Pillangószárnyak - Dotae (3/5)

Cím: Pillangószárnyak

Páros/ok: Doyoung/Taeyong

Mellékpárosok: Johnny/Ten, Jungwoo/Lucas

Banda: NCT

Au: egyetem!au

Műfaj: slice of life

Leírás: Egy ingyen ölelés és következményeinek története, amely ki másnak köszönhetően is történt meg természetesen, mint a legendás Ten Chittaphonnak. Dongyoung persze nem így kommentálná az esetet, de Tent ez különösebben nem érdekli.

Részek: 3/5

Megjegyzés: A történetben Doyoung igazi nevét használom, ami Dongyoung.

3.

Volt egy terve. Tennel közösen eszelték ki, és persze Jungwoo-nak sem akadt semmi ellenvetnivalója. Már csak össze kellett szednie magát ahhoz, hogy véghez is vigye. Ám a Sors sokkal hamarabb penderítette elé Taeyongot, mint ahogy arra készen állt – talán még ő is megunta a totojázását, és tettekre akarta kényszeríteni. A kampuszbéli kávézóban futott bele a fiúba rögtön másnap délután.

- Dongyoung? – szólalt meg mögötte a sorban egy hang, mire megpördült és nyomban hátrált is egy lépést – Taeyong közvetlen közelről nézett rá, és csupán a megszokás kedvéért lélegzetelállítóan festett. Pedig semmi különöset nem viselt, sötét haja is csak simán hullott homlokába, ahonnét időnként félresöpörte a kissé már hosszúra nőtt tincseket.

- Taeyong – mondta visszafojtott lélegzettel. – Te mit csinálsz itt?

A fiú felvonta a szemöldökét, ajka szélén kezdődő, udvarias mosoly ült.

- Kávézni jöttem? – felelte szinte olyan hangon, amelyet nem tudott a cukin kívül egyéb jelzővel illetni.

- Oh. Kávézni. Hát persze, ez logikus. Mi másért is jöttél volna a kávézóba, mint kávézni – habogott össze-vissza Dongyoung, majd elszégyellve ezen magát, zavartan a a hajába túrt a tarkójánál. Taeyong csak nézett rá, nyilván azon tűnődve, vajon miért viselkedik ilyen ostobán, de ahhoz túl jól nevelt volt, hogy ennek hangot is adjon.

- Tudod már, mit iszol? – kérdezte inkább a fiú.

- Americanót – mondta gyorsan. Ezt legalább habogás nélkül meg tudta válaszolni. – És te?

- Hosszú napom volt, szóval valami jó habosat és édeset akarok – nyújtogatta a nyakát Taeyong jobbra-balra fáradtan, s Dongyoung, legyőzve a késztetést, hogy felajánljon neki egy jó kis nyakmasszázst, továbbvitte a beszélgetés fonalát.

- Leadtad már Jung esszéjét? – kérdezte, arra a házi dolgozatra utalva, amelynek kapcsán a másik először ráírt, és aminek egyben ma volt a határideje.

- Aha, már csak ki kell nyomtatnom gyorsan és leadnom neki. Kávé után be is dobom az irodájába.

A professzor este hat óráig várta a dolgozatokat az asztalára.

- Az jó – nyugtázta Dongyoung, aztán hogy be ne álljon közéjük a kínos csend, még hozzátette –, egyébként bocs, hogy aznap este úgy feltartottalak.

Taeyong, aki a pult fölött kifüggesztett menüt tanulmányozta át épp, itt ránézett.

- Nem bántam – mondta egyenesen a szemébe nézve, szája szegleténél bujkáló mosollyal.

Oh. Oh. Dongyoung szíve ennek hallatán először kihagyott egy ütemet, majd gyakorló magasugrónak képzelve magát egészen a torkáig kúszott; ezzel ellentétben agya alulműködni tetszett, tekintve, hogy semmi értelmesnek hangzó feleletet nem kínált fel neki ebben a pillanatban. Nagyra nőtt szemekkel a másikra meredt, fejében az imént elhangzott két rövid szó visszhangzott, ami nemcsak tartalmuk miatt jelentett oly sokat, hanem a valódiságuk miatt, amit Taeyong nemhogy titkolni kívánt, hanem egyenesen tudatni akart vele. Ebbe a tudatba készült Dongyoung beleszédülni, ám ebben megakadályozta az, hogy a fiú ekkor a nevén szólította.

- Dongyoung? – vált kérdővé Taeyong hangja.

- Akkor jó – tért vissza a kávézó valóságába és újra az arcára fókuszált, ám alig bírt ránézni. Azok a fránya pillangók a hasában már megint gőzerővel dolgoztak. – Izé, akkor jó – ismételte zavartan, és elfordult, nem észlelve Taeyong a válaszára elkomolyodó arckifejezését.

- Ami azt illeti, te jössz – mondta neki semleges hangon.

- Oh? – kapta fel a fejét erre, realizálva, hogy valóban ő következett a sorban, így gyorsan leadta rendelését a pénztárnál álló lánynak, aki egy munkahelyi műmosollyal közölte, hogy nyugodtan üljön le egy szabad helyre, hamarosan kiviszi az elkészült italt.

Kiállt a sorból, hogy bevárja Taeyongot, aki apró után kutatva a tárcájában egy pillanatra ránézett.

- Keresel addig asztalt?

- Aha – bólintott azonnal, és gyorsan hátat is fordított, hogy üres hely után nézzen. Az asztalvadászat egyúttal arra is alkalmasnak bizonyult, hogy egy másodpercnyi Taeyong-mentes szünete legyen, hogy ha csak egy kicsit is, de fellélegezhessen, és rendezhesse gondolatait. Meg a szívműködését. Elsősorban a szívműködését.

A kávézó ablaktalan, ezáltal kevésbé bevilágított sarkában talált egy kétszemélyes asztalt, amit a tanulni akarók általában nem igazán, a némi magányra vágyó párocskák viszont annál inkább előnyben részesítettek. Utóbbi gondolatért nyomban elszégyellte magát, de más lehetőség nem lévén, letelepedett az egyik székre. Nem sok ideje maradt összeszedni magát, mert alig húzta maga alá a nehéz ülést, Taeyong már meg is jelent mellette, és elfoglalta a másikat. Azzal foglalatoskodott, hogy tárcáját visszategye a helyére, de a hátizsákja cipzárja megmakacsolva magát nem akart engedni. Dongyoung mohón figyelte, ahogy pár pillanatig ügyetlenkedik, tekintete a fiú hosszú ujjainak mozgását követte, majd a zár végre megadta magát, hogy tulajdonosa visszasuvaszthassa bele a pénzét. A zsák végül tompa puffanással landolt a padlón a lába mellett, s Dongyoung ekkor úgy tett, mintha nem egész eddig a most felpillantó fiút bámulta volna.

Mielőtt bármit mondhattak volna, a pincérnő megérkezett az italaikkal, kimért mozdulatokkal helyezte a csészéket eléjük, majd néhány udvarias szó elejtése után távozott. Dongyoung tétován a másik fiúra nézett. Számtalan dolgot akart megtudni róla, ám ahogy ott ült, egy se jutott eszébe, hogy beszédtémaként felhozza. A szokatlan idegesség, ami mindannyiszor eluralkodott felette, akárhányszor csak egymás társaságába kerültek, most is tiszteletét tette nála. Volt valami Taeyongban, ami miatt úgy érezte magát, mintha a fiú a bőre alá mászott volna – nem olyan volt, mint akárki más, akit ismert – ilyet még Jaehyunnal se érzett soha.

