Pillangószárnyak - Dotae (2/5)

Cím: Pillangószárnyak

Páros/ok: Doyoung/Taeyong

Mellékpárosok: Johnny/Ten, Jungwoo/Lucas

Banda: NCT

Au: egyetem!au

Műfaj: slice of life

Leírás: Egy ingyenölelés és következményeinek története, amely ki másnak köszönhetően is történt meg természetesen, mint a legendás Ten Chittaphonnak. Dongyoung persze nem így kommentálná az esetet, de Tent ez különösebben nem érdekli.

Részek: 2/5

Megjegyzés: A történetben Doyoung igazi nevét használom, ami Dongyoung.

2.

- Dongyoung, neked hogy tetszett a film? – robbant a kérdés a hangzavarba, ami az asztalnál uralkodott, amelynek köszönhetően a fiú úgy kapta fel a fejét a sült krumplijából, mintha valami csínytevésen érték volna tetten.

A mozi véget ért, s a négy fiatal a hatalmas bevásárlóközpont étkezőrészlegére masírozott át, hogy éhségüket enyhítsék – és persze, hogy megvitassák a látott filmet, amely meglehetősen monumentálisra sikeredett. A gond csak ott kerekedett, hogy Dongyoung már megint Taeyonggal került szemközt az asztalnál, és míg a másik három lelkesen vitatta meg a témát, addig ő arra koncentrált, hogy ne bámulja folyamatosan őt.

Mérges volt magára: hiába határozta el, hogy nem hagyja elgyengülni magát, Taeyong így közelről valami olyan erővel bírt felette, amit nem tudott irányítani, elfojtani vagy megszüntetni. Nem értette – harmadik éve jártak ugyanarra az egyetemre, számos alkalommal ültek egyazon előadáson, mégsem jött eddig soha zavarba tőle – most meg ama Ominózus Eset óta remegett a gyomra és leblokkolt az agya, ha a fiú ötméteres közelségébe került.

A neki címzett kérdés feltevője természetesen összes kínjának forrása, azaz Lee Taeyong volt – felnézve gesztenyeszín tekintetbe ütközött a pillantása, melynek gazdája kíváncsian várta a választ az eddig vacsorájába temetkező Dongyoungtól.

- Öh… nekem is tetszett – nyögte ki kurtán. A nyelve mintha kővé változott volna a szájában, olyan nehezen formálta a szavakat.

- Mit is mondtál, ki a kedvenced? – folytatta a faggatózást Taeyong.

- Nem mondtam – mondta Dongyoung, magán érezve nemcsak az őt szóval tartó fiú, de Ten és Johnny pillantását is. Az utóbbi halkan felhorkant a válaszára.

- Elmondod? – húzódott apró mosolyra Taeyong ajka.

- Doktor Strange.

- Nekem a Fekete Párduc – közölte Taeyong vidáman. Dongyoung gyomra vetett egy hátra bukfencet – a fiú mosolya olyan bájos volt, hogy azt már nem lehetett ép ésszel bírni. Visszadugta az orrát a sajtburgerébe, de abból meg jelenleg egy falatot se tudott volna letuszkolni a torkán, így inkább ivott egy kortyot.

Taeyong végre levette róla a szemét, s inkább Johnnyval kezdett el a film egyik részletéről vitatkozni, de ezt ő szinte meg se hallotta. Mi ütött belé? Azt kívánta, bár visszanyerné azt a nyugodt stílust, amiben tegnap képes volt írni neki, de szemtől szembe ezerszer nehezebben ment a dolog.

Úgy tűnt, Ten sem érti a viselkedését, mert amikor az evéssel végezvén felálltak az asztaltól és elindultak nézelődni, a barátja könyökét érezte meg az oldalánál, ahogy mellécsapódott.

- Mi van veled, Dongyoungie? – kérdezte halkan, hogy az előttük haladó másik kettő ne hallja őket. – Egész este olyan vagy, mint egy rémült… - itt egy széles vigyor kanyarodott az arcára – nyuszi. Aki megkukult.

- Fogd be! – mordult rá Dongyoung, nyomban visszanyerve önmagát. – Egyáltalán honnan ismersz te olyan szavakat, hogy megkukult?

Ten csak vállat vont, és folytatta a kioktatását.

- Azt hiszed, Taeyong rád bukik, ha ilyen nyámnyila vagy?

- Nyámnyila? – ámult tovább barátja hirtelen meggazdagodott szókincsén Dongyoung. – Most komolyan, Johnnytól tanulod ezeket a szavakat?

- Ember, még mindig nem rólam van szó – nézett rá szigorúan Ten. – Ha akarsz valamit Taeyongtól, viselkedj normálisan…

- Nem akarok tőle semmit! – vágott a szavába sziszegve Dongyoung. – Fogd már fel!

- Az kár, mert én úgy látom, ő akarna tőled – mondta erre Ten.

Na, ez már egy pillanatra Dongyoungba fojtotta a szót és mindenfajta indulatot is.

.- Ezt meg miből gondolod? – kérdezte végül, ügyelve rá, hogy a hangja lehetőleg teljes érdektelenséget tükrözzön vissza, mintha teljesen mindegy lenne számára a válasz. Mert természetesen az is volt. Teljesen mindegy. – Nem is tudja, hogy meleg vagyok!

- Már hogyne tudná – emelte rá a szemöldökét a barátja.

- Mégis honnan…? – Dongyoung szemei összeszűkültek. – Csak nem te…?

Elég volt ránézni, hogy tudja a választ.

- Ami azt illeti, nem mondhatnám, hogy meglepődött – mondta védekezésképpen Ten. – Csak kicsúszott a számon, amikor rólad kérdezősködött…

A fiú legszívesebben belerúgott volna, de fegyelmeznie kellett magát.

