Pillangószárnyak - Dotae (4/5)

Cím: Pillangószárnyak

Páros/ok: Doyoung/Taeyong

Mellékpárosok: Johnny/Ten, Jungwoo/Lucas

Banda: NCT

Au: egyetem!au

Műfaj: slice of life

Leírás: Egy ingyen ölelés és következményeinek története, amely ki másnak köszönhetően is történt meg természetesen, mint a legendás Ten Chittaphonnak. Dongyoung persze nem így kommentálná az esetet, de Tent ez különösebben nem érdekli.

Részek: 4/5

Megjegyzés: A történetben Doyoung igazi nevét használom, ami Dongyoung.

4.

Másnap arra kelt, hogy Taeyong már felébredt és halkan beszélgetett Jungwoo-val, Xuxi viszont még mindig húzta a lóbőrt.

- Jó reggelt, hyung – vette észre Jungwoo, hogy mozgolódik a takaró alatt; a köszönésre Taeyong is felé kapta a fejét, és kedves mosoly terült szét az arcán, ahogy az álmos Dongyoungot meglátta. A fiú erre kissé zavarba jött – nem akarta, hogy a másik ilyen gyűrött ábrázattal, madárfészek frizurával és puffadt szemekkel lássa. Gyorsan, feltűnésmentesen leellenőrizte, hogy nem folyt-e véletlenül ki a nyála, és megnyugodva konstatálta, hogy a fiú legalább ennek nem lett szemtanúja.

- Hogy aludtál? – érdeklődött Taeyong, hangja még érdes, mély volt az alvástól, ami akaratlanul is még vonzóbbá tette.

- Jól – felelte még mindig kissé kábán Dongyoung. – És te? Nem volt kényelmetlen?

- Nem – rázta a fejét Taeyong és kinyújtózott. – Fejedelmi helyem volt.

- Akkor jó…

- Hyung! – vágott közbe Jungwoo izgatott hangon, mivel alig várta, hogy megszólaljon. – Igaz, hogy Ten és Johnny hyung összejöttek?

Dongyoung Taeyongra pillantott, aki nyilván addig avatta be a legfiatalabbat a fejleményekbe, amíg ő aludt.

- Én is csak annyit tudok, mint Taeyong – válaszolta a vállát megvonva. – Remélem. Majd Ten elmondja, ha megjön.

- De ez mekkora már! – lelkendezett Jungwoo. – Ten biztos boldog most. Vajon hogyan történt?

- Nem tudom, ez engem is érdekel.

Ugyanazokat a kérdéseket tette fel, amelyeket tegnap éjjel már Dongyoung is lefuttatott magában, amikor Taeyong beállított hozzá a hírrel. Válaszokat persze csak akkor kapnak majd, ha Ten méltóztatik megjelenni és beszámolni nekik.

- Hány óra van? – kérdezte csak úgy valamelyiküktől.

- Fél tizenegy – tájékoztatta Taeyong, mire végleg kinyílt a szeme.

- Már? – csodálkozott.

- Aha – bólintott Taeyong –, szóval bármennyire is élvezem a társaságotokat, lassan vissza kell mennem – nyújtózott még egy nagyot –, de igazság szerint nem merek.

Jungwoo kuncogni kezdett ezen.

- Ki tudja, mit találsz ott, mi? – mondta pajkosan, ahogy ujjaival átfésülte haját.

- Egyébként észrevettek? – tudakolta Dongyoung, aki a legkevésbé sem akart belegondolni abba, hogy milyen kép fogadná Taeyongot, ha most visszamenne a szobájába. Bár nem úgy ismerte Tent, mint aki egyből ágyba ugrana valakivel, még akkor se, ha nagyon kedveli az illetőt, akárcsak Johnnyt most.

- Persze, hogy észrevettek – bólogatott a fiú. – Amilyen hangos az az ajtó... szét is rebbentek azonnal, de ahogy beléptem, azzal a lendülettel ki is fordultam onnan. – A telefonján megnézte az időt. – De most már tényleg muszáj lesz mennem, mert elkések a munkából – sóhajtotta bánatosan.

- És minden héten vasárnap be vagy osztva? – szörnyülködött Dongyoung.

- Nem, csak minden másodikon – felelte a fiú.