Hogy időt nyerjen, megragadta csészéjét és gondolkodás nélkül belekortyolt, hogy aztán egy hangos szisszenéssel vissza is csapja az asztalra, csaknem kilöttyentve tartalmát.

- Úristen, vigyázz! – kerekedett el Taeyong szeme, majd vált aggodalmassá. – Jól vagy?

- Ah-huhuhuhu-ha – lihegett Dongyoung nagyokat, hogy hideg levegővel hűtse megégetett nyelvét. – Csak… hu… elfelejtettem, hogy… hu… hogy forró. – Kezével is legyezni kezdte száját, ami nem enyhítette ugyan kínjait, de arra jó volt, hogy eltakarja szégyenében elvörösödő arcát. – Én idióta…

- Ah, ugyan – mondta sajnálkozva Taeyong. – Előfordul néha…

- Gondolod? – kérdezte kétkedve, a világ első számú szerencsétlenjének érezve magát.

- Persze, velem is megesett már – tartott ki a fiú a véleménye mellett szilárdan.

- Rendes, hogy vigasztalni próbálsz – mondta Dongyoung az asztalnak, még mindig zavarban az iménti balesett miatt. Hiába győzködte a másik, valahogy mégis úgy érezte, totál hülyét csinált magából előtte. Ezután már csak óvatosan próbált inni a kávéjából, és azt is csak akkor, amikor a nyelve már kissé kiheverte az előzményeket. Taeyong ezzel szemben jólesően kóstolgatta a habos-babos kávéját, ami jobban meggondolva nagyon is illett hozzá – édes volt, akárcsak ő, amikor az emberre mosolygott. Valamit nagyon magyarázott neki, talán még mindig Jung esszéjéről beszélt, de Dongyoung valahogy nehezen koncentrált a szavaira – még mindig nehezen szokta meg a fiú közelségét, pedig időnként nagyon is a szájára pillantott, de rá kellett döbbennie, hogy ez még kevésbé célravezető, és csak tiltott vakvágányokra viszi a gondolatait.

Tiltott? Várjunk csak, miért tiltott? – akadt meg itt, és ekkor rájött, hogy épp azon kellene dolgoznia, hogy ne csak álmodozzon mindarról, amit Taeyonggal meg akart tenni, hanem tegye is meg. Hiszen volt egy terve.

Huh, a terv.

Ismét felnézett, s ekkor feltűnt neki, hogy a másik elhallgatott. Taeyong őt nézte, de most nem mosolygott, inkább tűnt komolynak, sőt, csüggedtnek.

- Taeyong? – köszörülte meg a torkát Dongyoung.

- Dongyoung? – mondta ezzel egy időben a fiú.

- Oh, mondd csak – kevergette meg a kávéját kicsit, udvariasan előre engedve őt a mondanivalójával, bár úgy érezte, menten felrobban, ha nem esik túl az egészen.

- Nem, nem, te – adta vissza a labdát Taeyong, de ekkorra ő már be volt rezelve.

- Nem, mondd csak te elsőnek – vágta rá gyorsan.

- Na, jó – adta be a derekát a fiú. Babrálni kezdett a szalvétával, tekintetét a félig elfogyasztott habcsodára szegezte. – Csak kérdezni akartam valamit…

- Kérdezz csak.

- Igazából azt hiszem… nem is tudom, hogy… szóval, én próbálom nem félreértelmezni a dolgokat, és lehet, hogy most hatalmasat tévedek, de az is lehet, hogy nem, mert… szóval a jelekből olvasva én…

Korábbi derűs hangulata, összeszedettsége pillanatok alatt a múlté lett, ahogy habogva igyekezett kifejezni magát. Dongyoung egy szavát se értette, de türelmesen várta, hogy kinyögje végre a lényeget, gyomra összeszűkült izgalmában, ahogy hallgatta a fiú bizonytalankodását.

- Szóval csak arra akartam kilyukadni, hogy – veselkedett neki a fiú újonnan – nem tudom, de egyszerűen az az érzésem, hogy nem kedvelsz engem.

A végére a hangja egészen elhalkult. Dongyoung szeme kitágult, míg Taeyong idegességében a szalvéta helyett már a kiskanalával babrált és mindenhová nézett, csak éppen rá nem. Mintha megállt volna körülöttük a levegő.

- Hogy mi? – szaladt ki aztán Dongyoung száján meglepetésében furcsa, magas hangon. Nem tudta, mire számítson, de erre semmiképpen sem gondolt, az meg végképp megdöbbentette, hogy a fiú ezt ilyen nyíltan ki is mondja. Nem azért, mert sértette a feltételezés; szimplán csak nem nézte ki Taeyongból, mert zárkózottabbnak hitte, aki ilyesmit nem mond ki hangosan. Az ember általában nem kérdez rá az illetőnél, akiről azt sejti, nem bírja a fejét, hogy vajon valóban így van-e. – Ezt meg miből gondolod?

Taeyong kényelmetlenül fészkelődött a helyén, s a szája belsejét rágcsálva kereste a szavakat. Nyilvánvalóan zavarba jött, pedig számíthatott rá, hogy ez lesz az első kérdés, amit megkap.

- Nem is tudom, én…

- Nem tudod? – Dongyoungot annyira váratlanul érte Taeyong kijelentése, hogy még izgulni is elfelejtett a jelenlétében.

- Azért gondolom, mert akárhányszor együtt vagyunk, folyton… olyan nyugtalan vagy. És zárkózott. Mintha… mintha alig várnád, hogy megszabadulj tőlem – fejtette ki végre a fiú. – És tudod, én nem akarom rád erőltetni a társaságom, ha nem kedvelsz, szóval…

Elhallgatott. Dongyoung csak ült, és bámult rá – próbált visszaemlékezni, hogyan viselkedett vele, de csak annyi rémlett neki, hogy a felfokozott állapotban, amibe általában került tőle, hajlamos volt elveszíteni az összefüggő, értelmes beszédre való képességét.

Taeyong ennyire vak volna? Nem veszi észre, hogy azért ilyen, mert tetszik neki? Hogyan lehetséges, hogy ő, Lee Taeyong, aki után a fél iskola bomlik, nem veszi észre, hogy Dongyoung sem különbözik tőlük? Vagyis, álljunk csak meg egy szóra – nagyon is különbözött, ezt kikérte magának, csak annyi volt a közös, hogy ő is kedvelte a népszerű fiút.

- Most meg úgy nézel rám, mintha őrült lennék – vékonyodott el Taeyong hangja. – Remek.

- Én csak… nem értelek – felelte erre az igazságnak megfelelően Dongyoung. Egy csapásra mintha némi önbizalomra tett volna szert, ahogy tudatosult benne, hogy a fiú nem hozta volna szóba ezt az egészet, ha nem volna fontos neki az ő véleménye. – Vagyis azt hiszem, talán értelek… de ha furán viselkedtem az csak azért van, mert új emberekkel az elején mindig beletelik egy kis időbe, mire… feloldódom és meg tudok nyílni. Nem pedig azért, mert nem kedvellek.

Ez persze nem volt hazugság, de a teljes igazság sem, ám úgy tűnt, ez a válasz némileg megnyugtatta Taeyongot, mert lassacskán kisimult az arca.

- Ne haragudj, hogyha esetleg bunkó voltam…

- Nem, erről szó sincs, csak… - szabadkozott Taeyong azonnal, de Dongyoung olyan lendületbe jött, hogy muszáj volt folytatnia, mielőtt kifogyna a vér a pucájából.

