… velünk – tett bizonytalan mozdulatot kettejük között.

- Mi lenne velünk? – Dongyoung nem igazán kapcsolt, hogy mégis mire akar kilyukadni.

- Hát, most hogy... szóval, érted… hogy te meg én… - habogott össze-vissza, nem a szemébe nézve, kezével gesztikulálva hozzá a fiú.

- Uhm – szólt hozzá roppant érdemlegeset Dongyoung, mikor végre leesett neki, mit is akar Taeyong megtudni. – Uh…

Nagy levegőt vett. Itt volt az idő, hogy végre megtegye, itt volt az ideje, hogy egyértelműen közölje, mit akar, itt állt a lehetőség előtte, de hirtelen annyira izgulni kezdett, hogy alig érzékelte a külvilágot maga körül, és arca forrón égett, és Taeyong őt figyelte, és…

- Dongyoung – szólalt meg a fiú lágyan, kizökkentve őt az enyhe mentális pánikból, amibe hajszolta magát izgalmában.

- Huh?

- El… eljönnél velem egy randira?

Csend.

- Huh? – nyílt nagyra Dongyoung szeme, szakasztott úgy, akár egy rémült nyuszié, ami akár mókás is lehetett volna, de Taeyong mégsem nevetett – legalább annyira izgult ő is, mint Dongyoung, még ha leplezni próbálta is. Ajkába harapott, s türelmesen várta, hogy feldolgozza a kérdést, ám meleg keze most még szorosabban fonódott az övére. Amint ez tudatosult Dongyoungban, egyszerre végre rájött: Taeyongnak tényleg fontos ez az egész, fontos neki Dongyoung. Eddig se Taeyong volt az, aki miatt kétségei voltak, nem – önnön bizonytalansága állt az útjába, az rágta belülről, mérgezte lelkét.

Ám most itt ült előtte Taeyong, s úgy nézett rá, akár a legszelídebb cica, olyan pillantással, amivel még soha senki azelőtt és Dongyoung végre rájött, hogy eddig is ezt érdemelte volna, s nem azt, amit kapott.

- Hogy elmennék-e? Huh, hát az… izé, ja, igen, szóval… – Úgy habogott, hogy szinte magára sem ismert. – Jesszusom – temette zavarában a tenyerébe az arcát, amiért képtelen értelmesen igent mondani neki. – Ennyit arról, hogy jól bánok a szavakkal.

- Semmi baj – mosolyodott el Taeying megértően, s mintha kicsit ő is megkönnyebbült volna, amit az is jelzett, hogy egészen játékos hangnemre váltott. – Legalább azt is megtudtam, hogy a szavad is eláll tőlem.

- Taeyong! – ál-botránkozott meg Dongyoung ezen a nyilvánvaló flörtölésen, de korántsem volt ellenére, mert ellazulva felnevetett.

- Szóval, mit szólsz? Van kedved? – tért vissza a lényegre Taeyong.

- Persze – felelte Dongyoung, s lassan boldog mosoly rajzolódott ki arcán. – Persze, hogy van kedvem.

Ha rendeztek volna olyan versenyt, amiben túl kell csillogni az ellenfelet, Taeyong szemeihez képest a csillagos ég most elbújhatott volna szégyenében. Dongyoung csak bámulta, hagyta magát elveszni az öröm felemelő érzésében, és kusza gondolatai közt valahol az fogalmazódott meg benne, hogy mennyire jól áll Taeyongnak a leplezetlen boldogság, s ebből egyenes úton született meg a vágy, hogy minél többször elérje ezt nála.

- Akkor randira megyünk – szögezte le a nyilvánvalót a fiú, valószínűleg csak a nyomaték kedvéért, mintha ő is még csak próbálná elhinni, hogy ez tényleg megtörténik vele, s nem csak képzelődik. Dongyoung számára ez az érzés annyira új volt, hogy hirtelen nem is tudta, mit kezdjen a ténnyel, hogy Lee Taeyong miatta pirul és róla ábrándozik és őt akarja megismerni. Csak vigyorgott, mint a vadalma.

- Kérdezhetek valamit? – ötlött eszébe ekkor valami, és egy igenlő bólogatás után folytatta. – Azt mondtad, nem szoktál ráhajtani arra, aki megtetszik. Akkor… miért pont én vagyok a kivétel?