- Ki foglak nyírni! – fenyegetőzött, mire Taeyong hátrapillantott feléjük. Arcára kíváncsisággal vegyes aggodalom ült ki, Dongyoung pedig megijedt – vajon mennyit hallott a beszélgetésükből? És vajon tényleg… nem, nem, az hülyeség, jobb is elfelejteni mindazt a badarságot, amit Ten összehordott itt neki.

- Jöttök? – kérdezte tétován Taeyong.

- Aha! – vágta rá erre lendületesen, és faképnél hagyva Tent, elindult előre. Pár lépés után egy lemezbolt kirakata vonzotta magához.

- Bemenjünk? – vetette fel Johnny, érdeklődve szemlélve meg maga is a kihelyezett darabokat.

- Menjünk! – felelt helyette lelkesen Taeyong. – Van egy cd, amit meg akartam nézni…

Beléptek az üzletbe, s ahányan voltak, annyifelé oszoltak. Dongyoung a koreai részlegen őgyelgett, de hiába nézelődött, semmi nem ragadta meg igazán a figyelmét. Bosszantó kis légyként zümmögött a fejében a kérdés, hogy Taeyong vajon milyen zenét szeret hallgatni, de arra nem volt hajlandó, hogy megközelítse őt és beszélgetést kezdeményezzen vele a témában. Szeme sarkából azonban látta, hogy a fiú a külföldi albumoknál keresgélt, akárcsak Johnny és Ten.

Dongyoung hamar megunta a céltalan nézelődést, és a barátjához somfordált; Ten épp egy lemez feliratára hívta fel Johnny figyelmét.

- Nézd! – mutatott oda vigyorogva.

- Neo – olvasta fel Johnny és ő is elmosolyodott.

- Tényleg, gondolom, most az Infinity Warról fog szólni a filmértékelőtök – mondta Ten.

- Még szép – helyeselt Johnny erre, majd Dongyoung értetlen arcát látva megmagyarázta a dolgot. – A Neo Radioban. Egy műsort vezetek az egyetemi rádióban. Nem hallottál még róla?

Nehéz lett volna nem hallani róla, mert az ő műsora volt a legnépszerűbb az összes egyetemi műsor közül.

- De, persze, hogy hallottam – mondta Dongyoung –, csak nem hallgatom, mióta… izé. Mióta órám van abban az időben.

- Kár – intézte el ennyivel a dolgot a rádió dj mindenfajta sértődés nélkül, aztán visszatért a félbehagyott témához. – Mondtam Jaehyunnak, hogy végre megnézem ma a filmet. Már rágta a fülem miatta. Jaehyun a dj társam – világosította fel ismét Dongyoungot. Bizonyára megint információhiánynak vette a fiú arcának elkomolyodását, és kiegészíttette: - Jung Jaehyun. Ismered őt?

Túl jól is – gondolta keserűen Dongyoung, de ezt jobbnak látta lenyelni, és semleges arcot felvenni. A szeme sarkából látta, hogy Ten is kissé feszülten várja a válaszát, Taeyong tekintetét pedig nem látta ugyan, de magán érezte – szinte perzselte, és minden önuralmát be kellett vetnie, hogy ne nézzen rá.

- Aha, ismerem – mondta kissé kelletlenebbül, mint akarta. Gyorsan elfordult, hogy elrejtse arcát a többiek elől és továbbsétált a polcok mentén. Azt hitte, egy pillanatra megszabadult a kutató pillantásoktól, meglepetésére azonban Taeyong a nyomába szegődött, és ott téblábolt mellette, aminek köszönhetően a gyomoridege azonnal újra tiszteletét tette nála.

- Úgy szeretem ezt a sorozatot – kapott fel egy cd-t Taeyong az előttük kiállítottak közül, valószínűleg, hogy megtörje a közéjük beállt, kínossá váló csendet. A kezében tartott darab borítójáról egy rakás régimódi, ám gyönyörű népviseletbe öltözött színész köszönt vissza – az egyik népszerű kosztümös sorozat szereplői. Meglepődve nézett Taeyongra: nem gondolta volna, hogy ilyesmit is néz. Ha a fiú észre is vette meghökkenését, nem törődött vele, mert tovább beszélt. – Van benne egy szám, ami olyan szomorú, hogy még attól is sírni támad kedvem és sajog a szívem, ha csak rágondolok.

Minden egyes kiejtett szóval egyre nagyobb elképedést váltott ki Dongyoungban. Olyan volt, mint egy oroszlánbőrbe bújt kiscica – keménynek nézett ki, ám belül egy érzékeny lélek lakozott a jelek szerint. Nem gyenge, de érzékeny; s pont eme ellentét tette oly vonzóvá.

- Mármint… uh, most biztos azt gondolod rólam, micsoda egy bőgőmasina vagyok, de… - kezdett szabadkozni a fiú gyorsan.

- Nem, nem gondolom – cáfolt rá azonnal, s Taeyong kétkedését látva fontosnak tartotta hozzátenni: - Tényleg nem. Jobb, mintha egy érzéketlen tuskó lennél.

Jutalma egy kedves mosoly volt, Dongyoung pedig egyszeriben egy darab vajnak érezte magát, amely megolvadt a napon.

- Van egy ötletem! – mondta vígan Taeyong, ahogy Tenék felé sandított, majd visszanézett rá. – Lépjünk le!

- Mi?

- Arra gondoltam, hogy hagyjuk kettesben azt a két jómadarat – magyarázta a fiú lehalkítva a hangját. – Hadd turbékoljanak!

Dongyoung lesápadt. Boldogan magára hagyná őket, de az azt jelentené, hogy neki kettesben kell maradnia Taeyonggal, amit nem biztos, hogy be akart vállalni.

- De… de én azt hittem, h-hogy… - hebegte a hirtelen javaslattól megzavarodva, kiszáradt szájjal.

- Hogy?

Nagyot nyelt.