- Sőt, ellenkezőleg, igazából épp kérdezni akartam tőled valamit.

- Kérdezni? – lepődött meg Taeyong. – Mit?

- Szereted a Disney-filmeket?

- Hogy miket? – nevette el magát a fiú a kérdésen. A beszélgetés iránya olyan váratlan fordulatot vett, amit nem látott előre.

- A Disney-filmeket – ismételte Dongyoung. – Szombat este Disney-maratont tartunk a srácokkal, és gondoltam… jöhetnél te is. Persze csak ha, khm, van hozzá kedved.

Ezúttal Taeyongon volt a csodálkozás sora. Sötét szeme felcsillant a meghívás hallatára, amitől a másik szíve megint aerobikozni kezdett a mellkasában.

- Miért pont Disney? – kérdezte egy mosollyal a meghívott.

- Örök klasszikusok – vont vállat a fiú, majd hozzátette –, de azt hiszem lesz más is, nem csak Disney. Szóval… jössz?

Pillangók, pillangók mindenhol. Pontosabban a gyomrában, de úgy érezte, mintha már a tüdejébe is beférkőztek volna, hogy a lélegzetét is elvegyék; szárnyaik verdesésétől bizsergett a bensője, ahogy várta Taeyong válaszát.

- Ki nem hagynám – vigyorogta ő végre, s Dongyoung se bírta megállni, hogy ne viszonozza mosolyát – ajkai boldogan húzódtak szélesre, felfedve gyönyörű, fehér fogsorát és még az ínye is kilátszott.

Megtette, elhívta Taeyongot. Igaz, hogy nem randira, csak közös baráti programra, de megtette az első lépést – és ez az, ami igazán fontos. Megkönnyebbülten dőlt hátra a székében.

***

Dongyoung kisimította a jelentéktelen ráncot az ágytakaróján, majd kritikus szemmel tovább kutakodott a szobában, hogy mit lehetne még sebtében eltüntetni szem elől, portalanítani, előkészíteni, csinosítani. Pillantása megakadt egy rövid ujjú pólón Jungwoo székének támláján, gyorsan megragadta és a szennyeskosárba gyömöszölte. Ezt a ruhadarab tulajdonosa némán nézte végig, s látszólag nem tudta hova tenni szobatársa szokatlan tüsténkedését.

- Hyung, azt meg minek kellett a szennyesbe dobni? – kérdezte döbbenten.

- Ott a helye – felelte erre Dongyoung, ahogy igazított még egyet az ágyán heverő kispárnán.

- De még fel akartam venni! – tiltakozott a fiatalabb.

- Hát, akkor majd veszel fel másikat! – csattant fel türelmetlenül a fiú, mire Jungwoo visszahőkölt.

- Neked meg mi bajod? Miért vagy ilyen ideges?

- Nem… nem vagyok ideges – vágta rá feszülten Dongyoung.

- Dehogynem. Majd’ kiugrasz a bőrödből – felelte nyugodtan Jungwoo, aztán mindentudóan elmosolyodott. – Csak nem Taeyong hyung miatt izgulsz?

- Pff, dehogyis – kísérelt meg úgy tenni, mintha semmiség lenne az egész, de a szobatársát nem tudta ilyen könnyen átejteni a vérszegény próbálkozásával.

- Totál be vagy zsongva – állapította meg vigyorogva Jungwoo, majd megragadta a karját. – Csak el ne ájulj itt nekem, ha megjelenik.

- Uh, fogd már be, légy szíves – igyekezett lerázni magáról a fiatalabbat Dongyoung – kevés sikerrel, ő ugyanis erősen kapaszkodott belé.

- Ne aggódj, majd én fellocsollak – játszotta a készséges barátot Jungwoo megtévesztően angyali mosollyal. – Vagy megkérjük Taeyong hyungot, hogy lélegeztessen szájon át, hogy magadhoz té…

- Kim Jungwoo, úgy viselkedsz, mint egy óvodás! – háborgott az áldozat fennhangon. – Vagy nem is… pont, mint Ten! Túl rossz hatással van rád, esküszöm… Inkább szállj le rólam és tedd magad hasznossá, mielőtt mindenki ideér! – zsörtölődött a fiú, és ezzel végre elérte, hogy Jungwoo abbahagyja a műsort.

- Oké, oké, befejeztem. De most komolyan, hyung, ne aggódj, nem lesz semmi baj – mondta azért még ezúttal valóban megnyugtató szándékkal, aztán odaszökkent a laptopjához, hogy megnézze, hogy állnak a filmletöltések.

Ten pár perc múlva állított be egy rakás ropogtatnivalóval, amit gyorsan el is mentek tálakba szétosztani Dongyounggal. A fiú persze szintén elkezdte az „izgulsz Taeyong miatt?” szöveget, de ő gyorsan leállította egy rövid ellentámadással.

- Te izgulsz Johnny miatt?

- Nem nagyon – vont vállat a barátja, de szemében azért megvillant egy pillanatnyi szomorúság. Ezek szerint még mindig nem verte ki a fejéből azt, hogy Johnny elérhetetlen a számára. Dongyoung megsajnálta.

- Még semmi sincs veszve. Én még mindig azt mondom, hogy érdekled, csak kell egy kis idő neki – hangsúlyozta a véleményét, mire Ten bágyadtan elmosolyodott.

- Nem tudom – mondta lassan, aztán bekapott egy szem csipszet. – Majd úgyis kiderül előbb-utóbb – ropogtatott hangosan.

- Hát, ha neki is így a képébe csámcsogsz, akkor tuti elüldözöd – kötekedett Dongyoung, csak hogy oldja a hangulatot, amivel el is érte a célját, mert Ten elnevette magát és oldalba bökte, megtorlás gyanánt a megjegyzésért.

A következő érkező Xuxi volt, Jungwoo nagyra nőtt és ezzel egyenesen arányosan nagyhangú barátja, aki a szűnni nem akaró jókedvével nyomban mindenkit felvidított. A magas, nagy szemű, telt ajkú fiú úgy követte Jungwoo-t mindenhova, akár egy engedelmes kiskutya a gazdáját, s amit azt illeti, némileg még külsőre is hasonlított egy kajla kölyök példányra.

Igazság szerint Dongyoung úgy érezte, nagyon is megvan az oka idegesnek lenni. A kávézóbeli találkozásuk után komolyan át kellett gondolnia, hogy milyen visszajelzéseket adott eddig Taeyongnak, amelyek alapján ő arra a következtetésre jutott, hogy biztosan nem kedveli őt. Ennyire hideg és elutasító lett volna? Az iránta táplált érzéseiből kifolyólag rátörő idegesség ennyire másképp csapódott le Taeyongban? Pedig nyilván így volt, különben nem kérdezett volna rá. Épp ezért változtatnia kell – határozta el nagy komolyan. Magabiztos és barátságos akart lenni, mert bármennyire is volt ellenálló az elején, rájött, hogy nem akarja elijeszteni a fiút.