Taeyong pár pillanatig tűnődött a válaszon.

- Az az első ölelés… - kezdte lassan, és szinte már nem is kellett tovább mondania, Dongyoung tökéletesen értette. Már az Ominózus Ölelés puszta említésére is elszabadultak a pillangók, amit csak tetézett az, hogy megtudta, Taeyongra is mekkora hatással volt. – Úgy éreztem magam, mintha… nem is tudom… valahogy összeillettünk, mint két puzzle darab, és olyan megnyugtató volt a karodban, olyan… meleg. Ugye értesz…?

Dongyoung csak lágy hümmögéssel adott hangot egyetértésének.

- Olyan tökéletes volt… később képtelen voltam kiverni a fejemből, folyton eszembe jutott az arcod, miután szétváltunk Mintha egyenesen csalódott lettél volna, hogy vége van.

- Az voltam.

Taeyong kuncogott.

- Nem is értem, hogy hihetted ezután, hogy nem kedvellek – jegyezte meg Dongyoung.

- Jaj, hagyjuk ezt – nyöszörgött Taeyong. – Szóval Johnny látta rajtam, hogy mi van, és addig nem hagyott békén, amíg meg nem győzött, hogy próbáljam meg.

- Hm… ezek szerint a barátainknak köszönhetünk mindent – állapította meg Dongyoung. – Ha nincs Ten meg Johnny, mi még mindig csak lopott pillantásokat vetnénk egymásra, amikor azt hisszük, a másik nem látja… mondjuk én tényleg nem láttam, ha voltak ilyenek a részedről.

- Több is, mint gondolnád – ismerte be erre a másik, aztán minden átmenet nélkül megint égővörösre gyúlt az arca. – Uh, tényleg nem vagyok hozzászokva, hogy ilyenekről beszéljek…

- Ami azt illeti, én se túlzottan – mondta megnyugtatásul Dongyoung, s ekkor vette csak észre, hogy teljesen kiszáradt a szája a sok izgalom közepette.

Körbenézett a vizesüvege után, amit az asztal sarkán talált meg, s gyorsan lehúzta a tartalmát. Taeyong minden mozdulatát figyelemmel kísérte, pillantása az ajka és a nyaka között vándorolt fel s alá, a víz útját követve, amitől újfent elfogta a szemérmesség – nem szokott még hozzá ehhez a kitüntető érdeklődéshez.

- Mit nézel annyira? – kérdezte szégyenlősen, ahogy visszatekerte a kupakot.

- Téged – érkezett az egyszerű, nyílt válasz

- Elképesztő vagy… Az előbb még zavarba jöttél, most meg ilyeneket mondasz… - nézett félre egy pillanatra Dongyoung, de amikor visszapillantott rá, még mindig őt fürkészte. – Ne már! – tiltakozott nevetve, de Taeyong nem tágított, csak még közelebb merészkedett hozzá. – Ne csináld, mert… mert…

- Mert mi lesz? – tudakolta a fiú vidáman, cseppet sem hátrálva meg a fenyegetőzéstől.

- Nem tudom, de…

Taeyong még egy lépést tett felé, mire Dongyoungot hirtelen elöntötte a bátorság. Legjobb védekezés a támadás alapon előrelendült és egy gyors, könnyű puszit nyomott a fiú arcára, amit azonnal megállította őt – nagy, kerek szemekkel pislogott rá, ahogy eltávolodtak egymástól.

Mielőtt bármi történhetett volna, hangos kopogás szakította félbe őket, mire úgy rántották a fejüket az ajtó felé, mintha valami tiltott dolgon kapták volna rajta őket. Mintha egy puszi elcsattanása nagy bajba sodorhatná őket.

- Kim Dongyoung! – hallatszott kintről élesen Ten nyikorgó hangja. – Tudom, hogy itt vagy!

Dongyoung Taeyongra pillantott és azonnal összenevettek.

- Nyisd már ki, te… - folytatódott a műsor, és mintha Ten bele is rúgott volna kicsit az ajtóba, legalábbis a tompa puffanás erre engedett következtetni. – … te… gyáva nyúl, vagy esküszöm… 

Dongyoung felpattant és az ajtóhoz lépett.