- Hogy ez egy… izé. – Kereste a megfelelő szót, de egyszeriben mintha leálltak volna, vagy legalábbis beragadtak volna a fogaskerekek az agyában. – Hogy ez egy közös program, nem randi.

- Akár az is lehetne – felelte erre Taeyong, miután hosszan fürkészte őt, Dongyoungnak pedig kihagyott egy ütemet a szíve a megjegyzés hallatán. Miért érezte úgy, mintha már nem a közös barátaikról lenne szó? Mert így akarta érezni, vagy mert Taeyong esetleg tényleg arra utalt, hogy ők ketten…

Mielőtt bármire juthatott volna, a szája szinte magától kezdett mozogni, legalábbis meg mert volna esküdni, hogy nem állt szándékában még bármit is mondani.

- Akkor menjünk. – Taeyong nagy komolyan bólintott, s már indult volna, amikor Dongyoungnak megjött az esze. – Várj! – ragadta meg a fiú karját, és csak akkor vette észre, mikor Taeyong pillantása odarebbent. Gyorsan elengedte őt. – Nem bunkóság ez? Meg azért az mégiscsak fura, ha se szó, se beszéd eltűnünk, mint szürke szamár a ködben!

- Nyugi, kitaláltam mindent. Gyere! – húzta magával, ő pedig mit volt mit tenni, követte.

***

- Így! – mondta elégedetten Taeyong abban a pillanatban, hogy kívül kerültek a lemezbolton. A fiú grandiózus terve, mint kiderült, abból állt, hogy előadta a nagy halált Johnnyéknak, állítva, hogy a mozi után magába táplált hamburger alaposan betett neki és muszáj hazamennie, mert rosszul van tőle. Némi győzködés kellett hozzá, hogy Johnny ne akarjon otthagyni csapot-papot, hogy vele menjen, de amikor Taeyong bejelentette, hogy Dongyoung oly nagylelkűen elvállalta, hogy hazakíséri, valamilyen oknál fogva nyomban elállt a dologtól és belement, hogy kettéváljon a csapat. Ezután hamar magára hagyták a párost, és külön utakon folytatták az estét. – Ez könnyen ment.

Dongyoung felvonta a szemöldökét. Roppantul szórakoztatta az iménti előadás, és nem tudta szó nélkül hagyni.

- Ugye tudsz róla, hogy borzalmas színész vagy? – kérdezte csipkelődve, csak hogy cukkolja a fiút, mire Taeyongból kitört a nevetés. Nem bírta megállni, ő is kacagni kezdett, s egy idő után már nem is a helyzeten nevetett, hanem a másik szaggatott, ugatásszerű hahotázásán.

- Nagyon gáz voltam? – kérdezte ragyogó arccal a fiú.

- Hát, nem vágják utánad az Oscart az alakításodért, az biztos, de a célnak most megfelelt.

- Akkor jó. – Taeyong ebbe belenyugodott. – Gyere, mutatni akarok valamit! – indult meg a folyosón.

- Nem haza megyünk? – csodálkozott Dongyoung.

- Dehogyis! – rázta a fejét, ahogy a legelső szembejövő mozgólépcsőre lépett. – Az unalmas lenne.

Erre nem tudott mit mondani, vagy talán inkább csak fúrta az oldalát a kíváncsiság, hogy hová tartanak, így készségesen követte váratlan kalandpartnerét fel az emeletre. Egyre feljebb jutottak, aztán Taeyong egy helyen elhagyta az üzletsort, hogy egy folyosóra kanyarodjon, amit Dongyoung még sosem használt. Nem volt biztos benne, hogy nekik egyáltalán szabad-e erre járniuk, de semmi nem zárta el az útjukat és nem is szólt rájuk egyetlen alkalmazott sem, hogy tilosban járnának, így nem aggódott különösebben. Végül a fiú egy vaskos ajtón át kilépett a szabadba, majd megfordult, hogy tartsa neki a kijáratot.

A tetőre kerültek. Tavasz lévén a levegő kellemesen meleg volt, ám a viszonylag magas helyből kifolyólag az esti szellő itt kissé mintha erősebben és hűvösebben fújdogált volna, mint ahogy azt lent az utcán megszokhatta az ember. Ám még ez sem vett el abból, ami eléjük tárult. Taeyong a korláthoz sietett, majd egy nagy mosollyal és széles karmozdulatokkal prezentálta a látványt.

- Szeretem ezt a helyet – mondta, bevárva Dongyoungot. – Persze nem olyan a kilátás, mint mondjuk a Namsan toronyból lenne, de nem rossz, nem?

Alattuk a város millió aranyló fényével, a forgalom távoli, halk morajával, és maga mellett Taeyong kedves mosolyával valóban nem lehetett mindezt rossznak nevezni, s Dongyoung lelkét egyszerre átjárta a nyugalom és a végtelen békesség. Legutóbb tán akkor érzett ilyet, amikor… oh. Amikor Taeyongot tartotta a karjaiban – döbbent rá, s még ez sem tudta aggasztani – sokkal inkább töltötte el melegséggel az emlék.

- Tényleg nem – mosolygott vissza a fiúra. Ezernyi pillangó kavargott a gyomrában, amelyeket régi ismerősként üdvözölt, és kivételesen még elűzni sem akarta őket – hagyta, hadd repkedjenek kedvükre. – Gyakran kijössz ide?

- Ide? Nem annyira – rázta a fejét a fiú. – A kollégium teteje a törzshelyem – avatta be úgy, mintha egy hétpecsétes titkot osztott volna meg épp. – Nagyon szeretek ott lenni, mert nyugodt. Senki nem jár oda rajtam kívül. De ne mondd el senkinek!