Taeyong és Johnny – akinek a meghívásáért természetesen Ten volt a felelős – épp a megbeszélt időben futottak be. Karjaikon plusz rágcsálnivalót és plédeket hoztak, mert az utóbbiból nem rendelkeztek eléggel mindannyiuk számára a szobában. A fiúkat Ten engedte be; elsőként Johnny lépett be, utána jött Taeyong óvatos léptekkel, mintha attól félne, hogy kéretlenül tolakodik be közéjük. Dongyoung akaratlanul is elmosolyodott a megszeppent fiú látványán, aki úgy szorította magához a takaróját, akár egy kisgyerek a plüssmackóját. Aztán a fiú felnézett, és meglátta Dongyoung mosolyát. Azonnal megfagyott – majd egy hosszú pillanat után viszonozta azt; ajkai felfelé görbültek, szelíden, kedvesen, szabadon engedve a pillangókat a hasában. Vajon Taeyong is érzi őket? – tűnődött el, ám nem sokat morfondírozhatott a kérdésen, ugyanis a különös kis buborékot köztük hamar kipukkasztotta a többiek csivitelése, s Dongyoung azon kapta magát, hogy Johnny már Xuxival pacsizik le nagyban, míg ők ketten még mindig egymással szemeznek az ajtóban. Pontosabban Taeyong téblábolt a bejáratnál, míg ő az ágyánál állva figyelte őt.

- Sziasztok – köszönt Taeyong végre udvariasan, amit mindenki viszonzott.

- Gyere beljebb, ne álldogálj már ott a küszöbön – nevetett rá Dongyoung, mert a fiú még mindig nem merészkedett egy lépésnél tovább. A bátorításra aztán odament hozzá.

- Ide letehetem? – kérdezte a takarójára utalva, majd a jóváhagyása után finoman a fekvőhely végébe helyezte a kávészínű, puha anyagú plédet. – Szóval… ez a szobád – jegyezte meg lassan körbehordozva tekintetét a holmiján.

A szoba persze tökéletes mása volt bármely más kollégiumi lakóhelynek, amit Jungwoo-val igyekeztek minél otthonosabbá tenni a kényelem érdekében, hiszen az év nagy részét itt kellett tölteniük. Szerencsére mindkettejüknek jutott az ágyon kívül egy íróasztal, egy szekrény a ruháknak, sőt, még egy polcállvány is az apróságoknak.

Taeyong a polchoz lépett, ahol pár fénykép ragadta meg a figyelmét.

- Nem bánod, ha megnézem? – kérdezte illedelmesen, nagy, ártatlan szemeket vetve a tulajdonosukra.

- Nézd csak – legyintett Dongyoung, és mentális vállveregetést adott magának, amiért oly alaposan kitakarított ma délelőtt.

Odaállt a fiú mellé, miközben a többiek még mindig a filmnézés előkészítésével foglalatoskodtak. A két felső polcot könyvek és cd-k sokasága népesítette be, alatta dísztárgyak és pár fénykép állt egyszerű keretben. Egy fotó magáról és a bátyjáról gyerekkorukból – a szeme sarkából látta, ahogy Taeyong elmosolyodik az ennivaló mini Dongyoung láttán, amitől a szíve gyorsabban kezdett dobogni a mellkasában. Volt ott még egy Tennel közös kép a Tavaszi Fesztiválról tavalyról – szélesen mosolyogtak a kamerába, Ten arcára egy apró szív volt festve, amit az egyik ügyes kezű évfolyamtársuk kanyarított oda, ő pedig egy hatalmas csavart fagyit mutatott fel boldogan. A harmadik fotó egy parkban készült a jelenlegi hármas fogatukról – azaz Jungwoo is szerepelt már rajta; valamikor az ősszel lőtték a képet.

- Ez csak nem a Fesztiválon készült? – mutatott a középső képre Taeyong.

- De igen.

- Emlékszem arra a fagyisra, annyira jó volt – lelkesedett fel a fiú, de nem vitathatták meg a témát, mert ekkor Ten megjelent mellettük.

- Dongyoung, megtennéd, hogy ezeket még kiöntöd? – nyomta a karjába a Johnny által hozott zacskókat. – Le kéne menni a közös konyhába, mert ti kifogytatok a tálakból. Taeyong, segítenél neki, kérlek? – mosolygott angyalian a fiúra, és szinte meg se várta a választ, már tova is libbent, vissza Johnnyhoz.

Dongyoung csak pislogott utána, majd Taeyongra, attól tartva, hogy esetleg furán veszi ki magát ez, de ő csak fogta magát és az ajtó felé indult, megszabadítva közben őt az egyik zacskótól.

- Menjünk!

- Egy perc és itt vagyunk! – mondta Dongyoung a többieknek, de nem volt biztos benne, hogy bárki is hallotta őt, vagy bárkit is érdekelt – Jungwoo és Xuxi belemerült a flörtölésbe, Johnny és Ten pedig már a youtube-on nézett valamit.

Követte Taeyong melegítős alakját a szokatlanul csendes kollégiumi folyosón, s csak akkor tűnt fel neki, hogy nem jó irányba mennek, amikor a lépcsőházba értek a lift helyett.

- Nem működik – mondta Taeyong, amikor felhívta erre a figyelmét, így hát ennyiben hagyta a dolgot.

A konyháig egy szó sem hangzott el közöttük, ami kétségbe ejtette Dongyoungot – beszélgetni akart Taeyonggal, de sokkal nehezebb volt témát találni élesben, mint amikor csak ábrándozott róla.

- Na, és, izé, hogy vagy? – kérdezte végül, amikor a fiú kiemelt egy műanyagtálat a rákos csipsznek a konyhaszekrényből. Közelről nézve döbbent csak rá, hogy Taeyong szemei alatt sötét karikák húzódnak, és az egész ábrázata nyúzott, mintha nem aludt volna eleget egy ideje. – Fáradtnak tűnsz.

- Á, csak dolgozni voltam, mielőtt idejöttem – magyarázta csak amolyan mellékes dolognak feltüntetve, hogy miért van ilyen állapotban.

- Oh, nem tudtam, hogy dolgozol – felelte elbizonytalanodva Dongyoung. – Ha ezt tudom, akkor…

- Akkor mi? – firtatta kíváncsian csillogó szemekkel Taeyong.

- Nem tudom… talán kereshettünk volna valami alkalmasabb időpontot – rögtönzött Dongyoung.

- Ez kedves tőled, de semmi baj az időponttal – mondta szelíden a fiú. – Jól vagyok.

- Hát, jó – hagyta rá végül, majd játékosabb hangnemre váltott –, de ha bealszol itt nekem az első film közepén…

- Légyszi, takarj majd be, mert fázós vagyok – kontrázott Taeyong, amin közösen nevetgéltek egy sort.

Végre kezdett feloldódni a társaságában, és önmaga lenni, ami eddig akárhányszor keresztezték egymás útját, nehezére esett. A jó kedélyű viccelődés volt csak igazán a terepe, s örült, hogy lassan kezd eljutni arra a szintre, hogy kényelmesebben beszélgessen vele.

- Amúgy hol dolgozol? – érdeklődött könnyed hangon, miközben kidobta az üres zacskókat a szemétbe, amiket a fiú odanyújtott neki, miután tálakba öntötte a tartalmukat.

- Az egyik lehető legklisésebb helyen, ahol egy egyetemista diák csak dolgozhat.

- Egy kávézóban? – vágta rá azonnal a választ Dongyoung.

- Majdnem – pislantott rá Taeyong. – A 7-Elevenben.*

- Ott a metróállomásnál? – kérdezte meglepve a fiú. – Sokszor járok oda, de még sose láttalak…

- Nem, az enyém tovább van még a folyó felé – rázta a fejét a másik.

- Á, értem… és szeretsz ott lenni?

- Polcokat töltögetni? – nézett rá Taeyong olyan arccal, amiből nyilvánvalóvá vált a válasz. – Arra jó, hogy ne haljak éhen, de szívesebben csinálnék valami mást.