- … hogy itt ordítva mondom el, amit akarok, és azt nem fogod zsebre te…

A fiú itt szélesre tárta az ajtót.

- Szia, Ten – mosolygott rá angyalian, a legszelídebb hangján szólalva meg, mint valami nyájas teleshopos eladó, aki a tévében próbálja rásózni a nézőkre a méregdrága, de használhatatlan portékáját. Tenbe beleszorult a fenyegetőzés vége, szeme fel-alá cikázott a barátja és Taeyong között, aki jól láthatóan ült ott az ágyán és barátságosan integetett neki.

- Hali!

- Sz-sziasztok – vette lassan tudomásul, hogy igen, együtt látja őket, és nem, ez nem ámítás. Arra számított, hogy Dongyoung még mindig úgy viselkedik, mint egy idióta, és valami ismeretlen oknál fogva ignorálja a másikat, s hogy majd megint neki kell némi észt vernie a fejébe, hogy térjen már magához. És még elvileg Dongyoung az okosabb kettejük közül… pfff. De jelen állás szerint erre nem volt szükség. – Ti mit csináltok?

- Beszélgetünk – mondta továbbra is nagy vidáman Dongyoung.

- Oh.

- És tudod, miről beszélgetünk? -  Itt egy kérdő pillantást vetett Taeyongra, hogy beavassák-e a fejleményekbe Tent, és egy bólintás formájában meg is kapta a jóváhagyását, így visszafordult a barátja felé, aki összeszűkült szemekkel vizslatta őket.

- Miről? – tudakolta óvatosan, mintha csapdát sejtene valahol.

- Arról, hogy mit csináljunk az első randinkon – mondta teljes mellszélességgel Dongyoung, s próbált uralkodni arcvonásain, nehogy azonnal kitörjön belőle a nevetés Ten reakcióját látva.

Aki bizony igencsak megdöbbent – az álla látványosan esett le, s szemét síri csendben, mégis vadul kapkodta ismét a két fiú között, igazolást keresve, hogy nem átverés a dolog. Taeyong volt az, aki először megadta magát és hangosan felnevetett az elképedt fején, annyira vicces volt. A jókedve átragadt Dongyoungra, ami Tennek viszont nem tetszett.

- Most szívattok? – csattant fel, látszólag tényleg nem értve, hogy most mi folyik itt.

- Nem – rázta a fejét Taeyong tagadólag, ám még mindig kacagva.

- Most komolyan? – gyanakodott még mindig a másik.

- Komolyan! – erősítette meg Dongyoung is.

- Tényleg randiztok?

- Épp ezt mondom harmadszor!

Úgy tűnt, Ten végre felfogta a dolgot.

- Nem tudom, mi történt veletek hirtelen, mert amikor utoljára beszéltem ezzel a lúzerrel itt – mutatott Dongyoungra – akkor még elcseszni készült mindent, de akkor ezek szerint minden oké. És örülök nektek.

- Ó, Ten, ez nagyon kedves tőled – fogadta a szavait Taeyong örömmel, Dongyoung meg a szemeit forgatta az őt ért vádakra, de persze csak hogy húzza a barátja agyát.

- Te érzéketlen tuskó, épp gratuláltam nektek! – bokszolt a vállába felháborodva Ten, mire Dongyoung ál-verekedésbe kezdett vele.

- Most mindjárt leborulok előtted, olyan nagy hálával töltenek el szavaid!

- Ez a minimum!

- Komolyan, mintha a Tom és Jerryt nézném – jegyezte meg baráti civódásukat nézve Taeyong felettébb jól szórakozva.

- Na, jó, gyerekek, én akkor léptem – engedte el Ten Dongyoungot. – Ugyanis rám is várnak, úgyhogy, ha nem haragszotok meg, nem nézném végig, ahogy felfaljátok egymást.

- Nem haragszunk – vágta rá Dongyoung egy pillanatig sem késlekedve a válasszal.

- Ne felejtsetek el védekezni! – tanácsolta még kajánul Ten, és már kinn is volt az ajtón, így ezt a beszólást már nem torolhatták meg rajta sehogy. Így csak ottmaradtak kettesben, mégiscsak kissé zavarban az elhangzott sikamlós megjegyzés miatt. Dongyoung már komolyan kezdett belefulladni abba, hogy folyton zavarba hozzák, így hirtelen elhatározással improvizálni kezdett, hogy oldja a helyzetet és végre kényelmesen élvezhessék ismét egymás társaságát.