Ha belegondolt, hány lány ácsingózott utána, nem is volt olyan meglepő, hogy titokban akarta tartani. Taeyong a korlátra támaszkodott, a városképet fürkészte csillogó szemekkel. Dongyoung nem bírta megállni, hogy ne gyönyörködjön egy kicsit az arcában, amelyet komolyan mintha maguk az istenek faragtak volna tökéletesre. Az éjszakai világítás különös, álomszerű fénybe vonta alakját, ahogy kissé előrehajolva a rozsdamarta vaskorláton pihentette felsőtestét.

Szótlanul álltak egymás mellett egy ideig – kellemes, megnyugtató csendben, amikor nem kellettek szavak. Dongyoung arra gondolt, vajon mivel érdemelte ki Taeyong bizalmát, hogy ilyen személyes dolgokat osszon meg vele; hiszen a túra a tetőre az ő kis titka volt, mint mondta, amit valószínűleg nem bízott akárkire.

Egyszerre váratlan szélroham rázta meg őket, hűvösebb, mint az eddigiek, s Taeyong rögtön felegyenesedett, hogy karjaival fázósan ölelje át magát, hisz csupán egy vékony pamutfelsőt viselt. Dongyoung akaratlan késztetést érzett, hogy megvédelmezze őt a hidegtől, így arra gondolt, felajánlhatná a dzsekijét, de az talán még hatásosabb lenne, ha egyszerűen csak odalépne hozzá, átölelné és akkor mindjárt nem fá…

- Kérdezhetek valamit? – rántotta vissza a fiú hangja a valóságba ekkor. Az arcára fókuszált – egyenesen őt nézte, amitől ideges lett.

 - Igen? – nyögte ki, elhessegetve az iménti ábrándképet.

- Persze… izé, nem muszáj válaszolnod, ha nem akarsz – bocsátotta előre a fiú tétován.

- Mondd csak – tett valamiféle bátorítónak szánt kézmozdulatot Dongyoung, habár eme bevezetés nem nyugtatta meg túlzottan afelől, hogy vajon milyen kérdést szándékozik nekiszegezni.

 - Az előbb, amikor Jung Jaehyunról volt szó… úgy vettem észre, hogy nem szívesen beszélsz róla – állt elő a dologgal Taeyong. Dongyoung meglepődött: ha tippelnie kellett volna, erre biztos nem tette volna. Miért érdekli a másikat Jung Jaehyun? – Úgy tűnt, nem kedveled őt.

- Ez… nem pont igaz – mondta lassan, alaposan átgondolva, hogyan is feleljen a kérdésre. El akarta kerülni a félreértéseket, hátha Taeyong elmondja Jaehyunnak mindezt. Bár igazság szerint nem igazán érdekelte már Jaehyun véleménye, és Taeyong is elég diszkrétnek tűnt ahhoz, hogy ne pusmogjon tovább mindent, amit hall. – Egy ideig… jóban voltunk, de ma már nem annyira.

Ennél többet nem szándékozott mondani, és Taeyongon is látta, hogy a kérdését nemigen válaszolta meg.

- Nincs vele semmi bajom – egészítette ki a mondókáját, hogy nyomatékosítsa magát –, egyszerűen csak eltávolodtunk.

Persze megvolt annak az oka, de nem kellett mindenről tudnia, még akkor se, ha nem ítélkezne.

- Oh, értem… - bólogatott Taeyong, pedig valószínűleg nem értette, és látszott rajta, hogy kíváncsi lenne még többre is, de udvariasságból nem firtatta.

- Csak nem szeretném, ha azt hinnéd, hogy utálom a barátodat, vagy ilyesmi…

Taeyong zavart pillantást vetett rá, mintha nem értené, mire akar kilyukadni ezzel.

- Inkább csak az ismerősöm… Johnnyval van inkább nagyon jóban a műsoruk miatt.

- Akkor meg miért érdekes, hogy én mit gondolok róla?

Taeyong hallgatott, Dongyoung próbált olvasni belőle. Talán tud valamit kettejük közös múltjáról? Jaehyun elmondta volna neki, hogy együtt voltak egy ideig? És még ha így is van, miért olyan fontos ez Taeyongnak?

Úgy látom, akarna tőled valamit – jutottak eszébe Ten korábbi szavai, amelyeket akkor fontolóra se mert venni. Lehetséges volna, hogy a fiú afelől próbál puhatolózni, hogy…

- Nem fontos – mondta Taeyong, félbeszakítva gondolatai fonalát vállvonogatva.

Oh. Szóval nem fontos. Nem tudta, mire vélje mindezt. Bármennyire is bizonyult tévesnek az általános vélekedés, mely szerint hideg és nehezen megközelíthető, azért az még mindig helytállt, hogy a titokzatossága miatt nehezebben kiismerhető, mint mások. Vagy csak Dongyoung hagyott figyelmen kívül bizonyos lehetőségeket, amelyek megmagyarázták volna a viselkedését. Nem volt hajlandó ugyanis olyan vágyálmokba ringatni magát, hogy Taeyongot ő éppúgy érdekli, mint fordítva.

- Mindegy, szóval csak ezt akartam megmutatni neked – mondta a fiú, ismét magára vállalva, hogy valamiképpen továbbvigye a társalgás fonalát, amelyre Dongyoung még csak kísérletet se tett, annyira belemerült a gondolataiba. – Kezd hűvös lenni…

- Miért? – kérdezte ekkor Dongyoung hirtelen feléledő hévvel, nyelvével nedvesítve meg kiszáradó ajkát.

- Mit miért? – hökkent meg Taeyong.

- Miért akartad megmutatni nekem ezt a helyet? – pontosította a kérdését.

Úgy érezte, a válasz valamiért nagy jelentőséget hordoz, s ha most Taeyong olyasmit mond, ami után a legkisebb mértékben is csalódott marad, az befolyásolni fogja a jövőt. Türelmetlenül várta a választ, ám Taeyong elgondolkodott a kérdésen – vajon ez jót jelent vagy rosszat?