- Na, még jó. Bár nem tudom, hétvégén mindenhogyan szívás dolgozni – húzta a száját Dongyoung. – Legalábbis én utáltam, amikor a moziban dolgoztam. – Észrevette Taeyong kedvetlen képét. – De bocs, hogy itt rombolom a hangulatot, nem akarom elvenni a kedved…

- Nem tudod elvenni, ha eleve nincs kedvem – mondta Taeyong, mire Jungwoo és Dongyoung is együtt érzően elmosolyodott.

- Kitartás, hyung! – próbálta lelkesíteni a fiút Jungwoo.

- Köszi, Jungwoo – mondta a fiú, ahogy felállt a takaróhalmazból és elkezdte összehajtogatni őket szépen, hiába győzködte Dongyoung, hogy hagyja úgy, ahogy van.

Miután elpakoltak, Taeyong elköszönni készült, pont akkor, amikor Xuxi ébredezni kezdett. Ez elvonta Jungwoo figyelmét, aki gyorsan búcsút intett az idősebbnek. Taeyong egy tétova pillantást vetett az ajtóra, s Dongyoung rögtön fogta a jelet – egyedül, szemtanúk nélkül akart tőle búcsúzkodni. Kikísérte az ajtóhoz a takarójába kapaszkodó fiút. Az ajtó halk kattanással csukódott a háta mögött, kizárva ezzel Xuxiékat.

Taeyong melegen sugárzó szemekkel fordult hozzá.

- Hát… Köszi a befogadást – mondta vidáman. – Nem is tudom, hova mentem volna másképp.

- Ne hülyéskedj, ez természetes – legyintett Dongyoung. – Azért remélem, nem rokkantál nagyon bele a kemény földön való alvásba…

- Nem is volt kemény! – tiltakozott nyomban a fiú.

- Jól van, jól van – hagyta rá a dolgot. – De azért legközelebb ezt nem így csináljuk.

Taeyong szeme tágra nyílt, s csak ezt látva döbbent rá, hogy amit mondott, azt ő másképp értelmezte.

- Mármint… úgy értem… - igyekezett pontosítani enyhe pánikkal felhőzött hangon, de nem jutott messzire.

- Majd legközelebb – vágott közbe Taeyong, jól megnyomva a szót – meglátjuk, mi lesz.

Dongyoung nyelt egyet.

- Oké – préselte ki magából, minden lélekjelenlétét bevetve annak érdekében, hogy még véletlenül se kanyarodjanak a gondolatai olyan irányba, ahol elképzeli saját magát Taeyonggal egy Xuxiékhoz hasonlatos alvópózban. De elkésett. A kép már ott volt az agyában, kéretlenül, akárcsak a pillangók a gyomrában, hogy a fene ette volna meg őket.

- Majd beszélünk – mosolygott rá kedvesen Taeyong, és lassan elindult a folyosón. – Szia!

- Szia – lehelte Dongyoung kissé elvarázsolva, aztán egy rövid légzőgyakorlat után, amelyet a szívdobogása lecsillapításának érdekében végzett, visszaszédelgett a szobájába. Nem nagyon akart most senkivel se beszélni, ezért egy gyors Xuxinak odavetett jó reggelt után fejjel előre visszazuhant az ágyába.

Lee Taeyong tisztára az ujja köré csavarta, és ez még csak nem is zavarta többé. Ez már komolyan mindennek a teteje volt.

***

Aztán persze Ten inkvizíciójára is sort kerítettek, aminek a főszereplője hatalmas, önelégült, de kétségkívül boldog mosollyal számolt be a történtekről. Tulajdonképpen nem volt benne semmi extra, de elég volt ahhoz, hogy Ten a fellegekben járjon utána. Rövidre fogva, kezdte mesélni, valamivel azután, hogy Dongyoung és Taeyong elhagyták a szobát a kis tetős kalandjukra indulván, arra eszmélt, hogy egyedül maradt Johnnyval, mivel Jungwoo-ék is békésen szunyókáltak. Mozgolódása nyomán a nála csaknem egy fejjel magasabb fiú is magához tért a felületes alvásból és álmos, fáradt szemekkel pislogott ki a fejéből. Annyira aranyos volt a lekonyuló, mogorva szemeivel, hogy legszívesebben megfogta volna, hogy alaposan összecsókolja a képét, és… ja, hogy arról volt szó, hogy rövidre fogja, rendben, jól van már! – tiltakozott Ten, amikor meglátta Dongyoung fintorba forduló arcát. (Felőlem mesélheted hosszan is – szúrta közbe Jungwoo csicseregve.) Szóval elhatározták, hogy itt már úgyse lesz semmi, mindenki alszik, Dongyoungék pedig eltűntek. Ten itt jelentőségteljesen nézett a másikra, jelezve, hogy igényt tart a részletekre arról, hogy ők merre kolbászoltak kettecskén éjnek évadján.