- Például?

- Nem tudom – vonogatta a vállát. – Valami hasznosat. Ami kötődik a szakomhoz. Mondjuk valami civil szervezetnél.

Á, igen, majdnem el is felejtette, hogy Taeyongot nem csak azért ette a fene ezen az egyetemen, hogy a saját túlélését biztosítsa a jövőben, hanem mert ténylegesen tenni akart valamit a társadalom javára. Egy földre szállt angyal, komolyan.

Mielőtt válaszolhatott volna, pár elsőéves jelent meg az ajtóban, így jobbnak látták, ha lassan visszamennek. Fogták a tálakat, és átadták az újonnan érkezőknek a helyet.

- Oh? – torpant meg Dongyoung, amikor a lift előtt sétáltak el. – Nem is rossz a lift!

- Mi? – kapta fel a fejét Taeyong.

- Azt mondtad, nem működik – magyarázta csodálkozva Dongyoung, és kinyitotta a felvonó ajtaját. Úgy tűnt, semmi baja az emelőgépnek.

A fiút mintha megakasztotta volna a dolog.

- Lehet, hogy… hogy megjavult? – feltételezte Taeyong.

- Lehet – hagyta annyiban a dolgot, és belépett, majd várakozóan nézett a fiúra, hogy kövesse.

Abban a pillanatban rájött, hogy talán rossz ötlet volt, amint becsapódott mögötte az ajtó. A szűk térben meghatványozódott a fiú jelenléte, ami a pillangóira megint csak serkentő hatással volt, s kínjában nem tudta, hova nézzen, hogy ne Taeyong markáns arcát bámulja egyfolytában – aki vele ellentétben nem szégyenlősködött ennyire, s Dongyoung végig magán érezte azt a gyönyörű gesztenyeszín szempárt. Aztán a lift pár másodperces emelkedés után egy zökkenéssel megakadt, és az ajtó elhúzódott. Néma sóhajjal lépett ki, és indult a szobája felé, nyomában útitársával.

- Neked meg mitől ilyen piros az arcod? – fogadta ezzel Ten, amint belépett a helyiségbe.

- Mi? – kapta rögtön oda a kezét. Ten karjába nyomta a csipszet, aki csak egy pillantást vetett rá, majd a mögötte érkező Taeyongra, és mindentudó mosoly ült ki arra a csinos kis ábrázatára.

- Hyung! Végre megjöttetek! – kiáltotta Xuxi lelkesen, ártatlanul. – Már azt hittük, sose jöttök!

- Igen, épp azon gondolkoztunk, hová tűnhettetek így kettesben – szúrta közbe Johnny is kajánul.

- Csak nem leráztak minket? – morfondíroztunk – tette hozzá Ten is a maga részét.

Erre a nyilvánvaló ugratásra még Taeyong is zavarba jött.

- Kábé öt percig voltunk el, fogjátok már be – forgatta a szemeit Dongyoung, és levágta magát az ágyára. – Inkább mondjátok, hogy mit nézünk!

- Lehet választani – szólalt fel Jungwoo, a filmfelelős. – Megvan az Aranyhaj, a Jégvarázs, a…

- … a Jégvarázst ne, légyszi – szólt közbe Ten.

- … az Agymanók…

- Az nem is Disney – mondta Dongyoung.

- De jó film! – jegyezte meg Johnny Ten mellől.

- … a Tarzan, Mulan…

- Mulan! – nyilvánította ki tetszését Xuxi.

- … a Zootopia és végül a Moana – fejezte be a felsorolást Jungwoo, ami alatt egyetlen közbekarattyolással sem hagyta magát megzavarni, majd végignézett a társaságon. – Mi legyen?

- Mi lenne, ha megszavaznánk? – vetette fel Taeyong csendesen, mire minden fej felé fordult.

- Jó ötlet – kapott a szaván Dongyoung. – Ha Ten és Jungwoo nekiállnak vitatkozni azon, hogy a Jégvarázs miért jó vagy nem jó, akkor hajnalig itt ülünk…

- Már elnézést kérek… - kezdte méltatlankodva Ten, de aztán meggondolta magát. – Na, jó, igazad van. Én a Moanára szavazok.

- Mulan! – tartott ki Xuxi a véleménye mellett feltartott kézzel. – De a Moana is jó.

Dongyoung is a Moanára szavazott, Taeyong viszont a Zootopiát választotta, ám Johnny és Jungwoo együttesen eldöntötték, hogy az óceánt meghódító lány történetét nézik meg, miután Jungwoo nagylelkűen lemondott a Jégvarázsról Ten javára.

- Utána megnézhetnénk a Zootopiát – javasolta Ten, ahogy mindenki próbált kényelmesen elhelyezkedni, mikor elindították a filmet. Ebbe mind belementek.

A laptopot az előtérből behozott hokedlire fektették, s mindenki Dongyoung ágya körül csoportosult. Ő eléggé kényelmesen, törökülésben ült, párnáját az ölébe fogva. Taeyong közvetlenül mellé került, állát felhúzott térdeire tette, vékony lábait karjaival ölelve át. Hely szűkében még Ten is az ő ágyán talált helyet magának, maga előtt a földön Johnny dobta egymásra két, kinyújtva még hosszabbnak tűnő lábát, fejét Ten sípcsontjának támasztotta. Xuxi a kipárnázott ruhásszekrénynek dőlt, lábai közt Jungwoo gömbölyödött össze, mint egy cuki kiskutya. Ahogy rájuk nézett, megtelt a szíve elégedettséggel – Xuxi és Jungwoo igazán bájos párt alkottak.

Aztán akaratlanul elképzelte magát ugyanebben a helyzetben – ahogy Taeyong háttal az ölének dől, elkényelmesedik, s ő átkarolja a fiú keskeny csípőjét, vagy a hajával játszik, kinyújtott lábai pedig közrefogják a nálánál apróbb alakját; Taeyong néha a combjára támaszkodik, máskor az ujjaival és tenyerével babrál, esetleg édes kiskutyaszemekkel néz hátra rá, hogy megossza vele, amire épp gondol. De az is előfordulhat, hogy Dongyoung elálmosodik és hátulról a fiú nyakába fúrja arcát, állát a vállán pihentetve, aztán leheletnyi puszit nyom a nyakára, amibe ő talán beleborzong, és…

… és akkor Taeyong mellette mocorogni kezdett, véletlenül érve hozzá a karjához, ami úgy rántotta vissza Dongyoungot a zakatoló ábrándexpresszről a valóságba, mintha a vezető teljes gőz után erősen a fékbe taposott volna. Érezte, hogy elvörösödik, de a filmnézés érdekében szerencsére besötétítettek a szobában, így Taeyong ebből mit sem észlelt, Dongyoung pedig nagyot nyelt és a továbbiakban makacsul a képernyőre szegezte tekintetét. S bár a film egészen jól lekötötte a figyelmét, egy pillanatra sem tudott megfeledkezni arról, hogy a fiú karja az övéhez simul a hely szűke miatt.

A második film kétharmada felé járhattak, amikor észrevette, hogy Jungwoo és Xuxi egy az egyben bealudtak, és Ten is egyre laposabbakat pislog. Taeyong is lehunyt szemekkel ült ugyanabban a pózban, amiben egészen eddig. Johnnyt nem látta, de ő is nagyon mozdulatlan volt. Rájött, hogy muszáj kimennie a mosdóba, ezért a lehető legóvatosabban lemászott az ágyáról, hogy meg ne zavarja a többieket, és a mellékhelyiség felé vette az irányt. Elgémberedett lábai alig akartak engedelmeskedni neki, így meglehetősen viccesen nézhetett ki, ahogy kibotorkált a folyosóra.