- Ettél már?

 Taeyong pislogott egyet – lassabban kapcsolt a gyors témaváltás után, mint ő.

- Még nem – rázta aztán a fejét.

- Mit szólnál hozzá, ha rendelnénk valamit és megnéznénk egy filmet? – adta elő a rendkívül egyedi, de annál használhatóbb tervét.

- Jól hangzik – csillant fel Taeyong szeme, feltehetően az ennivaló említéséből kifolyólag.

Hamar megegyeztek, mit rendeljenek, és Dongyoung seperc alatt elintézte a telefont.

- Na, és te mit szólnál ahhoz, ha egyszer közösen főznénk valamit? – vetette fel aztán az ötletet Taeyong.

Dongyoung elmosolyodott – a fiú olyan édes volt, ahogy beszélt: lágyan, kedvesen, őszinte kíváncsisággal a hangjában, hogy vajon mit mond erre. Előbb ugrott volna ki egy mozgó helikopterből, minthogy visszautasítsa ezt az ajánlatot – s amúgy is tudott valamennyire főzni, így ez a program mindenképp remeknek ígérkezett.

- Alig várom – mondta lelkesen. Taeyong egy lélegzetelállító mosollyal ajándékozta válaszát.

Dongyoung torka elszorult egy pillanatra – olyan boldogság töltötte el minden porcikáját, ami szinte sok volt és a szíve túlcsordult. Még nem fogta fel teljesen, ami történt vele – velük –, csak egy dolgot tudott immár biztosan: hogy készen áll újra szerelembe esni. De vajon miért hívják esésnek, mikor ő sokkal inkább érezte szárnyalásnak…?

Epilógus

Valami piszkálta az arcát. Megmozgatta az orrát, hátha megy vele valamire, és megszűnik a furcsa, csiklandozó érzés, de hiába. Kissé elfordította a fejét a párna felé, de még csak még több került az arcába a dologból. Lassan felnyitotta a szemét – egy nagy, vörös foltot látott álomittas állapotában. Eltelt pár másodperc, Dongyoung lassan pislogott, majd még több, és még több.

És akkor rájött. Taeyong vörös bozontjába fúrta az arcát, amikor hozzábújt, s az csiklandozta az orrát oly könyörtelenül. Mióta befestette a haját, nem volt már olyan puha, mint előtte, de valamit valamiért – Taeyong iszonyú vonzó volt az új, égővörös színnel. Kicsit aggódott a barátja hajáért, és mindig emlékeztette rá, hogy ne felejtse el a kondicionálót használni, ami jót tett neki.

Valószínűleg korán lehetett még – legalábbis erre következtetett a nem teljesen lehúzott redőny alól beszűrődő félhomályból és a teljes csendből, ami a kollégiumra telepedett. Egy árva hang se szűrődött át a szomszéd szobákból vagy a folyosóról, pedig azt igazán nem lehetett mondani, hogy a falak vastagok lettek volna.

Dongyoung addig mocorgott, míg ajkát Taeyong nyakához nem sikerült érintenie. Lehunyt szemmel gyengéd csókot nyomott az érzékeny bőrre, és beszívta az illatát, ami most is ugyanolyan finom volt, mint mindig. A fiú derekát ölelő karjával még közelebb húzta magához Taeyong testét, majd nyugton maradt és csak élvezte az érzést: hallgatta Taeyong egyenletes lélegzetét, ajkával érezte nyakának lüktetését, s hozzásimuló teste elnyelte a belőle áradó meleget. Tökéletes volt.

Aztán percek múlva Taeyong lassan ébredezni kezdett. Fészkelődött, nyújtózkodott, ásítozott. Majd nagy nehezen megfordult, hogy szemtől-szembe kerüljön Dongyounggal – ami a keskeny ágyon kész mutatványnak illett be, de amit az utóbbi pár hónapban már mindketten tökélyre fejlesztettek, mióta együtt voltak.

- Jó reggelt – mondta elmélyült hangon, lustán pislogva. Egyik karja a feje alatt pihent, másikkal most ő nyúlt ki, hogy megcirógassa Dongyoung oldalát a takaró alatt. Ujjai utat találtak a vékony felsőhöz, hogy az anyag alá bekúszva rajzoljanak véletlenszerű mintákat a fiú bőrére. Érintése nyomán a pillangók felébredtek álmukból.