Fogták a sátorfajukat – folytatta a saját sztoriját –, és elindultak vissza a szobáikba. Ott kezd izgalmasabbá válni, amikor Johnny ajtajához értek.

- Rám néz, hogy elköszönjön, és… és csak néz. Már azt hittem, hogy elaludt állva vagy valami, mert olyan furán nézett, erre azt mondja, hogy jól érezte magát ma este és egyszer megismételhetnénk csak mi ketten… – Ten elvigyorodott, amikor Jungwoo szeme nagyra nyílt. – Na, erre persze kiugrott a szívem a helyéről, de nyugiba' maradtam és mondtam, hogy oké, benne vagyok. Aztán… aztán megint csak néz, mintha nagyon gondolkodna valamin és akkor azt mondja… azt mondja – vált izgatottá Ten –, ... idézem, "még sosem találkoztam hozzád hasonlóval, Ten."

Dongyoung érdeklődve húzta fel a szemöldökét. Na, ez már előrelépés volt a korábbiakhoz képest.

- Tudtam! – kiáltott fel Jungwoo erre, lágy arcán diadalmas mosollyal, drámaian markolva meg szívénél a pólóját. – Nem megmondtam neked, hyung?

- Na, jó, igazad van, Jungwoo – adta be a derekát Ten, próbálva elrejteni saját elégedett vigyorát. – Most az egyszer tényleg igazad volt.

- Mi az, hogy most az egyszer? – háborodott fel erre a fiatalabb, pedig nyilvánvalóan csak cukkolni akarták.

- Jó, de mi történt utána? – vágott közbe Dongyoung, mielőtt még folytathatták volna a civakodást.

Ten elfordult Jungwoo-tól, gondolkodott.

- Hát, mi lett volna, meglepődtem – mondta aztán. – Váratlanul ért, és hirtelen nem is tudtam, mit mondjak rá. Úgyhogy megkérdeztem, hogy mégis hogy érti ezt.

- Miért, nem egyértelmű?

- Nem?! Ha akar valamit tőlem, akkor mondja meg egyenesen, de így én nem tudhatom biztosan, hogy mik a szándékai. Szóval, megkérdeztem, hogy érti, és…

Elhallgatott, nem mondta tovább, de arcán a szégyenlős mosoly erőteljesen arra utalt, hogy Johnny valami olyasmit válaszolt, ami meggyőzte arról, hogy valóban táplál iránta romantikus érzelmeket.

- És mi? – nógatta Jungwoo további részletekért, de Ten nem engedett.

- És legyen elég annyi, hogy meggyőző volt – mondta sejtelmesen, de sugárzott a boldogságtól.

- Naaa, hyung, mondd már el, mit mondott neked Johnny! – nyafogott Jungwoo.

- Nem! – tiltakozott Ten éles hangon. – Ez magánügy!

- Bezzeg a múltkor az én magánügyemet nem igyekeztél ennyire tiszteletben tartani – piszkálódott Dongyoung, csak mert megtehette, pedig tulajdonképpen egyetértett azzal, hogy az ember néha szeretne megőrizni magának egyes részleteket, barátok ide vagy oda.

- Azért, mert te képes lettél volna elbaltázni a dolgot Taeyonggal, ha nem avatkozunk közbe – vágott vissza azonnal a fiú, és ebben sajnos kénytelen volt igazat adni neki, így Dongyoung ezúttal kivételesen nem tudott mivel replikázni. – Én viszont tudom, mit csinálok, nem kell engem félteni.

- Szóval akkor most randiztok? – kérdezte Dongyoung, hogy teljesen tisztába tegye a dolgokat.

- Igen! – bólogatott győzedelmesen Ten. – Hivatalosan is randira hívott!