Dolga végeztével visszatért a szobába, és megállt a kis előtérben elhelyezett mosdókagyló előtt, hogy fogat mosson. Alig kezdett bele, amikor megpillantotta Taeyongot a csap feletti tükörben.

- Azt hittem, te is alszol – fordult hozzá halk szavakkal.

- Csak a szememet pihentettem. De a többiek kidőltek – felelte a fiú, aztán az ajkába harapott. Felsője ujját húzgálta, úgy festett, mint aki még mondana valamit, de nem tudja, hogyan kezdjen neki.

- Nem sokáig bírtuk – jegyezte meg egy mosollyal Dongyoung, ahogy a szájába dugta a fogkeféjét. Gyorsan, de alaposan megmosta fogait, s az egész procedúra alatt magán érezte Taeyong pillantását, mintha lyukat égetett volna a tarkójába.

- Kikapcsoltam a gépet, remélem, nem baj. – Taeyong még mindig a pulóverével babrált. – Álmos vagy? – bökte ki fojtott hangon.

Dongyoung ránézett.

- Annyira nem – válaszolta, azon tűnődve, mire akar kilyukadni a másik. – És te?

- Kibírom – mondta Taeyong, aztán közelebb lépett hozzá, miután a helyére tette a fogkeféjét. – Van egy ötletem.

- És mi az? – suttogta várakozásteljesen. Úgy érezte, bármivel előállhatna a másik, ő szó nélkül belemenne.

- Meglepetés – húzódott titokzatos mosolyra Taeyong ajka. – Húzz meleg pulcsit és cipőt!

Dongyoung engedelmeskedett, és miután vetett egy ellenőrző pillantást a barátaira – egytől-egyig békésen szuszogtak ott, ahol elnyomta őket az álom – követte Taeyongot ki a szobájából.

***

- A törzshelyed – szólalt meg, amikor megérkeztek.

- Pontosan – bólintott lágy mosollyal Taeyong, és megindult a korlát felé.

A kollégium tetején kötöttek ki, és mint ahogy nem olyan régen a bevásárlóközpontban tették, most is megcsodálták a kilátást. Az éjszakai fények most is éppoly lenyűgözőek voltak, mint aznap este. Dongyoung egy darabig leste maguk alatt az éjféli forgalmat, élvezte a csendet, ami most kivételesen nem érződött kínosnak, inkább kellemes volt. Taeyongra nézett, akinek az arcán ugyanazt a nyugalmat látta, amit most ő is érzett. Aztán a szemébe ötlött a fiú jobb szeme melletti heg, amit már korábban is észrevett, de sose nyílt rá alkalma, hogy az eredetéről kíváncsiskodjon.

- Kérdezhetek valamit? – törte meg a némaságot.

- Persze – fordult felé a fiú.

- Ezt hol szerezted? – érintette meg a saját arcán azt a területet, ahol a seb elhelyezkedett. Taeyong keze nyomban a szeméhez lendült, megtapogatva a hibás bőrfelületet.

- Áh, ezt? Még gyerekkoromban. Atópiás dermatitis.

Látta Dongyoung arcán, hogy ezzel nem nagyon jutott előrébb, ezért tovább magyarázta.

- Olyan, mint… egy bőrgyulladás. Viszket meg minden, és a vakarástól... ilyen maradt. Aztán ahogy nőttem, a heg is úgy nőtt velem.

- Oh, értem – konyult le kissé Dongyoung. Valamiért nem erre a magyarázatra számított.

- Miért? – vette észre Taeyong is ezt. – Mást vártál?

- Nem is tudom – bólintotta oldalra a fejét. – Azt hittem, talán valami extra háttérsztorija van a dolognak.

- Például?

- Például… valójában titkos ügynök vagy és egy bizalmas küldetésben, harc közben szerezted – rögtönzött a fiú, mire Taeyongból kibukott a nevetés.

- Sajnos ilyen menő nem vagyok – mondta végül lebiggyesztett ajkakkal. – Pedig mennyivel királyabb lenne! – sóhajtotta.

A másik egy na, ugye! pillantást vetett rá.

- Komolyan kinéznéd belőlem, hogy titkos ügynök vagyok? – kérdezte szemöldök-húzogatva Taeyong.

Dongyoung tetőtől-talpig alaposan végigmérte vékony, törékenynek tűnő alakját. Kétségtelen volt, hogy a jóképűsége megvan hozzá – bár azt nem tudta biztosan, hogy elvárás-e egy titkos ügynöktől, hogy szemrevaló legyen, vagy csak a filmekben olyan vonzóak mindig – és az öltöny is minden bizonnyal remekül állt volna rajta, de a fizikuma ennek ellenére mégsem tűnt elég… hogy is mondjam, masszívnak. Nem beszélve arról, hogy Taeyong valószínűleg a légynek se tudott volna ártani.

- Nem – felelte némi szünet után, amely alatt jóformán észre se vette, hogy a fiút kissé zavarba hozta az alapos szemrevételezésével.

- Kár – vált erőteljesebbé az ajakbiggyesztés, ami ezzel a lendülettel fel is került Dongyoung „Érdekfeszítő dolgok Lee Taeyongról” című mentális listájára. (A listán szerepelt még az érvelő képessége, a cukiskodó hangja, az eperillatú haja és az ugatásszerű, akadozó nevetése. Oh, és ne feledkezzünk meg arról, amikor az ujjai valami fura, merev pózba hajlottak, amikor peace jelet mutatott.)  – Na, mindegy, amúgy sem akarok az lenni – vont vállat Taeyong. – És mi van veled? Neked van valami emlékezetes sebhelyed?

- Hm… – gondolkodott el Dongyoung, aztán beugrott neki. – Á! Tudom már. Ez nem sebhely, inkább baleset.

- Na, mesélj – ült le Taeyong az egyik padra.

- Egyszer mikor még gyerek voltam – kezdett bele a történetbe, miközben követte a példáját, és kényelmesen elhelyezkedett ő is – apukámmal elmentünk fagyizni. Annyira ízlett, hogy akartam még egyet, és kaptam is rá pénzt apától. Miután megvettem, izgatottan szaladtam vissza hozzá, de ő az út túloldalán volt, és… és akkor egyszer csak jött egy autó – mesélte a végén enyhe drámai hangsúllyal megfűszerezve a mondókáját.

- Elütött? – nyíltak tágra Taeyong szemei szörnyülködésében.

- Hát, igen, nekem jött. Eltört a lábam, nagyon durva volt. A csontom ilyen tök furcsa szögben állt – folytatta a fiú, a másik meg egyszerre vágott sajnálkozó és fintorgó képet.

- Az fájhatott – jegyezte meg együtt érzően.

- Majdnem belehaltam, annyira fájt – túlzott kicsit a fiú, de azért nem túlságosan – a mai napig emlékezett az intenzív kínra, amit akkor érzett. – Várjál, de a legjobb nem is ez – folytatta egy szusszanásnyi szünet után, ami alatt Taeyong a hallottakat emésztette.

- Hát?

- Már vittek a kórházba, de a fagyimat még mindig a kezemben szorongattam, mert nem akartam lemondani róla, annyira ragaszkodtam hozzá – fejezte be a sztorit a fordulattal, amin mindig megdöbbentek az emberek, akárkinek mesélte el. Taeyongnál is ezt a hatást érte el; szemöldöke felszaladt a homlokára, eltűnt frufruja mögött, szája enyhén elnyílt.