- Gondoltam, tetszene neked – mondta végül csendesen, szinte óvatosan, mintha maga is érezné, hogy most vizsgáztatják.

Dongyoung nyelt egyet. Nem kezdődött rosszul, de ez még kevés. Kevés ahhoz, hogy… hogy mihez is?

- De miért pont nekem? – erősködött tovább, miközben egyre nagyobb bolondnak érezte magát, amiért így feszegeti a témát. – Hiszen alig ismerjük egymást…

- Épp ez az! – kapott a szaván Taeyong. – Gondoltam… ha megosztok valamit magamról, talán… te is megosztasz velem. Valamit. Magadról. És akkor máris jobban ismerjük egymás – tárta szét a karjait, mint aki nyilvánvalót közöl, és végül is, vitatkozni ezzel a logikával nem nagyon lehetett. Sajnos – vagy nem sajnos, ezt nem tudta eldönteni – Taeyong nem hibázta el. Ráadásul az, hogy egy számára személyes helyre hozta, az valóban azt bizonyította, hogy nem csak udvariaskodni próbál vele, hogy nem csak kényszerből tölt vele el némi időt, hiszen akár egyenesen vissza is mehettek volna a kollégiumba, hanem megbízik benne annyira, hogy ezt az oldalát is láttatni engedi. Az egyetlen dolog, amit nem egészen értett egyelőre az volt, hogy Taeyong mindezt miért teszi. Komolyan a barátja akar lenni? Hiszen eddig soha rá se nézett, így ez az újsütetű érdeklődése iránta furcsa volt.

Taeyong kérdőn nézte őt, de miután Dongyoung már megint túl sokat agyalt mindenen, azt hitte, vonakodik.

- De ha nem akarod, nem kell, én nem akarlak erőltetni – mondta kissé lankadó lelkesedéssel, készen arra, hogy visszazárkózzon a kis csigaházába. Dongyoung megijedt, hogy megbántotta.

- Bocs, nem, csak nagyon elgondolkodtam – szabadkozott.

- Min? – kíváncsiskodott a fiú.

- Izé… örülök, hogy elhoztál ide – mondta kikerülve a választ, de ettől meg teljesen olyan érzése támadt, mintha egy randit köszönne meg. (Akár az is lehetne – visszhangzott nyomban a fülében a másik hangja korábbról, csak hogy kínozza magát.) – Nagyon szép itt. Tényleg.

- Oké – nevetett kicsit Taeyong megenyhülve, fejét apró mozdulatokkal ingatva közben. – Menjünk?

- Menjünk – húzta zárt, négyszögletes mosolyra ajkait Dongyoung, ami olyannyira a sajátja volt már, hogy Ten sokszor piszkálta érte, amiért a képein is folyton ilyen képet vág egy rendes mosoly helyett. (Úgy festesz, mint akinek székrekedése van! – mondta egyszer, amikor közösen selfieztek. Hogy a „székrekedés” szót hol tanulta, az csak rövid ideig volt rejtély, ugyanis kiderült, hogy Ten direkt rákeresett a szótárban a kedvéért, csak hogy az orra alá dörgölhesse ezt.)

- Várj – érintette meg enyhén a könyökét Taeyong, amikor indulni készült. A zsebében kotorászott, hogy aztán előhalássza a mobilját. – Nem csinálunk egy képet?

- Képet? – visszhangozta Dongyoung. – De, jó ötlet! – fordult vissza a város felé, és már emelte a telefonját, hogy lőjön egy képet a kilátásról, amikor Taeyong pontosította a javaslatát.

- Úgy értem, magunkról. – A pillantása a legszelídebb kiscicáé volt, óvatos, puhatolózó, mintha attól félne, hogy Dongyoung bolondnak nézi a kérdés miatt. Ám ő nem nézte bolondnak, sokkal inkább magát érezte annak, amiért félreértette őt, bár mentségére legyen mondva, nem számított rá, hogy a fiú vele akar fényképezkedni.

- Oh. Oké – állt oda mellé szinte szédülten az események eme fordulatától. Összeért a karjuk, ami neeeem, abszolút nem tűnt fel Dongyoungnak. Alig volt ideje az arcvonásait rendezni, a fiú már emelte is a telefonját.

- Így! – mondta elégedetten, amikor elkészült a kép. Dongyoung jóformán észre se vette, milyen pózt vett fel, annyira lefoglalta a lélegzés puszta mechanizmusa. Félő volt ugyanis, hogy elfelejt, miközben Taeyong ismételten behatolt a személyes terébe. – Majd elküldöm neked is…

- Aha…

- Az első közös képünk – mondta Taeyong még mindig a fotót nézve. – Vagyis a második.

Dongyoung pillangói ezerrel verdestek már az első puszta emlegetése hallatán is, és oda se lépett, hogy megnézze, hogy sikerült a második.

- Miért második?

- Az első Ten rajza – felelte felnézve Taeyong, sötét szemei egy pillanatra fogva tartották tekintetét, aztán minden további szócséplés nélkül megindult az ajtó felé, Dongyoung meg nagyot nyelt, mert úgy érezte, a lepkék nyomban kiugranak a torkán, ahogy eszébe jutott az Ominózus Rajz.

Huh, a fenébe. Lee Taeyong visszavehetne magából, mert a végén még komolyan bele talál szeretni, és annak nem lesz jó vége.

- Gyere már! – szólt rá a földbe gyökerezett lábú Dongyoungra, akit mintha áram csípett volna meg, úgy rázkódott össze a hangjára, s lódult meg maga is a vasajtó, és vele gyönyörű szenvedésének forrása, Taeyong felé, hogy aztán hazasétáljon vele a nem-randiról, ami akár az is lehetett volna. Épp csak azt nem tudta még, hogy az első randi akkor a legszebb, amikor nem hivatalos.