- Én megmondtam, ugye, hogy megmondtam, hyung! – ismételgette magát Jungwoo, és megveregette Ten hátát.

- Majd segítsetek kiválasztani, mit vegyek fel.

- Hát, én ezt Jungwoo-ra hagynám – dőlt hátra az ágyán Dongyoung.

- Na, majd én a kezembe veszem a dolgot! – dörzsölte össze a tenyerét a fiú. – Kitalálunk valami észbontót neked!

- Helyes – nyugtázta Ten elégedetten, és ezzel le is zárták a témát.

Különös, hogy csupán egyetlen éjszaka kellett ahhoz, hogy a dolgok mindkettejük számára egyenesbe forduljanak. Dongyoung lappangó izgatottsággal várta, hogy miként alakul a kapcsolata Taeyonggal, merre sodorja sorsuk fonalát a szél. Múlt éjjel viszonylag nagy lépéssel került közelebb a fiúhoz, s ahhoz, hogy ama vonalak talán összefonódjanak. Ám mindennek ellenére mégis igyekezett megőrizni tisztánlátását és nem hagyni, hogy a lelkesedés teljes mértékben eluralkodjon rajta. A félresiklott Jaehyun-ügy után még mindig óvta kissé a szívét, lassan engedett csak fel, ám most már fejlődött annyit, hogy tudja: a megoldás nem a teljes elzárkózásban rejlik, hanem a kis lépésekben. Apró, de biztos lépésekkel haladva ezúttal végre talán olyan kincsre lel, akihez nem csupán ő ragaszkodik, hanem a kincs is hozzá.

Most már reményteljesen nézett a jövőbe, várakozó volt, izgatott, kész. Kész az új kalandra, egy új fejezetre, egy új kezdetre.

***

Egész héten üzengettek egymásnak, Dongyoung szinte le sem tette a kezéből a telefonját. Erre persze kapta a cukkolódó megjegyzéseket a barátaitól, hogy már szóba sem áll senkivel, hacsak nem Tae-vel kezdődik a neve az illetőnek, és Yonggal végződik.

Ügyet se vetett rájuk. Üzenetben Taeyong, ha lehet, még aranyosabban hangzott, mint élőben, mivel még gyakrabban használta a szavakat cukiskodó formájában. Sőt, az ominózus :) szmájli se maradhatott el, amin már a legelső chatelésükkor megakadt Dongyoung szeme. De az irritálóan nyájas mosolygós fejecske lassan az élete részévé vált, s egyedül a tudat, hogy Taeyong ezeket saját mosolya helyett küldi, volt az ok, amiért már nem forgatta rájuk a szemét.

Volt még egy szokása, vette észre Dongyoung hamar, ami egyszerre tudott lenni egy ici-picit idegesítő, de egyben valahogy megnyugtató is a számára: a nyaggatás. Ha nem írt vissza neki rövid időn belül, mert épp elfoglalt volt vagy egyszerűen csak nem tudott, Taeyong elkezdett türelmetlenkedni és folyamatosan írogatott neki, hogy figyeljen már oda rá. Ez egyrészt jólesett neki, mert ebből látta, hogy tényleg igényli a társaságát, másrészt mégiscsak bosszantó tudott lenni esetenként. Azonkívül képtelen volt egy vagy pár hosszabb-rövidebb üzenetben leírni, amit akart, és szinte szavanként, sőt, sokszor szótagonként küldözgette a mondanivalóját; Dongyoung hamar rájött, hogy az a Taeyong, aki először oly udvariasan, tökéletesen megkomponált üzenetekben írt neki, nem létezik, csak igyekezett nem elijeszteni őt, amikor beszélni kezdtek egymással. Dongyoung mindezt nem bánta, sőt, örült neki, hogy Taeyongot egy sokkal oldottabb, igazibb oldaláról ismerheti meg.

És ahogy a fiú apró szokásairól merengett, amelyeket ezidáig felfedezett, egy gondolat megakasztotta. Vajon Taeyong is számon tartja az övéit? Ő is megfigyeli a vonásait, az arckifejezéseit, a hangját, a chatelési szokásait, a ruháit, a beszédét? Érdekli annyira Dongyoung, hogy mindezeket megjegyezze? Taeyong is úgy várja a találkozást, mint ő? Érzi a pillangószárnyakat a hasában?