- Mi? Végig ott fogtad a kezedben?

- Ja – vigyorgott Dongyoung visszaemlékezve.

- Eltörik a lábad, és neked a fagyi a legfontosabb, azta – nevetett a fiú. – Neked aztán megvannak a prioritásaid.

- Apukám azóta is azt mondja, hogy ez is azt mutatja, milyen kis makacs tudok lenni. Hogy ha akarok valamit, addig megyek, amíg meg nem szerzem és semmi sem állhat az utamba.

- Még az se, ha elütnek, ahogy a példa is mutatja – egészítette ki csendesen Taeyong, szelíd tekintettel pásztázva Dongyoungot. – Ez végül is jó tulajdonság.

- Igen… de rá kellett jönnöm, hogy csak addig működik, amíg csakis rajtam múlik, hogy valóra váltom-e, amit akarok. Ha olyasmit akarok, ami nem rajtam múlik, akkor…

Elhallgatott, mert rájött, hogy rossz felé kanyarodtak a gondolatai; Taeyong csak hümmögött.

- Na, szóval így törtem el a lábam – folytatta úgy, mintha mi sem történt volna.

- Nem semmi…

Rövid csend telepedett rájuk, mindketten ismét kigyönyörködték magukat a kilátásban egy kicsit.

- Tudod mit? – fordult hozzá Taeyong – a hangja édes volt, akár a méz. – Játsszunk vagy-vagy játékot!

- Azt hogyan kell?

- Mondok két dolgot és te megmondod, melyiket szereted jobban – avatta be a fiú, mire bólintott, hogy mehet. – Oké. Legyen az első mondjuk… Kávé vagy tea?

- Kávé – vágta rá Dongyoung gondolkodás nélkül.

- Nekem is – mosolygott Taeyong. –- De ha már kávé, americano vagy latte?

- Americano, természetesen. Gondolom, neked a latte – mondta meggyőződéssel a fiú.

- Nem is! – ellenkezett a másik. – Az americanót jobban szeretem.

- Oh, pedig amit a múltkor ittál, az nagyon nem az volt – mutatott rá Dongyoung könnyeden.

- Az kivételes eset volt, és különben is, nem mindig iszom ugyanazt! – jelentette ki Taeyong, aztán továbblépett a következő kérdésre. – Vanília vagy csoki?

- Vanília.

Taeyongnak látványosan elakadt a lélegzete.

- Azt hiszem, ez megpecsételi a kapcsolatunkat – mondta drámaian.

- Miért? – nevette el magát Dongyoung, miközben próbált tudomást sem venni arról, hogy Taeyong az imént a „kapcsolatukat” emlegette. – Mi a baj a vaníliával?

- Az, hogy nem csoki. Ez, kérlek, döntő fontosságú, és sajnos, nem érintkezhetek senki olyannal, aki a vaníliát előnyben részesíti a csokival szemben. Kár, pedig igazán nagyszerű társaság voltál eddig – mondta halál komolyan Taeyong, mire még jobban kuncogott a színjátékán.

- Ezen múlik csupán? – lökte enyhén oldalba.

- Csupán? Csupán?! – tetette a felháborodottat a fiú.

- Igazából mindkettőt ugyanannyira szeretem – mondta békítően Dongyoung, mire Taeyong engedett engesztelhetetlenségéből.

- Azt hiszem, ez talán még megbocsájtható – jelentette ki nagylelkűen.

- Hú, ez vékony jég volt – törölte le a képzeletbeli izzadságcseppeket a homlokáról.

- Az bizony. Következő: kutyák vagy macskák?

A következő fél órában Dongyoung egy rakás mindennapi apróságot közölt magáról a fiúval, s cserébe ő is válaszokat kapott ezekre a kérdésekre. Így tudta meg, hogy Taeyong a nyarat szereti jobban, előnyben részesíti a telefonhívást az üzenetírással szemben – ami érdekes információ volt, tekintve, hogy ők eddig csak az utóbbin keresztül érintkeztek, ha nem élőben találkoztak. Ezen kívül a táncot választotta az énekléssel szemben, míg ő természetesen az utóbbit szerette jobban. Kiderült, hogy jól főz, és hogy imádja a kutyákat. Dongyoung se volt teljesen reménytelen eset a konyhában, de az állatokkal valamilyen oknál fogva nehezen találta meg a hangot. Aztán amikor Taeyong arról kérdezte, hogy melyik közös tantárgyukat szereti jobban, Dongyoungnak beugrott valami.

- Tényleg, mi van azzal a kísérlettel, amit a múltkor csináltatok? – kérdezte kíváncsian. Ám aztán rájött, hogy mi is volt a kísérlet pontosan, és ezer érzés öntötte el egyszerre, ahogy visszaemlékezett közös történetük első állomására, ahonnan minden elindult.

Taeyong szeme is megváltozott a kérdésre, megtelt valamivel, amit nem tudott egyértelműen értelmezni, de valamiért úgy érezte, nem is szükséges. Mert abban a pillanatban tudta, hogy a fiú is ugyanarra gondol, mint ő, Taeyong esze is ugyanúgy az ölelésükön járt, csakúgy, mint neki, és ő is ugyanúgy élvezte, mint Dongyoung.

- Hát, az egész jól halad – felelte végül a fiú, megtörve a szemkontaktust; kezei az ölében nyugodtak, de most játszadozni kezdett ujjaival. Megköszörülte a torkát. – A jövő utáni héten szervezünk egy új ingyen ölelés eseményt a plázában. Hogy még több legyen az adat, meg minden.

- Ott, ahol a múltkor voltunk Johnnyékkal?

- Aha – bólintott a fiú.

Dongyoung érezte, hogy itt az alkalom, amit meg kell ragadnia, különben később megbánja, ha nem így tesz.

 - És mondd csak… hogy is működik ez pontosan – kezdett bele lassan, kicsit izgulva, ami miatt kiszáradt a szája, s kénytelen volt megnyalni ajkát. – Egy ember csak egyszer vehet részt a kísérletben?

Taeyong kutató pillantással nézett rá.

- Az lenne az ideális, de rájöttünk, hogy van, aki többször is odajött.

Nyilván Taeyong csodálói – gondolta Dongyoung.

- Már nem tudtuk nyilvántartani rendesen, ezért változtattunk az egyik hipotézisünkön – magyarázta a fiú. – Szóval egy ember többször is részt vehet, ha akar…

- Hm…

- Miért, Ten akar még egy ölelés Johnnytól? – kérdezte mindentudó vigyorral.

- Én nem Tenre gondoltam – mondta gyorsan Dongyoung, és remélte, hogy Taeyong érti a célzást.

Rövid csend következett, ami alatt a fiú üres arckifejezéssel bámult rá.

- Oh.

Igen, úgy tűnt, megértette.

- Szóval… khm, te akarsz egy ölelést Johnnytól? – kérdezte színtelen hangon.

Dongyoung összeszűkülő szemekkel vizslatta a másik rezzenéstelen arcát; nem tudta eldönteni, hogy viccel vele vagy komolyan kérdezi, esetleg csak így akarja kihúzni belőle, hogy megnevezze őt.

- Miért, csak ő lesz ott az eseményen? – kérdezte végül, megkerülve a válaszadást.