***

- Hát, gyerekek, én a barátzónába kerültem – sóhajtotta Ten elkenődve, amikor hétfőn végre összeállt a trió és Jungwoo-val a fedélzeten, ismét teljes létszámú volt a csapat. – Ami gáz.

- Mi? – kapta fel a fejét a párnájáról Dongyoung. Az ágyán hevert, ugyanis a három fiú a Jungwoo-val közös szobájukban szokott általában lógni, ha nem volt kedvük sehová se kimozdulni. – Az meg hogy lehet?

- Ahogy mondom… nem hiszem, hogy kellenék neki. Sőt, továbbmegyek, szerintem heteró. De azért kösz, hogy magunkra hagytatok a múltkor, kár, hogy tök feleslegesen…

Ten csalódott arcát látva Dongyoungnak megesett rajta a szíve, Jungwoo pedig már át is ölelte őt.

- De miből gondolod, hogy nem érdekled? – tudakolta a fiatalabb.

- Ha hozzáérek, vagy akár csak közeledek hozzá a legártalmatlanabb módon, már húzódik el. Meg ez a folyamatos dude meg bro meg man-ezés annyira… heteró, hogy hülyét kapok tőle – fintorgott Ten.

- Honnan tudod, hogy nem azért húzódik el, mert annyira odavan érted, hogy pánikba esik, ha csak a közelébe kerülsz? – húzogatta a szemöldökét Jungwoo viccesen, hogy felvidítsa egy kicsit.

- Az annyira gyerekes lenne – mondta Ten elítélően. – Nem vagyunk már tinik, hogy ne tudja kezelni a helyzetet.

Dongyoung visszagondolt, neki hogyan fagyott le az operációs rendszere akárhányszor Taeyong rámosolygott, és azonnal eldöntötte, hogy Ten előtt erről mélyen hallgatni fog.

- Sose tudhatod – tárta szét a karjait Jungwoo. – Xuxi folyton vihogott az elején, ha csak hozzászóltam.

- Xuxi az… Xuxi.

- Ezt meg hogy érted? – fortyant fel erre Jungwoo egy picit, készen arra, hogy megvédje barátját az esetleges sérelmezéstől.

- Jaj, édesem, tudod, milyen Xuxi – emelte égnek a szemeit Ten. – Tíz másodpercig nem képes megülni a seggén nyugodtan. Mint egy hiperaktív gyerek.

- Na, jó, ez igaz – adott neki igazat a másik.

- Én nem hiszem, hogy Johnny heteró lenne – szólalt meg Dongyoung, visszakanyarítva figyelmüket Xuxiról az aktuális témájukra. – Szó szerint azt mondtam neki, hogy odavagy érte – magyarázta álláspontját, amire Ten arca elborult. – Gondolod, hogy odament volna hozzád, ha nem érdekled?

- Érdekelhetem barátként is – mondta erre rögtön a thai fiú. – Johnny könnyen barátkozik. Lehet, hogy csak egy vagyok a sok közül.

- Naaa, hyung, ne mondj ilyet – nógatta Jungwoo. – Adj neki egy kis időt…

- Á, hagyjuk – legyintett lemondóan Ten. – Ha nem kellek neki, akkor ez van. Csak… annyira kár, mert ő amúgy olyan édes…

A telefonja rezgése vonta el Dongyoung figyelmét a szomorkodó Tenről. Az volt a pechje, hogy Ten is meglátta a fennakadó szemeit, ahogy a képernyőre pislantott.

Taeyong írt.

- Mi az? – tudakolta rögtön, mire azonnal elsötétítette a telefont.

- Semmi – vont vállat, de sajnos Ten sem most jött le a falvédőről, és oly könnyen átlátott rajta, akár az üvegen.

- Na, persze – pattant fel az ágyáról a fiú, hogy levágódjon mellé és megpróbálja kihúzni belőle a dolgot. – Mondd már, mi az, amitől a nyusziszemeid úgy kidülledtek, mintha rókát láttál volna – ugratta Ten az állandó nyulas hasonlatai egyikével, amit csakúgy, mint általában, most is ignorált. Egyszer képes volt felvenni, ahogy egy muffint evett és közben egy gyümölcsöt majszoló nyulas videót tett a feje mellé összehasonlításképp, csak hogy bosszantsa. Aztán a videót feltette a twitterére, ahol egyébként egy rakás követője volt – amit Dongyoung személy szerint végképp nem értett. A videó persze futótűzként terjedt az interneten, és a következő két hét másról se szólt számára, minthogy az emberek az egyetemen vagy kuncogtak rajta, ha szembe talált jönni velük, vagy egészen úgy bántak vele, mintha tényleg valami cukimuki nyuszi lenne. Dongyoung mindezt jeges közönnyel fogadta – egész életében azt hallgatta, hogy a felső metszőfogai és a szeme alakja miatt az említett szőrös kisállatra hasonlít, így mostanra már lepergett róla az egész.

- Mondd már! – böködte Ten, és még Jungwoo is beszállt a nyaggatásába a másik oldalról. Dongyoung kétségbeesetten próbálta kiszabadítani magát a barátai közül, akik most csikiző-hadjáratot indítottak ellene, ám nem járt sikerrel. A három fiú egy nagy, visító-nevető összegabalyodott gordiuszi csomóvá vált, s már meg se lehetett volna állapítani a karok és lábak erdejében, hogy melyik testrész éppen melyikükhöz tartozik.

- Ah, na, jó, jó, jó, ha elmondom, leálltok végre? – kiáltotta kétrét görnyedve Dongyoung, s megpróbálta lelökni magáról Tent, aki zilált hajjal szállt le végre róla, Jungwoo pedig kacagástól piros arccal dőlt hátra az ágyon, hogy hátát a falnak vesse.