Megannyi kérdés, de válasz egy se.

Ami a találkozást illeti, volt mire várnia. A kis csapat most már szinte mindig együtt ebédelt, ha lehetőség adódott rá, így a hármasfogatuk ezzel hattagúvá bővült, mivel Xuxi is gyakran lógott velük. Érdekes volt látni, hogy Johnny milyen hamar megtalálta a közös hangot nemcsak Tennel, de Xuxival, sőt Dongyounggal és Jungwoo-val is. Taeyong valamivel visszahúzódóbbnak bizonyult, de őt meg a többiek közvetlensége húzta ki a csigaházából, így a jégherceg álca, amit a külvilág felé mutatott, hamar lehullott róla.

Az egyetlen kínosabb eset akkor történt, amikor Johnny egy délutáni adásuk után meghívta őket a Neo Rádió stúdiójába egy kis bemutatóra. Dongyoung nagyon kíváncsi volt, de tartott attól, hogy belefutnak Jaehyunba, így direkt kicsit később érkezett az órájáról, hogy elkerülje. Szánalmasnak tartotta magát emiatt, de még ha így is érzett, akkor sem akarta látni az exét. De a Sorsot persze nem lehet kicselezni, így már bent voltak és Johnnyt hallgatták, ahogy mutogatta, mi hogyan működik, amikor egyszer csak beállított Jung Jaehyun.

Szinte azonnal összeakadt a szemük, s abban a pillanatban megfagyott köztük a levegő. Jaehyun kerek, de rendkívül helyes arcára leplezetlen meglepettség ült ki, amiért ott látja Dongyoungot, aki viszont csak nagy nehezen tudta elfojtani sóhaját, amiért az égiek így cserbenhagyták kifejezett kérése ellenére.

- Sziasztok – mondta bizonytalanul Jaehyun, elszakítva pillantását róla, és tétován lépett beljebb, mintha nem is az ő birodalma lenne amúgy, ahol éppen tartózkodtak. – Hát, ti…?

- Megmutatom nekik a stúdiót – felelte erre nagy mosollyal gyorsan Johnny, de a hangja furcsán csengett, mintha ő is igyekezne nem tudomást venni a feszültségről, ami Dongyoung és Jaehyun között szinte tapintható volt. Dongyoung biztosra vette, hogy Ten beszámolt neki a köztük történtekről. Félve pillantott Taeyongra, aki viszont feszült figyelemmel kapkodta tekintetét egyik fiúról a másikra, nyilvánvalóan a viszonyokat igyekezve felmérni.

- Oh, az jó. Azt hiszem. Nekem meg itt maradt a telefonom… - Jaehyun a széke felé indult, makacsul kerülve Dongyoung pillantását, ő azonban egyenesen rászegezte szemét a nála alig pár centivel magasabb, barna hajú, jóképű, sportos fiúra, aki összetörte a szívét.

És ekkor rájött, hogy már nem fáj látnia.

A felfedezés olyan váratlanul érte, hogy csaknem hangosan elnevette magát megkönnyebbülésében. Végre! Alig akarta elhinni, hogy csak ennyi kellett hozzá, hogy végre rádöbbenjen, vége van. Hogy túl van rajta. Egész eddig próbálta magát meggyőzni erről, de a lelke mélyén tudta, hogy még nem tette túl magát teljes mértékben a volt kapcsolatán. Ám ezúttal már bizonyos volt benne, hogy szabad. Nem hasogatott a szíve, ha ránézett Jaehyunra, nem vágyódott utána – persze az emlék szebb nem lett, sem édesebb, de már nem volt ereje, hogy leterítse Dongyoungot.

Annyira belemerült gondolatban az örömködésbe, hogy szinte észre sem vette, hogy Jaehyun felmarkolta a pulton maradt telefonját és pillanatok alatt eltűnt. Neki is kínos volt a helyzet, de Dongyoungot ez már nem érdekelte. Egy külső szemmel indokolatlannak tűnő hatalmas mosollyal nézett körbe; Ten értetlenül vonta fel a szemöldökét, Taeyong pedig annyira koncentrált a történésekre, hogy hirtelen nem is reagált rá.