- Neked is – mormolta Dongyoung halkan. – Jól aludtál?

- Ühüm – felelte Taeyong, pillantása lassan levándorolt az ajkára; egyértelmű volt, mit akar.

Dongyoung nem igazán habozott, nyomban felelt a ki nem mondott kérésre – kicsit közelebb hajolt és lágy csókba vonta Taeyongot. Az első pár alkalommal még aggódott, hogy a reggeli lehelete zavarni fogja őt, de rá kellett jönnie, hogy a fiút ez egyáltalán nem érdekelte – csak a csókját akarta; mostanra meg már teljesen természetes volt, hogy ha együtt ébredtek, így is üdvözöljék egymást.

A csók lassú volt, puha, ráérős, meleg. Nem siettek sehova, nem számított semmi – csak ők ketten, ott a rozoga, túl kicsi kollégiumi ágyban Dongyoung csíkos takarója alatt. Taeyong végigsimított az oldalán, fel egészen a lapockájáig, majd vissza le a csípőjéig – már egész jól kitapasztalta, hol vannak az érzékeny pontjai, amit ki is használt, akárhányszor együtt voltak. Dongyoung nem tervezte, hogy elmélyíti ezt a lustán kezdődő csókot, de Taeyong érintései megtették a hatásukat, s egy-kettőre azon kapta magát, hogy egyre nagyobb beleéléssel csókolja a fiút. Aztán Taeyong bevetette azt a trükköt, amitől végképp elvesztette a fejét – gyengéden harapott a felső ajkába, de nem, talán nem is lehetne harapásnak nevezni, azt nem szerette, inkább csak finoman hozzáért a fogaival és lágyan megszívta, amitől elöntötte a forróság és úgy érezte, a gyomra kiugrik a torkán át. Belesóhajtott a csókba, s Taeyong elengedte őt – pár csodás másodpercig csak pihegtek.

- Dongyoungie – mondta csillogó szemmel Taeyong, mikor a fiú végre összeszedte magát.

- Hmm?

- Kérdezhetek valamit?

- Kérdezz csak.

- Várj, lehet, hogy nem kéne… - bizonytalanodott el a fiú.

- Miért?

- Valószínűleg kinevetnél – biggyesztette le az ajkát Taeyong. – Vagy azt mondanád, hogy túl nyálas vagyok.

- Mikor mondtam én ilyet? – kapta fel a fejét erre Dongyoung. Igaz, hogy kevésbé volt szentimentális alkat, mint ő, de Taeyong sose vitte annyira túlzásba a romantikázást, hogy ilyesmik hagyják el a száját.

- Ki tudja, lehet, hogy most fogod – kuncogott Taeyong, de aztán visszatért az ajakbiggyesztés.

- Jaj, mondd már, légyszi – csókolta azt le onnan egy apró puszival. – Mit akartál kérdezni?

- Csak azt, hogy… te is érzed? – mondta végül a kedves hangját elővéve Taeyong. – Érzed a…

- Mit érzek? – tudakolta bátorítóan Dongyoung.

- A pillangókat? – Taeyong pillantása magához láncolta őt. – Te is érzed a pillangókat, ha velem vagy?

Dongyoung nyelt egyet.

- Mert én érzem őket, ha veled vagyok – folytatta szégyenlősen Taeyong. – A hasamban… verdesnek. Mintha ezer meg ezer lenne belőlük. Mind… miattad.

Pillangószárnyak. Taeyong is átélte őket, akárcsak ő. A szíve zakatolni kezdett a beismerésre.

- Én is érzem őket – suttogta, mert úgy érezte, hirtelen képtelen a hangos beszédre. – Ott vannak. Mind… miattad – ismételte a fiú szavait. – Csak érted.

Taeyong elmosolyodott – és a pillangók kitárták szárnyaikat, és egyszerre kezdtek rá fürge táncukra.

Dongyoung magához húzta a fiút, s Taeyong pont úgy fúrta arcát a nyakába, mint azon az ominózus napon, amikor a közös történetük kezdődött – egy öleléssel, amit egyikőjük sem volt képes többé elfelejteni.