- Nem, én is ott leszek – mondta a szemébe nézve a fiú, arcán valami sejtelmes kis mosoly ült, s Dongyoung ebben a szempillantásban döbbent rá, hogy most épp flörtölni próbál vele. Újra elszabadultak a pillangók.

- Akkor jó – mondta kissé fojtottan, de próbálva nem megszakítani a hangulatot. – Nem mintha félnék Tentől, de a világért sem akarom magamra vonni a haragját azzal, hogy Johnnyt ölelgetem.

- Helyes dolog – hagyta jóvá ezt Taeyong. – Még szerencse, hogy így gondolod, mert én meg nem hagyhatom, hogy Johnny utolérjen.

- Ezt hogy érted?

- Még a kísérlet kezdete előtt fogadtunk, hogy ki fog több embert megölelni – fejtette ki a fiú. – Egyelőre én vezetek.

- Á, értem – bólogatott Dongyoung. – És mi a tét?

- A vesztes egy hónapig mossa a nyertes ruháit.

- Mit nem adnék érte, ha nekem mosná valaki a ruháimat egy hónapig – jegyezte meg a fiú vágyakozva.

- Ugye? Ezért nem hagyhatom, hogy győzzön.

- Hát, rajtam ne múljék – mondta Dongyoung. Aztán, egyszer csak, végre-valahára merész lett. – És mi van akkor, ha…

- Ha?

- Ha közbejön valami, és nem tudok elmenni a plázába? – kérdezte lassan; nehezen forgott a nyelve, de ha már belekezdett, végigviszi a tervet. – Vagy, bár egyáltalán nem kívánom ezt, de mi van, ha te nem tudsz elmenni valami miatt?

Szinte égett a füle, de nem törődött vele, csak várta Taeyong válaszát – megint csak remélte, hogy tud olvasni a sorok között. A fiú kifürkészhetetlen pillantással nézett rá, de az arca mintha ugyanazt az elszántságot sugározta volna, ami őt is hatalmába kerítette.

- Akkor azt hiszem… kénytelenek leszünk most megtenni a dolgot, nehogy Johnny beelőzzön – felelte halkan, de Dongyoung minden egyes szavát tisztán hallotta.

Kis ideig egyikük se mozdult. Aztán Dongyoung felállt, Taeyong elé lépett és megfogta a kezét, ezzel unszolva, hogy ő is álljon fel. Nem nagyon kellett biztatni, egy szempillantás alatt talpon volt. Aztán csak néztek egymásra, hirtelen egyikük se tudta, pontosan mi a következő lépés. Dongyoung szíve a torkában dobogott, aztán teste megremegett az éjszakai szélben, de szinte nem is érezte a hideget, annyira fűtötte belülről a várakozás. Ez azonban nyomban katalizátorként hatott – Taeyong észrevette, ahogy a remegés átfut rajta, és kitárva karjait, közel lépett hozzá. Dongyoung átölelte.

És hirtelen minden olyan volt, mint akkor ott az aulában. Minden érzés, amit akkor átélt, heves vízesésként zúdult rá ismét – Taeyong csontos teste a karjaiban, eperillatú haja az orrában, az arca, ahogy a nyakába fúrja, az a bódító nyugalom, és végül a késztetés, hogy megvédje őt mindentől. Újra ott volt, és nem csökkent, egyre csak erősödött minden lélegzetvétellel, amit egymáshoz simulva töltöttek.

Ebben a pillanatban biztos volt benne, hogy akarja Taeyongot.

Nem tudta számon tartani, mennyi ideig álltak egymásba kapaszkodva a tetőn, de egyszer csak arra eszmélt, hogy a fiú lélegzete a torkánál sokkal lassabbá és egyenletesebbé vált. Arra gyanakodva, hogy esetleg elaludt a karjaiban, óvatosan megmozdult. Taeyong nyomban felemelte a fejét, szeme lassan nyílt fel. Olyan gyönyörű volt, hogy Dongyoungnak szinte elszorult a torka ennyi szépségtől.

- Fáradt vagy – mondta halkan, mire Taeyong pislogott, majd bólintott. – Gyere, menjünk vissza!

Kibontakoztak az ölelésből, de nem engedte el őt. Kézen fogva sétáltak vissza Dongyoung szobájába.

Amíg távol voltak, Johnny és Ten eltűntek, Xuxiék pedig átvándoroltak a padlóról Jungwoo ágyába. Alig fértek el egymás mellett a kis helyen, Xuxi alig tudta hova pakolni hosszú végtagjait, de összebújva megoldották valahogy.

- Édesek – szuszogta Taeyong, ahogy meglátta őket, mire Dongyoung mosolyogva bólintott.

- Itt a takaród – nyújtotta oda neki a meleg holmit, amit ő megköszönve vett át.

Az ajtóban búcsúzkodtak.

- Jól éreztem magam ma éjjel veled – mondta Taeyong kedvesen. – Veletek.

- Én is – vallotta be Dongyoung. – De most menj, mielőtt leragad a szemed.

- Jó éjszakát, Dongyoungie.

A szíve nagyot ugrott a becézésre.

- Jó éjt, Taeyong.

A fiú egy utolsó mosollyal elment, Dongyoung pedig a bezárt ajtónak vetette a hátát, és csendesen kifújta a levegőt. Boldog volt.

Már a pizsamáját húzta, amikor halkan kopogtattak. Csodálkozva nyitott ajtót: Taeyong jött vissza, takaróját szorosan magához szorítva, olyan arccal, mint aki szellemet látott.

- Taeyong?

- Itt aludhatok? – suttogta sokkal éberebben, mint pár perce, amikor távozott.

- Tessék? – bámult rá értetlenül.

- Amikor visszamentem a szobámba, Johnny és Ten ott csókolóztak! – bökte ki nagy hévvel, de olyan csendben, ahogy csak egy ilyen hírt közölni tudott.

- Mi?! – szakadt ki Dongyoungból hangosabban, mint kellett volna.

- Ssh! – ragadta meg a karját a fiú, ahogy egy oldalpillantást vetett Xuxiékra. – Ne olyan hangosan! – Betolta őt a szobába, és lenyomta az ágyra.

- Ez komoly? – jött izgalomba Dongyoung. – Johnny és Ten? Smároltak?

- Ja, hát képzelheted, hogy én is meglepődtem – bólogatott hevesen Taeyong. – Rögtön kitolattam a szobából, ahogy megláttam, hogy ott eszik egymást.

- Hú – vigyorgott a házigazda. – Ten most biztos nagyon boldog lehet. Azt hitte, Johnny heteró.

- Viccelsz? Oda van Tenért – mondta Taeyong.

- Akkor jó – nyugodott meg a barátja miatt Dongyoung. – Wow. Na, arra nem számítottam, hogy ma éjjel ilyen fejlemények lesznek. De vajon hogy történt?

- Biztos elmondják majd – vont vállat Taeyong, de ő is örült a barátaiknak.

Egy darabig még erről beszélgettek, vigyázva, hogy Jungwoo-ékat fel ne ébresszék, de aztán kezdtek ők is végleg elálmosodni. Taeyong hallani sem akart róla, hogy Dongyoung átadja neki az ágyát, ezért némi vita után megegyeztek, hogy csinál neki gyorsan egy jó kis fekvőhelyet a földön. Minden puha plédet egymásra dobáltak, amit csak találtak, aztán végre nyugovóra tértek.

- Jó éjt, Taeyongie – köszönt el Dongyoung könnyű szívvel.

- Jó éjt.

A mosolyt a fiú arcán nem látta a sötétben, de érezte.

*7-Eleven: élelmiszer bolthálózat.