Johnny úgy folytatta a kis bemutatóját, mintha mi sem történt volna, s amelynek a fennmaradó részében Dongyoung a szokásosnál is jobban érdeklődött és mindent ki akart próbálni a dj pultban, amit csak lehetett.

***

Hamar leperegtek a napok a Szociológia Klub következő Free Hug eseményéig, amelyet a közeli plázában terveztek tartani, s Dongyoung rádöbbent, hogy már csak egyet kell aludnia, hogy újra megölelhesse Taeyongot. Ám arra is rá kellett jönnie, hogy elfelejtette megkérdezni, hány órakor is zajlik majd a dolog pontosan.

Késő délután épp a kollégium folyosóján baktatott a szobája felé, így egy gyors hátraarcot vágva útirányt módosított, és Taeyongéké felé vette a lépéseit. Természetesen akár üzenetben is megkérdezhette volna őket, de ha már pont itt járt, miért ne kopoghatna be, hogy személyesen beszéljék meg…

Arra számított, hogy a fiú nyit majd ajtót, de csalódnia kellett, mert Johnny magas alakja tűnt fel a küszöbön. Úgy tűnt, épp egy lopott órácskányi szundi közben zavarta meg, mert a haja össze-vissza állt, és arcáról is némi bambaság sugárzott.

- Dongyoung? – köszörülte meg a torkát és megdörzsölte a szemét. – Bocs, csak éppen…

- Én bocs – nevetett Dongyoung. – Nem akartalak megzavarni…

- Semmi baj – szusszant nagyot a fiú. – Taeyongot keresed?

Itt volt a lehetőség, hogy feltegye a kérdését, amire a választ Johnny is ugyanúgy meg tudta volna adni, de Dongyoung nem élt vele. Hogy miért, azt el tudjuk képzelni…

- Aha – mondta, de csak lazán, nehogy bárki azt hihesse, hogy túl mohón várja a találkozást.

- Felment a tetőre. Asszem – tájékoztatta Johnny. – Mintha azt mondta volna… csak én már félálomban voltam akkor, szóval lehet, hogy mást mondott, de szerintem ott nézd meg először.

- Oké, köszi! És tényleg bocs, hogy felébresztettelek… - szabadkozott még egyszer a fiú, de az indulás már a lábában volt.

Johnny csak legyintett, hogy nem számít, aztán elváltak. Dongyoung a lift felé indult, Johnny pedig minden bizonnyal visszafejelt az ágyába. Lassan érkezett meg a felvonó, és Dongyoungban másodpercről másodpercre nőtt a várakozás – nem is tudta miért, csak egy egyszerű találkozásról volt szó. Most már napi szinten beszéltek, nem kellene így izgulnia, de nem tehetett róla – egyszerűen csak várta, hogy láthassa őt.

Elhatározta, hogy meglepi, így a lehető leghalkabban nyitotta ki a vasajtót, amikor felért a tetőre. Óvatos léptekkel közelített, nehogy Taeyong megneszelje érkezését.

És akkor meglátta őket.

A padon ültek – azon a padon, ahol a múltkori éjszakán a fiú vele töltötte az időt, nem mással –, egymás felé fordulva, s alig választotta el őket némi távolság. Taeyong és Yuta.

Dongyoung azonnal megtorpant, lefagyott. Taeyong keze Yutáéra volt kulcsolva és olyan bizalmasan beszélgettek, hogy az egyszerűen félreérthetetlen volt.

Mintha villám vágott volna belé, úgy érte a látvány. Oh – gondolta magában megdermedve. – Szóval ez a helyzet.

Pár másodpercig tehetetlenül bámulta a párost, de még csak észre se vették, annyira el voltak foglalva egymással.  A gyomra összeszűkült, tüdejéből kiszorult a levegő, szívén felnyílt a seb.

Végül sarkon fordult, és eltűnt a tetőről.

***

Másnap otthon maradt és semmit sem csinált.

***

Taeyong, 15:31:

Itt vagyunk az alsó szinten, ide gyere ha jössz :)

Taeyong, 16:06:

Tudod hogy nagyjából mikor jössz?

Taeyong, 16:35:

Ha még egy csapat vihogó tinilányt végig kell ölelgetnem, kiugrom az ablakon

Ments meg ;;;;;;

Taeyong, 17:44:

Dongyoung?