- Na, mesélj, hyung! – mondta még mindig kuncogva. – Csupa fül vagyunk.

- Még én sem néztem meg, mert egyesek – itt feddően rá, majd Tenre nézett –, időközben az életemre törtek…

Ten tiltakozva felhorkantott.

- … de Taeyong írt valamit…

- Úúúúúh – bőgött fel Jungwoo erre elmélyített hangon nyomban. – Mondtam, hogy odavan érted.

- Persze – forgatta a szemeit Dongyoung. – Tiszta sor.

- Némi iróniát érzékelek a hangodban, hyung – jegyezte meg éneklően Jungwoo.

- Te legalább érzékeled – sóhajtotta a fiú. – Nem úgy, mint mások…

- Mi írt Taeyong? – eresztette el Ten a füle mellett a célzást teljességgel.

- Az magánügy! – ellenkezett a fiú morcosan, szorosan rámarkolva telefonjára, nehogy elragadják tőle.

- Azt ígérted, elmondod, ha leállunk a csikizéssel – biggyesztette le az ajkát Jungwoo.

- Ja, és különben is, csakis nekem köszönheted, hogy végre alakulnak a dolgaid vele, miután már vagy ezer éve vágyakozol utána – toldotta Ten nagy hangon. Ezen a ponton kezdett lassan nehéz lenni az együttes támadásuk visszaverése.

- Mi? Ezer éve? – döbbent meg a fiatalabb, akit Dongyoung elfelejtett beavatni abba, hogy Taeyong iránt pontosan mióta… nem száz százalékig közömbös, fogalmazzunk így. – De hát nem Jaehyunnal jártál?

- És? Attól még van szeme – mondta Ten.

- Kezdjük ott, hogy egyrészt nem vágyakozom utána – tett kísérletet Dongyoung arra, hogy végre tisztába tegye a dolgokat. – Egyszerűen csak…

- Bejön neked – mondta ki helyette nagy készségesen a barátja.

- Mondhatni – hagyta rá vonakodva. – De sosem akartam összejönni vele, és most sem – emelte fel kicsit a hangját, amikor látta, hogy mind a két fiú közbe akar szólni – akarok.

- Pedig olyan édesek lennétek – mondta Jungwoo teljesen komolyan. – A cicafiú meg a nyuszifiú.

- Cicafiú? – tört ki a nevetés Tenből.

- Miért, nem? Taeyong hyung tisztára olya, mint egy cica. Nem, hyung? – fordult felé megerősítésért.

Dongyoung egy szót sem szólt, ugyanis teljesen egyetértett vele, de hangosan beismerni ezt nem volt hajlandó, így csak valami bizonytalan mozdulatot tett, ami vállrándítás és a fejbiccentés közé esett, ám Jungwoo-nak ennyi is elég volt ahhoz, hogy elégedett pillantást vessen Tenre.

- Tök mindegy, a lényeg hogy Taeyongot tuti érdekled – zárta le ő a cicafiú diskurzust határozottan, s még mielőtt Dongyoung tiltakozhatott volna, folytatta. – Ha az nem elég jel, hogy elkérte a számodat, ráadásul még írogat is neked… én nem tudom, mi az akkor. A rajzról meg ne is beszéljünk, azt pedig mindannyian láttuk, hogyan ölelt meg a múltkor.

Dongyoung hirtelen szóhoz se jutott a sok érv miatt, amit a másik nagy hamarjában, de igen hatásosan sorakoztatott fel a meggyőzésére. Ha belegondolt, mindezek a dolgok tényleg jelenthették akár azt is, amit a két barátja a fejébe igyekezett verni, de… de mi van, ha mégse és csak félreérti az egészet?

- Épp ezért nem értem, hogy mi a baj, mikor minden jel afelé mutat, hogy tetszel neki és te is kedveled őt – beszélt tovább Ten. – Mert kedveled, ezt inkább meg se próbáld tagadni, Dongyoung.

- Nem tagadom – morogta közbe a fiú kissé dacosan.

- Akkor? – emelte rá a szemöldökét a barátja kérdőn.

Uh. Utálta ezt az egész randizás/párkapcsolat témát – az egész csak lutri volt, semmi más. Vajon tetszem neki vagy sem? Vajon tényleg kedvel vagy csak barátságos? És ha kedvel is, vajon mit akar tőlem? Ugyanazt várjuk egymástól, vagy teljesen mást? Ugyanazokon a kérdéseken pörgött az elméje valahányszor érzéseket kezdett táplálni valaki iránt. Folyton kockára tenni a szívét fárasztó és félelmetes volt, sebezhetővé tette, amit utált – mert afelett, hogy melyik pillanatban törik össze a szívét, nem volt kontrollja. Egyszer már megjárta, s az emlék még túl friss volt ahhoz, hogy újra belevágjon. Úgy tűnt, Ten olvasott a gondolataiban, vagy legalábbis kikövetkeztette, min járt az agya.

- Figyelj… érthető, hogy Jaehyun miatt félsz… vagy óvatosabb vagy – mondta olyan lágyan, ahogy Dongyoung csak nagyon ritkán hallotta beszélni. – De csak mert vele nem jött össze, az nem jelenti azt, hogy mással sem fog. Ne hagyd, hogy egy rossz tapasztalat befolyásolja ezentúl az egész életedet. Ne állj a saját boldogságod útjába azzal, hogy elzárkózol mindenki elől, aki kicsit is érdeklődik irántad.

Dongyoung nagyot nyelt, hogy megszabaduljon a torkát fojtogatni kezdő gombóctól, s egyszeriben a takarója szélét morzsolgató ujjain tartani a szemét sokkal könnyebbnek tűnt, mint felnézni a barátjára, aki meglepően bölcs mondókájával elgondolkodtatta. Tennek persze teljes mértékben igaza volt, az esze tudta ezt, de mondani könnyebb volt, mint valóban hinni is benne, mikor az apró reménysugárnak egy nagy csalódás keserű árnyékát kellett legyőznie.