Nem érsz rá mégse? :(

Ezt látta volna Dongyoung, ha hajlandó megnyitni az üzeneteit. De nem volt, sőt, úgy tett, mintha mi sem történt volna, legalábbis nagyon erősen igyekezett nem gondolni az egészre.

Persze ez nemigen működött, hiába próbálta elterelni a gondolatait, a csalódottságot nem lehetett csak úgy elnyomni magában. Minél jobban akarta, annál többször jutott eszébe Taeyong, ahogy Yuta kezét fogja és szinte belebújik a képébe. Tudhatta volna! Igazán tudhatta volna, hiszen tavaly még csókolózni is látta őket! Erre bolond módon elfeledkezett erről az apró részletről és hagyta, hogy Taeyong egészen elvarázsolja. Valószínűleg akkor egész eddig semmit sem akart tőle.

Hát persze. Mit is akarna bárki is Dongyoungtól. Azt már tudta, hogy nem az a típus, akibe csak úgy beleszeretnek az emberek. De akkor miért… miért tett úgy, mintha érdekelné? Miért játszott vele ilyen csúnyán? Roppantul dühítette mindez.

Tulajdonképpen az még rendben volt, hogy Jaehyunnak nem kellett. Ő nem áltatta egy percig sem. De hogy pont Taeyong ezt tegye vele, akiben kezdett megbízni, az aztán igazán a padlóhoz vágta.

Senkinek nem mondta el, amit látott. Jungwoo randira ment, Tennel meg nem akart beszélni. Ám nem sokáig kerülgethette őt, mert a thai fiú másnap délután megtalálta.

- Dongyoungie? – zuttyant le mellé a könyvár leghátsó zugában álló asztalhoz, ahová mindenki elől bújt. – Mi van veled?

Dongyound vonakodva felnézett.

- Mi lenne?

Ten felhúzta a szemöldökét.

- Johnny mondta, hogy tegnap nem mentél el a plázába, pedig megígérted Taeyongnak. Mi történt?

- Nem értem rá – vont erre vállat, és újra a könyvére szegezte a tekintetét.

- És miért nem szóltál neki? – érkezett azonnal a következő kérdés a barátjától.

- Elfelejtettem – válaszolta közömbösséget erőltetve hangjára.

- Elfelejtetted? Hogy lehet ezt elfelejteni? – nyúzta tovább Ten. – Johnny szerint Taeyong eléggé elkenődött, hogy nem voltál ott és még csak nem is szóltál, hogy nem mész.

Na, erre azért felfortyant kissé.

- Igazán? Ő kenődött el? – mondta hűvösen.

- Neked meg mi bajod van?! – fakadt ki végre Ten, mert még nem sejtette, mi történt.

- Nekem? Semmi – hazudta Dongyoung azonnal, de a másikat nem lehetett átverni.

- Dehogyisnem, valami történt, ugye? – hajolt közelebb Ten az asztalra könyökölve. – Mi történt?

Nem érkezett válasz.

- Hallod? – rúgta meg az asztal alatt a bokáját Ten, amivel kezdte kihozni a sodrából. – Beszélj már, ember!

- Nem beszélek! – vágott vissza, de nyomban el is fogyott a tűz a hangjából; fáradtnak érezte magát. – Nem akarok beszélni, jó? Légy szíves, hagyj békén, Ten.

- Nem hagylak. Valami történt, és most hirtelen megint úgy csinálsz, mintha Taeyong nem létezne! – erősködött a termetre ugyan apró, de akaratra igenis méretes barátja. – Szóval beszélj, mert nem hagyom, hogy megint valami hülyeséget csinálj.

- Tényleg nem akarok most beszélni róla – utasította vissza Dongyoung elgyötörten.

Ten összehúzott szemekkel vizslatta hosszan, majd szedte a cókmókját és felállt az asztaltól.

- Hát, jó, te tudod – mondta, hangjában bujkáló bosszússággal, s ezzel ott is hagyta őt a könyvével. A fiú nyugtalanul nézett utána – tudta, hogy itt még nem ért véget az ügy.

Azt is tudta, hogy nem épp a megfelelő módon kezeli a helyzetet, de jelenleg nemes egyszerűséggel képtelennek érezte magát arra, hogy Taeyong szemébe nézzen – de igazság szerint nem is akart.