Aztán egyszerre más irányt vettek a gondolatai. Az élet más területein oly magabiztos és céltudatos tudott lenni, akkor itt miért nem? Miért hagyja, hogy a Jaehyun eset ennyire visszafogja? Taeyong nem Jaehyun. És különben is, Taeyong már jóval azelőtt tetszett neki, hogy a másik fiút egyáltalán megismerte volna, csak a kedvéért egy időre teljesen megfeledkezett róla.

- Na, jó – mondta végül hosszú hallgatás után. – Most az egyszer azt hiszem, igazad van.

- Én meg most az egyszer elnézem neked, hogy kételkedni mertél a nagyszerű Tenben – húzta fel az orrát a fiú megjátszott sértettséggel, hogy aztán a grimaszt rögtön egy ragyogó vigyor váltsa fel. – Ez a beszéd, Dongyoungie! – csapott a karjára lendületesen, mire ő is felnevetett, Jungwoo pedig koala módjára karolta át derekát, hogy átölelje.

- Akkor most mit csináljak? – tette fel a nagy kérdést Dongyoung tanácstalanul.

- Hogyhogy mit? – nézett rá értetlenül a két másik.

- Hát Taeyonggal.

- Nézzük meg, mit írt! – javasolta Jungwoo.

Összedugták a fejüket. Dongyoung megnyitotta az üzenetet, s majdnem kiesett a kezéből a telefon, ahogy megpillantotta, amit a fiú küldött neki.

- Azt nem mondtad, hogy már ilyen közel álltok egymáshoz – nézett rá Ten pajkos pillantással, mire nyomban az oldalába kapta Dongyoung könyökét – persze csakis szelíden, szerencséjére.

Taeyong a pláza tetején készült képet küldte át neki, ahogy ígérte. A háttérben kivilágított város ellenére viszonylag rosszak voltak a fényviszonyok, így a fotó sem lett tökéletesen éles, de ez senkit sem zavart különösebben. Arca azonnal felforrósodott, amint meglátta, milyen közel állnak egymáshoz, s felidézte az emléket, amikor Taeyong a képet készítette.

- Már megint ez a székrekedéses vigyor! – panaszkodott azonnal Ten hangosan a bal fülébe, elfeledkezve róla, milyen meséset kapott az imént a veséjébe, Jungwoo pedig felvihogott a másik oldalán. – Megtanítsalak mosolyogni? – nyúlt Dongyoung arca felé két kézzel, és még mielőtt ő észbe kaphatott volna, megragadta a két orcáját, hogy széthúzza őket, így akarván megtanítani őt a helyes módra.

- Vedd le rólam a mocskos mancsodat! – távolította el azonnal a segítő kezeket magáról Dongyoung a szemöldökét ráncolva.

- Kikérem magamnak, nem is mocskosak! – ellenkezett Ten.

- Hah! Nehogy azt hidd, hogy nem tudom, hogy a múltkor kézmosás nélkül akartál nekiállni főzni, amikor Johnnyval a konyhában voltatok! – vágott vissza Dongyoung, és kimondhatatlanul élvezte, hogy végre ő is szívhatja egy kicsit a másik vérét, nem csak fordítva történik a dolog. Ten felháborodott arcot vágott.

- Az a kis áruló! – hápogta elhűlten a kiszemeltjére célozva. – Nem is fogok így szóba állni vele ezentúl, eskü…

- Ne esküdözz olyasmire, amit úgysem tartasz be, hyung – szólt közbe ekkor Jungwoo, mire a thai fiú végképp felhúzta az orrát.

- Te is fiam, Brutus?! – nézett rá eltúlzott megbotránkozással Ten, hogy még a fiatalabbra sem számíthat. – Látom, ma mindketten ellenem vagytok – fintorgott.

- Egyébként hol van ez? – hajolt újfent a kép felé Jungwoo figyelmen kívül hagyva őt, hogy szemügyre vegye nemcsak Dongyoung kényszeredett és Taeyong kedves mosolyát, hanem a többi részletet is. – Tök jól néz ki!

- Csak a bevásárlóközpont tetején – felelte a fiú. – Miután leléptünk Tenéktől, azt hittem, hazamegyünk, de azt mondta… izé, hogy mutat nekem valamit. És hát felvitt oda. Mert hogy szerinte jó onnan a kilátás, meg minden.

Nem akart további részleteket közölni, de Jungwoo még így is odáig volt.

- De édes – sóhajtozott az örökké romantikus lelkületű ifjú. – Megmutatta neked, mert szeret odajárni ő is.

- Izé, ja, olyasmi – bólintott Dongyoung, és legszívesebben témát váltott volna, mert a pillangók már megint gyülekezni kezdtek a gyomrában.

- Ez tényleg aranyos – ismerte el még Ten is, megfeledkezve a durcájáról. – És ez is csak azt bizonyítja, hogy érdekled őt. Végül is, minek vitt volna oda, ha nem így van?

- Jó, elég már! – dőlt hátra hirtelen Dongyoung, karjával takarva szemét. – Felfogtam, Ten, felfogtam!

- Helyes. – Bólintott, aztán mellé dőlt az ágyon, Jungwoo követte a példájukat. Mind nagyokat sóhajtottak, mind más okból kifolyólag. – Ha tudnád, hogy irigylem a vézna segged! Mármint, félre ne értsd, nem akarnék olyan vézna segget, mint a tied – magyarázta nagy komolyan, aminek következtében a másik kettő fiú kuncogni kezdett –, csak irigylem, ami… izé, na… értesz, nem?! – fáradt bele Ten annak a megfogalmazásába, hogy pontosan mit is irigyel, de nem is volt rá szükség.

Tökéletesen értették.